Szürke angyal 1.fejezet - Halál

Emlékszem a halálomra.

1983. június 23.-a. Meleg, nyári éjszaka. Hazafelé tartottam egy házibuliból, amit az egyik barátnőm szervezett. A fiúk nagy része erősködött, hogy hazakísér, de én nem kértem a segítségükből. Úgy gondoltam nem szorulok rá. Sosem engedtem, hogy segítsenek. Mindent magamtól akartam elintézni. Nem nagyon szerettem köszönetet mondani sem. Egy sima „köszönöm” semmit sem ér.

Chicago már akkoriban is elég veszélyes volt, de bíztam abban, hogy tizennyolc év alatt eléggé kiismertem a környéket ahhoz, hogy le tudjam sétálni a barátnőm házától a sajátunkig tartó körülbelül húszpercnyi utat. 
Tévedtem.
Úgy tizenöt perce sétálhattam, mikor megláttam őket. Négyen voltak. Négy idegen, még sosem láttam őket errefelé. Mind fehérbőrű volt, fekete póló volt rajtuk és világosabb sort. Hangosan vihogtak, pia volt kezükben. Messziről lerítt róluk, hogy részegek. Merő önfejűségből azt gondoltam, hogy egy pár részeg gorilla mellett el tudok sétálni. Mi történhetne? Maximum beszólogatnak nekem. Legbelül viszont felmértem, hogy közel vagyok az otthonomhoz, egy pár percnyi futás pedig nem árt. Felemelt fővel akartam elmenni mellettük, rájuk sem néztem és pont ez volt a baj, mert az egyik gorilla elkapta a karomat.
- Milyen jó kis bige! Nem, srácok? – kérdezte a többitől az, aki elkapott. Heves tiltakozásba kezdtem, próbáltam kirántani a karomat a nagy melák kezéből, de erősen fogott. Ekkor másik karommal verni kezdtem a hátát. Meg se érezte.
- És még kardos is! – ezt a krémszínű nadrágos mondta, aki közvetlen az engem tartó gorilla mellett állt.
- Mit szólnátok, ha egy kicsit eljátszanánk a kicsikével? – ekkor már sikítoztam.
- Ne! Engedjenek el! – nem bírtam felfogni, hogy pont a mai nap nincs senki hajnali kettőkor Chicago utcáin, mikor máskor ilyentájt nyüzsögnek az emberek.
- Vigyük be abba a sikátorba – mutatott az engem tartó vadállat az utca másik oldala felé. Felkapott a karjaiba és átment az úton. A másik három mögöttünk jött, ők fedeztek minket. Ütöttem, vágtam ahol csak tudtam, rúgkapáltam, sikítoztam, de senki nem segített rajtam. Mert nem is volt, aki segítsen.
Megaláztak. Megerőszakoltak. Megvertek.
Nem tudom mennyi időt töltöttem el velük, de elég volt ahhoz, hogy a porban fekve találjam magam sajgó öllel és véresen, összekuporodva. Nem bírtam megmozdulni, ezek a vadállatok pedig körül álltak, mint a csavargók a hordótüzet. Még hallottam a beszélgetésüket, pedig éreztem, hogy közel a vég.
- És most mit csináljunk? – kérdezte az, aki elkapott.
- Eltakarítjuk a szemetet. Mégis mit csinálnánk? – ez a reszelős hang a hátam mögül jött. Furcsa, fémes hangot hallottam, mint amikor kést húznak elő. Valaki felhúzta a fejemet a hajamnál fogva, ez a fájdalom már meg sem kottyant. Még láttam a fényes tőrt, ahogy a nyakamhoz közeledik.

Aztán minden elsötétült…

Vannak emberek, akiknek már volt halál közeli élményük. Ők azt mondják, látták a fényt az alagút végén. Én semmilyen fényt nem láttam. Sötétség vett körül, nagyon mély sötétség. A semmi kellős közepén voltam. Nem láttam, nem hallottam és nem éreztem semmit. Mintha kikapcsolták volna az érzékszerveimet. A sötétség pedig egyre mélyebb volt, szinte elnyelt.
Aztán zuhanni kezdtem. Egy láthatatlan erő húzott a Föld közepe felé. Lassan zuhantam, hasonlított arra, mint amikor egy liftben áll az ember és lefelé megy. A sötétség már nem volt olyan nyomasztó, sőt mintha egyre világosabb lett volna, ahogy lefelé haladtam.
Először csak egy pici narancssárgás foltot láttam, amelyből lassan kirajzolódott valami, ami egy folyosóra emlékeztetett. Egyre gyorsabban zuhantam, a föld pedig egyre közeledett. És aztán... BUMMM!
Becsapódtam.
Hihetetlen volt, meg kellett volna, hogy haljak. Ripityára kellett volna törnöm a csontjaimat, de nem történt semmi ilyesmi. A becsapódás nem volt kellemes, de nem is fájt igazán. 
- Hogy halhatnál meg, ha egyszer már halott vagy? - kérdezte egy gúnyos, női hang. Felemeltem a fejem. Velem szemben állt egy lány úgy két méter távolságban. A haja rövid volt és fekete, a szeme kék színű, ám a pupillája nem egy kis fekete gömb volt, mint az átlagembereké, hanem hosszúkás és sárgaszínű. A szemem tágra nyílt. Ekkor egy fiú szólalt meg, a lánytól távolabb.
- Az ember azt hinné, a huszadik században már nem lepődnek meg annyira az ilyesmin - az ő szeme is ugyanolyan annyi különbséggel, hogy a fiú írisze barna volt. A lánynak erős rocker beütése volt, ugyanis vörös bőrkabát, fekete póló és fekete bőrnadrág volt rajta. Igencsak szeretheti a bőrt, gondoltam. A fiú ruhája már átlagosabb volt, egy farmer, egy ujjatlan póló és sportcipő. 
Végigpásztáztam a helyet, ahová bezuhantam. Plafon nem volt, vagy igencsak magasan lehetett, mert a fáklyák, amelyek a falakra voltak felfüggesztve nem világították be a teljes magasságot. Úgy öt méter után már sötét volt. Ugyan így nem láttam az előttem álló kétszárnyú ajtó tetejét sem. Az ajtó egyszerű volt, vörösesbarna, de lehet, hogy csak a fáklyafények miatt látszott annak. A padló kőből volt, bárki szétlapult volna rajta, ha olyan erővel és sebességgel csapódik bele, mint én. Mégis éltem, azt hiszem...
- Mit mondtál? Meghaltam? - kérdeztem a lánytól. Ő úgy kezdett bele amondókájába, mintha már vagy ezerszer előadta volna.
- Igen, meghaltál, ahogy az előbb is mondtam.
- Ha meghaltam, akkor miért élek még? Vagy mi ez az egész? Hol vagyok? - rengeteg kérdés volt a fejemben, de ez a három tűnt a legfontosabbnak most. 
- Már nem élsz. Az a négy barom csúnyán elbánt veled, mellesleg az elrejtéseddel sem nagyon foglalkoztak. Igazából csak bedobtak egy kukába, na jó egy kicsit lejjebb ástak, hogy ne tűnj fel rögtön az első embernek, aki leviszi a szemetet.

Eddig a pillanatig furcsán nyugodtnak éreztem magam, de ahogy a lány száját elhagyta az utolsó mondat, mérhetetlen düh borította el az agyam. Hogy engem, Roxane Johnsont valaki, aki megalázott és megölt csak úgy a kukába hajítson, mint egy szeméttel telített zsákot? Hogy tehették ezt velem? Nem érdemlek meg egy rendes temetést, vagy csak egy kiásott gödröt, amibe belehajítanak és elásnak? Még ez is jobb lett volna, minthogy csak úgy beledobnak egy... egy...
- Hé, kislány, nyugi - szólt a fiú - a Főnök majd mindent elmagyaráz és egy bizonyos részletnél sokkal jobb kedvre fogsz derülni, ezt garantálom. Azzal kinyitották az ajtó két szárnyát és beléptünk.