Szürke angyal 10. fejezet

Hát újra ott voltam. A kerek teremben félhomály uralkodott, a falakra akasztott fáklyák épp csak pislákoltak, 
fényüknél a kőfal bordázata meg-megcsillant.
Nagyon nem akartam itt lenni. Már rég elmúlt éjfél, már angyalszárnyakon kellene repülnöm egy alacsony felhő
felé... na jó, talán az angyalszárny túlzás, de akkor is...
Gúnyos nevetés hallatszott a terem másik feléből, az asztal irányából. Megismertem a hangot, ez a gyönyörű
hang örökre bevésődött a fülembe. Mert igenis gyönyörű, a benne csengő keserűség ellenére is.
Eddig csak a körvonalait láttam, de most előrelépett, a fáklyák megvilágították gyönyörű angyalarcát. A haja
mintha aranyból lett volna, fekete szemeivel minket fürkészett érdeklődve ( Johnt és engem), száján kárörvendő
mosoly. A minket körülvevő démonok fejhajtással köszöntötték. Furcsa, én sosem hajtottam fejet előtte.
- Roxie, Roxie, Roxie... - mondta fejét ingatva. - Már megint te! Ilyen rakoncátlan démonnal még nem volt
dolgom, pedig már elég régóta uralkodok itt - tárta szét a karjait. Hangjából eltűnt a keserűség, könnyedén
beszélt. - Tudod, most nagyon megharagudtam rád - váltott hirtelen komorabb hangnemre. - Gondoltam, hogy
lesznek veled problémáim, de legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy fellázadsz ellenem... vagy, hogy fel
mersz lázadni ellenem. - A mersz szót kihangsúlyozva adott nyomatékot a kijelentésének. Nem tudtam
eldönteni, hogy ez most dicséret, vagy sértés, bár ahogy ismertem, inkább az utóbbi.
Csettintett egyet, mire a fáklyák felgyulladtak. A lángok feléledésének hangjára a mellettem álló John is felkapta
eddig lehorgasztott fejét és úgy nézett körbe, mintha most járna itt először.
Az Ördög az asztalára ült törökülésben majd ismét könnyed hangra váltva szólt hozzám: - Mesélj az
érzéseidről, Roxie! - Erre a körülöttünk álló összes démon nevetni kezdett, amitől fellángolt bennem a düh. Ezt
látva, az Ördög csendre intette alattvalóit és feszült várakozással nézett rám, mint pszichológus a páciensére,
csak félelmetesebben.
Még mindig nem szólaltam meg, csak bámultam a velem szemben ülő alakot, akit annyira gyűlöltem, aki
megkeserítette az életemet a halálom után, aki miatt démon lettem. Legszívesebben üvöltöttem volna, de
összeszorítottam a szám és legyűrtem a felfelétülemkedő hangokat.
Megunta a várakozást: - Arra vagyok kíváncsi, hogy mi vezérelt ahhoz, hogy szembeszállj velem. Ha nem
értetted volna a kérdést... - Jó pár démon ismét felkacagott, én pedig egyre dühösebb lettem. Már megint rajtam
nevetnek!
De nem szólaltam meg. Elhatároztam, hogy fékezem a nyelvem bár tudtam, előbb utóbb úgyis elér a vég.
Inkább előbb, mint utóbb...
- Hmm... hallgatsz, mint a sír - fonta keresztbe a kezét a mellkasa előtt. - Roxie, ha nem nyeri el a tetszésed a
kedves énem, akkor megmutathatom a csúnyábbik oldalamat is. Amennyiben nem szólalsz meg, kénytelen
leszek erőszakkal szóra bírni, azt pedig sem te nem akarod, sem én. - A szeme vörösen villant. Ijesztő látvány
volt, ettől még kevésbé mertem megszólalni. Egyébként is, erre a kérdésre mégis hogyan válaszoljak?
Mondjam el, hogy nem érzem jól magam démonként? Hogy nem bírok embert ölni?  Hogy a barátom lett egy
angyal?
- Fogytán a türelmem. - Lehuppant az asztalról és fenyegetően felém sétált. Nagyot nyeltem.
- Tudod mire gondolok, nem? - cincogtam. - Hallod a gondolataimat, ismered az érzéseimet.
- Azt akarom, hogy mindenki közvetlenül a te szádból hallja! Miért lázadtál fel ellenem? - üvöltötte
torkaszakadtából, amitől az egész hely rázkódni kezdett, a falak felizzottak, a fáklyák még nagyobb lánggal
égtek.
- Mert nem akarok démon lenni! - sikoltottam, miközben próbáltam megállni a két lábamon. Johnnal
támasztottuk egymást, nehogy elessünk.
A földrengésnek vége szakadt, a falak ismét feketék voltak. Az Ördög elmosolyodott.
- Visszautasíthattad volna a felajánlásomat. Senki sem mondta, hogy kötelező démonná válnod, te mégis ezt a
létformát választottad. Tudtad, mire vállalkozol, tisztában voltál vele, hogy ez örökké tart, mégis elfogadtad. És
most, huszonnyolc évvel később mégis azt mondod, hogy nem akarsz démon lenni?!
- Akkor csak a bosszúvágy hajtott és, hogy olyan fiatal voltam.
Jóízűt kacagott rajtam.
Miután kinevette magát rám nézett és komolyságot erőltetett az arcára.
- Mivel te nemsokára eltűnsz erről a világról, elmondhatom, hogy a bosszúvágyad alaptalan volt. - Erre
elkerekedett a szemem. Mi az, hogy alaptalan? - Az a négy férfi, akik anno megerőszakoltak és meggyilkoltak,
démonok voltak.
Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon.
Démonok... démonok gyilkoltak meg. Szóval, ezért nem találtam őket, ezért nem tudtam végezni velük.
Hirtelen undor fogott el.  Azzá a lénnyé váltam, ami a halálomat is okozta. Ez az egész az Ördög kegyetlen,
undorító játéka volt.
John keze ökölbeszorult. Még sosem láttam ilyen mértékű gyűlöletet a szemeiben és egyenesen az Ördögre
nézett.
- Igen - folytatta -, kiválasztottam négy démont erre a feladatra, megkapták a testüket, igaz egy kicsit fel kellett
javítanom a külsőjüket, hisz mind a négyen már legalább harminc éve halottak voltak.
- Miért tetted ezt? - A kérdést John tette fel. Legalább tudom, hogy nem kukult meg.
- Ugyan már, John! Te is tudod, milyen volt a helyzet alig harminc évvel ezelőtt. Kevesen voltunk, nagyon
kevesen, egy démonra legalább négy angyal jutott. Tennem kellett valamit, nem hagyhattam, hogy az angyalok
legyőzzenek minket és minden élőt jó útra tereljenek. Nem Roxie az egyetlen, akivel ezt megtettem. Mindenkit
megölettem, akiben volt egy ici-pici rosszakarat.
- Ez undorító - sziszegtem.
- Nem! - üvöltött rám. - Az ember undorító. Azzal, hogy megteremtette őket, Isten elkövette egyetlen hibáját.
Tökéleteset akart alkotni és a Föld tökéletes is volt addig, amíg az ember meg nem jelent. Pedig
figyelmeztettem, előre láttam, mi lesz Ádám és Éva utódaiból, csak jót akartam, mégis én kerültem a Föld alá! -
Az utolsó mondatot magából kikelve ordította, megint rázkódni kezdett minden. Hasra estem, de nem próbáltam
meg feltápászkodni, csak amikor már vége volt a földrengésnek és az Ördög úgy ahogy megnyugodott. Szemei
újra felizzottak, de ezúttal nem múlt ki belőle a tűz, égő vörös szemeivel nézett ránk. - Emberek! Isten azt
gondolta, mindig őt fogják imádni, és most nézz szét a világban! Olyan könnyű manipulálni őket, hátat
fordítanak a szeretteiknek, irigyek, fösvények, lopnak, csalnak, hazudnak... és még sorolhatnám az emberi faj
hibáit. Gondoljatok csak bele, biztos hogy én teszek rosszat azzal, hogy megpróbálom kiírtani őket?!
Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de az Ördögnek igaza van. Az emberek tényleg olyanok,
amilyennek leírta őket. Én is ilyen voltam...  voltam...
De már nem vagyok! Az emberek megtudnak változni, és nem mindenki rossz. Nagyon sok jó ember él a
Földön, akik megérdemlik az életet. Egyébként is, az élettel csak Isten rendelkezhet, vagy mi magunk.
- Hogy merészelsz ilyeneket gondolni?! - üvöltötte torkaszakadtából. - Fogjátok meg őket!
A teremben lévő összes démon elindult felénk lassúnak épp nem nevezhető léptekkel. Egy szempillantás alatt
mellettem termettek és erősen lefogtak. Próbáltam kiszabadulni a szorításukból, de nem sikerült. John viszont,
mielőtt teljesen harcképtelenné tették volna, behúzott egy párat néhány démonnak, de a túlerő rajta is
győzedelmeskedett.
- A Mélybe visszük, és elégetjük őket! - adta ki a parancsot, miközben tenyerét lefelé fordította és hatalmas,
mély lyukat, mit lyukat, szakadékot ütött a kemény kőpadlóba. Felemelte a kezét és egy tűzgömböt varázsolt
elő, majd leküldte a kráterbe, hogy láthassuk a kőlépcsőt, amely lefelé vezetett. A tűzgömb végigsuhant a
sötétségen és halvány világosságot hagyott maga után.
A démonok letaszigáltak minket a lépcsőfokokon. Miután már több perce baktattunk lefelé, kezdtem úgy érezni,
sosem fogy el a lépcső. Csak mentünk és mentünk, mintha órák óta kutyagoltunk volna. Hallottam a tűzgömb
sistergését, tehát  még nem ért el a végére.
Arra számítottam, hogy minél lejjebb megyünk annál hidegebb lesz, ehelyett melegebb volt. Minél jobban a
felszín alá kerültünk, annál elviselhetetlenebb lett a hőség, ha ember testem lett volna, tuti csatakokban folyt
volna rajtam a verejték. A mögöttünk baktató démonok sem bírták a hőséget, egyre kisebbeket löktek rajtunk, a
végén pedig már nem pazarolták ránk az energiájukat, nyelvüket kiöltve, lihegve jöttek mögöttünk. Kárörvendő
mosolyra húzódott kiszáradt szám, hát ők is kapnak valamit...
Mikor már azt hittem, a lelkem ezeken a lépcsőfokokon lefelé haladva fog elpárologni és a forróság már nem
lehet elviselhetetlenebb, megérkeztünk.
Mintha egy tűzhányó kráterében lettünk volna. Vékony sziklaperem, alatta forró láva, amiből tűznyalábok
csaptak fel több tíz méter magasságban. Az egyik nyaláb, mintha csak saját akarata lett volna, felcsapott és a
mélybehúzott négy démont, ahol aztán egyesültek a tűzzel, a lávával. Még sikoltani sem volt idejük.
- Remek! Kereshetek újabb démonokat! - háborgott mögöttünk egykori "főnököm".
Egy újabb lávahullám csapott fel, de a mögöttünk lépkedő Ördög felemelte a kezét és megállította. Az egész
úgy nézett ki, mintha egy láthatatlan falat állított volna közénk és a felcsapó lángok közé. Ekkor láttam meg
őket. Több ezer, vagy millió lélek. Ők alkották a nyalábokat, az arcuk, a testük. Jajgattak, akartak minket. Azt
akarták, hogy mi is közéjük tartozzunk, hogy én, John és a többi démon is tűzzé váljunk.
Nem akartam, nagyon nem akartam közéjük tartozni. A láthatatlan fal még mindig állt, az elégett lelkek pedig
próbáltak felénk nyúlni, magukkal ragadni. Én nem akarok egy örökkévalóságig tűzben égni.
- Jól van - szólt az Ördög nyugodt, hűvös hangon. - Ki lesz az első?
Johnnal egymásra néztünk. Ő is ugyanannyira félt, mint én.
- Ha nem tudtok dönteni, akkor választok én, vagy a Pokol Tüze. - Leengedte a kezét, a láthatatlan fal elillant, a
lelkek pedig, mint valami tűzcunami, próbáltak lesodorni minket. A démonok elengedtek és saját bőrüket
mentve rohanni kezdtek felfelé. Johnnal megragadtuk egymás kezét és mi is felfelé rohantunk volna, ha az
előttünk futó démonokat el nem ragadja egy óriási lángcsóva. A peremrész, ahová a tűz ért, szinte izzott,
biztosan elégtem volna, ha rálépek, inkább nem kockáztattam.
- Most mit csináljunk? - kiáltottam.
- Repülünk! - válaszolt John szintén kiabálva, a felcsapó lángok, a lelkek jajgatása, a láva bugyogása minden
hangot elnyomott.
Egyszerre tártuk szét szárnyainkat még mindig egymás kezét fogva. Lendületet vettünk és már szárnyaltunk is,
de a lángok elől a levegőben sem voltunk biztonságban. Bármilyen magasra képesek voltak felcsapni, egy
alkalommal a jobb szárnyam végét meg is perzselték. Ilyen mértékű fájdalmat még életemben nem éreztem,
pedig épp csak pár tollamat égették le. Egyszerre égetett, szúrt, nyilallt, sajgott és lüktetett. Felordítottam.
Ehhez képest cirógatás volt, amikor a medálom a mellkasomba furakodott.
Próbáltam nem törődni a fájdalommal és továbbrepülni a lángoszlopokat kerülgetve. Felfelé, fel kell mennünk -
ezt ismételgettem magamban. Hiába próbáltuk kicselezni az égő lelkeket, mindig felénk kaptak.
Ebben a helyzetben egyetlen egy lénynek volt kedve nevetni. Ördögi hahotája visszhangzott a falakon, kezét
feltartva, láthatatlan pajzsával védte magát.
Egy pillanatra néztem rá, és hagytam figyelmen kívül a lángokat, már megtörtént a baj. Az egyik lángcsóva
felém kapott, de John útját állta, saját testével védett engem. A szerencse az volt, hogy még idejében
félrerántottam, így csak a jobb karja sérült meg. De az is elég volt. Egy velőtrázó sikoly, és John zuhanni
kezdett. A fájdalom mindent kitörölt a fejéből, teljesen elfelejtette, hogy szárnyaival csapkodnia kell.
Szerencsére, még idejében elkaptam a másik karját. Sikerült megtartanom, de  csak nagyon nehezen.
Próbáltam felfelé küzdeni magam, de John súlya lefelé húzott, a lángcsóvák pedig folyamatosan felénk csaptak.
Kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is élve kijutunk innen.
És ekkor érkezett meg a segítség.