Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A triót elbűvölte a sok utolsó pillanat emlékműve, és kedvet kaptak ahhoz, hogy saját fotójukat...
Sziasztok. Kovács Gergőnek hívnak 25 éves vagyok és 15 éve lettem meleg.
Amikor egy kis város vezetői utat engednek a parttalan betelepülésnek, tönkre téve ezzel az...
Egy távoli világban, ahol az idő olyan, mint egy hatalmas, bonyolult kert, létezik egy titokzatos...
Károly, a barna rövid hajú férfi belenézett a visszapillantó tükörbe.<br /> Majd kikapcsolta...
Friss hozzászólások
Biodrón: Meg kéne, hogy történjen... Bo...
2024-07-19 01:00
dreamland912: Köszönöm, igyekszek mindig bel...
2024-07-15 20:35
dreamland912: Ha tetszett az írás, HÖLGYEKNE...
2024-07-15 20:35
dreamland912: Ha tetszett az írás, HÖLGYEKNE...
2024-07-15 20:34
dreamland912: Ha tetszett az írásom, nőknek...
2024-07-15 20:22
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Vertige - Ösvény a semmi felé XV

XV.    FEJEZET


Ezután az óriás a karjaiba vett, mint ahogy az ifjú férjnek szokása átvinni a szerelmét az új ház küszöbén, Gerhard úgy sietett velem egészen egy helyiségig, aminek bejáratán, érdekes módon ajtó is volt. A szemeimet már alig tudtam nyitva tartani, a végtagjaim lebénultak, nem reménykedtem a gyógyulásban. Kezdtem beletörődni a gondolatba, hogy rabként, fogságban fogok meghalni, úgy, hogy az ittlétem semmit sem könnyített az dolgozók sorsán. Már minden elveszett. Tudtam, ha meghalok, Alice-t kivégzik, a bányászok pedig örök rabságban maradnak. Volt akaratom, szerettem volna talpra állni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha az átkozott asszony nem fertőzött volna, meg valami Isten tudja milyen kórral, de a lábaim már nem mozogtak, így a reményem is elveszett. Szegény Alice azt sem tudja, hogy történt velem valami, hisz átaludta a történteket, sőt, szerintem most is alszik. Vajon miért pihen ennyit? Talán az ő reménye is odalett, vagy lehet, hogy csak nagyon fáradt? Nem tudom, de valószínű, hogy a halálomat is végig fogja aludni, mert érzem, hogy már nem sok időm van hátra.
Megrémültem a halál gondolatától, bármire képes lettem volna az életben maradásért, de még inkább azért, hogy ha meg is halok, legalább a szabadban hunyjam le örökre a szemem, otthon, a Meling’s Woodban, a kedvenc tölgyfám lombjai alatt. Ekkor felvillant előttem a kígyó, majd a keresztes pók, amit megevett, az, hogy vajon ez jelentett-e valamit. Vajon figyelmeztetni akart valamire? Talán ha jól értelmeztem volna a mondanivalóját, nem kerültem volna fogságba? Nem volt már se erőm töprengeni ezen, Gerhard egy hordágyra fektetett és elkiabálta magát:
-    Hume! Új beteget hoztam!
Szinte azonnal, siető léptek hallatszottak a szemközti szobából és pillanatokon belül egy rémisztő külsejű, ősz szakálas, középkorú férfi nézett le rám kíváncsiskodóan. Tekintete enyhén közömbös, szeme vakítóan csillogó kék volt, amint érdeklődően kísérte végig a szenvedésemet. Pár perc merengés után megszólalt:
-    Stone! Mi a frászért hoztál ide még egy idiótát? Már unom őket kezelni, inkább szólj a műhelyben, hogy kezdjenek koporsókat faragni, legalább kevesebb dolgom lesz.
Amint ezt kimondta, a félelem még jobban eluralkodott rajtam. Miféle ember ez? – kérdeztem magamban.
-    De hiszen azt se tudod, mi a baja! – felelt Gerhard ideges hangon
-    Nem a frászt nem tudom. Idióta, az a baja. A bokája be van dagadva, de nem jajgat miatta, ami arra utal, hogy nem is érzi a lábát és szerintem egy huszonéves kölyöknek nem így néz ki a bőre sem, hacsak nem ez az új divat a bányászok körében. Mindkét szeme alatti rész be van kékülve, ami ugyancsak tünetnek tudható, kivéve, ha nem kezdett el mostanában bokszolni, amit kötve hiszek. Vertige nője, az a ribanc fertőzte meg ezt is. A fertőzés túlságosan elterjedt. 4 kapszula antianyagra lesz szükség. Stone, hozd ide a másik szobából!
-    Hume, te megőrültél. 4 kapszulától teljesen bekattanhat szegény pajtikám! Nem lehetne kicsit kevesebbet beadni neki?
-    De, lehetne, de attól még kicsit meg is halna. Stone, elhiszem én, hogy te egy zseni vagy, de most csak hallgass és hozd a szert!
Miközben Gerhard elrohant keresni az antianyagot, faggatni kezdtem a kezelőmet:
-    Mondja már el nekem is valaki, hogy mi ez a fertőzés! – próbáltam kiabálni, de csak rekedt hang jött ki a torkomon.
-    Te új vagy itt, igaz, kölyök? Gondolom annyit tudtál már eddig, hogy a promicin nem a legbiztonságosabb kőzet a világon. Ez egy radioaktív anyag, és annak ellenére, hogy itt mindenki immunis a belőle készített transzba ejtő vegyszer hatására, a kőzet káros sugárzására nem ellenállóak.  A kórt minden itt dolgozó bányász elkapja egyszer az életében, de többnyire én meggyógyítom őket. Ezeket az embereket általában nem éri nagy mennyiségű sugárzás, ezért könnyebben kikezelhetőek, ha időben jelentkeznek nálam. Aki nem jelentkezik, annak idővel addig fajul a betegsége, ameddig Vertige feleségéhez hasonlóvá válik, ha addig nem hal meg. Te nagyon megbetegedtél, és mivel semmit sem tudsz a fertőzésről, gyanítom, hogy vagy nagyon idióta vagy, vagy csak nem rég kerültél ide.
-    Új vagyok itt. – válaszoltam gyengén.
-    Ezek szerint igazam volt. Téged is az a ribanc fertőzött meg.
-    Miért? Fertőzött meg másokat is? – kérdeztem érdeklődve.
-    Én vagyok rá a példa. Az én esetem súlyosabb volt, mint a tiéd, a végtagjaimat ugyan már érzem, de a fájdalom még mindig megmaradt bennük. Naponta 2 kapszula antianyagot kell, beadjak magamnak, hogy elviselhető legyen. Úgyis elkapom egyszer azt a ribancot! – tört ki dühöngve az orvos.
Nem volt időm szóhoz jutni sem, Gerhard visszasietett, kezében, négy kapszulában, amelyek valamilyen élénkzöld színű folyadékkal voltak megtelítve. Hume kezébe nyomta őket, majd figyelmesen várta, hogy az mit fog cselekedni. A nem éppen szokványos gyógyítóm felbontotta az egyik kapszulát, a zsebéből egy hosszú injekciós tűt húzott elő, teleszívta a zöld anyaggal, majd megfordított és sietve a hátamba döfte azt. Iszonyatosan fájdalmas volt, amint a hideg, éles fémdarab átszúrja a bőrömet és a hátamba nyilak, de nem ellenszegülhettem, hisz mozdulni sem tudtam.
-    Ne ijedj meg kölyök, most elalszol, a többit érezni sem fo… - ennyit értettem Hume mondanivalójából, mert hirtelen kábulni kezdtem, a szemem pedig akaratom ellenére lecsukódott és mély álomba zuhantam.
A Hume által beadott szernek köszönhetően alvás közben megszűnt a fájdalmam, így pihenni tudtam. Ismét álmodtam, a kígyóról, amely végigkísérte életem elmúlt egy évét. A látomásom már nem erdőben, hanem a puszta sivatagban játszódott. A perzselő homoktakaró alatt millió apró keresztes pókot láttam, amelyek békében éltek. Eltávolodva a külvilágtól, semmi nem zavarta őket, de hirtelen megjelent az álnok, gyilkos kígyó. A ravasz hüllő áttörte magát a homokon, egyenesen a pókok elzárt otthonába, majd annyi mérget fecskendezett a földalatti üregbe, hogy megtelítette azt, megölve az összes pókot.
Szörnyű rémálomként éltem át a látomást. Még mindig kicsit kábultan, felriadtam és a meglepetésemre a saját, hitvány cellámban találtam magam, abban az ágyban feküdve, amit cimborám, Gerhard szerzett nekem. Szédülten körülnéztem a szobában, mire megpillantottam magam mellett Alice-t. Szótlanul ült az ágyunk sarkán, kisírt szemekkel, aggodalmas tekintetet vetve rám. Amikor észrevette, hogy felébredtem, a remény szikrája csillant fel benne, megkönnyebbülten elmosolyodott, majd hozzám szólt:
-    Szia, édesem. – csak ennyit tudott mondani, más mondat nem csúszott ki a torkán.
-    Szia, Alice. Nagyon hiányoztál. – feleltem halkan.
-    Te is nekem, Leo. Tudtam, hogy fel fogsz ébredni. – tényleg tudta, de erre csak később jöttem rá.
-    Mennyi ideig aludtam?
-    Két napig.
-    Jézusom! Akkor ezért vagyok ennyire éhes! Történt addig valami említésre méltó?
-    Vertige rengeteg élelmet küldött nekünk. Ha úgyis éhes vagy, gyere, felsegítelek és elmegyünk a kantinba. Ma lesz az első kiszolgálás.
-    Új élelem? Még hozzá rengeteg? Mi ütött a nagyúrba? – gondolkozni kezdtem Vertige lehetséges szándékain, sejtettem, hogy valami itt nem stimmel.
-    Mindenki azt mondja, hogy azért kaptuk az adományt, mert mostantól többet fogja dolgoztatni a bányászokat és szeretné, hogy jó erőnlétben legyenek. A déli részleg már fél napja megkapta az adagját, de mi csak most kerültünk sorra.
Valami itt akkor sem stimmelt. Nagyon nem. Az a vénember volt a legkegyetlenebb és veszélyesebb alak, akivel találkoztam, az ilyenek nem sajnálják meg a jónépet, biztos tervel valamit az öreg. De mit? Miért küldene hirtelen annyi ételt a bányászoknak, miután évekig dolgoztatta őket és éppen csak annyi táplálékot biztosított nekik, hogy ne haljanak éhen? Min jár az eszed Vertige, te mocskos kígyó? Kígyó! Ez az! A Vertige család címerén kígyó található, kereszttel a szájában. Az álmomban pedig kígyó öli meg szegény pókokat. A nagyúr a kígyó, a bányászok pedig a pókok. Tehát ki akarja irtani a bányát! A hitvány gyilkos! De én ezt akkor sem engedhetem! Ezeknek az embereknek nem szabad bezárva meghalniuk, hiszen eddigi csak a szabadság eszménye éltette őket.
-    Alice, segíts, felkérlek, vigyél a kantinba, amilyen gyorsan csak tudsz!
-    Mi történt, édesem? Mi jutott eszedbe?
-    Csak menjünk már, mindjárt megtudod!
Alice segített talpra állnom, majd erősen sántítva, a vállába kapaszkodva siettem a kantinba, hogy megakadályozzam Vertige tervét.  A munkások nagy része épp most lépett be a terembe és várták, hogy végre ételt kapjanak.
Amint én is bejutottam, átbotorkáltam az asztalok között, majd nem törődve gyengeségemmel, torkom szakadtából üvölteni kezdtem, hogy mindenki jól halljon:
-    Emberek! Senki sem ehet semmit abból, amit Vertige küldött mára! Mindent meg kell semmisíteni az új ételszállítmányból! – beszéltem, de a fáradt tömeg értetlenül nézett rám.
-     Miről beszélsz, kölyök? Tizenkét éve döglök itt, de jó kaját még az óta sem láttam ezen az átkozott helyen. Tedd félre a büszkeséged és állj be a sorba, mert a végén éhen maradsz. – szólalt meg az egyik bányász.
-    Nem értitek! Az étel mérgezett! Vertige meg akar ölni minden itt levőt.
Az emberek nagyot néztek a szavaim hallatára, de többségük még mindig kételkedett. Az egyikük felidegesedett a mondanivalómon:
-    Vertige nem megy nélkülünk semmire, ha mi nem vagyunk, nem termelhet már promicint. Nincs, miért megöljön minket.
-    Új emberek mindig akadnak! Senki nem pótolhatatlan Vertige számára. Kérlek, hallgassatok rám!
-    Sajnálom, kölyök, egy évtizede várom a pillanatot, hogy megtöltsem végre a hasamat. Nem sok öröme lehet itt egy magunkfajtának, de ha valami még mosolyt csalhat az arcomra egy hosszú nap után, az egy jó nagy szelet sült hús.
Azzal a férfi a pult mögé sietett, felkapott egy vastag húsdarabot, majd jóízűen beleharapott. Az öröme viszont csak pár másodpercig tarthatott, mert alig, hogy lenyelte a mérgezett ételt, az arca elsápadt, a térdei összecsuklottak, a férfi pedig holtan esett össze a szenvedés börtönében.
Az álmélkodó tömeg összeborzongott, majd szó nélkül állta körül a méreg áldozatának hófehér holttestét. Megszólalni nem tudtak, csak bámultak a földre, válaszokat keresve. Pár perc elteltével Gerhard Stone törte meg a csendet:
-    A déli részleg már majdnem egy napja megkapta a szállítmányt! Siessünk, hátha még megmenthetjük őket.
A bányászok rémült, szakálas serege sietve száguldott át a végtelennek ható folyosókon, eltaposva minden eléjük álló tárgyat, rovart, vagy rágcsálót. Egyetlen közös kívánság hajtotta őket: a társaik megmentése. Mind reménykedtünk, hogy valaki észrevette, hogy méreg van az ételben és mire odaérünk, mindenkit életben találunk. Azonban, ha valaki rájött volna a merényletre, azonnal szólt volna nekünk, hiszen ők korábban megkapták az adagjaikat, hozzánk viszont nem érkezett senki, hogy figyelmeztessen minket. Ez egy rossz jel volt.  Alice és én egymás mellett rohantunk a többiek nyomában. Alice rám nézett. Keserves gyászt láttam az arcán, mintha már előre tudná, mi fog történni. Tudta is. Amint beléptünk a déli részleg kantintermébe, a halál ördögi diadala fogadott minket. A helyiség tele volt emberekkel, ám ezeknek szeméből már rég kialudt az élet fénye. A munkások holttestei bőrből készült lábtörlőként borították be a terem padlóját. Szólni már nem tudtak, de ha mégis tudtak volna, kiáltottak, üvöltöttek volna, mert hosszú évek fáradalmas munkája után, rabként haltak meg a világ legpokolibb börtönében. Aki itt hal meg, az annak lelke annyira mélyen van a földön, hogy már képtelen megtalálni a mennyországot, szelleme pedig örök kísértésre ítéltetett. Az északi részleg munkásai közül némelyek szemében könnyek csillantak meg, tisztelegve a nagyúr áldozatainak emlékére, mások tekintetét pedig a bosszú lángja fogta el.  Voltak köztük, akiket a félelem uralt, hisz nem bírtak a gondolattal, hogy talán ma, holnap, vagy egy év múlva, de ők is így fogják végezni, megfosztva a méltóságuktól, mint néhány szánalmas, semmirekellő patkány.
Ez volt az a pillanat, amelytől már teljesen mindegy volt az érzelmek milyensége. Mindegy volt, hogy szomorkodsz, haragszol, vagy félsz, ugyanis a közös cél egy volt: a rabság megtörése. Az emberek elme megzavarodott, teljes káosz uralkodott a bányákban. Mindenki ki akart törni, szabadulni akart, bármi áron. Alicevel egymás karjaiba borultunk. Ez volt a búcsúzás ideje, arra az esetre, ha utoljára látjuk egymást. Nem szóltunk erről egy szót se egymásnak, de mindketten éreztük.
-    Kiszabadulunk innen, meglátod, és együtt hazamegyünk. – biztattam a lányt.
Alice nem felelt, mintha nem akart volna hazudni nekem. Csak ölelt, egyre szorosabban.
Gerhard odasietett hozzám kapkodva, majd megráncigálta a vállamat:
-    Pajti, a bányászok fellázadtak. Ennél jobb pillanatunk már nem lesz Kitörni ebből az Istenverte pocoklyukból. Gyere velem, hozzunk fegyvereket. Ebből háború lesz.
-    Nem mehetek el, vigyáznom kell Alice-re. – tiltakoztam, félvén, hogy nélkülem a szerelmemnek baja esik.
-    Menj nyugodtan, Leonard. – szólalt meg Alice. – Én vigyázok magamra, hiszen tudod, más vagyok.
-    Hallottad a csajt, pajti, nyomás!- kiáltott Gerhard sietve.
-    Kint találkozunk. Szeretlek Alice!
-    Én is téged Leo! Most menj!
Alicevel búcsúzóul megcsókoltuk egymást és az útjaink különváltak. Az életben maradott bányászok nagy része elindult vissza az északi részlegre, Gerhard, annak körülbelül tíz-tizenkét embere és én pedig a „kupleráj” melletti folyosón vágtattunk át fegyverkeresés céljából. Egy évtizedek óta porosodó helyiségben kötöttünk ki, de ott aztán mindenféle harci eszközből akadt tucat számra.
A főbányász szemei felcsillantak, majd így szólt:
-    Na, akkor pajtikáim, tessék csak válogatni, kinek milyen kell! A „katonák ” között volt, aki kardot, lándzsát, buzogányt emelt fel a porból, de olyan is akadt, aki a csákányt tartotta megfelelőnek. Gerhard barátom egy óriási, kifényezett kardot húzott elő a terem egyik sarkából, mintha már előre elő lett volna készítve.
-    Pajti, te mit választasz? Keressek neked is egy kardot? – kérdezte kíváncsian.
-    Elfogadok egyet, de ha nincs ellenedre, kérnék mellé egy íjat is. Tudod, Arthuryal tanulgattam célba lőni, még a kastélyban. – válaszoltam merészen.
-    Minél több, annál jobb! Tessék pajti, ez akkor a tiéd lesz. – egyetlenegy íj volt a szobában. Régi volt már ugyan, a por is ellepte, de rugalmas volt, akár új korában és a szélei bőven voltak díszítve, mellette rengeteg nyílvesszővel. Gerhard felemelte és a kezembe nyomta.
Büszkén átvettem az íjat és közben eszembe jutott Arthur hősiessége. Ezen az utolsó csatán a halála értelmet nyerhetett, tudtam, hogy nem veszíthetünk.
Felpakoltuk magunkat annyi eszközzel, amennyit csak elbírtunk, aztán siettünk vissza az északi részlegre, hogy átadva a fegyvereket a többieknek, megtörhessük a kígyó uralmát.
A visszafelé tartó úton Stone megvakarta körszakállát, éles tekintetét rám vetette, majd komoran megjegyezte:
-    Pajtikám, mindent bele, mert itt az idő! Ez már a vég kezdete!
Előző részek
2431
Vertige - Ösvény a semmi felé
2249
Vertige - Ösvény a semmi felé
2286
Vertige - Ösvény a semmi felé
2141
Vertige - Ösvény a semmi felé
2356
Vertige - Ösvény a semmi felé
Hasonló történetek
4514
Szerelem volt ez az első látásra. Valami olyan, mely mindent elsöpör. Egy hurrikán, mely kitép minden fát, és ledönt minden falat. Ember ilyen erős szerelmet még soha nem érzett, mint én akkor.
3692
Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: