Szürke angyal 2.fejezet: Üdv a Pokolban!

Egy nagy, kerek teremben találtam magam, amelynek a mennyezete szintén nem látszott (vagy nem is volt) és a narancssárgás fényt, amely megcsillant a fekete kőpadlón és falon ugyancsak fáklyák nyújtották. A helység szinte üres volt, csak az ajtókkal szemben, a terem másik felében állt egy emelvény, azon pedig egy íróasztal. Az asztal olyan volt, mint a nagy cégek irodáiban dossziékkal, tollakkal, naptárral és egy kis fekete névtáblával, amin ez állt: „ A Főnök „ . Az asztal mögött egy óriási bőrkarosszék helyezkedett el, benne pedig  egy angyalarcú fiú ült. Nem lehetett több tizenhatnál. Az arca kisfiús, ám a tekintete, azok a nagy fekete szemek, mintha egy több ezer évet élt ember élettapasztalatait tükröznék. Aranyszínű haja göndör volt és a válláig ért.
Felállt, megkerülte az asztalt, lelépett az emelvényről és felém sietett.
– Roxane! – tárta szét a karjait és megölelt. – Már nagyon vártalak – látva zavarodott tekintetemet gyorsan hozzátette: – Ó, persze nem a halálodat vártam, hanem csak úgy téged… Na, mindegy… Üdvözöllek a Pokolban, Roxane!
– A Po… Po… - csak hebegtem, nem akartam elhinni, hogy tényleg a… a… szóval ott vagyok, ahol mondta… Ő. Még gondolatban sem tudom magam értelmesen kifejezni.
– Igen, igen, a Pokolban. Annak is a legszebb termében. Tetszik az irodám?
– I-igen.
– Sosem szerettem a túl csicsás dolgokat. Egyszerű vagyok – villantott rám egy rosszfiús mosolyt, amitől azt hittem, elolvadok. – De mit álldogáltok itt? Üljetek le! – csettintett, mire három karosszék termett mögöttünk. Nem voltak olyan nagyok, mint az Övé, de kényelmesnek bizonyultak. Ő, maga felült az asztalára – Gondolom, tudni akarod, miért vagy itt. Ugye, Roxie? – bólintottam – Azt gondolom, már sejted, hogy meghaltál. Ugye?
– Igen. Azt hiszem.
– Látom, kicsit zavarodott vagy, ezért elmagyarázom. Most csak a lelked van jelen. A tested még mindig odafent van – mutatott fölfelé -, ahol hagytad.
– De ha csak a lelkem van itt, akkor miért tudom megérinteni magam? – Megpaskoltam a karomat, amely még mindig ugyanolyan szilárd volt, mint a halálom előtt. Nem volt áttetsző és nem lehetett keresztülnyúlni sem rajta.
– Roxie, kérlek! Azt hittem te egy realista lány vagy. Senki sem tudja, milyen egy lélek, mert ha valaki testéből eltávozik, akkor már nem tér vissza, így nincs, aki bizonyítaná, hogy a lélek áttetsző.
De most elmondom neked az igazat. A lelked eltávozott a testedből és egy köztes helyen tartózkodott, amíg én és a drága jó Nagyúr, arról vitáztunk, hogy ki fogadjon be téged. És, amint látod, megnyertem a pert. Az én otthonom vendégszeretetét élvezheted még pár percig, aztán döntened kell.
– Miről? – kaptam fel a fejem.
– Várj, várj! A nagy kérdés előtt, még jön a felvezetés.
Lehuppant az asztalról és közelebb jött hozzám, majd leguggolt elém, én pedig belenézhettem mély, fekete szemeibe, amelynek pupillája normális volt, nem úgy, mint a mellettem ülőké.
– Előbb elmondom neked azt, amivel már legbelül nagyon régóta tisztában voltál. Sötét vagy, Roxie. Nagyon sötét. Vagy mondjam inkább azt, hogy gonosz? – felnevetett, majd hátrébbhúzódott tőlem – Nem sok jót tettél az életedben, ám mindig tudtad, hogyan gerjessz haragot, utálatot egyik-másik emberben. Önző is voltál, Roxie. És ezek nem olyan erények, amelyet az Úr nem jutalmaz, ezért is kerültél hozzám. Emlékezz csak vissza, milyen csúnya dolgokat csináltál! – Mozgatni kezdte a jobb kezét, mintha a levegőt akarná megfogni és én csak néztem, majd mintha villámcsapás ért volna, bevillantak a képek a fejemben. Ahogy hét évesen anya fülébe súgom, hogy láttam apát egy másik nővel, miközben hazafelé jöttem a suliból. Erre ők még aznap este összevesztek, másnap pedig megkezdődött az én gyereknapom, ami addig tartott, ameddig csak akartam. Mivel egyke voltam, a szüleim külön-külön akartak a saját pártjukra állítani. Anya rengetegszer vitt magával vásárolni és én megkaptam a legszebb és legdrágább ruhákat, a szobámban édességhegyek álltak a legfinomabb csokoládékból. Apával szinte körbeutaztam a világot. Voltam viziparkban, állatkertben, Disney Land- ben és még sok hasonló helyen. Ha ezeket meguntam, kibékítettem őket, csakhogy egy-két hónap múlva egy újabb súlyos hazugsággal megint szétválasszam őket.
Láttam, ahogy gimis koromban a két legjobb barátnőmet uszítom egymás ellen. Egy pletyka, amit mindkettőnek máshogy mondtam el és már gyűlölték is egymást. Aztán hol az egyikhez, hol a másikhoz mentem, csakhogy engem ajnározzanak és kibeszéljük a másikat.
Láttam, ahogy fiúkat ugrasztok össze, csakhogy másnap mindkettő randira hívjon és istenítsen, amiért felnyitottam a szemüket.
Egy újabb villámcsapás és én megint ott ültem a bőrkarosszékben, két oldalamon a fiú és a lány, velem szemben pedig maga az Ördög.
– Egy ilyen ember nem juthat a Mennyországba – csóválta a fejét – De én sokkal jobbat nyújthatok neked. Úgy gondolom, szeretnél bosszút állni azon a négy gazfickón.
A düh ismét fellángolt bennem. Persze, hogy szeretnék bosszút állni. Egészen addig kínozni őket, amíg nem könyörögnek halálért, és még akkor sem hozni el nekik a megváltást.
– Bosszút akarok – sziszegtem.
– Remek! – csapta össze két kezét - Ám ehhez kisebb változásokra lesz szükséged.
– Milyen változásokra?
– Van fogalmad arról, hogy a baloldaladon ülő John és a jobboldaladon helyet foglaló Claire, miféle lények lehetnek?
Rájuk néztem, először jobbra, majd balra fordítottam a fejem, de pupillájuk másságán kívül semmiféle eltérést nem tapasztaltam egy átlagos emberhez képest. Ám azt, hogy ők nem átlagosak valahogy már akkor sejtettem, mikor először megláttam őket, és itt nem csak a sárga pupillájukról beszélek.
– Nem, nincs – feleltem.
– Ők démonok, Roxie. Sötét angyalok.
Leesett az állam. Ez most komoly?
– John, hány éves is vagy? – kérdezte.
– Kettőszázharmincnyolc.
– És te, Claire?
– Százkilencvenhat.
– Az olyan emberekből, mint te, Roxie, lesznek az olyan lények, mint John és Claire. Ha valaki démon, vissza tud menni a felszínre és sok más feladata mellett bosszút is állhat azokon, akik bántották.
– Hogy lesz valakiből démon? – kérdeztem és rájöttem, mi lesz a nagy kérdés.
– Az nagyon egyszerű, de nem mondom el addig, amíg nem hallottam a döntésed.
Nagy levegőt vettem, majd kimondtam:
– Rendben. Démon akarok lenni.

- Remek! - csapta össze ismét két kezét. - Nos, akkor csináljunk belőled démont. - Csettintett egyet, mire jobb kezében egy bőrnyaklánc jelent meg fekete színű, kristályos szív alakú medállal. Úgy négy centiméteres lehetett. - Tessék! - nyújtotta felém az ékszert.
Kicsit félénken nyúltam érte, nem tudtam mi fog történni, ha megérintem a medált.
Meglepetésemre, semmi. Megforgattam az ujjaim között és elcsodáltam, ahogyan a sárgás fények megcsillantak rajta. Gyönyörű szép volt.
Vedd csak fel! Jól fog állni, megy a szemed színéhez - biztatott a Főnök.
Felvettem és abban a pillanatban, ahogy a hideg kristály a mellkasomhoz ért, a létező legkínzóbb fájdalom nyilallt a mellkasomba. Mintha egy vastag karót döftek volna belém, majd jól megforgatták volna a testemben. A fájdalomtól összeroskadtam és próbáltam lefejteni magamról a nyakláncot, de mintha hozzám nőtt volna. Ijedten tekintettem le a mellkasomra és láttam, ahogy a medál félig beszívódik a bőrömbe, a legfelső része még kilátszott. Amint megtalálta a helyét a bensőmben, a fájdalom megszűnt, csak égető érzés maradt utána, ami az előző kínhoz képest, maga volt a felüdülés számomra.
- John! Nem sok időnk van. Mutasd meg neki a szobáját, vezesd körbe, válaszolj egy pár kérdésre, aztán vidd fel! - mondta Johnnak, majd felém fordult. - Örülök, hogy a csapatomban tudhatlak, Roxie. John lesz a mentorod, remélem nem baj, hogy őt választottam Claire helyett. Most menned kell, mert sajna rengeteg munkám van, de hamarosan látjuk még egymást - mosolygott, majd kitessékelt minket a teremből.
A kétszárnyú ajtó másik oldalán egy fiú feküdt ugyanúgy elterülve a padlón, mint én nemrégiben. Őt nem várta két démon, ahogy engem. Johnnal elhaladtunk mellette, majd a folyosó végére érve egy másik ajtón mentünk ki. Csak ezután kérdeztem meg:
- Rá miért nem várt két démon?
- Mert, belőle nem lesz démon. Csak a kivételes emberek lehetnek sötét angyalok. Ő egyszerű halandó volt, de öngyilkos lett. Az Úr pedig nem fogadja be az öngyilkos lelkeket.
- Értem.
Az Iroda előtti folyosóról egy másik duplaajtón léptünk ki, így egy szalonban találtam magam. A berendezés elég középkorinak tűnt. Gyönyörű, faragott karosszékek és pamlagok. A huzat rajtuk vörös bársony. Hatalmas kandalló, melyben nem égett tűz, inkább csak olyan dekorációs tárgynak tűnt. A padló és a falak itt is az a bizonyos kőzet, mint a Főnök irodájában és az előtte lévő folyosón. A világítást fáklyák biztosították.
A helységben elég sokan tartózkodtak, gondoltam, ők is démonok. Egy sötét hajú, világos bőrű harmincas férfi oda is szólt nekünk.
- Hé, John! Megint te pesztrálsz? - kérdezte miközben átkarolta a pamlagon mellette ülő, hosszú szőke hajú lányt.
- Mint látod - felelte flegmán John.
- Na és ki az új lány? - kérdezte nem nagy érdeklődéssel a lány, majd lefejtette magáról a férfi karját, lassan fölállt és hozzám lépett. Alacsonyabb volt nálam, a szeme szürkéskék. Elég csúnyán nézett rám, de álltam a tekintetét, mire ő gúnyosan elmosolyodott. - Hogy hívnak kislány?
- Roxie. Na és téged? - Nem tudom miért voltam olyan bátor újdonsült démonként egy tucat sokkal idősebb démon között, hogy a kérdésemet ugyanolyan flegmán tegyem fel, ahogy a lány beszélt.
- Nancy vagyok, ő meg Tom - intett a fejével a férfi felé, aki még mindig a pamlagon ült és várakozóan nézett. - Ha netán John nem adna kielégítő választ a kérdéseidre vagy csak egy nőtől szeretnél tanácsot kérni, csak keress engem - kacsintott, majd visszaült Tom mellé. A többiek, akik felfigyeltek beszélgetésünkre, most visszafordultak társaikhoz és folytatták a beszélgetést, amelyet azelőtt kezdtek, hogy beléptünk volna ide.
A szalon túlsó végében megláttam egy hatalmas kőlépcsőt, ami felfelé vezetett. Megindultam volna arra, de John a másik irányba húzott és kitessékelt egy másik ajtón, amely egy folyosóra vezetett.
- Szimpatikus volt neked Nancy? - kérdezte, miközben a hosszú folyosón lépkedtünk, majd befordultunk balra.
- Nem igazán - válaszoltam. - Elég nagyképűnek néz ki.
John elmosolyodott.
- Nem ismered még a többieket. Nancy beképzelt és flegma, de hamar rájössz majd, hogy mások se jobbak. Jelenleg az egyetlen démon, akiben megbízhatsz, az én vagyok, a mentorod.
- Az emberekben sem bíztam, akkor miért bíznék démonokban? - néztem rá furcsán. Tényleg nem bíztam az emberekben, még a saját anyámban sem. A titkaimat inkább megbeszéltem magammal, hiszen én saját magamat úgysem árulnám el senkinek.
- A legtöbb sötétangyal hasonlóan gondolkozik - mondta -, de a legtöbben mégis próbálnak barátságokat kiépíteni. Azt gondolják, hogy mivel hasonló tulajdonságaink vannak, tök jó barátok lehetünk, pedig ez nem igaz. Mi nem barátkozunk egymással. Senkiben sem bízhatsz, mert benned sem bízik senki. A többi mentor nem mondja el ezt a diákjainak, de én mindig figyelmeztetem a fiatalokat.
- Miért? Talán benned később is megbízhatunk, nem csak "jelenleg" ? - nyomtam meg az utolsó szót.
- Nem - felelte egyszerűen. - De amikor ezt tudatom az újoncokkal, elkezdenek azon munkálkodni, hogy megcáfolják azt az állítást, hogy senkiben sem bízhatunk, ám a végén mindig történik valami, ami miatt már nem akarnak annyira barátokat szerezni. Ez észrevehető, mert amíg az újonc barátokat akar, folyton lóg valakin, mikor rájön, hogy ez nem lehetséges, inkább magányosan járkál. Én pedig imádom a szemükre hányni, hogy én megmondtam. - Gonoszan felnevetett, majd miután megálltunk egy súlyos vasból készült ajtó előtt, elkomorodott.
- Ezt az ajtót mindig elsőként mutatom meg. Az egyetlen ajtó a kastélyban, amely nem fából van, ezért könnyű megkülönböztetni a többitől. A helységnek, amely az ajtón túl található több bejárata is van, ezért ne lepődj meg, ha egy másik folyosón is szembetalálod magad vele. A bent lévő teremmel kapcsolatban egyetlen szabály létezik: soha nem léphetsz be oda. Az ajtó mindig zárva van, kinyitásához pedig tudnod kellene olyan dolgokat, amiket én soha nem fogok veled megosztani. Tudom, ha valami tilos, akkor az izgalmas, de ne akard látni azt, ami odabent van.
- Te voltál már bent? - kérdeztem, nagy nehezen elszakítva tekintetem az ajtótól, amely igencsak hívogatott.
- Egyszer. A kétszázadik születésnapomon kérhettem valamit a Főnöktől és én azt kértem, hogy beléphessek ezen az ajtón, de már megbántam. Soha többet nem tenném be ide a lábam.
Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy mi lehet odabent, de inkább nem tettem fel, mert tudtam, John úgysem válaszolna.
- Gyere, megmutatom az ebédlőt - ezen elgondolkoztam, most hogy az ebédlőt emlegette, eszembe jutott, hogy igen rég volt, hogy utoljára ettem, mégsem voltam éhes. Sőt, szomjas sem. Felötlött bennem a következő kérdés.
- John!
- Igen?
- A démonok esznek valamit?
- Nem - válaszolta nemes egyszerűséggel, majd leszáguldottunk egy lépcsőn, végigmentünk egy folyosón, majd ismét le egy lépcsőn, majd megint folyosó.
- Akkor, miért van ebédlőtök? - kérdeztem zavartan.
- Mert ott szoktunk gyűlést tartani. Bizonyos időközönként összehívunk egy gyűlést, amelyen az összes démon részt vesz.
- És mikről szoktatok ott beszélgetni?
- Az életről, a világról. Körülbelül százévente tartunk gyűlést és megbeszéljük, hogy milyenek az emberek, mennyit változtak száz év alatt, a világ mennyit haladt előre.
- Mily változatosság, megint kétszárnyú ajtó - ironizáltam, miközben megálltunk a folyosó végén. Hirtelen sokat kellett pislognom, a szemem viszketni kezdett, egy kicsit megdörzsöltem, a viszketés pedig elmúlt.
John kinyitotta az ajtókat és beléptünk. Az ebédlő hatalmas volt, a falakon itt is fáklyák sorakoztak. Már kezdtem megszokni őket, meg sem lepődtem, hogy itt is a tűz biztosít világítást. A terem kellős közepén egy óriási kerekasztal, körülötte székek, mind egyforma volt egyet kivéve, annak egy kicsit magasabb volt a támlája. Az asztalhoz legalább két tucat ember, vagyis démon ülhetett.
- Csak ennyien jöttök ide ülésezni? - kérdeztem a székekre mutatva.
- Nem. A huszonnégy darab szék a huszonnégy fődémon helye, de amint látod, az asztal körül még bőven van hely, így elférünk benne mindannyian, csak az egyszerűbb démonok állnak.
- Kiből lesz fődémon?
- A legidősebbekből, vagy a Főnök kedvenceiből. Olyan démonok, akik jó szolgálatot tesznek a Főnöknek.
- Gondolom, a magasabb támlájú szék a Főnök helye - mondtam miközben odasétáltam és kihúztam. Már épp rá akartam ülni, amikor John rám kiabált.
- Rá ne ülj! Az nem téged illet. Te még csak egy újonc vagy, így ha gyűlésen fogsz részt venni, a fal közelében állsz majd. Az a szék pedig nem a Főnöké, hanem Adriané. Ő közvetlenül a Főnök alatt dolgozik, ő a kisfőnök. A legelső démonok egyike.
- Értem.
Megint viszketett a szemem, nem értettem mitől. Egy démon lehet allergiás valamire? Lehet, hogy a sok fáklya...
Hiába dörzsöltem, a viszketés nem akart elmúlni, sőt egyre rosszabb lett.
- Viszket a szemed? - kérdezte.
- Aha. Nem tudom, mitől lehet.
- Én tudom - várakozóan néztem rá dörzsöléstől könnyes szememmel. - A démonná válás. Hamarosan fájni is fog, pokolian fájni, de ki kell bírnod.
- Nekem is olyan szemem lesz, mint nektek? - kérdeztem még mindig a szememet vakarva.
- Persze. De ha a szemed átalakul, jobban fogsz látni. Gyere, most megmutatom a szobád, hogy ott nézhess majd először tükörbe az új szemeddel.
Egy sokkal rövidebb úton tértünk vissza a szalonba, ahol Nancy, Tom és társaik még mindig ott voltak, szinte ugyanabban a pozícióban, ahogy hagytuk őket. A fejek ismét felénk fordultak, ahogy beléptünk, most mégsem szólt hozzánk senki.
John a kőlépcsőhöz vezetett, majd azon fel. A szemem már fájt, alig bírtam nyitva tartani. A sok vakarástól pedig a szemkörnyékem is égett.
A lépcsőn felérve ajtókkal teli folyosóra léptünk. Az ajtókon számok voltak, kicsit olyan volt, mint a középkategóriás szállodák. Ahogy végigmentünk a folyosón, az ajtókon lévő számok alapján elértük a tízest, majd bekanyarodtunk, ott a számok tovább nőttek és így kanyarogtunk hol balra, hol jobbra míg el nem értük a hatvanhetes számú ajtót.
- Parancsolj - mutatott rá John. - A szobád.
- John! Ha enni nem eszek, aludni azért szoktam? - kérdeztem zavartan, ezt valahogy nem tudtam helyre tenni a fejemben.
- Nincs szükséged alvásra, de kell egy hely, ahol teljesen egyedül lehetsz. Menj be, nézd meg és jegyezd meg a számot! Aztán elindulunk felfelé, mert van még pár dolog, amit meg kell tanulnod.
- Rendben. Te nem jössz be velem?
- Nem. Ez a te szobád, de megvárlak idekint.
- Oké - mondtam, majd benyitottam. Egy szoba ággyal, asztallal, székkel, szőnyeggel és egy hatalmas tükörrel a falon. Egyszerű, de nem tudom miért számítottam valami izgalmasabbra, miután körbejártam a kastélyt, hisz a Főnök megmondta, az egyszerű dolgokat szereti. Az ágy hívogatott, így lehuppantam rá. Nagyon puha volt, mintha csak egy felhőn feküdnék. Ugyanilyen könnyű és puha párnák sorakoztak az ágyon és én a fejem alá gyűrtem őket. Egy biztos, az ágyat már megszerettem és sajnáltam, hogy nem fogok aludni rajta. Csodás álmaim lennének egy ilyen ágyon. Felálltam, majd a tükörhöz léptem. A fájdalom ellenére megpróbáltam nyitva tartani a szemem egy pár másodpercig, hogy megnézzem magam. Az egész testem olyan volt, mintha nem is történt volna velem semmi. Épp voltam, ugyanúgy néztem ki, mint a hazaindulásomkor. Egyetlen dolog nem stimmelt: a szemem. Égett, fájt és viszketett egyszerre, kezeimmel eltakartam szemeimet, hátha így nem fáj annyira, de nem segített. Dörzsöltem, vakartam, kínomban már csapkodtam is, de semmi, csak az elviselhetetlen fájdalom. Fogaimat összeszorítottam, nem akartam, hogy John hallja, ahogy szenvedek.
Aztán hirtelen elmúlt. Már nem fájt, csak égett egy kicsit.
- Azt a büdös... - kiáltottam fel, mikor ismét tükörbe néztem. A pupillám megváltozott, icipici lángok égtek benne. - Hú...
Idegesen szaladtam ki a szobából és John mellkasának ütköztem.
- John, valami nem stimmel, nekem... - kezdtem, de elakadt a lélegzetem, mikor láttam, hogy John szemei is ugyanúgy lángolnak, mint az enyémek.
- Jobb, ha hozzászoksz, itt mindenkinek ilyen szeme van.
- Ez nem igaz, a pupillád eddig csak sárga volt, most meg lángol és az enyém is... John! Lángol a szemem - kiáltottam rá. Ez komolyan megijesztett.
- Sárgának láttad, mert gyenge emberi lélek szemed volt, de most már magad is sötét angyal vagy. Mostantól másképp látod a világot.
Nem értem, mi nem tetszik neked, az újoncok imádni szokták az új szemüket.
- Élesebben látok majd? - Ha ilyen szuperszemem lesz, akkor talán megbocsátom, hogy tüzet gyújtottak benne.
- Nem igazán, inkább azt mondanám, hogy többet fogsz látni.
- Ezt, hogy érted?
- Hát... például a szellemek. Most már látni fogod őket.
- Médium lettem? – na, ezt nem akartam.
- Nem, csak már nem lesz olyan gyenge a látásod, mint egy embernek.
- Tényleg vannak szellemek? - sose hittem bennük, azt gondoltam, hogy mindenre van észszerű magyarázat.
- Roxie! Most lettél démon, és még kételkedsz?
Végülis igaza volt. Itt voltam egy démonokkal teli helyen, a főnököm pedig maga az Ördög.
- Gyerünk! Még egy ajtót szeretnék neked megmutatni - mondta, majd elindultunk vissza, a szalon felé. Azon gondolkoztam, hogy miért lakom a hatvanhetes szobában, ha itt, a szalonban alig van vagy harminc ember. Miután kiértünk a folyosóra, meg is kérdeztem erről Johnt:
- Minek van olyan sok szoba, ennyi démonnak?
John elnevette magát.
- Komolyan azt gondolod, hogy csak ennyi a létszámunk? - kérdezte még mindig nevetve. - Roxie, több százan vagyunk, de túl szűkösen lennénk, ha mindenkit egy ekkora részlegen akarnának elszállásolni. A kastélynak van északi, keleti, nyugati és déli részlege, mi az északiban vagyunk.
- Furcsa, a folyosókon sem láttam senkit - mondtam ingerülten.
- Mert mindenki pihen, nem rég érhettek vissza a munkából.
- Mi mikor megyünk dolgozni? - furcsa izgalom lett úrrá rajtam, tudni akartam, hogy mi a munkánk.
- Most felmegyünk - mutatott felfelé -, és miután megtanultál egy-két dolgot, már mehetünk is dolgozni. Oké?
- Oké.
Pár perc múlva megérkeztünk egy hatalmas ajtóhoz, amibe szárnyakat faragtak, úgy értem, igazi szárnyakat, olyan madárszerűeket. A mintákat fekete tollak borították. A szárnypár teljesen kitöltötte az ajtó felszínét. John betessékelt rajta és én visszatértem a semmibe.
Minden fekete volt, nem láttam semmit.
- John! Itt vagy még? - suttogtam a semmibe.
- Aha. Megfogom a kezed, ne ijedj meg - A következő pillanatban kezét az enyémbe kulcsolta. - Készen állsz? - kérdezte. Biztos voltam benne, hogy kárörvendő mosoly terül szét az arcán.
Válaszolni akartam, de valami suhogó hangot hallottam a hátam mögül. Erősebben szorítottam John kezét, mire ő húzni kezdett felfelé. Félelmemben behunytam a szemem, mire kinyitottam ismét a felszínen álltam vakító napsütésben.