Szürke angyal 4.fejezet: Munka

A Nap legutolsó sugarai is eltűntek a horizonton. Johnnal egy bérház tetején üldögéltünk és beszélgettünk. A mai nap hihetetlen gyorsasággal telt, szinte végig repkedtem az egészet. Miután ráéreztem a repülés lényegére, többször is lehagytam Johnt, pedig az ő háta mögött több mint kétszáz év tapasztalata áll.
Nem szólt többet a szürke szárnyaimról, úgy tűnt, elfogadta őket, bár néha látni véltem, hogy miután elhúzok mellette, rosszalló pillantásokkal méri végig szárnyaimat. Míg körberepültük a várost, találkoztunk egy pár démonnal, akik szintén furcsán néztek rám. Úgy éreztem, hogy ebből a dologból még bajom származhat, hiszen miért örülne a Főnök a szürke szárnyaknak, ha egyszer feketéket ajándékozott démonainak.
- Szerinted, a Főnök mit fog szólni a szárnyaimhoz? - bukott ki belőlem a kérdés. John már legalább fél órája bámulta ugyanazt a halvány csillagot az égen, mozdulatlanul. A hangomra elszakította tekintetét az égbolt sötétjéről és rám nézett. Összeráncolta a szemöldökét, majd kibökte:
- Fogalmam sincs. Nézd - fordult felém teljes felsőtestével -, sokat gondolkoztam ezen, lényegében egész nap, de nem jutottam túl sok mindenre. Lehet... lehet, hogy a Főnök tud a szárnyaidról, az sem kizárt, hogy ő maga ajándékozott meg velük.
- De mégis miért ajándékozna meg engem?
Mély levegőt vett és nagyon lassan fújta ki.
- Kétszázharmincnyolc év alatt egy dolgot tanultam meg a Főnökről: kiszámíthatatlan. Akárhogy töröd a fejed, nem jössz rá, hogy mégis mit miért tesz vagy mond. Egyszer csak eldönt valamit és az van, bár te semmi értelmét nem látod.
Azzal ismét az eget kezdte kémlelni.
Én az alattunk elterülő városrészt pásztáztam. Furcsa volt úgy megélni ezt a napot, hogy bár én láttam az embereket, ők nem láttak engem. Néha, mikor repülés közben lejjebb ereszkedtem, szinte centiméterekre haladtam el az emberek orra előtt, mégsem vettek észre. Nem voltam biztos benne, hogy ezt valaha is meg fogom szokni.
Miközben ezen gondolkodtam, észrevettem valakit. Egy ember állt a szemben lévő bérház előtt és engem nézett. Tekintete furcsa volt, mintha szánna engem.
Idegesen csapkodtam John vállát.
- Mi van? - kérdezte nem túl lelkesen.
- Azt mondtad, az emberek nem látnak minket, ő mégis engem néz - mutattam a férfi felé. John ránézett, majd újból az ég felé fordult.
- Ő James, egy őrangyal - mondta halálos nyugodtsággal. - Az ellentétünk.
- Ellentétünk? Miféle ellentét? - próbáltam csak Johnt nézni, hogy ne kelljen azt a szánalmat látnom az őrangyal szemeiben, amitől a hideg rázott.
- Mi azon munkálkodunk, hogy az emberek meghaljanak, ők azon, hogy éljenek. Hm... úgy látom, James csatlakozni akar hozzánk.
A James nevű angyal kitárta hófehér hattyúszárnyait és felénk repült. Pár pillanattal később kecsesen landolt mellettünk.
- Látom, a főnököd elrontott egy újabb halált - mondta Johnnak, majd rám nézett. Gyönyörű barna szemeiben sajnálat és szánalom keverékét láttam.
- Ne merészeld a szádra venni őt - fenyegette John és felpattant, hogy közvetlenül James szemébe nézhessen.
James lemondóan sóhajtott.
- Ez a lány még nagyon fiatal. Nálatok már nem számít a kor? Ennek a lánynak még fogalma sincs az életről! Mi lesz a következő lépés, talán egy kisbaba? A főnököd ártatlan csecsemőket is a szolgálatába fog állítani?
Nyugodtan beszélt, még a hangját sem emelte fel, mégis félelem kerített hatalmába.
- A lány már elmúlt tizennyolc éves. Maga döntött a démonná válás mellett, senki sem kényszerítette - sziszegte John, úgy tűnt ő egyre idegesebb.
- Hát persze, hogy nem. Ez a lány még alig élt, természetes, hogy nem akart eltűnni a Föld színéről. Lefogadom, hogy ezért választotta ezt a létformát. Ezt jelenteni fogom Istennek, Ő majd elbeszélget Luciferrel - ahogy kimondta ezt a nevet, John arca eltorzult a dühtől, majd megpróbált Jamesre rontani, de az angyal újra széttárta szárnyait és már el is tűnt.
- A Főnök nem tett semmi rosszat! - kiáltotta John a sötétségbe, arra fordulva, amerre James elrepült. - Roxie felnőtt, érted?! Felnőtt!
- John, nyugodj meg, kérlek!
Rám nézett, lassan bólintott, majd ismét leült. Lábait felhúzta, kezével a háta mögött támaszkodott. Én is leültem mellé.
- Azt hittem, Amerikában huszonegy évesen válok felnőtté - mondtam.
- Közöttünk tizennyolc. Elméletben, ha betöltöd a tizennyolcat, már képes vagy ésszerű döntéseket hozni.
Bólintottam.
- Akkor, mi baja volt Jamesnek?
John arcvonásai megkeményedtek.
- Te vagy a legfiatalabb démon. A legtöbben elmúltunk húszévesek, mikor meghaltunk és démonná váltunk - ismét az ég felé fordult, amelyen egyre több fényes pont jelent meg.
- Szóval... - kezdtem -, embereket ölünk? - nem voltam benne biztos, hogy John meghallotta a kérdésem, magam is alig hallottam suttogásomat.
- Nem - a megkönnyebbülés sóhaja hagyta el a számat. John elmosolyodott. - Igazából, csak rávesszük az embereket, hogy megöljék egymást, vagy saját magukat.
- Miért?
- Mert az Úr nem hajlandó befogadni azokat, akik gyilkoltak.
- Minél több embert "ölünk", annál több démon lesz? - ezt vágtam le abból, amit mondott. Ha Isten nem fogadja be a gyilkosok lelkeit, akkor majd a Főnök elszállásolja őket. Nem?
- Dehogy! Démon nem lehet akárki. Az egyszerű gyilkosok lelkeit a Főnök elégeti a Pokol Tüzén.
- Egyszerű gyilkosok? Az meg mi?
- Azok a halandók, akiket egy démon vett rá az emberölésre. Bennük semmi különleges nincs, csak könnyen rá lehet őket szedni.
- Szóval, azok lesznek démonok, akik össze tudják ugrasztani az embereket? Mint, én?
John furcsán nézett rám, szemöldökét összeráncolta.
- Igen, az olyanokból is válhatnak démonok, mint te - felelte lassan.
- Ezt, hogy érted?
- Úgy, hogy kétféle démon létezik: a gyilkos démonok és a harag démonok. A gyilkos démonok veszik rá az embert, hogy öljön. A harag démonok ellentéteket szítanak a halandók között. Haragot, gyűlöletet hoznak. Azok alapján, amiket a Főnök irodájában láttam, biztosra vettem, hogy belőled harag démon válik és Claire lesz a mentorod, de...
- Várjunk csak! - állítottam meg. - Te láttad az emlékeimet?
- Persze, hogy láttam - ideges lettem, mi köze van egy idegennek az én emlékeimhez?! - Nyugi, Roxie! Ez mindig így van.
- Hát ezért vártatok rám ketten - megpróbáltam lenyugtatni magam, így visszatértem az eredeti témához.
- Mindig ketten megyünk, egy harag és egy gyilkos démon. A Főnök eldönti, hogy az új démon melyik csapatot fogja erősíteni.
Tekintetem arra vándorolt, amerre nemrég James repült.
- Azt mondtad, az őrangyalok az ellentéteink. Ezek szerint, ha mi gyilkolunk, ők...
- Ők védenek. Megvédik a halandókat, ezért van az, hogy nem minden embert tudunk leugrasztani a hídról.
Kidülledtek a szemeim, nem gondoltam volna, hogy ezért is a démonok illetve az angyalok a felelősek.
- Még nem láttál olyan embert, aki le akart ugrani egy hídról? Vagy egy húszemeletesből, felhőkarcolóból? Gondolom, te is azt hitted, hogy az ilyeneket a rendőrök győzik meg az élet értelméről - nevetni kezdett. -  Az emberek annyira buták - nyögte, miután sikerült abbahagynia a nevetést.
- Akkor, meséld el, mi történik a hídon, ha egy ember öngyilkos akar lenni! Mi az, amit az emberek nem látnak? - John abbahagyta a nevetést, szemében a kis lángok felizzottak.
- Rendben. Lássuk csak, hogy is szoktam ezt demonstrálni? - tette fel a kérdést magának. - Rég volt már új tanítványom. Megvan! - kiáltott fel. - Tudom, hogy mesélem el neked. Figyelj! Láttál már olyan rajzfilmet, amiben az egyik figura nem tud dönteni jó és rossz között, a vállain pedig megjelenik egy ördög és egy angyal?
Gyerekkoromban sok rajzfilmet néztem, és az ilyen jeleneteknél általában az ördögnek drukkoltam.
- Persze.
- Na! Alapjába véve ugyanez történik a hídon is, vagy egy felhőkarcoló ablakában.
Mivel egy emberre általában nem jön rá csak úgy hirtelen egy inger, hogy " na, most megölöm magam", a démonok teremnek ott hamarabb.  Megtalálják az embert, akinek rossz napja van, elhagyta a párja, megcsalták, vagy meghalt valamely kedves családtagja. Nagyon szegény, vagy borzasztó gazdag, de nem boldog a pénzével. Esetleg ez az egész összejön neki. Mi, démonok ezt megérezzük. Általában az emberhez legközelebb eső démon az, aki megmérgezi a lelkét. Persze van, hogy két-három démon egyforma távolságra van a szerencsétlentől és akkor elkezdődik egy kis egészséges verseny, aki a leghamarabb odaér, azé az ember.
- Ó! - Ennyit bírtam kinyögni. Szóval érzek, aztán sietek, hogy én legyek az első. Értem. Egyszerűnek tűnik... - Na és, ha már odaért a démon? Mit csinál ezután? - kezdtem beleélni magam.
- Úgy látom, tetszik a sztori. Nos, ha a démon odaért az adott emberhez, elkezdi követni.
- Várj! - szakítottam félbe. - Most, akkor nem a hídon vagyunk?
- Mi? Nem, most még az utcán, vagy a fazon lakásán vagyunk, most fogunk elindulni a hídhoz.
- Ááh... Értem.
- Akkor folytathatom? - bólintottam. - A démon követi az embert. Az ember meghallja a démon gondolatait, azt hiszi a belső hangja az. A démon a gondolatain keresztül az ember legrosszabb emlékeit hozza a felszínre. Elhiteti az emberrel, hogy semmi értelme az életének, hogy egy mihaszna személy, aki nem jó semmire, akit mindenki utál, elhagy. Aztán megszületik az ötlet, csak valami magas épület kell és vége a szenvedésnek.
- És mikor lépnek közbe az angyalok?
- Ők szinte mindig késnek, nem éreznek rá elég hamar az ember gondolataira, mellesleg kevesebben is vannak, mint mi.
- Azt hittem, nagyjából egyforma arányban létezünk.
- Dehogyis, kevés olyan szentfazék van, akiből őrangyal lehet. Az Úr nagyon válogatós.
Egy pillanatra elhallgatott, úgy tűnt, gondolkodik valamin.
- Ki akarod próbálni? - huncut mosolyt ejtett, kicsit olyan volt, mint egy gyerek, aki tudja, hogy valami tiltott, mégis nagyon izgalmas dolog vár rá.
Egy kicsit meglepődtem. A kérdést hirtelen szegezte nekem úgy, hogy én azt hittem, John még folytatja a munkánk bemutató történetét. Végül beleegyeztem, hiszen a közeljövőben ki kellett próbálnom magam, mint dolgozó démon.
- Jó - mondta John, majd felpattant és engem is álló helyzetbe húzott. A szemei izgalomtól lángoltak, úgy gondoltam, a mentorkodásban ezt a részt szereti a legjobban. - Csukd le a szemed! - utasított, én pedig lehunytam szemeimet. Az apró lángok égették a szemhéjamat. - Most nagyon kell koncentrálnod, az első próbálkozás a legnehezebb. Ürítsd ki az agyad! Ne gondolj semmire, csak hallgasd!
- Mit kell hallgatnom? - suttogtam.
- A halandók gondolatait.
Próbáltam azt tenni, amit John mondott, de egy kicsit nehéznek bizonyult kiüríteni az elmém. Túl sok újdonság volt a mai napban. Rögtön az elején meghaltam, majd a Pokolba kerültem, hogy ott démont csinálhassanak belőlem, megtanultam repülni, most pedig azt kéri tőlem a mentorom, hogy gondolatolvasó legyek. Kicsit fáradtnak éreztem magam, bár nem voltam benne biztos, hogy egy lélek lehet fáradt. Mit nem adnék most egy jó puha ágyért, amelyben elalhatok.
- Roxie! Koncentrálj!
Hát persze! John olvas a gondolataimban, hiszen Claire is válaszolt egy kimondatlan kérdésemre az Iroda előtt. Kíváncsi vagyok, én mikor fogok tudni olvasni egy démon gondolataiban. Lehet, hogy már tudok is? Ki kellene...
- Roxie! - John hangja éles volt.
Igyekeztem nem gondolni semmire, hagytam, hogy a gondolataim elhagyjanak, minden emlék, minden érzelem. Aztán hangokat hallottam. Veszekedés, egy férfi és egy nő között. Először azt gondoltam, talán egy gyerekkori emlék lehet a szüleimről, amit nem sikerült eldobnom, de nem a szüleim hangja volt. Az ő hangjukat bárhol megismerném. Idegen hangok voltak, majd lassan képek is társultak hozzájuk. Egy középkorú, sötéthajú házaspár. A nő ordítozott, mindenféle tárgyat dobált a férfihez, a férfi pedig arra kérte, hogy nyugodjon már meg.
- Hogy nyugodjak meg?! - a nő csak még idegesebb lett. - Megcsaltál El! Hónapok óta nem dolgozol, amit pedig én keresek, azt eliszod! Hiszen most is részeg vagy! És még azt kéred tőlem, hogy nyugodjak meg?! -  a nő zokogásban tört ki, de folytatta a dobálózást.
Hirtelen felpattant a szemem és szaporán vettem a levegőt.
- Na? Találtál valamit? - John még mindig mellettem állt izgalomtól izzó szemmel.
- Igen. - elkezdtem körbe forogni lassan, szakaszosan. Minden égtáj felé néztem és próbáltam elkapni az irányt, ahonnan a leginkább hallom a házaspárt. Ez is ösztönszerű volt, mint a repülés. Senki sem mondta, hogy keressem meg, merről érkeznek a hangok, csak éreztem, hogy ezt kell tennem.
Észak felé fordultam és megálltam. Arról jöttek a hangok, sokkal élesebbek voltak, mint a többi égtáj felől jövő zajok. Egy pillanatra ismét lehunytam a szemem, így láttam, hogy a nő sírva rohan ki a házból, majd becsapja maga mögött a kaput és elindul az éjszakában.
- Arra! - mutattam észak felé, majd széttártam szárnyaimat, elrugaszkodtam a bérház tetejéről és az általam megadott irányba repültem. Minél közelebb értem a nőhöz, annál hangosabban hasítottak a fejembe a gondolatai. Igen csúnya szavakkal illette a férjét és önmagát is vádolta, amiért olyan hülye volt, hogy hozzáment Elginhez.
Pár perc múlva megláttam és leszálltam mellé, hogy közelebb legyek hozzá. Szárnyaimat behúztam és a nőhöz futottam. Ideges volt, ebből adódóan gyorsan ment.
Átéreztem a dühét, mintha bennem is ugyanez játszódott volna le. Úgy éreztem, hogy El az én férjem és én szenvedek mellette már húsz éve. A nő gondolatait a fejemben hallottam.
" Rohadt szemét! Miért kell nekem ennyit szenvednem? Mért kellett pont egy ilyen férfihez hozzámennem? Az anyám hibája. Ha ő nem zavar el, akkor most boldog lehetnék! Igen, az ő hibája. "
Felrémlett előttem egy fiatal lány képe, aki hiába volt színtiszta ötös, az anyja akkor sem ismerte el a tudását. Hiába volt szép és okos, az anyja nem volt rá büszke. Majd mikor a lány betöltötte a tizennyolcat, az anyja kidobta a házból mondván, hogy már felnőtt és élje a saját életét. Az éjszakákat hajléktalanszállón töltötte, nappal pedig gyalog járta a várost, hogy munkát keressen. Nagy nehezen talált egy alsókategóriás bárt, ahol csaposként kapott munkát. Itt ismerte meg Elgint, aki udvarolni kezdett neki és bár a nőnek először nem igazán tetszett a férfi, pár hónappal megismerkedésük után mégis hozzáment, majd teherbe esett és megszülte a fiukat, Timet, aki miután felnőtt Európába költözött.
Elginnek egy szerencséje volt: jókor volt, jó helyen. Ha a nő, Naomi nincs így kiszolgáltatva az életnek, sosem megy hozzá Elhez.
" Az anyám hibája! " - dühöngött magában még mindig.
Még sosem éreztem sajnálatot, nem tudtam milyen érzés. De Naomit megsajnáltam, és rájöttem milyen szívfacsaró érzés a sajnálat. Segíteni akarsz, de nem tudod hogyan.
Még mindig mellette ügettem, nem tudta hova megy, csak egy cél lebegett a szeme előtt: Elgintől minél távolabb.
Bár meg akartam nyugtatni, démoni énem mást mondatott velem.
- Naomi! - szólítottam meg. - Az anyád nem dobott volna ki, ha jó lány lettél volna. - Tudtam, ez nem igaz, de ezt kellett mondanom. Naomi példamutató lány volt, mégis az ellenkezőjét kellett elhitetnem vele. - Az anyádat adósságokba csaltad. Miattad kellett annyit gürcölnie a munkahelyén. Boldog lett volna, ha sose születsz meg.
Elhitte. Naomi elhitte a hazugságaimat és még szívbemarkolóbban kezdett sírni. Rohanni kezdett én pedig vele együtt futottam.
- Mindenkinek jobb lenne, ha te meghalnál - suttogtam mellette.
Kiértünk a rövid utcákból és a forgalmas belváros felé tartottunk. Naomi gyorsan futott, de én is tartottam a tempót, hisz nem volt már testem, ami elfáradjon.
Elértünk egy forgalmas főutat, ahol nyári este lévén százával száguldottak az autók. Az út mellett, a járdákon fiatalokból álló társaságok álldogáltak és nevetgéltek. Egy páran észrevették a szenvedő Naomit, de nem igazán foglalkoztak vele. Visszafordultak a barátaikhoz és nevetgéltek tovább.
Naominak csak az utolsó mondatom járt a fejében. " Mindenkinek jobb lenne, ha te meghalnál! " - ismételgette magában, majd elhatározta magát.
- Már rég meg kellett volna tennem - suttogta maga elé, majd kirohant az autók elé.
- Naomi, ne! - kiáltotta mögöttem valaki. Megfordultam és Jamesszel találtam szemben magam.
Elkésett. Naomit az első autó telibe találta, több mint tíz métert repült. Meghalt és maga után hagyott egy forgalmi dugót is, ugyanis az őt elütő autóba aztán belerohant még egy, abba pedig majdnem még egy, de a sofőr még idejében félrerántotta a kormányt, így az autó megpördült és megállt, ahogy a többi autó is, amelyek ezen az úton haladtak.
James elmondott egy imát, majd keresztet vetett. Miután végzett rám nézett, szinte fájt, ahogy sajnálatot tükröző szemeibe néztem. Engem sajnált és nem Naomit. Nem bírtam állni a tekintetét, ezért elfordítottam a fejem. John egy háztömböt támasztott és mosolygott.
- Kitűnőre vizsgáztál - mondta fülig érő szájjal.
- Remélem büszke vagy magadra, John - mondta James. - Egy újabb ártatlan lélek került a Pokolba. - Még egy utolsó lesújtó pillantást vetett ránk, majd elrepült.
- Hogy érzed magad? - kérdezte John még mindig nevetve.
- Egész jól - hazudtam.
John az égre nézett, majd megszólalt:
- Fiatal még az éjszaka. Gyere, keressünk még egy áldozatot!