Minden annyira csendes és nyugodt.
Igaza volt Johnnak, a szobám tényleg az a hely, ahol alvás nélkül is kipihenhetem fáradalmaimat. Ahogy átlépem a hatvanhetes ajtó küszöbét, mintha valami hihetetlenül erős és gyorsan ható nyugtatót fecskendőztek volna a vénámba. Szinte érzem, ahogy szétárad a testemben és még egy dühkitörés után is lecsillapítja az idegeimet. Csak ledobom magam a kényelmes, puha ágyamba és elmerülök a csendben, ami körülvesz.
A szobának most is sikerült lenyugtatnia, pedig a szalonba érkezve még elég dühös voltam Adrianra, Lucasra, Nancyre, magamra és szinte az egész világra. Utáltam Adriant, amiért parancsolgathat nekem és mindig meg kell alázkodnom előtte. Gyűlöltem Nancyt, amiért sokkal jobb démon, mint én. Haragudtam Lucasra, mert szóba állt velem, de magamra még jobban, mert nem tűntem el onnan már az elején. Nem kellett volna válaszolnom az angyalnak, ott kellett volna hagynom, ahogy Adrian mondta. És ettől csak még jobban utáltam Adriant, mert neki mindig igaza van.
Nagyot sóhajtottam.
Nehéz egy démon élete. Néha úgy érzem, jobb lett volna egyszerűen elégni a Pokol Tüzén, annak idején. Akkor már nem lennének ilyen problémáim. Nem kellene elviselnem Adriant és Nancyt, csak megszűnnék létezni. Ha erre gondolok, mindig felteszem magamnak a kérdést: tényleg jó lenne csakúgy eltűnni?
Ragaszkodom az életemhez, még úgy is, hogy sötét angyalként kell élnem. Hasonló összetűzések után azt kívánom, bárcsak nem lennék, aztán rájövök, hogy nem akarok eltűnni és nem is tudnék, hisz nincs választásom. Eldöntöttem, hogy démon leszek, és ezt már nem lehet visszacsinálni. Így kell élnem egy örökkévalóságig, de az hány év lehet? Végtelen? Az elég hosszú.
Huszonnyolc év alatt semmit sem változtam, még mindig fiatal vagyok és Adrian szerint szellemileg is egy tizennyolc éves lány szintjén állok, ami nem túl hízelgő tekintve, hogy már negyvenhat éves vagyok.
Gyakran gondolok arra, hogy milyen lenne az életem, ha nem haltam volna meg olyan fiatalon. Úgy gondolom, hogy a húszas éveim elejére már benőtt volna a fejem lágya. Ha nem gyilkolnak meg, akkor fősulira vagy egyetemre járhattam volna, dolgozhatnék és akár családom is lehetne.
Lucas jutott eszembe, sőt a gondolataim nagy részét ő töltötte ki. Nem, nem tetszett nekem úgy, bár igen jóképű. Sosem tetszettek a kékszemű fiúk, Lucas szemei mégis rabul ejtettek. Egy pillanatra, nem többre.
Az Ő hibája volt. Ha nem jelenik meg, kivárom, míg Jack felakasztja magát, majd mint, aki jól végezte dolgát elsétálok, és nem keveredek összetűzésbe ismét Adriannal.
Adrian vajon beszél a Főnöknek a mai napomról? Biztosan, hisz ő a jobb keze. És nem fog kihagyni a beszámolóból egyetlen apró részletet sem, tehát Lucas is szóba fog kerülni közöttük. Nagyot sóhajtottam. Ha Adrian eddig nem is ölt meg, a Főnök biztosan halálra fog kínozni, mert beszélgetésbe elegyedtem egy angyallal.
Kopogtattak, az illető meg sem várta, hogy kimondjam: szabad, már be is lépett. Alan, ő a huszonnégy fődémon egyike, közvetlenül Adrian alatt dolgozik. Arcán halvány mosoly, mely nem kárörvendő, sem nagyképű, ez egy őszinte mosoly. Furcsa lehet, de ő a legrendesebb démon a világon. Tisztában van a rangjával és megköveteli a neki járó tiszteletet, és ha megadod neki, akkor ő is viszonozza.
- Roxie! Mit csináltál már megint? - hangja enyhén dorgáló. Ha mondhatjuk azt, ő apám helyett apám. Az első tíz évben, ha gondot okoztam, ő jött hozzám, hogy elbeszélgessen velem. Mondanom sem kell, hogy százszor jobban szeretek vele beszélgetni, mint Adriannal. Viszont mikor rájöttek, hogy a beszélgetéseinknek nem sok haszna van, Alant eltiltották tőlem.
- Roxie! Itt vagy? - Alan leült az ágyra velem szemben.
- Mit keresel itt? - kérdeztem.
- Téged. Szerinted, miért vagyok a te szobádban?
- Nagyon vicces - morogtam. - Máshogy teszem fel a kérdést: Miért téged küldtek? Évek óta nem moshattad meg a fejem, most mégis te vagy itt.
- Talán Adrianra számítottál?
- Ne juttasd eszembe Adriant, kérlek - egy nyögés kíséretében a párnáimra hanyatlottam.
- Igazad van. Hagyjuk most Adriant, inkább mond el, mit csináltál. Mi az, ami miatt a főnök dühöng? Elmosolyodtam saját nyomoromon. Végem.
- Miért csinálsz úgy, mintha nem tudnád? - Tudja, hát persze, hogy tudja.
- Nem tudom - És még tetteti a hülyét! Már nem tetszik annyira, hogy ő jött. Nyugtató szoba ide vagy oda, kezdek bedühödni. Olvasott az arckifejezésemben vagy a gondolataimban, talán inkább az utóbbi, ezért gyorsan hozzátette: - Tényleg nem tudom. Ha lenne mire esküdnöm, megtenném.
- Nem hiszek neked, de ha ennyire szereted tettetni a hülyét, akkor elmondom. Nem tudom mikor szoktál rá erre, de sürgősen hagyd abba. Évekkel ezelőtt még nyíltan kimondtad a vétkeimet, ma meg már a saját számból akarod hallani, pedig biztos vagyok benne, hogy már azelőtt tudtad, mit fogok tenni, mielőtt megtettem volna... - Még folytatni akartam, de belém fojtotta a szót.
- Roxie! Elmondanád végre?
Kerültem a tekintetét. Alan kedves hozzám, de az angyalokat ő is rühelli. Mellesleg, valahogy nem akartam neki csalódást okozni. Adrian elmegy, őt utálom, de Alan...
- Roxie, nyögd már ki! - szólt rám indulatosan, mert az ő idegei sincsenek kötélből.
Nagy nehezen rászántam magam és alig hallhatóan kimondtam:
- Egy angyallal beszélgettem.
Egy pillanatra eltűnődött.
- Beszélgettél - mondta. - Nem sértegetted. Beszélgettél?
- Igen, még ő is megemlítette, hogy ez volt a leghosszabb beszélgetés a két faj között a történelem folyamán.
- És mi volt a neve? - kérdezte hirtelen.
Most én vontam össze a szemöldököm és enyhén félrebillentettem a fejem. Mit érdekli őt, hogy hívták az angyalt?
- Csak mondd a nevét! - szólított fel.
- Lucas... Marshall. Azt hiszem... - hát persze, hogy emlékeztem a nevére, de nem vállalhattam egy démon előtt.
Alan felállt és járkálni kezdett fel és alá, miközben a szakállát simogatta. Hosszú, sötét haja libegett a hátán.
- Te tudsz valami. Valami fontosat - ismertem már Alant, ha ennyire gondolkodik valamin, akkor az életbevágóan fontos és biztosan be fog következni. Ennek a démonnak van egy különleges képessége: belelát a jövőbe. De nem lát mindent, csak a legfontosabb dolgokat. Ez a képesség teszi őt igazán naggyá. Rajta kívül még három démonnak van valami extra képessége. Adriannak egyszerűen mindent tud, Laurennek, aki ruhát változtat. Egy démon tízévente kaphat új ruhát (természetesen nem igazit, inkább csak olyan "lélekruhát", ahogy errefelé hívjuk), ez számunkra nagyon hasznos, mert kell a változatosság. Persze, nem mindenki él ezzel a lehetőséggel. Én sem. Rajtam még mindig ugyanaz a farmersort és fehér top van, mint amit halálom előtt viseltem. Nem akartam megválni tőlük, emlékeztetnek az emberi életemre.
És ott van még Milo, aki megérzi, ha valaki hazudik, olyan, mint egy két lábon járó hazugságvizsgáló.
Azt, hogy ki kap különleges képességet, a Főnök határozza meg, természetesen. Ő dönti el, kinek hajlandó adni egy porszemnyit a hatalmából.
Alan nem válaszolt a kérdésemre, helyette ledobta magát az egyik székemre.
Nem fogja elmondani. Bárhogy könyörgök, hisztizek, akkor sem fogja.
- Legalább azt mondd meg, hogy tilosban jöttél ide, vagy ideküldtek - nem hiszem, hogy csak azért jött, hogy megtudja mit tettem és, hogy feldörzsölje a csillogókőzetet, ami a padlót borította, port hagyva maga után.
- Igazából szólni akartam, hogy a Főnök vár az irodájában egy óra múlva - szólalt meg nagy sokára.
- Tudtam! - kiáltottam fel hirtelen és elé álltam. - Úgy tudtam. Te ismerted a vétkem, mégis be kellett vallanom neked! Te szemét!
Alan elnevette magát, szép fűzöld szeme felragyogott.
- Csak kíváncsi voltam, igazat mondasz-e - mondta még mindig mosolyogva.
- Á, szóval hazugnak tartasz. Köszönöm szépen, Alan - karjaimat összefontam a mellem alatt és hátat fordítottam neki. Persze, hogy nem haragudtam rá. Alanre nem lehet haragudni.
Egyik karjával átölelte a vállamat és egy kicsit meg is szorongatott. Ez nála azt jelentette, hogy szeretlek és ne haragudj, amiért rosszat feltételeztem rólad.
Kis idő múlva elengedett és az ajtóhoz sétált.
- Készülj fel a Főnökkel való beszélgetésre! És ne késs el! - hangja parancsoló tehát, vegyem komolyan.
- Rendben - válaszoltam neki és izgalom lett úrrá rajtam. Ha ember lennék, most a tenyerem is izzadna.
Alan még nem nyitotta ki az ajtót, de a keze a kilincsen volt. Háttal állt nekem és úgy mondta:
- Roxie! Ha még egyszer összefutsz azzal az angyallal... beszélgess vele tovább!
A szemem kitágult, az apró lángok égették a szemhéjam pislogás közben.
- Mi? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Miért kér tőlem ilyet?
- Ha eljön az ideje megtudod. Csak tedd, amit mondtam, kérlek - és kisétált.
Érdekes, milyen gyorsan telik az idő, ha az ember nem vár valamit, amit meg kell tennie.
Miután Alan kiment lehuppantam az ágyamra, de mivel nem találtam rajta a helyem, átültem az egyik székre, a másikra feldobtam a lábaimat. Ez a testhelyzet sem volt kényelmes, így járkálni kezdtem fel és alá, mint Alan annyi különbséggel, hogy én nem a szakállamat vakargattam, hanem az ujjaimat tördeltem.
Már csak tíz perc volt a találkozómig, így elhatároztam, hogy elindulok, nehogy a végén elkéssek. Kiléptem a szobámból és lerobogtam a lépcsőn. A szalonban kisebb tömeg gyűlt össze. Többen voltunk az északi toronyban, mint huszonnyolc évvel ezelőtt. Amint a lépcső aljához értem, minden szem rám szegeződött. Kárörvendő vigyor ült ki minden egyes démon arcára, a düh forrt bennem. Természetesen, Nancy volt az, aki megszólalt.
- Nocsak! Itt a lány, akit pár perc múlva csúnyán megégetnek - hosszú, szőke haját dobálta, miközben felém sétált.
- Most valahogy nincs kedvem hozzád, Nancy - mondtam nyugalmat erőltetve magamra. Nem akartam balhét pont most, jobb, ha visszafogom magam és akkor talán életben maradok.
Nancy meghallotta a gondolatomat és fölényes mosolyra váltott. Aztán hirtelen elhatározással ártatlan arcot próbált vágni. Mit ne mondjak, nevetségesen nézett ki.
- Az igazság az, hogy én nem akarom, hogy a Főnök elégessen - ezt olyan komoly ábrázattal mondta, hogy megszűnt a nevethetnékem, majdnem elhittem, hogy komolyan gondolja. De a gúnyos vigyor ismét kiült az arcára. - Ha ez megtörténne, akkor kin nevetnénk egész nap?
A körülöttünk lévő összes démon nevetni kezdett, én pedig, úgy éreztem, hogy az eddigi életem legnagyobb dühkitörését fogom most produkálni. Úgy éreztem, a szemeim ebben a pillanatban a vörös és sárga árnyalataiban játszó tűzgolyókká váltak.
Nancy hátrált egy lépést. Talán megijedt? Nem agyaltam ezen sokat, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb eltűnök az északi torony szalonjából.
A kanyargós folyosókat járva sikerült egy kicsit lenyugtatnom magam, amit az is bizonyított, hogy a szemeim már nem égtek annyira. Egészen addig a közelgő találkozó járt az agyamban, míg el nem értem egy hatalmas vasból készült ajtó előtt. Huszonnyolc év alatt sokat töprengtem azon, hogy mi lehet az ajtón túli helységben, amitől John annak idején óva intett.Lemondóan sóhajtottam, mint mindig, ha elsétáltam az ajtó előtt, és továbbmentem.
- Valaki engem emlegetett? - John sétált felém jobbról, meghallotta a gondolataimat. Tényleg nem lettünk barátok, ahogy azt ő megmondta, de rosszban sem voltunk. Ha találkoztunk, beszélgettünk egy kicsit, majd szétváltunk. John sosem vallotta volna be, de én úgy éreztem, kedvel engem. Egy hangyányit.
- Épp, csak eszembe jutottál – mondtam, és miután bevártam együtt sétáltunk az Iroda felé. - Hogy vagy?
- Oh, ne is kérdezd! Most képeztem ki egy újoncot. A srácnak százszor kellett elismételnem ugyanazt a rövid mondatot, és még akkor sem értette a lényeget. Mikor elkezdett égni a szeme, addig futott, míg nem talált egy medencés házat, csak hogy a vízbe vethesse magát. Ha megtehettem volna, biztosan vízbe fojtom - mondta fáradt hangon. Én csak mosolyogtam rajta, úgy tűnt egész jó újonc voltam.
Elérkeztünk a Főnök irodája előtti folyosóra és megint rám tört az izgalom. Most kiderül, mi lesz a sorsom.
- Roxie, ne izgulj! - szólt határozottan, és megfogta a kezem. - Minden rendben lesz - miközben ezt mondta, nem nézett rám, csak az ajtót bámulta, amiből nekem az jött le, hogy ő sem hiszi el azt, amit mond.
- Oké - cincogtam. Elengedtem John kezét és mély lélegzetet vettem, majd bekopogtam.
- Gyere, Roxie! - hallottam az elbűvölő hangot odabentről, remegő kezemmel pedig sikerült lenyomnom a kilincset.
Az Iroda semmit sem változott. Egy óriási kör alakú terem, tele fáklyákkal, közvetlenül az ajtóval szemben pedig az emelvény, amelyen az íróasztal állt. A Főnök a hatalmas karosszékben ült az asztal mögött. Gyönyörű angyalarcára szívélyes mosoly ült ki, ahogy meglátott. Ám, most nem sietett elém, ahogy anno, csak ült a székében és várakozóan nézett.
- Főnök, hívatott? - a hangom elég határozottan csengett, félelmemhez képest.
- Igen, ezért is vagy itt - válaszolta csilingelő hangján. - Szeretném, ha leülnél - mutatott az asztal elé, ahol egy, az övéhez hasonló, ám annál kisebb karosszék jelent meg. Helyet foglaltam és vártam.
Az Ördög sokáig nézett fürkésző, fekete szemeivel, majd megszólalt:
- Roxie, én, kedvellek téged.
- Köszönöm - suttogtam.
- Ne - emelte fel egyik kezét -, ne szólj közbe. Én kedvellek téged, de úgy látszik, ez nem kölcsönös.
- Uram... - kezdtem volna, de ismét csendre intett.
- Lassan harminc éve vagy démon, mégsem érzem úgy, hogy tudnád, mi a dolgod. Miért? Miért nem vagy képes elvégezni a munkádat? - Látta, hogy szólásra nyitom a számat, ezért gyorsan hozzátette: - Ne válaszolj! A jelentésekből kiderül, hogy hetente egy, maximum két embert vagy hajlandó gyilkosságra kényszeríteni, ami kevés. A Földön több mint hatmilliárd ember él, és minddel végeznünk kell. Nem hagyhatunk hátra egyet sem. - Itt egy kis szünetet tartott, hogy nyomatékot adjon kijelentésének. - Roxie, az emberek nem érdemlik meg, hogy éljenek. Undorító lények. Ahelyett, hogy megköszönnék, hogy egyáltalán léteznek, veszélybe sodorják magukat, tudatmódosító szereket szednek, műtétekkel változtatják külsejüket, a Teremtőjüket szidják. Hálátlan, mihaszna népek. Nem szabad sajnálni őket.
- Megmondom őszintén - folytatta, miközben hátradőlt a székében -, azt hittem, te leszel az egyik legjobb emberem. De csalódnom kellett. Tudod, nem te vagy az első ilyen démonom. Voltak egy páran előtted. Ők tudod, hová kerültek? - várakozóan nézett rám, én viszont nem tudtam eldönteni, szólhatok-e.
- Elkárhoztak. Elégtek. Megszűntek létezni.
Hatalmasat nyeltem. Hát ennyi, vége. Viszlát élet.
Elmosolyodott, felállt és a hátam mögé sétált. Megfogta mindkét vállamat és finoman masszírozni kezdett.
- Ne félj, Roxie. Veled nem ez fog történni, még nem.
Masszázs ide vagy oda, egyre feszültebb lettem.
Felkacagott a hátam mögött, úgy tűnt, élvezi a helyzetet.
- Kapsz még egy esélyt. Bizonyítsd be, hogy belevaló démon vagy! - elengedett és felült az asztalra. - Mutasd meg, hogy megérte téged életben hagynom. Bizonyítsd a hűséged irántam, hisz tudod, hűséggel tartozol nekem. Azzal, hogy démonná váltál, elfogadtál egy képzeletbeli szerződést, melyben benne van, hogy a nyaklánc felvétele után, csak engem szolgálsz. Én vagyok az egyetlen urad és parancsolód. Ahogy teremtettelek, úgy végezhetek is veled, tehát az életeddel én rendelkezem.
Ne kelljen visszaélnem a hatalmammal, kérlek. Most mehetsz - intett a kezével az ajtó felé, és lehuppant az asztalról, hogy visszaülhessen az asztal mögé. Egy vaskos papírköteget vett maga elé, és tanulmányozni kezdte.
Már az ajtónál jártam, amikor megszólított.
- Roxie - szólt, még mindig a papírokra bámulva -, nem barátkozunk angyalokkal. John nem mondta ezt újonc korodban?
- Említette.
- Akkor átismételtük a leckét. Ne legyen erre több példa!
- Igen, uram. Viszlát.
Megkönnyebbülve léptem ki a hatalmas ajtón. Egyedül álltam a folyosón és nem bírtam magamba fojtani a boldogságot, amit éreztem. Ha lennének könnyeim, most biztos örömkönnyeket hullatnék. Csak vigyorogtam és vigyorogtam, miközben távolodtam az Irodától és még az sem érdekelt, hogy a szembejövő démonok pedig rajtam röhögtek.
Elhatároztam, hogy megkeresem Alant, hogy elújságoljam neki a jó hírt, azaz, hogy életben maradok. De a keleti toronyban az egyik készséges démon, akinek csak térden állva kellett könyörögnöm, azt mondta, hogy Alan felment a halandók közé, így én is a szárnyakkal díszített ajtó felé vettem az irányt.
