Szürke angyal 9. fejezet - Csapda

Nancy szemei villámokat szórtak, hátát az ajtónak támaszkodva állt elzárva előlünk a kijáratot.
Megálltunk előtte és John már épp nyitotta volna a száját, hogy valami ütős beszólással elzavarja onnan, amikor Nancy megszólalt.
- Tudom, mit akarsz - mondta kimérten és rám nézett. - Mindenki tudja, ez egy csapda. A Főnök mindenkit felküldött, jelenleg csak hárman tartózkodunk lent, bár... a Főnöknek csak egy csettintésbe kerül és mindannyian itt lesznek, egy szempillantás alatt. - Gúnyos mosolyra húzódott a szája.
- Akkor nem sok időnk van, úgyhogy ne állj az utunkba! - pirított rá John és elkezdett az ajtó vagyis Nancy felé vonszolni, aki viszont nem volt hajlandó arrébb állni. - Húzz innen, Nancy! - John kezdett egyre dühösebb lenni, ezt mutatták az izzó szemei és az egyre fenyegetőbbé váló hangja.
Nekem kedvem lett volna kikaparni Nancy szemét, már nagyon untam, hogy mindig keresztbe tesz nekem. A dühtől megszólalni sem bírtam, csak álltam és elgondoltam, hogy ha ember lenne, milyen halálnemmel nyírnám ki. Azt hiszem, először levágnám a haját, mondjuk nullásgéppel, aztán levágnám az ujjait, majd a végtagjait és végül a fejét. Vagy csak leszúrnám, de nem, az nem lenne elég élvezetes. Azt akarnám, hogy minél hosszabb ideig szenvedjen.
- Ha befejeznéd az elméleti kínzásom, segítenék nektek! - szólt rám, mire visszatértem a valóságba, és elképedve bámultam Nancyt, miután sikerült felfognom az előbb elhangzott mondatot. Segíteni? Nekem? Ő? Na ne.
John felhorkant, szerintem az ő agyán is végigfutott ez a kérdéssorozat.
- Na persze, majd pont te, igaz Nancy?! - ironizált John.
- Vagy épp te, igaz John? - vágott vissza a szőke. - Te, aki sosem segítettél senkinek, csak az újoncaidnak egy napig. Te, aki magányosan élsz már több mint kétszáz éve. - Itt egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta. - Vagy talán azért segítesz neki, mert belezúgtál?
Nagyon úgy tűnt, hogy John mindjárt tőből leharapja Nancy fejét, vissza kellett húznom, nehogy tényleg megtegye. Úgy döntöttem, ideje kézbevenni a dolgokat, mert eléggé fogytán vagyok az idő terén.
- Na jó, elmondanád mégis hogyan szeretnél segíteni? - felhúzott szemöldökkel bámultam Nancyre, aki csak negédesen mosolygott. - De ha lehet, még ma beszélj, oké?! - rivalltam rá, mire szája lekonyult.
- Én vagyok az őr. Én riasztom a Főnököt, ha meglátlak titeket.
John erre elengedte a kezem, és a tarkóján összekulcsolt kezekkel kezdett járkálni. Tudtam, hogy mitől lett ennyire ideges.
- Ha te vagy az őr, akkor vehetjük úgy, hogy a világ összes démona és maga az Ördög tart most éppen erre felé, vagy áll lesben itt valahol. - Hangom egész nyugodtan csengett, ahhoz képes, hogy legbelül reszkettem, mint a nyárfalevél. Már nem csak rólam volt szó, hanem Johnról is. Őt is belerángattam.
- De hol van itt a segítség?
- Hát nem érted? Rajtam áll, hogy riadót fújok-e. Ha nem akarom, hogy elkapjanak titeket, akkor nem is fognak.
- És Adriannal mi van? - vetette közbe John.
- Adriannak nagyon kell koncentrálnia, hogy megtaláljon egy-egy démont, ezt kevesen tudják róla. Mellesleg elég sok újonc jött mostanság, így Adrian leginkább rájuk figyel.

Ezt nem igazán akartam elhinni, hisz Adrian egyik szemét mindig rajtam tartja.
- Szóval hajlandó vagy falazni nekünk? - Igencsak szkeptikusan álltam a dologhoz, hiszen Nancy volt az egyik személy, aki huszonnyolc éven keresztül megkeserítette az életemet.
- Igen, hajlandó vagyok - felelte, de nem ment arrébb, még mindig az ajtónak támaszkodott.
- És mit kérsz cserébe? - kérdezte John. Na, ez engem is érdekelt, ugyanis én sem gondoltam, hogy Nancy csakúgy segít nekünk.
- Semmit - felelte egyszerűen, és végre ellökte magát az ajtótól. Az út szabad volt és ezt Johnnal ki is használtuk. John feltépte az ajtót és már épp kiléptünk volna, amikor Nancy újra megszólalt.
- Vigyetek magatokkal! - kérte alig hallhatóan. Igen lassan fordultunk meg és mindketten elkerekedet szemmel néztünk a szőke lányra, aki a homlokát kezdte masszírozni. - Én... én már nem bírom tovább - nyögte.
- Már nem akarok démon lenni, már elég! Én is fel akarom vinni a testem.

Johnnal még mindig csak bámultunk, nem bírtuk felfogni, hogy Nancy, a mintadémon ilyeneket mondjon. A társam kezdett el először tapsolni.
- Csodálatos Nancy, igazi tehetség vagy! Míg éltél színésznő voltál? Biztos a legjobb voltál a szakmában, ezt majdnem bevettem - gúnyolódott, majd én is tapsolni kezdtem. Tényleg elég hihetőnek tűnt a produkció, de most, hogy John mondta... biztos kamu.
- Nem kamuzok, te idióta! Tényleg fel akarom vinni a testem - üvöltötte Nancy és félő volt, hogy Johnra veti magát. Nem értettem, mi nem tetszik Nancynek a démonlétben, hisz eddig úgy tűnt, nagyon élvezi. Az idő igencsak szorított, így nem volt időm végigondolni, hogy mi van akkor, ha a lány tényleg csak megjátsza magát és az az igazi csapda, ha Johnnal együtt elérünk az acélajtóig, így csak imádkozni tudtam, hogy jól döntöttem.
- Velünk jön - jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. John karbatett kézzel állt mellettem, de nem szólt semmit. Nancy szemében egy pillanatra mintha hálát láttam volna.
Végre kiléptünk a szalonból, John ment elől, Nancy mögötte én pedig zártam a sort, így közrefogtuk a szőke démont, ha netán trükközni akarna. Futásnak eredtünk és meg sem álltunk a súlyos acélajtóig, amibe pár emelettel lejjebb botlottunk bele. John megállt és körülnézett, úgy tűnt tiszta a levegő, és tényleg csak hárman vagyunk a Pokolban.
A fiú az ajtó elé lépett és megsimogatta a hideg fémet.
- Mi van, ha odabent vannak? - kérdezte tőlem még mindig az ajtón tartva a kezét és a tekintetét.

Nancyt figyeltem, hátha mutat valamit az arca vagy a testbeszéde, amiből megtudhatom, hogy John feltevése igaz-e, de csak állt ott tekintetét az ajtóra szegezve.
Nagyot sóhajtottam.
- Ezt a kockázatot vállalnunk kell. De figyelj, John! – Felémfordult, és láttam a félelmet a szemében, ami minden bizonnyal az enyémben is ott volt. - Elég, ha csak kinyitod az ajtót, aztán elszaladsz. Csak nem ölnek meg azért, mert kinyitottál egy ajtót, majd mondd azt, hogy kényszerítettelek, vagy nem tudom...
- Tudtam, hogy hülyeségeket beszélek. Ennek az ajtónak a küszöbét igenkevés démon lépte át és nem hiába volt ez tiltott.

John vett egy mély lélegzetet és nagyon lassan kifújta a levegőt.
- Már mindegy, Roxie. Itt vagyok és hidd el, ennél kevesebbért is elégetnének, szóval... De nem hagylak cserben, kivisszük innen a tested, segítek eltemetni és aztán... aztán...
... aztán elválnak útjaink - fejeztem be gondolatban. Soha többé nem fogom látni Johnt, és amíg én a Mennyországban fogok hűsölni, őt elevenen fogják elégetni. Elég rosszul éreztem magam emiatt, de szükségem volt Johnra, azt hiszem, ezt hívják önzőségnek. Ez a tulajdonságom megmaradt, viszont John részéről ez önfeláldozás. Tehát, neki is van egy jó oldala, amit Isten elismerhet, talán ő is megmenekülne.
A szám szinte a fülemig ért, ellopjuk John testét is.
- Nyisd ki, John! - mondtam.
Az ajtón nem volt sem kilincs, sem zár, sem egy függőleges rés középen, ami azt jelezné, hogy ki lehet nyitni, így fogalmam sem volt arról, hogy John hogy fog minket bejuttatni. John mélyet lélegzett, majd jó hosszan kifújta a levegőt, aztán az ajtóhoz lépett, nagyon közel, szinte hozzásimult. Halkan mormogott valamit, valami furcsa nyelven, ami egyáltalán nem tűnt ismerősnek.
Egyik nyelvhez sem tudtam hasonlítani.
Nancyvel feszülten bámultuk mit csinál a fiú.
Miután befejezte a mondókáját, hátralépett és az ajtó átalakult. Az egész olyan volt, mintha egy mahagóni színű, rékilincses ajtóról lefolyna az olvadt acélréteg. Elképesztő látvány volt.
- Csukjátok be a szátokat - szólt ránk John mire Nancyvel egyszerre koccantak össze a felső és alsó fogsoraink.
- Milyen nyelven beszéltél? - kérdezte Nancy.
- Nem tudom, csak emlékeztem a Főnök szavaira és megpróbáltam leutánozni. Szerencsénkre sikerült - Keserű mosolyra húzódott a szája, úgy látszik, mégsem örül neki annyira.
- Mostmár bemehetünk? - kérdeztem türelmetlenül és Johnra pillantottam, aki egy bólintással jelezte, hogy szabad az út. Nagy levegőt vettem és lenyomtam a kilincset az ajtó pedig kitárult. Vártam valami nyikorgást, ha már ilyen ritkán nyitogatják ezt az ajtót, de semmi. Aztán eszembe jutott, hogy az Ördög elég gyakran hoz létre új démonokat, akiknek a testét szintén ellopja és elrejti.

A terem óriási volt és hideg. Egy-két fáklya világította be az egészet, így elég sötét is volt. Miután beléptem, oldalra fordítottam a fejem, és ismerős arcokat láttam, ezek mind démonok. A testek üvegkoporsókban nyugodtak, álló helyzetben szabályos sorokat alkotva, kicsit hasonlítottak a könyvtári polcok elrendezéséhez. Mintha aludtak volna, de nem tűntek valami békésnek. Mintha rosszat álmodnának, néha meg-megrándul az arcizmuk, vagy a testük, amit fekete lepel borít. Johnra és Nancyre néztem. John a felettünk lévő sötétséget és a falakat kémlelte, Nancy pedig elképedve bámulta az egyik koporsóban lévő testet.

- Ez Tom - mondta. Tom volt a fiú, akivel Nancy a kanapén üldögélt az első napomon. Azóta nem láttam őket együtt. Elindultam a sorok mentén a saját testem után kutatva. Csak kanyarogtam és kanyarogtam elborzadva nézve a sok békétlen embert, aztán megláttam valakit, akit egyáltalán nem akartam meglátni. Adrian teste többször rángott meg, mint a többi démoné. Furcsamód, szánalmat éreztem iránta, nem gyűlöletet. Úgy tűnt, nagyon szenved valamitől. Gyorsan továbbmentem, még melőtt kedvem támad őt is megmenteni. Észrevettem Nancyt, aki velem párhuzamosan haladt a középen lévő üvegsorok között.

Hosszú keresgélés után végre ráakadtam a saját testemre. Egész békésnek tűnt, csak a szemhéja mozdult meg néha-néha. Hosszú, barna haja a vállára omlott, a fekete lepel a térdéig ért, elől pedig meg volt kötve, mint egy köntös. Furcsa így beszélni magamról, de amíg nem vagyok benne, nem nevezhetem "énnek". És én már soha többé nem leszek benne...

- John! - kiáltottam, mert nem akartam ezen agyalni, inkább minél hamarabb kint akartam lenni a testemmel együtt. Kifutottam a sor elejére, hogy John észrevegyen, másodpercek múlva be is futott. - Megtaláltam, gyere, segíts kiszedni a koporsóból!
John a tarkóját vakargatta.
- Roxie, én nem tudom, hogy lehet kiszedni őket - mondta sajnálkozva. - Mikor a legutóbb itt voltam, eszembe sem volt, hogy kivigyek innen valamit, vagy valakit.
- Jó, de segíts, hátha sikerül kitalálnuk, hogy nyílik ez az izé - kértem és megálltam az üveg előtt.

Végignéztük, de nem találtunk semmilyen nyílást vagy illesztést, se az elején, se az oldalán.
- Roxie, ezt nézd! - szólt John és az üvegre mutatott, amelyen egy furcsa bemélyedés volt, pont a mellkasom magasságában. - Szerintem, idejön a medál. - A szív alakú mélyedésre bámultam és nagyot sóhajtottam. Hogy tegyem oda a medált, anélkül, hogy levenném? Aztán eszembe jutott valami. A mélyedés a mellkasommal van egy magasságban, talán ennek meg van az oka.
- Azt hiszem, rájöttem - szóltam halkan és az üveghez préselődtem úgy, hogy a medálom pont a mélyedésbe süppedjen, kicsit nehézkes volt, de sikerült. Amint a medál megtalálta helyét hangosan megdobbant, mint egy szívdobbanás, csak extra hangosan. Az üveg a kezem alatt, mintha olvadásnak indult volna, egyre puhább lett, de nem folyt le, igazából nem olvadt, hanem kocsonyásodott, és karjaimat elkezdte beszívni. John egyébként is támadó állásban állt szorosan mellettem, amint látta, hogy baj van, megragadott és erőnek erejével kirángatott. Mindketten a földrezuhantunk. Miután ellenőriztem, hogy a medál a nyakamban van-e, a kezemet kezdtem tapogatni. Még mindig éreztem rajta a ragacsos, kocsonyás anyagot. Felpattantam és újra az üveghez léptem, megérintettem és puha volt, nem keményedett meg ismét.

- John, állj fel! - szóltam rá, aki nem túl nagy örömmel kászálódott fel. - Fogj meg jó erősen! - osztottam ki az újabb parancsot, ami Johnnak egyáltalán nem tetszett, de megfogta a derekamat. Egy pillanatra jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Hátrafordultam és John önelégült arcába bámultam, úgy tűnt, ő is észrevette a borzongást.
- Na mi van, nem csinálsz semmit? - húzta fel a szemöldökét és megjelent a már jól ismert gúnyos mosoly a szája szegletében. Elmosolyodtam, majd visszafordultam a testemhez, a kezeimet pedig belenyomtam a zselébe. Engedtem, hogy az anyag beszívja a karjaimat egészen a testemig, ekkor már a fél arcom is a zselében volt. Megragadtam a karjait, ekkor John elkezdett kihúzni minket. Lassan haladtunk, John megküzdött minden egyes centiméterért, de sikerült, kint voltunk. A testem tehetetlenül esett rám, én pedig megint Johnra. Ólom nehéz volt, alig bírtam legurítani magamról. Sikerült felállnom, és felsegítettem a barátomat is.
- Oké, most nézzük meg, hogy halad Nancy - ajánlottam.

Még körülbelül másfél órám van éjfélig, szóval sietnünk kellene. Elindultunk a lány keresésére, a testemet ketten fogtunk, John a lábait én pedig a karjait, de így is dögnehéz volt. Jó pár soron végigmentünk már, amikor John ledobta a lábakat és dühösen elkiáltotta magát:
- Nancy! - A terem visszhangzott, John hangját legalább ötször verték vissza a falak.Semmi válasz. Most én kiáltottam.
- Nancy! - Ismét semmi. Kezdtem aggódni, most két dolog lehetséges: vagy kiment és riadót fújt, vagy beszívta a testét körülölelő zselé. Nagyot nyeltem, tuti az első variáns az. - Maradj itt, én körbenézek - mondtam Johnnak és meg sem várva tiltakozását, elfutottam. Szlalomozva futottam a sorok között olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, de nem találtam Nancyt. A testét viszont igen. Rángatózott, mintha sokkolót nyomnának a hátához. Megérintettem az üveget, ami hideg volt és tömör, ezt nem oldották fel. Az a ribanc átcseszte a fejűnket.
Most kereshettem meg újra Johnt. Nagyjából rögzült a fejemben az útvonal, de így is eltévesztettem a sorokat. Ettől csak még dühösebb lettem.
Végre megláttam, tekintete csupa aggodalom, még sosem láttam ilyet a szemében. Idegesen tekintett körbe és felfelé, majd mikor márcsak néhány méterre voltam, elkiáltotta magát:
- Fuss! Menj! - Alighogy elhagyták a szavak a száját, szárnysuhogás hallatszott. Felnéztem, és a sötétből legalább harminc démon szállt lefelé. Egy szempillantás alatt körbevettek minket, mint a kommandósok a terroristákat. Mindegyikük jobb kezében egy fáklya volt, amit hozzáütöttek a balkézfejükhöz, így létrehozva egy lángot, amitől ösztönszerűen védekezésre emeltem a kezem a testem előtt. John is ugyanígy tett. Féltem, hogy ez az a tűz, amit egy ember vagy démon sem akar még csak meglátni sem. Azt hiszem, ez a Pokol Tüze.
- Most végre elintézhetlek, Roxie! - szólalt meg egy hang a hátam mögött. Meg sem lepődtem, hogy Adrian sötét szemeivel találom szemben magam. - Gyere elő, Nancy!
A szólított két démon között lépett a körbe. Adrian magához húzta és átkarolta a vállát.
- Ügyes voltál - suttogta a fülébe, közben pedig le se vette a tekintetét rólam.
Szerettem volna kitépni egy fáklyát valamelyik démon kezéből és Nancy fejéhez vágni, felgyújtani a testét és végignézni, ahogy elég. De nem tettem. Helyette csak tűrtem, hogy kivezessenek a teremből és a lehető legrövidebb úton az Ördög irodájába vigyenek. John mellettem jött és a szívem szakadt meg érte. Őt is belerángattam, az ő halála is az én lelkemen nyugszik.
- Annyira sajnálom - suttogtam neki, de tudtam, hogy ezzel semmit sem segítek rajta. Már nem tűnt olyan hívogatónak a Mennyország, már csak egy valamit akartam, de azt mindennél jobban: kivinni innen Johnt.