Örökség II. fejezet - A kalandozások kezdete 1. rész

Qwâmbii érezte, hogy fárad. Remélte, hogy ellenfelei, ezek a szörnyű teremtmények, szintén kifáradnak, bár ezeken ennek egy csepp jele sem látszott. Qwâmbii vadászatról indult hazafelé, amikor váratlanul megtámadták. Ez márt csak azért is váratlan volt, mert a Határvidék innen messzi távolba esett, és azt még sikerült megtartani a hullasereg ellen. Egyetlen átjáró lévén, ide már nem juthattak el a zombik…

Vagy mégis? Qwâmbii nem kezdett el ezen gondolkozni, inkább arra törekedett, hogy szétzúzza az ésszel nem, de kitartással és fegyverrel rendelkező ellenfeleit. Már negyven perce egyfolytában csak a halottakkal küzdött, és - bár kétségtelenül Handorio egyik legjobb harcosa volt - már alig bírt kitérni a hullák csapásai elől.
A zombik körülötte márpedig gyülekeztek. Qwâmbii remélte, hogy ez a csapat hulla csak véletlenül jutott el ide, és remélte, hogy nem valami gonosz mágiának vagy trükknek köszönhetően, mert akkor máskor is fognak jönni, és akkor Handorio elveszett.
Qwâmbii nem félt. Apja eltűnése és feltételezett halála után végre felnőtté érett lelkiekben is. Folyamatosan edzette magát, fejlesztette fegyverforgató képességeit is, bejárt Qryxbe tanulni és edzeni. Felkészült tehát a bosszúra. Izmos, ruganyos testét a könnyű vértezet jól védte, s az idők során jól kitapasztalt és megszokott kardjával félelmetes csapásokat mért bármilyen lényre, aki őt meg merte támadni. A kegyetlen évek faluja elvesztése után megtanították élni. Sosem szerette a várost, inkább mindig az erdőket-hegyeket járta. Megtanult elboldogulni a természetben. Reflexei a legtökéletesebbé fejlődtek, találékonysága, ügyessége mindig kimentette minden bajból.

Ez az élőhalott csapat azonban váratlanul lepte meg. Qwâmbii hozzászokott a veszélyhez, s mikor meglátta első ellenfeleit, a félelem helyett felizzott benne a gyűlölet. Szinte olyanná vált, mint ellenfelei: tökéletes hidegvérrel mészárolta le őket, s az elmúlt évek során szerzett tapasztalatait mindenestül felhasználva már a támadás elején alaposan megritkította a zombik sorait.
Harc közben egy addig ismeretlen érzés ragadta el. Kezdte élvezni a harcot, vágyott ellenfelei vérére, s szenvedélye oly erős volt, hogy gondolkodás nélkül lecsapott mindenre, ami körülötte volt. Elvakultságában nem látta, hogy egyre inkább ellenfelei gyűrűjébe kerül, ahonnan a kijutni szinte lehetetlen lesz.

Mikor ezt felismerte, már szinte késő volt. Azonban ő erőt vett magán, s most már ügyelve, hogy kifelé haladjon, tovább gyilkolta a zombikat. Csata közben valami belső nyugalom szállta meg, mintha meditált volna. A külső zajokat már nem fogta fel, s minden erejével ellenfeleire koncentrált. Mintha mozgása valami ősi tánc mozdulatait követte volna, úgy hajlott el a csapások elől, siklott át az élőhalottak között, és valami természetfeletti gyorsasággal és pontossággal döfte át szívüket. Mindig csak a szívüket. Qwâmbii ugyanis megfigyelte, hogy azok az ellenfelei, amiknek már nem maradt épen a szíve, nem tudtak már feltámadni megint. Ebben a különös kába állapotban nem érezte az időt, sem a fáradtságot, könyörtelenül fogyasztotta a hullák seregét.
És a sereg lassan fogyásnak indult. Qwâmbii koncentrációja gyengülni kezdett, most, hogy a csapatból már csak négy-öt fős csoportok maradtak, és azonmód megrohanták a fáradság, a sebek fájdalmának érzetei.

Összeszedte minden erejét, s egy hirtelen mozdulattal lekaszabolta az utolsó kettőt is, amelyik rátámadott. Már-már reménykedett, hogy több nem lesz a környéken, amikor fejszék csapódtak be a közvetlen mögötte levő sziklába. Megfordulván döbbenten tapasztalta, hogy egy maroknyi élőhalott csapat beszorította a szikla tövébe. Elszántan szorongatta pompás kardja markolatát, érezve, hogy utolsó csepp véréig kitart, és nem adja fel a harcot, habár helyzete teljesen kilátástalannak tűnt.
Hirtelen - mint holmi isteni fény - villám rázta meg az égboltot, végighasítva és porrá égetve az összes zombit. Qwâmbii fellélegzett, leeresztette a kardját és magában hálát adott szerencséjének az életéért.

A bokrok közül egy mágus lépett elő, s bár markában még mindig villámokat szorongatott, látszólag békésen közelített Qwamby felé, aki remélte, hogy a mágus a megmentője és nem halálhozója lesz.
- Ki vagy? - kérdezte az idegentől.
- Horiq vagyok. - felelte a mágus. - Mindenek előtt el kellene mondanom, miért is vagyok itt. Történetem hosszú, üljünk le, elmesélem…
Qwâmbii ebbe készségesen beleegyezett. Elfáradt testével lehuppant a mögötte álló sziklára, kardját leszúrta maga mellé a földbe, és most, hogy már végre túl volt a harcon, egyre inkább növekvő érdeklődéssel figyelte az idegent. A mágus magas volt, fekete haja és szakálla könnyedén omlott ruhájára, erőteljes és fiatalos testtel, ami Qwâmbiit meglepte, mert képzeletében a mágusok mindig is öreg, vékony, ősz hajú és szakállas emberek voltak. Horiq hosszú köpenyt viselt, pompás csizmájának anyagát azonban Qwâmbii nem tudta megítélni, de érezte, hogy nemcsak a mágus, de ruházatának minden darabja mágiával van átitatva.

Qwâmbii figyelmét ekkor megragadta a mágus nyakában lógó medál. Ez nagyon hasonlított a sajátjára és valahol belül érezte, hogy ezeknek a tárgyaknak valahogy közük van egymáshoz.
Horiq elkapta a tekintetét, elmosolyodott, nyakából leakasztva a medált, azt Qwâmbiinak nyújtotta, aki elvette tőle, s később, miközben a mágus beszélt, le sem vette róla a tekintetét. Ez a medál valahogy más volt, mint a sajátja, de kezébe véve hasonló érzés járta át, mint amikor gyerekkorában megtalálta a sajátját. Ám ez mégis különbözött tőle. Az erő, ami átjárta, Qwâmbii számára idegen volt, de valahogyan mégis természetesnek hatott. A mágus hagyta, hogy Qwâmbii a medált tanulmányozza, s közben beszélni kezdett:
- Még mielőtt rátérnék jövetelem céljára, el kell mondanom az előzményeket. A történet eleje az Istenek Háborújára nyúlik vissza. A legenda szerint ez a háború nem egyszerű tiruneni lények között zajlott, hanem istenek és mágusok gigászi küzdelme rengette meg világunkat. A két tábort két isten és az ő hívei alkották.

Egyikük az alvilág tavából táplálta a lelkét. Ő volt a gonosz, az istenek legsötétebbike. A legtöbb ember reszketni kezdett pusztán arra is, ha csak rágondolt. Ez az isten testesítette meg a Káoszt, a sötét világ korlátlan gonoszságát. Tevékenységéről messze vidékeken is hallottak: különös kegyetlenséggel bánt mindenkivel, aki nem mutatott kellő alázatot, más esetben pusztán csak unalomból végeztetett ki több száz embert. Legkedveltebb módszerei a karóba húzás, kerékbe törés, vagy a mágikus kínzás volt. Hatalmát ereje mellett a félelemnek is köszönheti, ami övezte még legmagasabb rangú papjai között is, akiknek pedig természetfeletti képességeket adott. Nevét ki sem merték ejteni, ezért az nem is maradt ránk… Annyi bizonyos csak, hogy a Fekete Nyelven Orudzaburnak, azaz Halálhozónak nevezték. Mint minden nagyravágyó isten, ő is gőgös volt és kapzsi.

Tervei közt szerepelt, hogy ő lesz a világ ura, és mindenki őt fogja szolgálni. Teljesen elvakult és az egyre elhatalmasodó hatalomvágyának szabad utat engedett. Úgy döntött, megkezdi a világ meghódítását. Kiválasztotta az elhagyott Kelethon földjét új, gonosz országának kiindulópontjaként. Itt megteremtette a Sikolyföldet, Fekete Nyelven az Üdörg Börgét. Erre a vidékre költöztette át az összes papjátt, s a leigázott népekkel megépítette a Fekete Citadellát, a Sötét Tornyot, már-már örökre biztosítva hatalmát ezen a vidéken. Mikor letelepedett, a valamikori Három
Szabad Királyság népeinek őshazáját képező területet eluralta a halál: a legszebben termő vidékek meddő sziklákká korcsosultak, a tavak, folyók kiszáradtak, medreikben kéngőzös láva tört magának utat, s hol addig szívdobogtató madárcsicsergés volt, ott halálhörgés és a reménytelenség lélekölő valósága vette át az uralmat.

Attól a szörnyű naptól kezdve Üdörg Börge a szenvedés központjává vált. S nemcsak a nép szenvedett. Szenvedett minden, ami élt és érzett. Orudzaburt nem érdekelte a szenvedés mértéke, ő azt tartotta fontosnak, hogy engedelmeskedjenek neki és imádják. Ebben nem is volt hiánya. Papjai félelemből és megszokásból egyaránt hűek voltak hozzá, és meg sem fordult a fejükben, hogy elhagyják urukat. Ezek az emberek, ha ugyan lehet őket embereknek nevezni, egyre jobban eltorzultak, elvesztették a maradék emberi tulajdonságukat is. Átjárta őket teljesen uruk gonoszsága, magukba szívták és elsajátították a Fekete Mágiát, s istenük után a leggonoszabb és leghatalmasabb lényekké váltak birodalmukban. Orudzabur örök életet adományozott legfőbb híveinek, hogy azok sokáig tudják szolgálni őt. Miután megteremtette a legerősebb csoportot, ami csak körülvehette, a Halállovagok Rendjét, onnantól kezdve nyugodtan gyakorolhatta gonosz tudományát saját földjén. De nem sok idő telt el, mire kevés lett neki a Sikolyföld és máris más, újabb és nagyobb területekre vágyott. Megkezdte hát a felkészülést a hódításra...

Ellenfele, a másik isten jó volt. Bölcs, okos, megértő és igazságos. Az emberek hite táplálta, és ebben nem volt hiánya. Szerette mindenki, aki csak egyszer is megtapasztalta isteni természetét, de az egyszerű nép is magasztalta. És Ő viszontszerette minden hívét. Meghallgatta a könyörgéseiket és teljesítette a kéréseiket. Az emberek hálából templomokat, oltárokat állítottak neki, anyagi erőforrásaikat nem kímélve, hiszen szerintük istenük – aki bár szerény volt, és egyformán szerette a díszes és dísztelen imahelyeit is – megérdemelte a legnagyobb tiszteletet, amit leginkább a legjobb munkákkal akartak kifejezni. A templomok, oltárok egytől-egyig remekművek voltak, s bár a díszítések mennyiségében és minőségében különböztek egymástól, egy dologban megegyeztek: hatalmas sárkánymintákkal voltak díszítve. Mert ez az isten, Vrégo, amikor kivételes alkalmakkor láthatóvá vált hívei számára, mindig sárkányalakban mutatkozott.

Papjait a leghűségesebb követői közül választotta ki. Természetfeletti képességekkel ruházta fel őket, inkább mágusoknak lehetett őket nevezni, mint papoknak. Hívei két rendet alakítottak ki a tiszteletére. Az egyik a rend volt a Haron Rendje, aki a természet felett kapott korlátlan hatalmat.
Horiq itt megállt egy kicsit, és hagyta, hogy a harcosban lecsengjenek a hallottak. Szórakozottan elvette a medált Qwâmbiitól, és a nyakába akasztotta. Levetette köpenyét, és leterítette Qwâmbii elé, aki annak hátán egy különösen szép, mágikus jelet fedezett fel. A mágus rámutatott a jelre, és folytatta a történetét:
- Ennek a rendnek a négy megmaradt tagja közül az egyik én vagyok. Ez a jel, amit látsz rendünk szent és ősi jele, amely egyszerre jelképezi hatalmunkat a természeti erők felett, és alárendeltségünket, alázatunkat istenünk és embertársaink iránt. Apám, Hoqwir volt az egyik leghatalmasabb főpapja a rendnek. A másik rend, amely Vrégo szolgálatába állt, az Ahoren Rend, ami az életmágia gyakorlásának és felhasználásának módjait fejlesztette ki tökéletesre. A két rend között nagyon jó kapcsolat alakult ki.

Amikor Oredzabur tevékenysége már nagyon kegyetlen kezdett lenni elhatározták, hogy megszüntetik a rémuralmát. Vrégo maga ment a seregei élén, viszont a sötét isten, Oredzabur fellegvárában maradt. Vrégo így a legfőbb ellensége távollétében a biztos győzelem tudatában vezette seregeit, és rohamot indított Sikolyföld ellen. Ahol végighaladt, mindenütt győzedelmeskedett és végül már csak a Citadella ostroma maradt hátra. Megérkezett Orud Buzar alá. Tudta, hogy ez lesz az utolsó és legkegyetlenebb csata, mert ellenfele itt tartotta a legnagyobb seregét. A sötétség homálya miatt Vrégo nem érezte hívei támogatását, és gyengébbnek érezte magát. De ezt nem árulhatta el, nem futamodhatott meg, mert hívei, papjai, az emberek, tündék benne látták a reményt, az egyetlen fénysugarat Tirunen elsötétült egén.

Így hát Vrégo megtámadta Oredzaburt. Hatalmas küzdelem volt. Kihatott mindenre. Az ég majd’ szétszakadt, a föld megrendült, a vizeken hatalmas szökőárak söpörtek, a szelek pusztító erősségűvé váltak. Tirunen soha nem élt meg ilyen természeti katasztrófákat. Ezrek haltak meg. A Sikolyföldön gyülekező papok nagyobbik része is életét vesztette. Apám szerencsésen megmenekült. A gigászi csata hat teljes napig tartott, egész nap és egész éjszaka. Iszonyatos erőfeszítésekkel harcoltak, szenvedtek, pedig örökéletű istenek voltak. De nemcsak ők, hanem híveik is. A kardcsörgés, csatakiáltás, mágikus szavak mormolása, vagy épp a halálhörgés egy percre sem maradt abba.

A csata végére a két isten egyedül maradt a Citadella belsejében. A folyamatos küzdelemtől elgyengültek mind a ketten. Erejük fogytán volt, hisz híveik nagyobbik része odaveszett a harcban. A két isten elszántsága azonban nagyobb volt mindennél, és még egy utolsó, elkeseredett párharcba kezdtek. Annyira elgyengültek mind a ketten, hogy egy halandó ember is képes lett volna elpusztítani bármelyiküket. Végül, amikor már gyengén, szánalmasan a földön feküdtek, Orudzabur összeszedte maradék kis erejét és lesújtott Vrégora. És Vrego eltűnt, mindössze sárkány alakjának néhány része maradt meg, s azok is szétszóródtak Tirunen területén. Ebben az utolsó ütésben Oredzabur is kimerült. Apám ebben a pillanatban ért oda. Az istennek még volt annyi ereje, hogy büszkén kihirdesse, hogy legyőzte Vrégot és darabjait szétszórja, de utána már nem volt képes ellenállni apám támadásának. Olyan gyenge volt már, hogy egy halandó ütésébe is belehalt. Apám gondolkodás nélkül leszúrta, és Oredzabur örökre eltűnt Tirunenből.