Szürke angyal 11. fejezet - A vég

Vakító fényáradat. Aranyos csillogás. Mint, amikor a Nap előbújik a sűrű, sötét esőfelhők mögül.
Minden lelassult. Elhalt. Megszűnt a halott lelkek jajgatása, a láva fortyogása, az Ördög rémes kacaja. Szinte megállt az idő. Még Johnt sem éreztem olyan nehéznek.
A felfelé vezető lépcső legaljában megjelent Ő. Napfényben úszva, reményt hozva. Egy hatalmas, ovális aranyszekérből kiszállva. A szekeret drágakövekkel díszítették, keresztmintával az elején. Az oldalára ezt gravírozták: "Ki olyan, mint Isten"
A haja rézvörös selyemként omlott a vállára. Nagy, barna szemei dühösen villantak Luciferre.  Arcvonásai tekintélyt parancsolóak, tiszteletet követelnek, mégis gyönyörű. Tökéletesen megmunkált testét arany páncél védte. Jobb kezében egy aranyból készült, hosszú kardot tartott, a balban egy hatalmas, kör alakú pajzsot, amit szintén aranyból kovácsoltak. Nyakában egy tíz centis aranykereszt lógott, kék kövekkel kirakva. Fehér bőre szinte világított a nemesfémek alatt.
Ami a legszebb volt, azok a szárnyai. Óriásiak, fényesek, aranyszínű tollakkal. Nem tudom mihez hasonlítani, nem olyan, mint a démonok sasszárnya és nem is hasonlít az angyalok hattyúszárnyaira sem. Egyedi, különleges, csodálatos.
Erőteljes ragyogás áradt az egész testéből, nehéz volt úgy ránézni, hogy ne takartam volna el a szemem.
Az ámulatból akkor éledtem fel, amikor egy laza kézmozdulattal engem és a fájdalomtól ernyedt testű Johnt maga felé terelt. Különös vonzást éreztem, vasnak éreztem magam, amit tehetetlenül vonz a mágnes. Nem küzdöttem. Egyrészt azért, mert semmi hasznom nem vált volna belőle. Másrészt, mert úgy éreztem, ha vele megyek, biztonságban leszek.
Puhán landoltam az aranyszekérben, John mellettem ült a karját szorongatva. A szárnyainkat behúztuk, hogy jobban elférjünk. Szemügyrevettem John karját. Ott, ahol a Pokol Tüze megégette, egy sötétszínű heg maradt. Úgy tűnt a heg egyre csak nő. Lassan, de biztosan. Aggódva figyeltem John szaggatott légzését. Az én hibám - csak erre tudtam gondolni. Én kértem a segítségét, én engedtem meg neki, hogy elkísérjen.
Önrágalmamnak egy hang vetett véget. Ugyanolyan csengése volt, mint a Sátánénak, de nem volt benne keserűség. Tisztán csengett, mint a víz. Akaratlanul is egy csobogó kis erdei patak jutott eszembe.
- Üdv, Lucifer! - szólalt meg az idegen lelkesedés nélkül.
- Michael! - szólt nyájasan az Ördög. - Nem is emlékszem, mikor voltál itt lent utoljára.
- Talán azért, mert még sosem jártam itt - válaszolta nemes egyszerűséggel Michael.
- Akkor nem kaptad meg a házavató bulis meghívómat.
Lucifer szavaira Michael erősebben markolta kardját, most még dühösebbnek tűnt. Úgy látszott, már nem sokáig fogja magát türtőztetni.
- Kár, hogy nem tudlak még lejjebb taszítani - köpte a szavakat.
- Jól van, Michael! Térj a lényegre! Mit keresel itt? Egy elég fontos dolgot szakítottál félbe, remélem, jó indokkal. - Az Ördög szeme ismét vörösen kezdett izzani.
- Értük jöttem - bökött a fejével felénk. Lucifer erre a fejét rázta és cöcögött.
- Nem, nem, barátom. Őket nem adom. A Pokol Tüze vár rájuk, nem mehetnek el éppen most.
- De igen, eljöhetnek. Isten parancsa, te nem határozhatsz másképp.
- Nem. Isten nem hozhat határozatot itt - mutatott a földre a lába alatt. - Ez az én területem, itt én parancsolok. Menj fel, Michael és felejtsd el azt a két jómadarat - mutatott felénk -, nekik már végük.
Nagyot nyeltem. Reméltem, hogy Michael nem fogadja meg a tanácsát, nem hagy itt minket.
- Egyébként is - folytatta az Ördög -, a Mennyországba csak akkor fogadják be őket, ha előtte eltemetitek a testüket. Csak a lelkükkel, nem érsz semmit.
Michael hátat fordított Lucifernek és hozzánk sétált. Egyáltalán nem zavarta, hogy a Pokol ura a háta mögött áll és bármikor rátámadhat.
- Feltudom tartóztatni egy ideig - kezdte -, ez idő alatt, ti felmentek a testetekért, aztán még feljebb, ki innen, ahol Lucas vár rátok. Addigra igyekszem én is csatlakozni hozzátok.
- De John megsérült. Így nem fogjuk elbírni a testünket.
- Nem gyalog mentek, még csak nem is a saját szárnyaitokon. A szekerem a szolgálatotokra áll, használjátok! - Az  utolsó szóra a szekér egy pillanatra megingott, aztán lassan felemelkedett és a lépcső felé indult.
- Nem! - kiáltotta az Ördög és egy, a lábaiból kiinduló tűznyaláb végigsiklott a testén. Körbetekeredett rajta, mint egy kígyó, majd eltűnt a szájában. Nőni kezdett, és miközben nőtt, alakot váltott. Már nem embernek nézett ki, az egész teste lángolt és izzott. Haja helyett két fekete, csavart szarv került a fejére. Az arca megnyúlt, kezdett egy kutyáéhoz hasonlítani. Pofája végén két óriási fekete lyuk tátongott, amelyekből lángokat pöfékelt. Karjaiból erős mellsől ábak lettek, óriási karmokkal az ujjak végén. Lábai hátsólábakká alakultak. Farka nőtt, hosszú, erős farka. A szárnyai, mint a denevérszárnyak, csak sokkal -  sokkal nagyobbak. Beszélni már nem tudott, csak üvöltött, mint egy állat és dühösen fújtatott.
Mielőtt még eltűntünk volna a lépcsőfordulóban, még láttam, hogy Michael is nőni kezd, és vele együtt a kard és a pajzs is. Nem változott meg, csak nőtt, egészen addig, amíg nem került szemmagasságba a két lábon járó Lucifer-sárkánnyal. Pajzsát védekezően emelte maga elé, kardját előreszegezte és támadott. Ekkor tűntek el a szemem elől.
A szekér egyre gyorsult, csakúgy száguldottunk felfelé. Egy percbe sem telt bele és már az Irodából rontottunk ki. Vittük az ajtókat is. Lézengett néhány démon a folyosókon. Most értek vissza a munkából vagy épp indulni akartak újabb áldozatok után kutatni. Egy rövid, barna hajú lányt elsodortunk. A földön elterülve üvöltött utánunk átkokat. Kinevettem, de a mosolyom egyből lekonyult, ahogy John elgyötört arcára néztem. A seb már legalább egy centivel nagyobb volt a karján. Felfelé kúszott, nemsokára eléri a vállát.
A szekér hirtelen megállt. Az acélajtó nyitva várt ránk. Nem gondolkoztam sokat, csak beszaladtam John és a saját testemet kutatva. Nem törődtem a nyugtalanul alvó testekkel, hogy folyamatosan rángatóznak a kocsonyás anyagú koporsójukban. Rohantam a sor felé, ahol a testünket hagytuk.
Valaki kilépett a sorból. Olyan sebességgel száguldottam, hogy nem tudtam idejében megállni. Magammal sodortam a démont és mindketten elterültünk a földön.
- Roxie... - sóhajtotta az idegen. Feltápászkodtam és szemügyrevettem.
- Alan! - kiáltottam fel, majd gyanakvóan néztem rá, miután megláttam a földön heverő testemet a sor elején. John teste még mindig ugyanott volt. - Mit csinálsz a testemmel?
- Fel akartam vinni, hogy eltemethessük - mondta miközben felállt. Fekete szemeiben nem láttam zavart, igazat mondott.
- Akkor segíts kivinni John testét is!
Én megfogtam a saját testem és vonszolni kezdtem kifelé. Annyira nehéz volt! Alan John testét kapta a vállára, bár látszott rajta, hogy majd' megszakad. Szárnyat bontottunk és repülve hagytuk el a termet. A testemet betettem a szekérbe, próbáltam nem dobálni. Alan viszont nem tudta megközelíteni az angyal szekerét. Mintha egy láthatatlan falnak ütközne akárhányszor megpróbálja betenni John testét.
- Mi a franc ez? - kiabálta magából kikelve.
- Nem tudom. Én nem ütköztem akadályba.
- Akkor tedd be te a testet! - utasított és átadta nekem az emberi Johnt. Nagy nehezen, finoman betaszigáltam és leültettem a démon John mellé. Mintha lenne egy ikertestvére. John a testére nézett, ép karjával megérintette emberteste kezét.
- Rég láttalak, haver - mondta erőtlen hangon.
- Jövök mögöttetek - szólalt meg Alan. Bepattantam a szekérbe, ami rögtön, fénysebességgel indult meg fölfelé. Alan próbálta tartani az iramot, de hamar feladta. A saját tempójában repült utánunk.
Másodpercekkel később már a földfelszín felett voltunk. Minden olyan nyugodtnak tűnt. A felkelő Nap sugarai narancssárgára festették a horizontot. A házak csendesek voltak, még mindenki aludt. Itt fent senki sem gondolná, hogy mélyen a föld alatt mekkora harc dúl Ördög és angyal között. Én viszont hallottam a hangokat. Hallottam az Ördög fájdalmas kiáltásait vagy éppen a nevetését, attól függően, hogy ki állt nyerésre.
- Végre! - kiáltott fel egy hang a hátunk mögül. Luke volt az. Kék szeme úgy csillogott, mint víztükör a napfényben.
Kikászálódtam a szekérből és Luke tárt karjai közé vetettem magam. Egy hosszú baráti ölelés után segítettünk kimászni Johnnak. Alan segítségével kiemeltük a testeket, mire a szekér elindult visszafelé, a gazdájához, és elindultunk a legközelebbi temető felé, ahol már Luke ásott egy mély gödröt az én testemnek.
- Látom, a barátodat is felszabadítjuk - szólalt meg Luke, miután megérkeztünk a gödrömhöz. Körülbelül három méter mély, egy méter széles és úgy két méter hosszú.
- Nem hagyhattam ott, sokat segített nekem. - Azt már nem tettem hozzá, hogy nagy valószínűséggel, ha nem temetjük el és nem kerül a Mennybe, a Pokol Tüzében fog sínylődni az idők végezetéig a többi lélekkel.
Luke elmosolyodott, majd ásót ragadott.
- Igyekeznünk kell - mondta, miközben a háta mögé dobott egy adag füves földet -, járkálnak itt őrök is.
Alan és én is besegítettünk volna, de Luke csak egy ásót szerzett, amit viszont, nem volt hajlandó átadni nekünk. Szóval, csak ültünk és vártunk. Mivel nem tud elfáradni, Luke egészen gyorsan haladt lefelé, én mégis idegesen pislogtam körbe. Nem pont az őröktől féltem, őket el tudjuk téríteni suttogással. Inkább az idegesített, hogy az Ördög bármelyik pillanatban megjelenhet a felszínen, győzelem ittas mosollyal az arcán, esetleg, egy levágott angyal fejjel a karmai között. Megborzongtam.
- Roxie... - szólalt meg halkan, alig hallható hangon John. Mellettem ült a földön, fejét a vállamnak támasztotta és zihált. A sebesült karján már csak az alkarja egy része és a keze volt fehér, még csak nem is egészséges bőr színű, a többi részen elterjedt a fekete heg, mintha lassan elszenesedne.
- Hm?
- Nem muszáj... elásnod... Nekem már... úgy is... mindegy... - Csak szaggatottan tudott beszélni. Csodálom Johnt, amiért képes erre, hogy ilyen sérülés esetén nem üvölti világgá a fájdalmát, csak csendben kínlódik, magányosan. Én biztos sikítanék.
- Ne mondj butaságokat, megérdemled, hogy jó helyen légy. Te sem vagy közéjük való.
- Több,  mint... kétszáz ... éve... démon vagyok... Megöltem... több száz... embert... Nincs az az... Isten, aki... megbocsátana... nekem... és... befogadna...
- Én sokszor hallottam, hogy Isten mindig megbocsát. Igaz, Luke?
Luke felnézett az álláig érő gödör aljából, néhány pillanatig a száját rágta, majd megszólalt:
- Hát...ami azt illeti... Nem száz százalék. Persze, megpróbáljuk, és majd meglátjuk mi lesz - vont vállat, majd tovább ásott.
Haragosan néztem rá. Itt van egy haldokló lélek, és ő nem képes kegyes hazugságra.
Az igazság az, hogy az én fejemben ez eddig meg sem fordult. Gondoltam, ha Isten nekem megbocsát, akkor Johnnak miért ne? Mert ő sokkal-sokkal több ember halálát okozta, mint én - adtam meg a választ magamnak.
- Látod... megmondtam...
- Eltemetünk téged is, és kész. Nincs vita! A legrosszabb, ami történhet, hogy...
- Hogy... visszakerülök...egyszerű... lélekként... és ugyanúgy... a tűz lesz... a vesztem...
Nagyon dühös lettem. Kedvem lett volna felpofozni Johnt.
- Valami történni fog - szólalt meg hirtelen Alan és a szemei izzó gömbökké változtak.
A dühöm hamar elillant, de maradt utána valami más, valami rosszabb. Félelem.
- Jön. - Erre a szóra felálltam és felsegítettem Johnt. Luke kiugrott a gödörből, ami már tökéletes mély volt egy test számára, sőt!
- Gyorsan, el kell temetnünk a testeket! - Luke szavaira megkaptam a testem, és amilyen gyorsan csak bírtam, az egyik gödörhöz vonszoltam. Alan ugyanígy tett John testével.
Ahogy ott álltam a gödör szélén, készülve bedobni a testemet,...  megéreztem. A föld dübörgött, mintha több ezer ló vágtatna rajta. Egyre hangosabb lett és egyre instabilabb. Szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj, amikor felbukkant.
Ismét emberi méretű volt, ahogy kirobbant a talajból az aranyszekéren. Nem fénylett, inkább csak titokzatos, halvány derengés lengte körül. Arca még mindig szigorú, mintha semmi sem történt volna.
- Igyekezzetek! - adta ki a határozott parancsot, miután megállt Luke mellett. Bedobtam a testem a gödörbe, ami halk puffanással landolt az alján. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba abnormális szögben behajlított végtagokkal. Luke elkezdett földet hányni a testemre.
Furcsa volt nézni, ahogy eltemetnek. Késztetést éreztem rá, hogy beugorjak, leporoljam és visszabújjak belé, de nem tehettem. Nem tudnék visszatérni a testembe. 
Eszembe jutott az életem, hogy milyen jó volt. Voltak szerető szüleim, akiket mindig összeugrasztottam. Voltak barátaim, akiket egymás ellen fordítottak és udvarlóim is, akikből nem volt elég egyszerre egy.
Nem értem, miért tettem ilyeneket. Meg kellett volna becsülnöm azt, amim van, nem pedig még többet kérni. Boldog felnőtt lehettem volna, lett volna férjem, gyerekeket szülhettem volna és élhettem volna átlagos életet, majd a halál után Isten befogadott volna.
Túl sok a volna. Ma már hiába rágódom ezen.
- Michael*, tudsz vele kezdeni valamit? - kérdezte Luke két lapátolás között. Visszarántott a valóságba és láttam, ahogy az angyal, Michael John karját vizsgálja.
- Nem - válaszolta szomorúan. - Ezt még Rafael** tudását is meghaladná.
- Mi fog vele történni? - kérdeztem.
- A heg elhamvasztja. Ha nem sietünk, nemsokára ő is a Tűzbe kerül, a többi lélek közé.
- Akkor igyekezzünk! - Sietve megragadtam egy jó marék földet és John testére szórtam, ami már a másik gödörben volt. Alan besegített, de a szeme még mindig lángolt.
Végtelennek tűnő percekkel később (pedig munkával teltek) sikerült betemetnünk a testünket. Én már ekkor éreztem valami változást. Egy pici melegség a szívem környékén, mint amikor a kinti hideg után bent a melegben egy bögre forró teát kortyolgatsz. Lehet, hogy csak beképzeltem, de láttam John arcán átsuhanni egy pillanatnyi örömöt. Ő is érzett valamit.
- Rendben. Most jön a legrosszabb rész - mondta Luke. Segített felállni Johnnak. - Ki kell tépnetek a követ - mutatott a mellkasomban nyugvó fekete kőre.
- Mi lesz... ha kitépjük? - lihegte John.
- A lelketek felszabadul, ismét a semmiben kerültök, amíg Isten és Lucifer újratárgyalnak titeket - adta meg a választ Michael.
Hát, eljött ez a pillanat is. Nem akartam sokat agyalni rajta, mert az nem tesz jó, mellesleg, nincs is sok időnk, úgyhogy Johnnal egyszerre, jó erősen megragadtuk a követ és...
Bumm! Óriási lángcsóva csapott fel egy óriási kráterből, majd előmászott a Sátán. A robbanás erejétől messzire repültünk egymástól. Egy ember állt a lábán és növekedett gyors ütemben. Michael. Elővette aranykardját és támadott, de Lucifer felkészült rá. Kitárta óriási, fekete denevérszárnyait és felrepült. Michael aranyszárnyakon követte. Lucifer lángcsóvált küldött Michaelre, de az angyal a pajzsával védte magát. A pajzs felragyogott és a ragyogás buborékként vette körül Michaelt.
- Roxie! - kiáltotta Luke.
Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem a hadakozókról és odaszaladtam a többiekhez.
- Gyerünk! Csináljátok! - üvöltötte magából kikelve Alan és idegesen pillantott körbe, mintha a veszély nem is az égben lenne. Szerintem, azt gondolta, hogy erre a nagy hangzavarra majd felkelnek az emberek, megjelennek a biztonsági őrök meg hasonlók, de nem. Az emberek nem látnak és nem hallanak minket, hacsak nem akarjuk úgy. Márpedig, most abszolút nem akarjuk.
Már nyúltam volna a medálért a mellkasomhoz, amikor Alannel találkozott a tekintetünk. Szemeiben egy pillanatra kialudtak a lángok, láttam a sötét íriszét, ahogy tág pupillákkal nézett valahová a hátam mögé. Aztán lángok lobbantak fel a szemeiben, felém szaladt és a földre lökött, őt pedig elsodorták. Egy vörös hussanás és Alan eltűnt. Örökre. 
Lezsibbadtam. Ugyanabban a pózban ültem a földön, ahogy Alan taszítása után földet értem. A külvilág megszűnt, csak halk zúgást hallottam, mint amikor, a tévé képernyője "hangyás" lesz. 
Nem tudtam, nem akartam felfogni, hogy Alan nincs többé. Hogy már ő is a Pokol Tüzén égő lelkek között van. Hogy már az ő sikolyai is visszhangzanak a Pokol legmélyén.
Valaki megfogta a kezem. Rángatott, de nem mozdultam. Luke megragadta a fejem és maga felé fordított. Először még nem hallottam, amit mond, aztán lassan visszatértek a hangok, érzékeltem a világot. Egyetlen szó tudott visszatéríteni a valóságba: démonok. Luke üvöltötte az ég felé mutatva, ahol több tucat feketeszárnyas démon közeledett felénk. Egy páran közülük a földön landoltak, de nagy részük a hadakozó párhoz repült és Michael ellen küzdött. Vagyis, próbált küzdeni, mert Michaelt és Lucifert valamiféle erőmező vette körül, amit nem tudtak áttörni a démonok. Hiába próbáltak Michael közvetlen közelébe kerülni, egy láthatatlan pajzsról pattantak vissza. Elmosolyodtam, de mosolyom hamar leolvadt az arcomról, amikor megláttam Nancyt. Velem szemben állt és szemei dühtől lángoltak. Nem habozott, nekem ugrott és letepert a földre. Kaptam néhány ütést az arcomra, aztán megragadtam két oldalt a haját, egészen közel a fejbőréhez, és teljes erőmből húzni kezdtem őket. Nancy felsikoltott és a kezeimhez kapott, körmeit a bőrömbe mélyesztette. Felordítottam, de amilyen gyorsan jött a fájdalom, úgy el is múlt. Sikerült a térdeimmel lerugdosni magamról. Felpattantunk, és Nancy olyan sebességgel tárta szét a szárnyait és ragadta meg a karom, hogy reagálni sem volt időm, már a levegőben repültünk, több emelet magasságban. Az én szárnyaim is előbukkantak és Nancyvel ellenkező irányba próbáltak repíteni. Ennek az lett az eredménye, hogy egy helyben lebegtünk és próbáltuk legyőzni a másikat.
Arra lettem figyelmes, hogy haladunk, méghozzá arra, amerre én szeretném. Nancy bámult valamit, követtem a tekintetét és megláttam őket. Mintha, a Nap sugaraiból keltek volna életre. Egy csapat fehér szárnyú angyal, akiken bronz színű mellvért csillogott. Egyenesen Michaelhez mentek, aki éppen a kardját próbálta Lucifer szívébe mélyeszteni. Egyesével megragadták a démonokat és tökéletesen egyszerre dobták őket hátra.
Az angyalok látványa teljesen lenyűgözte Nancyt. Tudtam, itt az idő, hogy cselekedjek és hogy a világot örökre megszabadítsam ettől a velejéig gonosz nőtől. Hirtelen támadtam, nem számított rá. Megragadtam a mellkasába ékelődött kőszívet és kitéptem. Nancy felsikoltott, olyan hangosan, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott, még Michael és Lucifer is abbahagyták a harcot és felénk fordultak.
Először a szárnyak tűntek el, ami iszonyú fájdalommal járhatott Nancy arckifejezéséből és sikolyaiból ítélve. Az éjfekete szárnyak elégtek, majd Nancy mellkasából ugyanolyan fekete heg áradt szét a teste egész felületén, mint a John karján lévő, csak sokkal-sokkal gyorsabban. Néhány másodperc, és Nancy elporladt. Semmi sem maradt utána.
A démonok felhördültek, és dühösen próbáltak felém közeledni, de az angyalok útjukat állták. Lucifer taktikát váltott, ahelyett, hogy Michaelre figyelt volna, engem szemelt ki magának, teljes fénysebességgel közeledett felém. Mögötte szorosan Michael repült aranyszárnyain és a pajzsával próbálta Lucifert megállítani. Én menekülőre fogtam, csak repültem és repültem, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Állj meg, Lucifer! - kiáltotta Michael, de szavai semmit sem értek. Lucifer kitartó volt. Néha hátrapillantottam és láttam égő szemeit, amelyek lángját a gyűlölet táplálta. Nem csodálkoztam rajta, hogy ennyire utál, hiszen megöltem az egyik legkedvesebb alattvalóját.
Michaelnek sikerült elkapnia Lucifert, de épp csak egy kicsit lassította le. Hiába fonta körbe lábaival és karjaival, hiába döfködte belé megannyiszor a kardját, Lucifer továbbüldözött.
John szegődött mellém. Alsó ajka remegett, a karja pedig teljesen elfeketedett, attól féltem, hogy letörik. Nagy fájdalmai voltak, mégis láttam valamit a szemében. Elszántságot. De mire?
- Roxie! - szólt egész halkan, a szájáról kellett olvasnom, hogy megértem mit akar. - Szedd ki a medált! Te megúszhatod, el vagy temetve, sikerülni fog!
- Nem! - kiáltottam. - Csak veled, együtt!
Remegő mosolyra görbült a szája, őszinte mosolyra.
- Megvédelek, te csak húzd ki - lehelte. Nem várta meg a válaszom, egyszerűen csak a hátam mögé került és a testével védelmezett. Ekkor még nem tudtam, mit akar pontosan. Megragadtam a szívet és épp kihúztam volna, amikor...
Az Ördög üvöltött, hátranéztem és láttam, ahogy Lucifer utolsó erejével sárkány módjára tüzet köp egyenesen felénk. Egy utolsó pillantást vethettem Johnra, majd csendesen elhamvadt. De a tűz nem állt meg, felém közeledett, én következtem.
Egy pillanatnyi éles fájdalom, és vége...
LUKE
John és Roxie égetése után Lucifer megadta magát Michaelnek. Ugyanazon a hatalmas lyukon tért vissza birodalmába, amelyen keresztül kirobbant a földből. A démonok követték gazdájukat, bár kicsit megfogyatkoztak, Michael serege mindig kitesz magáért.
Szörnyű érzés volt látni, ahogy két jó lelket is elégetnek. Már lent vannak, a Pokol Tüze két újabb lélekkel gyarapodott.
Annyira közel voltunk, olyan nagyon közel. Megszabadulhattak volna, Isten nem hagyta volna, hogy újból a Pokolba kerüljenek, tudom.
Dühömben és fájdalmamban felordítottam és térdre hullottam Roxie sírja előtt, ami már minden bizonnyal csak homokból áll, ugyanis ha Lucifer eléget egy lelket, akkor annak léleknek a teste is elporlad.
Michael lépett oda hozzám, a páncélja itt-ott megperzselődött, egyébként nem látszott rajta, hogy nemrég még az Ördöggel vívott.
Megszorította a vállam.
- Sajnálom, Lucas. - A hangjában színtiszta együttérzés.
- Minden hiába volt - suttogtam. - Nem sikerült megmenteni őket, most sokkal rosszabb helyen vannak, és onnan sosem szabadulnak ki.
- Semmi sem volt hiába. Próbáltál segíteni és sikerült is volna, ha jobban féken tudom tartani... - Nem tudta befejezni a mondatot, egy morgás után elhallgatott.
- Nem a te hibád, Michael. Te mindent megtettél. - Tényleg így gondoltam. Michael a legjólelkűbb angyal, akivel valaha találkoztam. Bármit megtenne egy angyaltársáért, nem hiába Isten elsőszámú arkangyala.
Sóhajtott egyet és lefelé nézett.
- Megerősödött. Mikor letaszítottam, még nem volt ilyen erős, könnyűszerrel ledobtam a Mennyországból, most pedig... Láttad mivé alakult...
- Bárcsak le tudnánk győzni valahogy, akkor eltűnne a rossz a világból!
- Nem, Lucas - térdelt mellém. - A rossz sosem tűnik el, az embereknek démonok nélkül is lennének gonosz gondolatai, ott legbelül. A démonok csak segítenek megtalálni, hogy aztán, az a gondolat kerüljön előtérbe. De az idővel úgy is bekövetkezne a sok probléma és szenvedés hatására. A rosszaság és a gonoszság örökre megmaradnak. Mi, angyalok csak remélhetjük, hogy néha, egy-egy egyén hallgat a mi szavunkra, azaz a józan észre is.
Ezután már csak halk imádságunk hallatszódott a temető csendjében.
VÉGE
* Szent Mihály (Mihály arkangyal, más néven Michael arkangyal) egyike a 7 arkangyalnak (főangyalnak), ő a mennyei hadak nagy vezére és győztes harcosa. Neve a héber „mi ká él” = „ki olyan, mint az Isten” kifejezésből ered.
** A Rafael név jelentése a héber rapha: „gyógyítani” és az el: „Isten” szavakból alakult ki. Jelentése tehát „Isten gyógyít”, vagy más értelmezésben az „Isteni gyógyító”.