Szürke angyal 3. fejezet - Repülj!

John felnyitotta a konténer tetejét, és elpakolt egy pár kilónyi szemetet, hogy megnézhessem a halott (és rendesen megalázott) önmagamat, saját kérésre. Furcsa volt kívülről látni önmagam, nem hasonlított arra, mint amikor tükörbe néztem. A lélek-testem még mindig ugyanolyan volt, mint halálom előtt: ép (már amennyire épnek lehet nevezni egy lelket), ugyanaz a lófarokba kötött haj, ugyanaz a farmersort és top, az egyetlen eltérést az icipici lángok jelentették a szemeimben. A szemétben heverő testem viszont félelmetes volt: a fejem majdhogynem elválva a nyakamtól, láttam a gégecsövemet és még sok más dolgot, amit saját magamon nem lett volna szabad látnom, a szemeim üresen meredtek a semmibe, a hajam szétborzolva és megtépázva, a testem természetellenes pózban, meztelenül.

Ha lehetett, most még jobban gyűlöltem azt a négy barmot, aki ezt tette velem. Alig vártam, hogy bosszút állhassak.
- Elég volt? - kérdezte John kizökkentve gondolataimból. Bólintottam, mire ő lecsapta a kuka fedelét.
- Mi lesz a testemmel? Nem visszük el eltemetni vagy valami? - ijedten néztem a fiúra, nem akartam itt hagyni a testem.
- Nem - felelte nyugodtan. - A Főnök majd gondoskodik róla, ne aggódj! De most gyere, sok tanulnivalód van!
Azzal kisétáltunk a sikátorból és elindultunk a John által kijelölt helyre, hogy meg tanulhassak repülni, mert igen, szárnyaim vannak, csak még nem látom őket.

Az utunk a barátnőm háza felé vezetett, a hol én pár órája még gondtalanul ünnepeltem a nyár kezdetét. Pár méterre lehettünk a háztól, amikor kilépett az ajtón Lily, a házigazda. Felénk nézett én pedig integetni kezdtem neki, de ő nem viszonozta.
- Hé, Lily! Lily! - kiabáltam, de ő csak elfordult a másik irányba. Furcsálltam a helyzetet, általában Lily köszön először.
- Nem érzékel téged - mondta John miközben elhaladt Lily kerítése előtt. Én megálltam és mélyen a lány szemébe néztem. A szája mosolyra húzódott, majd integetni kezdett. Még sosem örültem ennyire annak, hogy Lily köszön nekem, pedig mindig a legrosszabb pillanatban teszi.

Zajt hallottam a hátam mögül, megfordultam és láttam, ahogy David, Lily szembe szomszédja kiveszi az újságot a postaládából, majd kelletlen visszaint a lánynak. Seprű módjára legyezte a kezemmel Lily arcától két centire, mégsem vett észre. Faló tekintetével bekísérte a fiút az ajtóig, majd kivette saját újságát és bement.
Ledöbbenve álltam a kapu előtt. Átnézett rajtam. Lily átnézett rajtam. Lily. Lily, aki a suli legbénább csaja, aki már kilométerekről kézzel-lábbal integet nekem és közben a nevemet kiabálja, most nem vett észre, pedig közelebb voltam hozzá, mint eddig a gimiben bármikor.
Aztán John megbökött.
- Áú! Ez fájt, te idióta - rivalltam rá, mert elég erősem a karomba döfte az ujját.
- Gyere már! Nem érek rá egész nap - sürgetett. Kelletlenül elindultam. A démonságnak ez a része nem nyerte el a tetszésem.
- Miért nem látnak minket?
- A halandók nem érzékelik a lelkeket, még akkor sem, ha olyan szilárdak, mint a démonok. A munkád során, ha erősen koncentrálsz, hallani fognak, de csak a fejükben. Ők ezt belső hangnak nevezik.
Ezen elgondolkoztam. Egy kis reménysugár volt ez, hogy az emberek számára nem tűnök el teljesen. Hallani még hallhatnak. Nyitottam volna a szám, hogy feltegyem a következő kérdésem, de John elnémított.
- Nem válaszolok több kérdésedre a munkánkkal kapcsolatban. Most nem. A te gondolataidat most egyedül a repülés töltse ki. Nem örülsz neki, hogy egy-két óra múlva úgy szárnyalhatsz, mint egy madár? Az újoncok általában már tűkön ülnek izgalmukba - most, hogy eszembe jutatta, tényleg izgultam. Fel sem fogtam, hogy vannak szárnyaim. Azt hittem, John csak hülyül, amikor azt mondta, hogy nincs angyal szárny nélkül, de most, hogy gyakorolnom kell, valóságos lett. - Különben is, megérkeztünk - jelentette ki, miután fél órát kutyagoltunk a sikátortól.

Egy régen bezárt parkba érkeztünk. A fű legalább egy méteres volt, de lehet, hogy ekkora méreteknél már gaznak számít. Betonbuckák mutatták a helyet, ahol régen padok álltak. A parkot körülbelül tíz éve zárták be, úgy tervezték, építenek ide egy szupermarketet, de nem jött össze, így a terület tíz éve üresen áll.
- Tetszik? - kérdezte gúnyosan.
- Nem. Ha úgysem látnak, akkor miért nem gyakorolunk máshol? A mi kertünk elég nagy és a pázsit és rendben van, miért ne gyakorolhatnék ott?
- Ördög őrizz, hogy odamenj! Nem mehetsz a családod közelébe, ezt még nem mondtam!? - Megráztam a fejem. - A családi kötelék nagy erős. Ha a közelükben vagy, elég egy icipici koncentráció és már a fejükben is hallanak, az pedig nekik nagyon nem jó. Bele is őrülhetnek, mert a te hangodat hallják. Lassan megtudják, hogy valami nincs rendben veled. Felhívják majd, azt a lányt, hogy ott vagy-e még, mert nem értél haza, mire a lány elmondja, hogy te hajnali kettőkor leléptél és nem tudja, merre lehetsz. Kihívják a rendőrséget, akik két nap múlva el is indítják a nyomozást - ekkor egy süvítő mentő és egy szirénázó rendőrautó suhant el mellettünk, John elgondolkodva nézett a járművek után - vagy ezek már hozzád igyekeznek. Gondolom, az egyik lakos megtalálta a holttested a szemétben.
- Álljunk csak meg egy szóra! - emeltem fel a mutató ujjam. - Ha ezek elvihetik a holttestem, akkor mi miért nem?
- Látnia kell a rendőrségnek és az orvosoknak, hogy halottnak nyilváníthassanak. A Főnök aztán ellopja és leviszi a Pokolba megőrzésre.
- Miért?
- Az ne érdekeljen. Ne aggódj, semmi rosszat nem tesz vele! Most inkább, repüljünk!
Átmásztunk az alacsony kerítésen és belegázoltunk a gazba.
- Remélem, nincs tériszonyod – mondta, miután megálltunk a park közepén.
– Hát… ami azt illeti… van.
– Akkor most leküzdöd, de először is, lássuk a szárnyaidat. – Furcsa izgalmat láttam a szemeiben, mintha ez lenne a kedvenc része a démonná avatásban.
– Reméltem, hogy először te mutatod meg a sajátodat.
Johnból kitört a nevetés. Zavartan néztem rá, nem értettem, mi vicceset mondhattam. Aztán rájöttem és én is nevetni kezdtem.
– Inkább mutasd a szárnyaidat, te perverz disznó!
– Rendben.

Vártam, hogy arcán megjelenjen a „szárnyakat növesztek” arckifejezés, de nem. Ugyanolyan gúnyosan nézett rám, mint mindig mióta ismerem (az az pár órája). Egy-két másodperc múlva valami sötét árnyék emelkedett ki a hátából, ami szépen lassan szárnyakká alakult át. A szárnyai leginkább egy saséra hasonlítottak. Koromfeketék voltak és gyönyörűek. Hosszukban John térhajlatáig értek. Finoman mozogtak föl és alá, mintha lélegeznének. Összehasonlítottam John mellkasának és szárnyainak mozgását és rájöttem, hogy egyszerre emelkednek és süllyednek.
– Kicsodálkoztad magad? – kérdezte unottan.
– Honnan jönnek ezek elő? – mutattam a szárnyaira, majd közelebb léptem és megérintettem őket. „Mint a selyem”, ez jutott először eszembe, miután végigsimítottam a hosszú tollakon.
– A medálból. Neked csak annyi a dolgod, hogy a hátadra képzeled őket.
– És mi van, ha én a hasamon akarom látni őket? – kérdeztem nevetve, mire John még unottabb arcot vágott.
– Ha-ha. Ezt se hallottam még vagy százszor. Csak gondold a hátadra őket! – kiáltotta.
– Oké, oké! Nem kell rögtön kiabálnod – John már a fejét fogta.
– Csak csináld!
Vetettem még rá egy lesújtó pillantást, majd tettem, amit mondott. Nem voltam biztos benne, hogy nyitott szemmel menni fog, ezért lecsuktam őket. Elképzeltem az előbb John hátán végbemenő folyamatot magamon. Arra gondoltam, hogy az én gyönyörű, fekete sasszárnyaim megjelennek a hátamon. Aztán éreztem valamit. Kicsit olyan volt, mint a két vállas iskolatáska. Nem volt nehéz, de éreztem, hogy a hátamon van. Hát sikerült szárnyakat növesztenem.

– Azt a büdös… - kezdte John, mire kipattantak a szemeim és átlestem a vállam fölött. A szárnyaim ott voltak, de fekete helyett a szürke árnyalataiban pompáztak. Az enyém szebb volt, mint Johné.
– Milyen színekben vannak még? – kérdeztem a szárnyaimat simogatva.
– Csak feketében vannak, Roxie. Több mint kétszáz év alatt egyszer sem láttam szürke szárnyakat. Ez hihetetlen. Nem értem, hogy lehet…
– Akkor most mit csinálunk? – Nagyon reméltem, hogy nem akarják őket lecserélni (ha ez egyáltalán lehetséges). Nekem tetszettek.
– Most nem zavarjuk ezzel a Főnököt, majd később beszélek vele. Inkább repüljünk! – úgy tűnt, sikerült összeszednie magát. – Fuss pár lépést aztán ugorj fel!
– Mi?
– Ne aggódj, a szárnyaid tudni fogják a dolgukat, amint elhagytad a talajt.
– Nem akarod ezt is megmutatni? Kérlek! – kulcsoltam össze kezeim.
– Jól van, megmutatom.
Utat tört magának a gazban, majd felugrott. A szárnyait kifeszítette és már repült is. Megfigyeltem a testtartását, térdeit behajlítja és finoman előredől. Leírt egy nagy kört úgy ötven méter magasan, majd könnyedén landolt tőlem nem messze. Szárnyait ismét leeresztette. Várakozóan nézett rám.
– Azt hiszem, most én jövök – nyeltem egy nagyot, majd futni kezdtem. Úgy gondoltam, első próbálkozásnál inkább nekifutok, mintha távolt ugranék. Úgy tizenöt méter után, hirtelen elhatározással elrugaszkodtam a talajtól. Amint ez megtörtént, a szárnyaim életre keltek. Kifeszítettem őket vagy ők magukat és már a magasban voltam. Igaza volt Johnnak, tették a dolgukat. Dőlésekkel tudtam irányt váltani. Ha enyhén balra dőltem, akkor balra, ha jobbra, akkor jobbra kanyarodtam. Ezeken nem kellett gondolkoznom, ösztönszerűen jöttem rá, ahogy arra is, hogy ha szinte hason fekszem a levegőn, akkor gyorsan haladok. Minél inkább törekedtem vízszintes testhelyzetre, annál gyorsabb voltam és ugyanez fordítva is igaz volt.
A tériszonyom is megszűnt. Nem szédültem és nem volt hányingerem, pedig már igencsak magasan voltam. Időközben John is megérkezett, fekete szárnyaival csakúgy csapkodott, miközben hozzám igyekezett.
– Látom, legyőzted a tériszonyod.
– Ez hihetetlen érzés, John – nevettem.
– Tudom. Több mint kétszáz éve csinálom – elmosolyodtam, majd eszembe jutott valami.
– Verseny! – kiáltottam, majd elhúztam mellette. Mire feleszmélt, már kilométerekkel arrébb jártam.