"Nem leszel többé démon." - visszhangzott a fejemben.
Dermedten bámultam Luke arcába. Nem tudtam elképzelni, hogyan gondolja az előbb tett kijelentését. Ne legyek többé démon? Akkor mi legyek? Angyal? Az kizárt, nem válhatok angyallá, ha eddig démon voltam. De ha nem leszek sem angyal, sem démon, akkor mivé leszek? Szellemként kísértek az idők végezetéig? Esetleg megszűnök létezni? Ezt szeretném a legkevésbé, bár...
Lehet, jobban járnék, ha egyszerűen eltűnnék, minthogy egy olyan világban éljek, amelyben nem lelem a helyem. Nyilvánvaló tény, hogy nem illek a démonok közé, de akkor hová tartozom?
- A Mennyország alsó felébe - válaszolt Luke a kimondatlan kérdésemre, ezzel kizökkentett gondolataimból. Összeráncoltam a szemöldököm. - Ó! - csapta magát homlokon. - Te nem tudod, milyen a Menny felépítése.
- Mivel még nem igazán jártam ott...
- Figyelj, elmagyarázom! A Mennyország két részből áll, az egyik a felhők legalsó rétegénél kezdődik és pár kilométer hosszan nyúlik felfelé. Ide azok a lelkek kerülnek, akik nem voltak életükben túl jók, de annyira rosszak sem, hogy a Pokolra jussanak. Ez felett található a felső szint, ahol az angyalok és azok a lelkek laknak, akik haláluk után nem vállalták el az angyalmunkát. E fölött pedig, már Isten palotája van, amiről nem beszélhetek neked.
- Luke! - kezdtem igencsak elkenődve. - Ez mind szép és jó, de van egy kis bökkenő: ha az alsó szinten kellene laknom, akkor halálom után nem a Pokolba kerülök.
- A főnököd csalt! - csattant fel. Hirtelen felugrott a hintából és járkálni kezdett. - Nem létezik, hogy téged megnyert magának, hisz nem felelsz meg a kritériumoknak, nem öltél embert!
Törte a fejét, hogy miként segítsen rajtam. Szinte hallottam, ahogy dolgoznak a fogaskerekek az agyában.
Nem tudtam, hogyan fogja ő, vagy hogyan fogom én megoldani a problémámat, egy dologban voltam biztos: nem leszek többé démon. Nem vagyok hajlandó több ártatlan halandó halálát okozni, nem akarok több sajnálatot és lelkiismeret furdalást érezni. És ami a legfontosabb: nem akarom többé látni Adriant!
- Hogy csináljam? - törtem meg a csendet, bár hangom nem volt több suttogásnál.
Hirtelen megállt, tudta mire vagyok kíváncsi. Halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.
- Felmondasz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, immár szemtelen mosollyal. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el én is.
- Igen. Felmondok - álltam fel. A hangom határozott volt, és óriási erőt éreztem magamban. Tudtam, hogy képes leszek feladni a démonlétet.
- A folyamat egyszerű és fájdalommentes. Csak le kell venned a medált - mutatott a mellkasomba fúródott kristályszívre.
Megérintettem, még mindig ugyanolyan hideg volt, mint mikor először értem hozzá, de ma már nem égetett, inkább lüktetett. Kicsit olyan volt, mint a szívdobogás.
Bólintással jeleztem, hogy megértettem a feladatot és már épp fogást akartam találni a szíven, amikor Luke ellökte a kezemet egy kiáltás kíséretében.
- Ne! Te megőrültél?!
- Te mondtad, hogy ki kell szednem! - üvöltöttem vissza.
- De nem rögtön. Te jó ég, Roxie! Majdnem megölted magad!
- Nem ez a cél? - néztem rá kidülledt szemekkel. Ez hülyének néz?
- Nem! - vágta rá. - A célunk az, hogy újratárgyalják az ügyed.
Pislogtam egy párat. Újratárgyalni?
- Nem értelek - ingattam a fejem és lemondóan sóhajtottam.
- Mit nem értesz? - a kezeit úgy tartotta, mint aki imádkozni készül, és egyre közeledett felém. - Isten és Lucifer újratárgyalják az életed és a halálod, Isten nyer, te pedig a Mennyország alsófelébe kerülsz. Mi nem világos ezen?
- És mi van, ha másodjára is Lu... Lucifer nyer? - nehezemre esett kimondani a főnököm nevét, hisz huszonnyolc évig csak " a Főnök " volt.
Luke a távolba nézett, majd vissza rám.
- Bebiztosítjuk Isten győzelmét - mondta eltökélten - és egyúttal jó pontot is szerzel nála.
Luke túl sejtelmes és túl határozott volt. A terv körvonalazódott a fejében, már csak arra várt, hogy átadhassa nekem.
Rossz érzés lett úrrá rajtam, az izgalom és a félelem kettőse. Biztos voltam benne, ha lenne testem, most reszketnék.
Felvett a földről egy száraz, vékony faágat és tördelni kezdte.
- Tudod miért temetik el az emberek holttestét? - a faágból két darab lett.
- Ezt mindenki tudja. Hogy békében nyugodhassanak.
- Így van - helyeselt immár négy darabka bottal a kezében. - És azt tudod, hogy hol van most a te tested?
- John azt mondta, hogy miután eltemettek Lucifer ellopta a testemet, így gondolom, valahol a Pokolban.
- Igen, a Pokolban van. Az Ördög ellopja a démonok testét, hogy azok soha ne kerülhessenek a Mennyországba, még akkor sem, ha az ügyet újratárgyalják és Isten nyer. Ha felhozzuk a tested és eltemetjük, gyakorlatilag Isten meg is nyerte a pert, te pedig békében nyugodhatsz a Mennyországban. Egyszerű - mondta és magamögé dobta a fadarabokat.
- Egyszerű... - ismételtem ironikusan. - Nem tudom, jártál-e mostanában a Pokolban, megsúgom, hogy ez egy óriási területű kastély, amelynek én csak egy nagyon kicsi részét ismertem meg huszonynolc év alatt! - A hangom akaratom ellenére lett a mondat folyamán egyre erélyesebb.
Luke szája erre féloldalas mosolyra húzódott.
- Akkor, itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerd.
Elhúztam a szám. Nem nagyon volt kedvem visszamenni oda, már csak a saját testi... akarom mondani lelki épségemet féltve sem. Besétálni több száz dühös démon közé és ott van még az Ördög is... brrr.
- Jól fogod érezni magad ott fent - mondta gyengéden. - Ott többnyire olyan emberek lelkei vannak, amilyen te is vagy. Hidd el, megéri gürizni érte mellesleg, én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy jó helyen vagy.
- És egyel kevesebb démonnal kellene megküzdened - mondtam kicsit sem szemrehányóan. Luke csak nyerhet az ügyemmel, de nem ítélem el érte.
- Hiányozni fogsz, ha már odafent leszel. Nagyon megkedveltelek - vigyorgott.
- Én is tége... - Be sem tudtam fejezni, mert a nyakamba ugrott. Jóleső melegség járt át, nem emlékszem éreztem-e valaha is ilyet. Szorosabban fontam a karomat Luke nyaka köré, még nem akartam, hogy elengedjen. Túl jó érzés volt.
- Ö... Roxie! Igye...
- Csak még egy perc - kértem, míg ő megpróbált kibontakozni az ölelésünkből.
- Roxie, lement a nap. - mondta határozottan és a vállamnál fogva finoman eltolt magától.
Mikor kiültem a játszótérre még verőfényes napsütés volt, most pedig... besötétedett.
- Ilyenkor tartózkodik a legkevesebb démon a Pokolban, menned kell! - sürgetett.
- Te nem jössz velem? - néztem rá boci szemekkel.
- Én nem mehetek, ha átlépem a Pokol kapuját, elvesztem a szárnyam és sosem szabadulok onnan - mondta félelemmel teli szemekkel. - Éjszaka elmegyek a temetőbe, megkeresem a sírod és kiásom. Nem lesz sok időnk az őrök miatt, úgyhogy gyorsan elföldelünk és tünés!
Éreztem, hogy a szememben pislákoló tűz most fellobban, de nem a dühtől. Izgalom? Félelem? Nem tudtam eldönteni.
- De még mindig nem tudom, hol lehet a testem - rinyáltam tovább.
- Akkor használd azt a csöppnyi észt, amit az Úrtól kaptál! Nekem most mennem kell, egy embernek szüksége van rám - nézett észak felé. - Gyere éjfélre a temetőbe!
És elviharzott. Elment. Itt hagyott egyedül.
Az égre néztem, ahol már kigyúlt néhány csillag. A Hold állásából ítélve, úgy négy-öt órám lehet éjfélig. Az egész jó.
Úgy döntöttem, megközelítem a legközelebbi aknafedelet, de addig nem mászom le, míg nincs egy ütős tervem.
Luke-nak igaza volt, ilyenkor tényleg kevés démon tanyázik a kastélyban, aki pedig ott van, az többnyire bezárkózik a szobájába.
Nem kellett sokat gyalogolnom, a játszótérrel szemben lévő utca közepén ott hevert a kerek aknafedél.
Még mindig nem volt semmi elképzelésem a testem hollétéről és tényleg csak nagyon kicsi részét ismertem a kastélynak. Legalább ezer évesnek kellene lennem, hogy ismerjem minden zegét-zugát.
A szemem felpattant és boldog mosoly terült szét az arcomon.
Hát persze! Nekem van egy több mint ezer éves barátom.
Lecsuktam a szemem és próbáltam fülelni. Nehéz volt kizárni az emberek szavait és figyelni a démonok suttogására vagy gondolataira. Meg kell találnom - ösztönöztem magam. Addig nem nyitottam ki a szemem, míg nem tudtam a pontos helyét.
- Megvagy! - szaladt ki a számom percekkel később. Kibontottam szárnyaimat és csúcssebességgel repültem keletre, Alan felé.
Húsz kilométerrel arrébb találtam meg. Egy lepukkant bár előtt magyarázott valamit az egyik újoncnak. A fiatal fiú pár nappal ezelőtt halt meg és Alant kapta mentorának. Alan, miután kiképzett egy újoncot szeretett a körmére nézni. Pár napig még ellenőrizgette és csak akkor hagyta magára, amikor már biztos volt benne, hogy az újonnan született démon tökéletes munkát végez.
Már messziről kiszúrt és fejét felém fordítva magyarázott tovább a fiúnak. Miután leszálltam mellette aggodalom ült ki az arcára.
- Alan! Beszélnünk kell! - szakítottam félbe. - Most!
- Oké - szólt tétován. - Ben, jó munkát végeztél, de legközelebb figyelj oda jobban arra, amit az előbb mondtam.
Ben egy bólintás kíséretében elrepült.
- Miről van szó? - kérdezte, bár már tudta.
- Te olyan régóta vagy démon - kezdtem, majd úgy döntöttem nem rizsázok -, biztosan tudod, hogy a Főnök hol tartja a testeket.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, semmi csalódottság vagy harag.
- Örülök, hogy nem mondtál le Luke társaságáról. - A fejünk fölött három fekete szárnyas alak húzott el, így karon ragadott és elvonszolt az egyik közeli kivilágítatlan zsákutcába. - Nem lehet nagyon elrejtőzni előlük, de ezt a beszélgetést nem szeretném, ha hallanák.
- Tehát, tudod hol vannak - mondtam széles vigyorral az arcomon.
Lemondóan sóhajtott, amivel sikerült letörölnie a vigyort a képemről.
- Nem, sajnos nem tudom hol lehet, de... - a sötét falat kezdte kémlelni.
- De? - kérdeztem türelmetlenül. Sietnem kellene.
- Nem én vagyok az a démon, aki segíteni tud neked. Miért nem keresed inkább Johnt?
Mint a villámcsapás, csapott belém a felismerés. Hát persze! John járt az acélajtón túl. Tudja, mi van bent, ha megerősíti a feltevést, mi szerint a testem, sőt minden démon teste ott van, akkor nyert ügyem van! Már csak egy kérdés maradt: van-e olyan jó barátom John, hogy segítsen nekem?
- Merre lehetsz most John? - gondolkodtam hangosan.
- Lent. John ma este nem jött ki. Menj Roxie, nincs sok időd! – mondta, és kitárta a karjait, hogy megöleljen.
- Köszönöm, Alan - suttogtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára, és elindultam keresni egy megfelelő aknafedelet.
- Roxie, miért nem használod a kukát? - mutatott a sikátor legvégén álló hatalmas konténerre. Rossz érzés kerített hatalmába, hisz sok évvel ezelőtt egy kukában láttam a halott önmagam, de kivertem a fejemből a rossz emléket és összeszorított foggal másztam be a kukába, leküzdve undoromat. Mikor már benne voltam, ásni kezdtem a szemétben, lejjebb és lejjebb, egészen addig, amíg elkezdtem zuhanni fejjel előre az emésztő sötétségbe.
- Hé! Itt épp pihen egy démon! - kiáltott rám John, miután berontottam a szobájába. A szárnyas ajtón kilépve rögtön az északi torony felé vettem az irányt és szerencsére nem találkoztam egy démonnal sem.
- Segíts! - kérleltem összekulcsolt kezekkel. Felpattant az ágyról és gyanakvóan nézett rám.
- Miben?
- Fel kell vinnem a testem - mondtam ki egy szuszra, nem volt sem időm, sem energiám a kertelésre.
John szemében fellobbantak a lángok.
- Miért kellene segítenem neked? - kérdezte nem törődöm hanglejtéssel.
Egy pillanatra elgondolkoztam. Mért is?
- Mert a mentorom voltál - mondtam bizonytalanul.
Felhorkant és gúnyos mosoly jelent meg arcán.
- Az semmi.
- Ö... kedvelsz engem - próbálkoztam újra, mire egy újabb horkantás volt a válasz.
- Nem fogok szabályokat szegni, csak azért mert kedvelek valakit. És itt súlyos szabályokról beszélünk, kislány. Ha segítek neked, a Főnök eléget.
- Senki sem tudja meg, nem kell tenned semmit, csak mondd el, hogy az acélajtós teremben vannak-e a testek. Kérlek! - könyörögtem neki.
Elsétált mellettem és háttal nekem az asztalra támaszkodott.
- Nem jött be a démonlét. - A hangja nyugodt lett, ilyen szépen még sosem hallottam beszélni Johnt. A hangjában mindig volt valami flegmaság vagy egy kis gúny, esetleg kárörvendés, de most... semmi ilyesmi.
- Nem tartozom ide - mondtam és mellé álltam. Felém fordult, az arca csupa szomorúság. Nem tudtam, miért szomorú, talán mert pont az ő diákja voltam. Ez eléggé elszomorító lehet.
A gondolatomra elmosolyodott. Kedves mosoly volt, minden rossztól mentes.
- Tényleg kedvellek, bár fogalmam sincs miért. - erre már én is elmosolyodtam. - Te vagy az egyetlen, aki ilyen közel állt hozzám - suttogta.
Ez John szájából hatalmas dicséret volt, hisz elmondta, hogy idelent nincsenek barátságok. Barátságok tényleg nem voltak, de ideiglenes kapcsolatok igen, persze ez alól John kivétel volt. Ő afféle magányos farkas, senkit sem enged közel magához, és azzal, hogy amikor csak találkoztunk köszöntem neki és érdeklődtem a hogyléte felől, rekordot állítottam fel. Jól esett ezt hallani.
- Ugye tudod, hogy nagyon bátor vagy? - hangjában semmi elismerés. - De nem jó értelemben. Az esélyed arra, hogy kijuss a testeddel... - a mondatot egy lemondó sóhajjal fejezte be. Most, hogy mondta... tényleg. Mennyi esélyem van arra, hogy kijussak az Ördög barlangjából. Félelem lett úrrá rajtam, de nem adhattam fel most, mikor már John is kezdett megpuhulni. Ha sikerül kijutnom, jó helyem lesz, ha nem, hááát...
- Segíts, kérlek! - kérleltem újra és ezzel eldöntöttem a sorsomat.
- Érzem, hogy ezt még meg fogom bánni! - mondta és kivágta az ajtót. Ideges léptekkel indult el, engem pedig kézen fogva húzott maga után. A szalonba érve megláttunk egy másik démont is, aki az ajtó előtt állt elzárva előlünk a kijáratot. Hosszú, szőke haja lófarokba kötve, világoskék szemei a dühtől lángoltak.
Alice! Benne vagyok!!!:D