Szürke angyal 5. fejezet - 2011

A játszótéren már csak két idősebb fiú álldogált. A kisebbeket már rég hazavitték a szüleik, hisz már besötétedett. A fiúk észre sem veszik, hogy a tőlük pár méterre lévő hintában egy démon ül.
Szinte mindennap kijönnek egy-két órára naplemente után. Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehetnek, még nem foglalkoznak a halál gondolatával. Én már megtanultam, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, emberként.

Huszonnyolc év. Ennyi idő telt el démonná válásom óta, és én huszonnyolc éve veszek rá embereket a gyilkolásra. Néha arra gondolok, bár ne akartam volna sötét angyallá válni. Inkább tűntem volna el a Föld színéről örökre, hogy csak az engem ismerő emberek emlékeiben maradjak meg.
Nem mondom, hogy nem élvezem a démoni életet, hisz még mindig fiatal és szép vagyok, tudok repülni és az emberek gondolataiban, érzelmeiben olvasni. De hiányzik az emberi testem. Néha szeretnék éhséget érezni, hogy egy hatalmas BigMac-kel csillapíthassam. Szeretnék inni. Vizet, bort, pezsgőt, kólát, bármit. Majd' három évtizede nem aludtam és mégsem vagyok fáradt.
- Mégis, mit gondoltál akkor, Roxie? - motyogtam magam elé. Nem mit gondoltam, hanem mire gondoltam. A bosszúra. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy bosszút állhassak a négy, embernek nem nevezhető egyénen, akik megöltek.

Kerestem őket. Egész napokat szobroztam az utcában, ahol kiszemeltek engem, mégsem találkoztam velük. Felkutattam az egész várost, de nyomuk sem volt sehol, mintha a Föld nyelte volna el őket.
Hosszú évekig kutattam utánuk, mégsem jutottam semmire.
Tíz éve hagytam fel a kereséssel, már csak elfelejteni próbálom a rossz emléket, de nem megy. Nem múlik el nap, hogy ne élném át újra azokat a borzalmakat.
Ha az ember felejteni akar, akkor mindenféle dolgot csinál a barátaival, szüleivel, ismerőseivel, csakhogy elterelje saját gondolatait. Kipróbál számára új dolgokat, szórakozik, esetleg alkot valamit, vagy csak igyekszik más dolgokról beszélgetni a barátaival.

Hát, a démonoknál nem így van. Mi nem felejtünk, mert nincs, aki segítsen a felejtésben. Ebben a világban mindenki csak magával törődik. Igazi barátokra emberként soha sem volt szükségem, de egy ilyen dolgot szívesen megbeszéltem volna az anyámmal. Furcsa, hogy amíg ember voltam, semmit sem akartam az anyám orrára kötni, most lélekként, mégis hiányolom a társaságát. Bár sosem mondtam neki semmit, ami a magánéletemben történt, mindig tudta, hogy mikor vannak problémáim. És bár én mindig elutasítottam a segítségét, ő újra és újra megkérdezte, hogy mi bánt engem. Szeretném, ha újra feltenné a számomra oly utálatos kérdést: " Miért vagy ilyen szomorú, kicsim? ". Gyakran gondolok a szüleimre, anyám mosolygós arcára és csillogó szemére, apám körszakállára, amely szerintem nevetségesen állt neki, mégsem vált meg tőle, mert velem ellentétben anyám imádta. Szörnyű volt a gyilkosaim keresése idején látni őket. Sokszor sétáltak el mellettem, és bár én láttam őket, ők észre sem vettek. Míg ember voltam, arra vágytam, hogy független legyek, mégis, démonná válásom óta jobban hiányoznak a szüleim, mint addig bármikor.
Régóta a démonok közé tartozom. Micsoda család!

Szürke báránynak csúfolnak, a szárnyaim miatt. Nancy találta ki (ki más?), amikor meglátott repülni démoni életem másnapján. Rögtön szaladt elújságolni a többieknek, ennek pedig az lett a következménye, hogy napokon keresztül ujjal mutogattak rám és kinevettek. Borzalmas volt. Engem még sosem nevetett ki senki.
A Főnök Adrianon keresztül üzent nekem a szárnyaimról.
- A Főnök azt mondta, hogy ne izgulj miattuk - mondta a kisfőnök, miután beléptem a szobájába. - A főnök szerint ez is csak azt mutatja, hogy milyen különleges vagy. Fogd el ajándékként.

Elfintorodtam. Bár te kaptad volna ezt a szuper "ajándékot" és rajtad röhögne több száz démon! - gondoltam epésen, mire Adrian szeme összeszűkült, de még így is láttam, hogy a tűz, amely eddig csak pislákolt a szemében, most a dühtől tombol. Tehát meghallotta, már meg se lepődtem.
Elfordult, és a tapéta mintáit nézte, hogy lenyugodjon. Néhány perc múlva vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Ismét felém fordult. Szemeiben a lángok lejjebb lohadtak, épp csak egy kicsit.
- Ez van. Szokj hozzá! - sziszegte. - És most tünés! - intett az ajtó felé, én pedig már tettem is a kilincsre a kezem, de Adrian újra megszólalt. - Elhiheted, hogy ha repülni látlak, nagyon, nagyon hangosan fogok nevetni rajtad. - Nem mertem ránézni. Lenyomtam a kilincset és kiléptem a folyosóra, de az ajtót sikerült egy kicsit keményebben becsapnom, így lehetőséget adtam magamnak, hogy hallhassam Adrian félelmetes üvöltését. Az Adriannal való kapcsolatom még mindig ilyen, bár már megtanultam hol a helyem és, hogy kit kell tisztelnem.

A fiúk időközben hazaindultak, amiből azt a következtetést vontam le, hogy már elmúlt nyolc óra. Úgy gondolom, hogy legkésőbb fél kilencre kell otthon lenniük.
A fejem felett hirtelen egy árny suhan el, fel sem néztem, tudtam, hogy valamely társam az. Az árny távolodott, mégis pár perccel később egy fekete ingbe, fekete farmerba öltözött magas férfi állt előttem. Hosszú, sötét haját lófarokba kötve hordja. Nem néz ki többnek negyvennél, pedig több mint ezer éves. Szemei fellángoltak, ahogy egymás szemébe néztünk. Adrian.
- Miért ülsz itt? - kérdezte a maga követelőző hangnemében. Velem mindig így beszélt.
- Miért, akkor hol üljek? - kérdeztem vissza flegmán, így elértem, hogy Adrian szemei, ha lehetett még nagyobb hévvel lángoltak. Tudtam, mit kell most mondanom, hogy ne akarjon meggyilkolni most azonnal, csak azt nem tudtam, hány lehetőségem van még kivágni magam az ilyen helyzetekből. Adrian türelme véges. - Bocsáss meg! - kértem lesütött szemekkel és olyan halkan, hogy azt hittem meg sem hallja.
- Most az egyszer, utoljára - mondta, de nem így gondolta. Ha tehette volna, már huszonnyolc évvel ezelőtt a Pokol Tüzére küldött volna. - Visszatérve a kérdésre, neked nem egy játszótéren kellene hintáznod, és ezt te is nagyon jól tudod. A harag démonok már rengeteg haragot és gyűlöletet szítottak a mai napon, most ti jösztök. Menj és ölj, ahogy a társaid! Nancy már három ember halálát okozta, két óra alatt. Ami azt illeti, mindjárt elhúz fölöttünk.

Adrian mindent tud. Tudja, hogy melyik démon, mikor és hol tartózkodik. Tudja, hogy hány ember vesztét okoztad naponta, hetente, havonta sőt, akár évszázadokként is. Tudja, hogyan végeztél velük, szóval egyszerűen mindent. Ő az a lény a Földön (Isten és a Főnök után), aki előtt tényleg nincsenek titkok.
Míg ezen töprengtem, tényleg előbukkant a fejünk fölött Nancy. Már kilométerekről hallottam a kuncogását, ő mindig nevetett, ha meglátott, mert eszébe jutottak a szárnyaim és sosem hagyná ki a megaláztatásomat.
Felnéztem a sötétkék égboltra. Nancy hosszú, szőke haja csakúgy lobogott a szélben. Nem állt meg, csak lassított, ahogy közelebb ért hozzánk. Adrian büszkeségtől dagadó mellel állt és mosolygott Nancy-re, majd odakiáltott neki.
- Nancy, csodálatos voltál. Jó ötlet volt meglátogatni azt a rapcsatát. Ha gondolod, visszamehetsz a kastélyba, már teljesítetted a heti normát.
- Még repülök egy kört a város felett, hátha van még valami, de kösz - mondta Nancy, majd eltűnt.
Adrian arcáról lehervadt a mosoly, ahogy ismét rám nézett. Tekintete várakozó volt, mégis félelmetes.

Lassan kiemelkedtem a hintából és széttártam szárnyaimat, melynek láttán Adrian egy kárörvendő nevetést hallatott. Már hozzászoktam.
- Ne merészelj úgy visszajönni a kastélyba, hogy nem okoztad senki halálát! Megértetted? - Széttárta ő is nagy, fekete sasszárnyait, miközben az eget kémlelte, majd elrugaszkodott és már ott sem volt.
- Hát persze - motyogtam, majd elrepültem az ellenkező irányba.
Adriannak igaza volt, a harag démonok tényleg jó munkát végeztek. A fülemben minden irányból veszekedéseket és gyűlölködő kifejezéseket hallottam. Már csak választanom kellett volna egyet a sok zaj közül és azt követni. Próbáltam minden egyes hangra ráhangolódni, hogy valami könnyű áldozatot keressek magamnak, mert nem volt kedvem még egy új fiú beavatásához a helyi maffiában. Őket nehéz rávenni a gyilkolásra, mert mind fiatal és félnek fegyvert használni emberen, de nem tehetnek mást, hisz valódi bérgyilkosok gyerekei, akik lassan átveszik apjuk helyét ebben a mocskos munkában.

Úgyhogy, valami könnyű öngyilkos jelöltet kerestem, aki már készül, hogy véget vessen az életének, mégsem elég elszánt. Gondolatban elhatározzák magukat, majd mikor adottak a lehetőségek megfutamodnának, ha mi, gyilkos démonok nem lennénk.
Arra gondoltam, hogy ha végzek egy ilyen egyénnel, akkor az e heti munkámat be is fejeztem és Adrian is boldog lesz, mert nem térek vissza a kastélyba úgy, hogy nem öltem embert.
Szóval, ezekre a hangokra próbáltam figyelni, és a kertváros felett elhúzva meg is hallottam valami ilyesmit.
Egy idős férfi volt, két napja halt meg a felesége természetes halállal. Semmi közünk nem volt hozzá.
A férfi magányos, szomorú és a gondolatai a fejemben engem is szomorúvá tettek.
Az a baj a gondolatolvasással, hogy az érzelmek is átjönnek a gondolatokkal együtt és a démon kénytelen mindent átérezni, amit az egyén érez. Fogalmam sem volt, hogy tud a többi sötét angyal nevetni, miközben ilyen erős negatív érzelmek ostromolják a gondolataikat. Én ilyenkor mindig sajnálatot éreztem és rajtam volt a kényszer, hogy segítsek. Mivel mást nem igazán tudtam tenni, hát véget vetettem a szenvedésüknek azzal, hogy rávezettem őket az öngyilkosságra. Ha ez megtörtént, mert nem állított meg benne egy angyal sem, akkor egy kicsit jobban éreztem magam.

A férfi gondolatait követve leszálltam egy kis kertvárosi ház előtt. Minden olyan otthonos volt, a virágok az ablakpárkányon, az alacsony fakerítés, melyet könnyedén átugrottam, a lábtörlő az ajtó előtt, melybe egy családnév volt hímezve: Johnson. Épp, mint én. De nem voltak a rokonaim, apám egyke volt, csakúgy, mint én, anyám nővére New Yorkban élt, a nagyszüleim pedig, Chicago másik oldalán.

Erős lélekként nem tudok átjutni sem a falon, sem az ajtókon, de nem kellett túlságosan is közel lennem, ahhoz, hogy irányítsam a férfi tetteit, így csak bekukucskáltam a nyitott ablakon. Lassan elhúztam a függönyt, furcsa látvány tárult elém.
A szobában nem égett villany és minden bizonnyal nappali volt. A bútorok a falakhoz voltak tolva, így adva helyet a középen felállított akasztófának. Lyukat ütött a plafonra, egészen a vastag tartógerendáig, amelyre erős csomóval egy kötelet tekert. A férfi gondosan kötött hurkot a legalább három centi széles kötél lelógó felére. Rámérte a hurkot a fejére, majd lazábbra húzta a kötelet, hogy átférjen rajta a feje. Közben az esküvői indulót dúdolta. Hallottam a gondolatait.

" Utánad megyek. Minket még a halál sem választhat el egymástól. Még mindig ugyanúgy szeretlek, mint hatvan évvel ezelőtt. Szeretlek."

Semmi értelme, hogy itt legyek, hisz úgyis megteszi. A feleségével akar lenni, meg fogja ölni magát, nem kell neki segítség. Itt hagyhatnám.
Nem. Ha itt maradok és végig nézem, talán sikerül átvágnom Adriant és azt hiszi, én öltem meg. Így letudom a munkámat és Adrian is elégedett lesz. És legalább nem szárad még egy ember halála a lelkemen.
De nem tudtam végig nézni. Már sokféle halált láttam már és sokat okoztam. De ezt nem én miattam teszi, hanem saját maga miatt. Akkor mért kellene végignéznem?
Lekuporodtam az ablak alá, hátamat a falnak döntöttem, lábaimat pedig felhúztam.
A bácsi még mindig dúdolt, már kezdett az agyamra menni. Aztán suhogást hallottam. Szárnyak. Egy angyal landolt közvetlenül mellettem. Talpra ugrottam, hisz az ellenség egyik embere magasodott fölém.
Egy fejjel magasabb volt nálam. Elég jól láttam a sötétben, hála a kis lángoknak a szememben, így láttam rövid, mogyoróbarna haját, világos bőrét. Kék szeme csakúgy csillogott, mintha elérzékenyült volna, az arca azonban kemény maradt. Nagyon erős határozottság áradt belőle. Szinte be akartam neki hódolni, de eszembe jutott, hogy ő egy angyal és előbb égek el a Pokol Tüzén, mintsem hogy fejet hajtsak előtte.
- Miért ülsz itt? - kérdezte és a hangja még a Főnök hangján is túltett. Egyszerre volt érdes és lágy. Még sosem hallottam ennyire szép férfihangot.
A kérdés hallatán elöntött a düh. Adrian az egyetlen, akitől elviselem, el kell viselnem, hogy számon kérje mit, miért csinálok. Mellesleg, ezt a kérdést már hallottam és először is idegesítő volt, hát még másodszor.
- Mi közöd hozzá? - úgy beszéltem, ahogy egy démon beszél. Flegmán.
- Nem is figyeled a férfit akkor, hogyan akarod megölni? Hacsak nem... - Idegesen elfordult tőlem, és belesett az ablakon. Én is ugyanígy tettem, annyi különbséggel, hogy én teljesen nyugodt voltam.
A férfi már egy széket is odavitt és épp rá akart állni, amikor hirtelen megtorpant. Egyik lábát a széken tartotta, a másikat a földön, a kezében még mindig ott volt a hurok, amit most elgondolkodva gyűrögetett. Nem értettem mi történik, hisz az előbb még olyan határozottnak tűnt. Kész volt meghalni, a felesége után menni és most mégis... meggondolta magát?

Aztán rájöttem, mi történt.
Az angyalra pillantottam, aki merően bámulta a férfit. Még mindig fiatal démonnak számítottam, de néhány társam gondolatfoszlányait már képes voltam elkapni. Nagyon erősen koncentráltam, hogy hallhassam, mit mond a meghalni készülő embernek. Nem hallottam semmit.
Még soha nem találkoztam angyallal gyilkolás közben. Általában a végére érnek oda, amikor már nem tehetnek semmit.
Elszakítottam tekintetem az angyalról és a férfit néztem, aki mindkét lábával a szőnyegen állt. Hát sikerült lebeszélnie?
Nem, nem hagyhatom, Adrian megöl, ha nem sikerül végeznem valakivel és ő könnyű eset. Rohadék angyal, miért nem tudott ő is elkésni, mint a többiek?!
Próbáltam a férfi gondolataira koncentrálni és sikerült is rákapcsolódnom. Az ő gondolataiban már hallottam az angyal hangját.

" Jack! Gondolj a gyerekeidre és az unokáidra. Lisa sem akarná, hogy ezt tedd. Pakold vissza a bútorokat és áldozd magad a családodnak. Isten eldönti majd, mikor jött el a te időd. "

Jack megfogta a széket, és elindult vele a konyha felé. Ezt nem hagyhattam. Tudtam, mit kell tennem.

" Jack! Nem bírod Lisa nélkül. Ő volt az életed és még mindig az. Nem élhetsz nélküle, hisz megígérted neki, hogy sosem hagyod el. "

Erre a gondolatra Jack megfordult és székkel együtt visszament a szoba közepére. Sírva fakadt. Jól haladtam, de az angyal ismét megszólalt.

" Ne tedd ezt, Jack! Ez nem megoldás. Az élet ilyen, ezt te is tudod, de Lisa megvárja, míg eljön a te időd. Isten vigyáz rá, míg te itt óvod a családotokat. "

Megtette a hatását, Jack ismét elindult a konyha felé, székestől. Rajtam volt a sor.

" Jack! Hiányzol Lisának. Szüksége van rád, a gyerekeidnek megvan a saját életük, csak teher lennél a számukra. A te helyed Lisa mellett van. "

" Nem! Jack, nem vagy teher. A gyerekeid és az unokáid imádnak. Ne okozz nekik még nagyobb fájdalmat. Rajta Jack, vidd ki azt a széket. Így helyes. "

" Ne hallgass a másik hangra, Jack! Lisának szüksége van rád. Menj utána! "

" Ne, Jack! Ne tedd ezt! Lisa megvár, ő jó kezekben van, Isten kezeiben. "

Jack nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az egyik percben kioldotta a hurkot és ollóval próbálta levágni a kötelet a plafonról, a másikban újrafűzte a hurkot és a nyakára illesztette. A széket hagyta a kötél alatt, még nem volt biztos benne, hogy nem fogja használni.
Az angyal nagyon jól beszélt. Néha úgy éreztem, Jack inkább hallgat rá, mint rám. Hol én, hol ő beszélt Jackhez felváltva, majd egymás szavába vágva. Órákon keresztül próbáltuk meggyőzni az idős férfit a saját igazunkról. Nem hagytam magam, erősen koncentráltam és próbáltam túlkiabálni az angyalt Jack fejében. Ez így ment egészen addig, míg éjfél környékén az angyal mondott valamit, mire a kapcsolatom megszakad Jackkel és csak bámultam magam elé. A mondat visszhangzott a fejemben.
" Jack, ne hagyd, hogy megszálljanak a démonok! " - Ezt mondta, szó szerint.

Sosem gondoltam arra, hogy "megszállok valakit" , pedig tényleg ezt tettem. Eddig azt hittem, csak rávezetem az embereket a gyilkolásra, de nem. Most rájöttem, hogy tényleg megszállom őket. Szinte beléjük költözök és saját akaratom szerint irányítom őket. Erről nem beszélt John. Vagy másképp fogalmazott?
Megráztam a fejem.
De hisz ez jó! Az ember Roxie, mit nem adott volna ilyen képességekért.
Vettem egy mély lélegzetet.
Én már nem az ember Roxie vagyok. Egy lélek vagyok, aki embereket öl. Ez már hangzik olyan jól.
De ezt kell tennem. Démon vagyok, mi mást csinálhatnék?
- Jól vagy?

Összerezzentem, elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy angyal állt mellettem. Az ellenség.
Nem válaszoltam neki, ismét benéztem az ablakon. Jack sírt, de már azon munkálkodott, hogy visszapakolja a helyükre a bútorokat. Eltűnt a kötél, a szék és az akasztófára már csak egy nagyobbacska lyuk emlékeztetett a plafonon.
Vesztettem. Legyőzött egy angyal.
Éreztem, ahogy a fellobban a tűz szemeimben. Dühös voltam, nagyon dühös. Adrian meg fog ölni.
Egy lesújtó pillantással elbúcsúztam a szentfazéktól, majd széttártam szárnyaimat és lendületet vettem.
Nem tudtam hová megyek, csak ki akartam szellőztetni a fejem.
Miért volt rám akkora hatással az a mondat? A régi Roxie fel sem vette volna. Miért nem hasonlítok már önmagamhoz? Mitől változtam meg ennyire? Miért érzek sajnálatot az emberek iránt, akiket gyilkosságra ösztönzök? Emberként nem tudtam mi az a sajnálat.
Gondolataimba merülve elértem a belvárost és egy felhőkarcoló tetejét szemeltem ki, mint helyet, ahol gondolkodhatok. Csak idő kérdése és Adrian megtalál. Már biztos tudja, hogy a mai nap folyamán sem végeztem senkivel.
Az épület teteje elég szeles és hideg volt, de nem fáztam. Leültem a szélére és lábaimat a mélybe lógattam. Ismét szárnyak suhogását hallottam a hátam mögül. Nem fordultam meg, biztos voltam benne, hogy Adrian az. Most végem.
- Te vagy Roxane Johnson? - a hang ismerős volt, de hirtelen nem tudtam hová tenni. Megfordultam és az engem legyőző angyal fürkésző, kék szemeivel találtam szemben magam.
Még mindig dühös voltam rá, hisz miatta fog megölni (ismét) Adrian.
- Nekem azt tanították, hogy ne álljak szóba idegenekkel - morogtam az orrom alatt, majd visszafordultam és tovább néztem az alattam nyüzsgő közlekedést. Ő leült mellém, kicsit túl közel, ezért arrébb araszoltam.
- A nevem Lucas Marshall - mondta nyugodt hangon, majd jobb kezét felém nyújtotta. Az első gondolatom ez volt: ez megőrült! Mégis hogy képzeli?!

Olyan rondán néztem a kezére, amilyen rondán csak tudtam. Felhúztam az orrom, mintha undorodnék tőle. Ő megértette, hogy nem fogok vele kezet fogni és csalódottan leengedte a kezét.
- Biztosan te vagy Roxane. Felismertelek a szárnyaidról.
- Miért, talán híresek a szárnyaim a szentfazekak között? - kérdeztem úgy, hogy közben rá sem néztem.
- Elterjedt a híre a szürkeszárnyú démonnak. Én csak nemrég hallottam rólad. Eddig Los Angelesben mentettem, de az Úr idehívott engem és még pár társunkat, mert ti démonok eléggé elterjedtetek Chicagóban.
- Szerencsénkre - mondtam gúnyosan. - Egyébként, nem vagyok kíváncsi az életutadra, sőt, az arcodra sem, úgyhogy legyél szíves magamra hagyni. - tekintetemet ismét az alattunk elhúzó autókra szegeztem.
- Tudtad, hogy ez volt az eddigi leghosszabb normális beszélgetés démon és angyal között?
- Normális? - felkeltette az érdeklődésemet, de hamar rájöttem, hogy kivel is beszélgetek így ismét elfordultam tőle.
- Igen. Nem utálkoztunk folyamatosan.
Felhorkantam.
- Te sem vagy annyira ellenséges, mint amilyennek lenned kellene - elmosolyodott. Csodás mosolya volt. Már majdnem viszonoztam, de meggondoltam magam és inkább összehúzott szemmel méregettem.

Elnézett a fejem felett és az arca komor lett. Szinte sajnáltam, hogy lehervadt a mosolya.
- Jön valaki - mondta. - A te fajtádból.
- Adrian - nyögtem. Most végem.
- Bántani fog? - A hangjában őszinte aggodalom csengett. Ezer éve nem hallottam ilyet.
- Szerintem jobb, ha most elmész. Nemsokára ideér - már én is láttam a sötét sziluettet. Biztos voltam benne, hogy Adrian az.
- Bántani fog - ezt már nem kérdezte. - Mit fog csinálni?
A düh fellángolt bennem.
- Mi közöd hozzá? - kiáltottam rá. - Tűnj el innen! Menj, különben esküszöm, hogy...
- Rendben. Elmegyek, de látjuk még egymást - kacsintott, majd felugrott. Nekem nem volt kedvem felállni, úgyis végem van. Így legalább kényelmes pozícióban égek el. Felnéztem Lucasra, de ő még mindig csak állt. Nem tárta szét a szárnyait, csak állt. Adriant várta. Erre már felpattantam, Adrian pedig mellettem landolt. Nem mertem a szemeibe nézni. Tudtam, hogy jelen pillanatban egy teljes erdőtűz van a szemében.
- Mit csinálsz itt, angyal? - kérdezte érdes, fenyegető hangján.
- Az őrangyal már nem is ülhet ott, ahol épp jól esik neki? - hihetetlen. Mosolygott és halálosan nyugodt volt.
- Nem ismerlek téged. Új vagy?
- A városban igen.
Adrian elmosolyodott, és felhúzta egyik szemöldökét.
- Örömmel hallom, hogy létszámfölényünk van Chicago területén.
- Csak volt, Adrian. Mostanra egyensúlyban vagyunk.
- Honnan tudod a nevem? - Adrian hangja fenyegetően csengett. Ha Lucas elmondja neki, hogy tőlem tudja, akkor még azért is kapni fogok, mert kimertem ejteni a nevét egy angyal előtt.
- Hallottam rólad. - Lucas arcáról lehervadt a magabiztos mosoly és helyére aggodalom ült ki. Tekintete a semmibe meredt, épp csak egy pillanatra, majd visszatért közénk. - Mennem kell - biccentett nekem a fejével, majd széttárta gyönyörű hattyúszárnyait és elrepült. Egyedül maradtam Adriannal, a végzetemmel.
- Nálad pocsékabb démont még soha életemben nem láttam - nagyon kellett erőlködnie, hogy ne üvöltsön. - Nem ölsz embert, angyalokkal társalogsz. Szégyent hozol a Főnökre és az egész démontársadalomra.
- Nem társalogtam vele - úgy gondoltam, ha már meghalok, akkor tegyem emelt fővel. Kiállok magamért.

Adrian az őrület határán volt, már vártam, hogy egy hatalmas pofont adjon nekem az arcátlanságomért. Mert megmertem szólalni, miközben ő engem ócsárol.
- Láttalak titeket, ne merészelj hazudni nekem. Minek álltál szóba vele?
- Nem csináltam semmit. Ő követett és beszélt én csak hallgattam.
- És mért nem húztál el innen?! - förmedt rám még mérgesebben. Azt hittem, ezt már nem lehet fokozni.
- Én voltam itt előbb - mutattam a lábam alá, mire Adrian hahotázni kezdett.

- Azt hittem - szólalt meg, miután abbahagyta a nevetést -, az évek során sikerült felnőnöd. Úgy látom, tévedtem. Semmit sem változtál, még mindig ugyanaz a tizennyolc éves fruska vagy, mint majd' harminc évvel ezelőtt.
Mély lélegzetet vett, majd kifújta.
- Mára elegem van belőled, Roxie. Menj vissza a kastélyba és... - Majdnem sikerült ismét egy dührohamot produkálnia, de visszatartotta. - Csak ne lássalak. Értetted?
- Igen - morogtam. - Értettem.

Széttártam szürke szárnyaimat, és elrepültem a legközelebbi lejáróhoz, amely pár utcával arrébb, egy csatornából nyílt. Felemeltem a csatorna fedelét és leugrottam. Egy ember a bokáig érő vízbe esett volna, én viszont sötétségben álltam és süllyedtem. Másodpercek múlva pedig kiléptem egy szárnyakkal díszített ajtón.