III. FEJEZET
Elképzelhetetlen volt, hogy pontosan abban a momentumban, ahogy hűségi fogadalmat tettem a körülöttem ülő különleges személyeknek, abban a percben keres fel a volt barátnőm, aki eddig mindent beleadott, hogy tönkretegye a boldogságomat. Nem is sejtettem, mit akarhat, tudnom kellett. Rögtön felálltam a kerek faasztaltól és kirohantam a bár elé. Egy ideig csak bámultam a készülék képernyőjét, hogy biztos legyek abban, hogy ki hív, tényleg Kate volt az. Felvettem a telefont és meghallottam Katerine selymes, meleg hangát:
- Szia, Mókucim! Tudom, nem kellett volna, felhívjalak, mert szakítottunk, de nagyon hiányzol! Elismerem, hogy minden az én hibám: nem törődtem veled, nem figyeltem oda rád, megcsaltalak és hazudtam neked. Ezután nincs jogom kérni semmit tőled, de egy valamit mégis kérnék: egy új esélyt.
Megdöbbentem hallgattam régi nagy szerelmem kiselőadását, ismét sírni kezdtem, de tisztában voltam vele, hogy most utoljára erősnek kell lennem. Hogyha újabb esélyt adok Katenek, biztos vagyok benne, hogy megint összetöri a szívem, de ami talán még fontosabb ennél, hogy másodjára hagyom cserben a barátaimat.
- Mi a helyes döntés? Szerelem, vagy barátság? Katerin, vagy a többiek? - habár már többször kimondtam, hogy nincs szükségem Katere, a szívem mintha mást akart volna.
Nem tudtam beleszólni a telefonba, egyszerűen nem volt annyi erőm, hogy a könnyeim visszatartása mellett meg beszélni is tudjak. Mély levegőt vettem és határozottam, a mobilt a fülemhez emelve válaszoltam az ajánlatra.
- Ez nem megy, Kate. –ennyit tudtam mondani, bármilyen eltökélt is voltam. Ezután azonnal kinyomtam a telefont és könnyek közt kitöröltem egykori kedvesem számát.
Abban a percben sietett ki Alice, hogy megnézze, hova tűntem. Ahogy észrevette, hogy a bár oldalánál sírok, mint egy kisgyerek, odarohant hozzám, majd szó nélkül átölelt. Álltunk ott, egymásba gabalyodva, Isten tudja mennyi ideig. Mintha eközben megállt volna az idő, mintha Alice érintése minden problémámra gyógyír lett volna. Az ő karjai között végre megnyugodtam. Hirtelen felriasztott minket a kábító ölelkezésből a kocsma mögött fekvő katolikus templom harangjának kongása: éjfél volt, szóval mégsem állt meg az idő. Az újdonsült barátom és én azonban még mindig képtelenek voltunk elengedni egymást, mindkét kezem-végigsimítottam Alice karcsú derekán, ő pedig a hátamhoz érintette puha, meleg kezeit. Hihetetlen dolog történt: a tökéletes nő alakja a fejemben, kezdett összeilleni a kis visszahúzódó, szerény Alice személyével.
- Meg kell, csókoljam! – már kezdtem közeledni számmal a számomra kivételes lány rejtélyt sugárzó, vörös ajkai felé, amikor észbe kaptam.
- Mi a francot csinálsz, te hülye? Teljesen elment az eszed? Alig, hogy elfogadott téged, mint barátot, te máris letámadnád? Elmebeteg állat… – nagy örömömre ezek a józanító gondolatok kitisztították a kiéhezett elmémet, és rögtön abbahagytam Alice simogatását. Épp ekkor léptek ki az Green torch falai közül a legjobb barátaink is és körénk toborzódtak.
- Hát gyerekek, nem két percet ültetek kint, az biztos. Leo, te sírtál, tesó? Ne idegeskedj a miatt a ribanc miatt, most már hozzánk tartozol. - ezekkel a szavakkal próbált vigasztalni a mindig kedves Ted, és sikerült is neki.
Bármennyire is fájt, hogy örökre elveszítettem Katerinet, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogyha Sam itt lett volna, sosem ölelhettem volna át Alice-t. Így is óriási bűntudatom volt, hogy ennyi ideig voltam kettesben es eddig alig ismert személlyel, amíg egy másik emberhalálosan szerelmes belé.
- De én vajon miért akartam megcsókolni? Attól a szerencsétlen sörtől még nem részegedhettem le. Hogyha beleszerettem, akkor vége a barátságunknak és egészen biztos, hogy a barátaim kiközösítenek. Inkább igyekeztem elfelejteni a történteket, és örülni annak, hogy visszanyertem a régi barátaimat és egy újra tettem szert.
- Leo, én megyek haza, te nem jössz?- Jennyfer rikácsoló szavai felébresztettek az elmélkedésből.
Ted és Alice ekkor már elmentek és én is igyekeztem minél hamarabb hazaérni, hogy reggel másként lássam a történteket. Jennyfervel közös villamosra szálltunk, majd a Rousseau’s kertészüzlet megállójánál elköszöntem útitársamtól, majd gyalog folytattam utamat a 2 sarokra levő lakásomig. Erről az üzletről mindig eszembe jutott a városszéli erdő, ahová sajnos már nem volt sok időm eljárni. Szinte már rohantam a gyönyörűen kivilágított utca macskaköves járdáján, hogy mihamarabb lehunyhassam szemeimet és elfelejtsem a történteket. Végre sikerült beérjek a megnyugtató szobám biztonságot nyújtó termébe, ahol eddig mindig nyugalmat találtam. Gyors mosakodás és fogmosás után lehajtottam fejemet a keményre tömött párnámra, és csodák csodájára rögtön elaludtam.
Ami ezután történt, az mesébe illő volt, de egy olyan ember számára, akinek semmi esélye az áhított nő megszerzésére, annak maga a pokol tornáca. Álmomban egy hatalmas kastély erkélyén találtam magam, ahova angyal módjára szállt le és lebegett előttem a csodálatos Alice. Fehér fátyol borította sápadt arcát, vörös ajkaiból, mintha kiszáradt volna az élet. Legyengült, bilincsre vert, vérző kezeit, finoman a vállamra helyezte és megcsókolt. Alig éreztem selymes ajkai bársonyos tapintását, de mégis a legfelemelőbb érzést nyújtotta, amit valaha átéltem. Egyre táguló szememmel kábulva bámultam, amint az elbűvölő látomás kissé eltávolodik, majd az erkéllyel szemben megáll. Búcsúzó tekintettel rám pillant, majd, mint valami csodálatos erdei nimfaként lassan, gyengéd lábaival a földbe gyökerezve égig érő fává alakul át, maga mögött hagyva rabsága kegyetlen bilincseit.
Reggel szinte ugyanolyan fáradtan ébredtem, mint amilyen állapotban tértem nyugovóra az éjjel. Nem meglepő, sőt, idegesítő módon a fejemben még mindig csak egy dolog járt: Alice. Az álomrészlet, amire emlékeztem, még inkább felkeltette az érdeklődésemet a lány iránt, de ezt titokban kellett tartanom. Minden bizonnyal beleszerettem. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből az elbűvölő mosolyát, az igéző tekintetét, szinte semmit sem tudtam róla, de teljesen belészerettem. Több órán át feküdtem az ágyamban azon gondolkodva, hogy vajon ő mit érez irántam, hogy vajon szeret-e engem, mikor hirtelen megrezzent a telefonom az ágy melletti kopott kisszekrényen: SMS érkezett. Alice volt az, találkozni szeretett volna a csapattal, mert délután 4-kor, mert fontos közlendője volt számunkra. Előre megbeszélte Teddel, hogy nála gyűljünk össze, mert a saját lakása nem alkalmas. Mindig meglepőnek találtam, hogy Alice soha nem hívott meg az otthonába. Mindnyájan tudtuk, hogy hol lakik, de senki nem látta még belülről a lakását. Nem tudtam kitalálnom, hogy mi lehet akkora fontosságú ügy, hogy Alice nem közöl velünk semmilyen konkrét tényt, egyszerűen csak kéri, hogy találkozzunk. Amint megkaptam az üzenetet, nyomban gondolkodni kezdtem, hogy miért hívat össze minket a titokzatos lány, de bármennyire jó emberismerőnek tartottam magam, ezt a rejtélyt nem tudtam megfejteni. Most már csak egy teendőm maradt, hogy várakozzak. Ki kellett várjam azt az időt, amikor Alice bejelenti a mondanivalóját. Fél négykor ismét villamosra szálltam, most Jennyfer nélkül és egyenesen Ted lakása felé vettem az utat. Az ajtó előtt még megálltam egy pillanatra, hogy megpróbáljak rájönni a rejtély nyitjára, de erre képtelen voltam. Ehelyett észrevettem az ajtó melletti kis fémtáblán egy érdekes információt: Ted lakásának címét:
-Post’s Street N/11. Miért ilyen ismerős ez a szám? N/11… November 11. Akkor jöttem össze először Katerine-vel. Nem akartam emlékezni, most már új életet élek, inkább bementem.
Alice és Sam már ott vártak minket, Jenny is megérkezett pár perccel utánam. Utálta, ha Jennynek szólították, csak a teljes nevére hallgatott, de én szerettem becézgetni. Mindnyájunk oldalát fúrta a kíváncsiság, miközben Ted franciaágyán kiterülve vártuk, hogy a gyűlésvezető megszólaljon. Pár pillanat múlva Alice felugrott az ágyról, sajnálkozó tekintetet vetett ránk, majd belekezdett a mondanivalójába:
- Elköltözöm. - a rémület kerülgetett mindnyájunkat, ahogy kiejtette ezeket a szörnyű szavakat. – Felvételt nyertem egy elismert orvosi egyetemre, Brightonba és ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogom hagyni, hogy a barátok a karrierem útjába álljanak. Sajnálom, hogy csak most tudjátok meg, ma én is ma reggel értesültem róla. A vonatom vasárnap 09:00-kor indul.
Miután Alice tudatta velünk a közlendőjét, azt kívántam, bárcsak ne mentem volna el a találkozóra. A lány a18-dik életéve betöltése óta erre a lehetőségre várt, és mióta ismertem híres orvos szeretett volna lenni, de engem önző gondolatok vezéreltek, mert nem akartam magányos maradni. Bárcsak feküdtem volna továbbra is az otthon biztonságot nyújtó melegében, mit sem tudva a bekövetkezendő katasztrófáról.
Jennyfer figyelmes szemei azonnal megteltek könnyel. Alice odaállt elé, lehajolt, majd átölelte, hogy enyhítse a sírását. Sam, akiről eddig mind azt hittük, hogy meg van őrülve a lányért, mondott egy-két jó tanácsot az útról, ismét próbált viccelődni párszor, majd amikor észrevette, hogy most nem megy, nyugodtan kényelembe helyezte magát az ágyon. Ted, aki minden helyzetben megőrizte a nyugalmát, most sem vált feldúlttá, láthatóan megértette a helyzetet és beleegyezett. Én pedig, aki csak a múlt éjjel jöttem rá, hogy gyengéd szálakat fűzök Alice iránt, szinte belehaltam a tudatba, hogy pár napon belül, kitudja, milyen hosszú időre elveszítem. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet a társaság előtt. Ha eddig nem derült ki, ma sem tudódhatott meg senki előtt sem, hogy Alice többet jelent számomra egy egyszerű barátnál. Nem mutathattam ki semmi gyanúsat, amikor azonban Jennyfer lenyugtatása után kijelentette, hogy évente csak négyszer fog hazalátogatni, felálltam az ágyról és köszönés nélkül kiviharzottam a rendetlen lakásból.
Az fejemben folyton egy gondolat járt: Alice elmegy.
