Szürke angyal 7. fejezet: Bunyó angyalmódra

Alant az egyik kedvenc helyén, a pláza előtt találtam meg. Imádta az emberek beszélgetéseit és a közben eltitkolt gondolatokat hallgatni. Főleg a tinédzserekért volt oda, érdekesnek tartotta a szlenget, csak kevés szó jelentésére jött rá. Sokszor az én segítségemet kérte, de az újonnan született szleng szavakat én sem igazán értettem, úgyhogy nem voltam valami nagy segítség.
A McDonalds-ban sétálgatott az asztalok között, mindegyiknél elidőzött pár percig, majd ha rájött, hogy nem érdekli az asztalnál ülők beszélgetési témája, továbbment.
Mikor észrevett a már jól ismert "én tudtam, hogy ez lesz" arckifejezést öltötte magára.
- Én... - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Tudom, tudom. Te tudtad - mondtam mosolyogva és megöleltem. - Csak azt nem értem, mért nem szóltál róla.
Alan elnevette magát, és kibontakozott az ölelésemből.
- Szóltam - mondta olyan természetesen, mintha csak az időt kérdeztem volna tőle.
- Alan, meghallottam és megértettem volna, ha azt mondod: nyugi Roxie, a Főnök meghagyja az életed, de semmi ilyet nem mondtál! - pirítottam rá.
- Még mindig nem tudsz "olvasni a sorok között" . Nem emlékszel mit kértem tőled, mielőtt elhagytam a szobádat?
Egy pillanatra elgondolkodtam, de eszembe jutottak Alan szavai.
- Azt mondtad, ha találkozom az angyallal, beszélgessek még vele.
- Nem. Azt mondtam, ha legközelebb - nyomta meg a szót - találkozol az angyallal, beszélgess vele. És ha lenne egy csöppnyi eszed, észrevetted volna, ebben a mondatban két fontos információt is közöltem veled.
Várta, hogy mondjak valamit.
- Ööö - kezdtem - az egyik, hogy nem "halok" meg, a másik... a másik...
- Roxane!
A képzeletbeli izzó felragyogott a fejem felett.
- Találkozom még Lucasszal.
- Azt hiszem, erre mondják az emberek, hogy: nehéz szülés volt - sóhajtott fel. - Igen, fogsz még vele találkozni, elég hamar - mondta, miközben átsétált egy másik asztalhoz, ahol egy tinédzserlány-csapat üldögélt. Az egyik lány igencsak le volt törve, a körülötte ülő három lány pedig vigasztalni próbálta. Ilyeneket suttogtak a már majdnem síró lánynak: Ne foglalkozz vele! Nem éri meg, hogy miatta sírj! Ugyan már, találsz jobbat is! Ezekből arra következtettem, hogy valami fiú van a dologban. Úgy tizenhárom évesek lehettek, lefogadom, hogy első szerelemről van szó.
Alan érdeklődve hallgatta a lányokat, az arcáról nem lehetett leolvasni, hogy csak a kimondott szavakat, vagy a gondolatokat is próbálja értelmezni.
Pár percig még elnéztem Alan kifejezéstelen arcát, de felötlött bennem egy kérdés, amit muszáj volt feltennem, bár féltem, nem kapok rá választ.
- Alan! - szólítottam meg, mire ő visszatért a valóságba, és elszakította tekintetét a síró lány arcáról.
- Hm?
- Miért fontos, hogy találkozzak még az angyallal? A Főnök azt szeretné, ha jó démon lennék. Ez az utolsó esélyem - hangom suttogássá halkult az utolsó mondatnál.
Eltöprengett, a szakállát vakargatta. Nem tudta eldönteni, elmondja-e vagy sem.
- Roxie, belőled sosem lesz jó démon. Majdnem három évtizede élsz démonként, mégsem illeszkedtél be, nem szeretsz embert ölni és még a gondolatolvasásra sem vagy képes.
Dühös lettem. Hogy mondhat ilyet? Segítenie kellene jó démonná válnom, nem pedig a gyengeségeimet felsorolni.
- De igen, jó démon leszek. Bebizonyítom a Főnöknek, hogy érdemes vagyok erre a munkára! - szinte már üvöltöttem. A körülöttünk étkező emberek semmit sem vettek észre.
- Nem. Huszonnyolc év. Nem olyan nehéz a démoni élet, hogy ennyi idő alatt ne lehessen beleszokni. Mellesleg, az újoncok pár hét alatt beilleszkednek, te viszont...
- Köszi, hogy a szemembe mondod, mennyire béna vagyok! Most nem erre lenne szükségem, Alan!
- Nem vagy béna, csak nem idevaló! - kiáltotta. - A Főnök tévedett - halkította le ismét a hangját.
- Nem tévedett. Be fogom bizonyítani, majd meglátod! – hátat fordítottam neki és kirohantam az épületből.
Az igazság az, hogy nem tudom, honnan jött ez a bizonyítási vágy. Legbelül tudtam, hogy Alannek igaza van, nem vagyok idevaló, de hiszem, hogy a Főnök jó döntést hozott. Lehet, hogy nem vagyok született démon, de megtanulhatom, ha akarom. Mert eddig nem akartam. Az első gyilkosságom után már nem voltam olyan lelkes.
Viszont a haláltól való félelem, az hogy tudom, eltűnhetek a Föld színéről komolyan megijesztett. Nem akarok eltűnni.
Koradélután van, de Chicago utcáin kétezer-tizenegyben rendszeresen történnek gyilkosságok ilyentájt. Keressünk egy áldozatot - gondoltam magamban és megeresztettem egy gonosz mosolyt.
Épp ekkor húzott el a fejem felett egy démontársam. Hirtelen megállt és visszafordult. Milo.
- Végre egy démon! - kiáltotta a magasból. - Menj Roxie, pár utcával arrébb hatalmas csetepatét robbantottam ki két csöves között! Az egyiknek van egy pillangója, ha sietsz a veszekedés tettlegességgé fajulhat.
Elképesztő, pont erre van szükségem.
- Kösz, Milo! - kiáltottam, de már eltűnt.

Pillanatokon belül a levegőben voltam, és fülemet hegyezve próbáltam elkapni a hangokat. Ekkor egy másik démon repült el mellettem olyan hévvel, hogy az általa hozott szél kilendített stabil testtartásomból. Hamar megtaláltam újra az egyensúlyom, a mellettem elhúzó démont pedig rögtön felismertem hosszú, szőke hajáról.
Utánaeredtem, a szárnyaimat sebesen csapkodtam, hogy utolérjem. Sikerült behoznom a lemaradást és másodperceken belül mellette repültem. Tudtam, hogy merre tart. Ő akart végezni az egyik csövessel, de nem hagyhattam. Ez az én prédám.
- Tűnj innen, Nancy! Én tudtam róluk előbb!
Gúnyos kacajt ejtett, és parázsló szemekkel fordította felém a fejét, majd vállat vont.
- Kit érdekel, hogy te hallottad a hírt előbb?! Azé a zsákmány, aki előbb odaér. - Hirtelen zuhanó repülésbe kezdett én pedig rögtön utána repültem. A düh elborította az elmém, csak azt tudtam, hogy nekem kell előbb odaérnem, de Nancy gyorsabb, így egy lehetőségem maradt. Még inkább rákapcsoltam és sikerült Nancybe csapódnom épp akkor, amikor ő behúzta a szárnyait másfél méterrel a talaj felett.
Az egyik ház téglafalának csapódtunk. Nancy beszorult a fal és az én testem közé, az arca fájdalomtól torzult, de amikor izzó szemeivel az enyémekbe nézett, mérhetetlen dühöt láttam. Már-már megijedtem és hátrébb léptem tőle, erre ő nekem ugrott és a földbe döngölt.
Azt hittem lélekként szinte sebezhetetlen vagyok, és nem érzek többé fájdalmat, de amint a hátam nekiütközött és csúszott a betonon, mintha eltört volna pár bordám. A fájdalom egy pillanatig elviselhetetlen volt, majd enyhült és végül megszűnt.
Nancy rákulcsolta lábait a combomra, hogy leszorítson, jobb kezét pedig ökölbe szorítva behúzott nekem egyet, majd  még egyet. Éreztem, amint az első ütésnél eltörik az álkapcsom, a másodiknál pedig ömlik a vér a számból, de pillanatok múlva az érzést mintha elvágták volna.

Sikerült összeszednem magam, és mivel a kezeim szabadok voltak, jobb kezemmel elkaptam Nancy haját, és lehúztam a fejét, arca szinte a betont súrolta. Ő a bal kezével az arcomba mart, felsikítottam a fájdalomtól, majd engedtem a szorításból így Nancy újra megpróbált felegyenesedni, de teljes erőmből visszahúzva a betonba vágtam a fejét. Sikítozni kezdett és elengedte az arcom, hogy a sajátjához kapjon. Végigsimított a homlokán és megnézte, hogy véres lett-e a keze. Természetesen nem, ez csak afféle reflex volt.

Még mindig ő volt felül, tennem kellett valamit. Kihasználva az előnyt, amit a homloka törölgetésével adott nekem, mindkét kezemet az oldalára tettem, és tiszta erőmből oldalra döntöttem. Ennek az lett a következménye, hogy egymással szemben oldalt fekve hevertünk a földön, de Nancy hátrányban volt, ugyanis az egyik lába alattam feküdt, a másikkal viszont még mindig átkulcsolta a derekamat. Nehéz volt nem törődni az ütlegelésével miközben felemeltem a lábát, hogy kibújhassak alóla. Sikerült, igyekeztem felállni, Nancy pedig ugyanígy tett. Ismét egymással szemben álltunk és valami kimondatlan vezényszóra egymásnak ugrottunk, és ütöttük, vágtuk a másikat, ahol csak értük.

- Lányok! Már nincs miért harcolni - hallottam valahonnan távolról John hangját. Időbe telt, mire szétváltunk Nancyvel. Nem mertük egymást elengedni, nehogy a másik előnyre tegyen szert. Úgy fordultunk John felé, aki az egyik kukán ült, hogy közben egymást próbáltunk minél inkább lefogni.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Nancy, de szorításán nem engedett.
- Úgy, hogy percekkel ezelőtt elintéztem a csöveseket - mondta mosolyogva. - Nem akartalak titeket megzavarni.
- Most mégis megtetted - üvöltöttem rá.
- Amíg a földön feküdtetek izgalmasabb volt - vonogatta a vállát.
- John, te rohadt szemét! - kiáltotta Nancy. - Ez az enyém lett volna...
- Nem igaz - vágtam a szavába.
- Belém jöttél, te ribanc! Én értem volna oda hamarabb!
- Hát persze, hogy beléd mentem. Nem hagyhattam, hogy a tiéd legyen az én áldozatom!
- Lányok, lányok - állt fel ülőhelyéről John és felemelt kézzel közeledett felénk. - Egy kis egészséges verseny belefér, ezt anno neked is mondtam, Roxie. Emlékszel?
- Igen - válaszoltam kelletlenül. - Csak azt felejtetted elmondani, hogy verseny esetén egy harmadik démon kapja a trófeát.
- Nem gondolod, hogy egy dühös, ölni készülő ember csak két démont vonz magához? Már akkor a közelben voltam, amikor elkezdetek zuhanni. Természetes, hogy kihasználom az alkalmat, ha ti inkább egymással vagytok elfoglalva. De be kell, valljam, ennél jobb női bunyót még soha nem láttam - vigyorodott el.

Nancy és én gyűlölködő pillantást vetettünk Johnra, majd egymásra, és egy hirtelen rántással elengedtük a másikat.
- Mi van, lányok? Második menet?
- Fogd be! - kiáltottunk egyszerre Johnra, aki egy vállrándítás kíséretében elrúgta magát a talajtól, majd eltűnt.
- Megyek, keresek egy másik embert - mondta Nancy és hátravetette hosszú haját, majd megjelentek a szárnyai.
- Remélem, egyet sem találsz - mondtam epésen, még mindig gyilkos tekintettel.
- Én annál szerencsésebb vagyok - válaszolta ördögies mosollyal az arcán, majd elrepült.
Hosszú percekig bámultam az égbolt azt a pontját, ahol Nancy eltűnt. Nem tudom, miért nem siettem el én is, hogy egy újabb áldozatot keressek. Talán, nem volt kedvem még egy versenyhez, vagy verekedéshez, vagy egyszerűen lehanyatlott a törekvési vágyam. Már nem voltam, annyira biztos magamban, mint fél órával ezelőtt a plázában. Nem nyertem és ez eléggé kedvemet szegte.
- Rémes ez a nő - szólalt meg valaki a hátam mögött, mire összerezzentem. Megfordultam és szembe találtam magam Lucasszal.
- Ne már! Már megint te? - nyögtem elkeseredetten. Ez nem igaz... Hogy mindenütt ott legyen!
Széles mosoly jelent meg arcán, úgy látszik, ő örül a találkozásnak.
Sétálva indultam el, nem volt kedvem repülni, bár azt sem tudtam merre tartok. Lucas szorosan jött mellettem, mire gyorsítottam az iramon, de nem tudtam lerázni.
- Elmondanád, mit szeretnél? - kérdeztem, körülbelül tízpercnyi kínos csend után.
- Beszélgetni - válaszolta egyszerűen.
- Miért nem a társaiddal beszélgetsz?
- Mert, én veled szeretnék.

Emlékeztem Alan szavaira, ő azt mondta, beszélgessek ezzel az angyallal, a Főnök viszont leszögezte, hogy nem alakíthatok ki semmilyen kapcsolatot egy angyallal. Most mit csináljak? Lerázni nem tudom, mert a földön és az égen is tartja az iramot. De ha valaki, mondjuk, Adrian meglát vele, akkor tutira kivégeznek.
- Szeretsz démon lenni? - szegezte nekem a kérdést, melynek hatására elkerekedett a szemem.
- Igen, azt hiszem, de ez most honnan...
- Hazudsz - jelentette ki, amitől a szemeim még tágabbra nyíltak.
- Miért hazudnék? - kérdeztem.
- Ha szeretnéd a démoni létet, akkor egy határozott igennel válaszoltál volna, és nem tetted volna oda a végére az "azt hiszem" kifejezést.
- Te szeretsz angyal lenni? Hm? - Kezdtem dühös lenni, melynek köszönhetően a hangom fenyegetővé vált.
- Igen - vágta rá gyorsan. - Elbizonytalanodtam, én miért nem tudtam olyan határozottan válaszolni a kérdésére?
- Mit szeretsz benne? Mármint, az angyallétben? - kérdeztem újra nyugodt hangnemben.
- Jó érzés megmenti az embereket és elcsitítani a vitákat. Olyan, mintha egy hős lennél.
- De senki nem tudja, hogy te voltál az, aki megmenttette az embereket - ráncoltam a homlokom.
- Nem is kell, hogy tudják. Ezt nem a hírnévért csinálod, hanem az érzésért, amit akkor érzel, amikor megmentesz valakit. Felemelő érzés - Jóleső mosoly jelent meg az arcán, minek hatására már én sem vágtam olyan savanyú pofát.
Elsétáltunk a játszótérig, ahol a múltkor Adrian kiakadt rám, és leültünk egy-egy hintába. Útközben kiderült, hogy Luke (azt mondta így hívjam) már több mint ötszáz éve angyal. A halálát egy háborúban lelte, amikor saját testével védelmezte egyik társát.

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ember csakúgy feláldozza saját életét egy másik emberért.
- Nagyon jó barátom volt - mondta, miután ezt elmondtam neki. - Ő is megtette volna értem.
- Bár, én is olyan jólelkű ember lehettem volna, mint te voltál. Akkor nem kerültem volna a Pokolba - mondtam igencsak elszontyolodva. Luke-ot hallgatva, amint a jócselekedeteiről beszél, irigység fog el. Irigykedem, mert én is lehettem volna ilyen. Ő jól érzi magát angyalként, az angyalok között, rólam pedig ismét kiderült, hogy nem tartozom a démonok közé.
- Ez már a legelején nyilvánvaló volt - mondta.
- Mi volt nyilvánvaló? - kérdeztem, mert nem jöttem rá, miről beszél.
- Hogy nem tartozol a démonok közé - mondta, majd szégyenlősebb hangnemre váltott. -  Bocsi, kihallgattam a gondolataidat.
- Semmi baj, már megszoktam, hogy nem lehetnek titkaim - vonogattam a vállam. - De miért is volt nyilvánvaló? - tértem vissza a tárgyhoz.
- A szárnyaid. James mindenkinek elmondta odafent - mutatott felfelé -, hogy egy szürke szárnyú démon született. Egy sötétangyalnak sohasem lesz szürke szárnya.
- Miért nem?
- Hm... hogyan magyarázzam? - töprengett hangosan, majd belekezdett: - Az embereknél a szem a lélek tükre, az angyaloknál a szárny. Ha igencsak rosszindulatú és gonosz vagy, akkor fekete szárnyaid lesznek és démonná válsz, ha jószívű és önfeláldozó vagy, akkor angyalként fehér szárnyakat kapsz. Érted?
- Értem, de én rosszindulatú vagyok, mégis szürkék lettek a szárnyaim.
- Rosszindulatú vagy, de nem gonosz. Ahhoz, hogy démon légy mindkét kritériumnak meg kell felelned.
- Akkor miért lettem démon? - kérdeztem szinte már hisztérikusan. Idegesített ez az egész szárnyas dolog.

Luke elgondolkozott, a szemben lévő fa leveleit nézte, ahogy a szél lefújja őket, közben pedig a száját rágta. Így telt el pár perc, én pedig egyre türelmetlenebb lettem. Nagy sokára megszólalt:
- Az Ördög megnyerte a pert. De miért ő?
Tudtam, milyen perről beszél. Ha valaki meghal, egy köztes helyre kerül, míg Isten és az Ördög eldöntik, hová kerüljön.
- Mi olyan rosszat tettél, Roxie, hogy ne a Mennyországba kerülj? - szegezte nekem a kérdést. Én hirtelen nem tudtam, mit feleljek.
- Én...  - kezdtem bele nagy sokára - Én csak összeugrasztottam az embereket.
- Nem öltél meg senkit?
- Nem. Halandóként nem.
- Várjunk - emelte fel a mutatóujját -, azt mondtad, csak vitákat szítottál, mégis gyilkos démon lett belőled.
- Ezen John is gondolkozott, mikor tanított. Azt mondta, a Főnöknek biztos jó oka volt rá, hogy őt választotta mentoromnak. Ó, ne - nyögtem fel, és tanulmányozni kezdtem a cipőmet, csakhogy ne kelljen felnéznem.
- Mi az? - kérdezte aggódva.
- Adrian közeledik. Úgy látszik, a múltkori óta ellenőrzi ezt a játszóteret - suttogtam, de tudtam hiába hajtom le a fejem és hiába beszélek halkan, Adrian tudja, hogy itt vagyok. És azt is látja, hogy kivel vagyok. Pápá élet...
- Elment - szólt Luke. - Meglepődtem. Elment, úgy hogy nem kötött belém?
- Ez furcsa - mondtam elgondolkodva -, nem szokta kihagyni az alkalmat, hogy belém kössön.
- Követ téged?
- Nem tudom. Talán. Ő mindenkiről tudja, hogy mikor hol tartózkodik. Olyan, mint egy dada, a legrosszabb fajtából. Bárcsak elbújhatnék előle - szaladt ki a számon.
- De hisz megteheted - mondta egykedvűen.
Nagy szemeket meresztettem és nagyon lassan fordítottam felé a fejem.
- Hogy? - kaptam az alkalmon.
- Adrian csak a démonokat tudja bemérni, ugye? - Bólintottam. - Akkor csak annyi a dolgod, hogy nem leszel többé démon.