Reactorfighter - 8. rész

Bár sem Alíz, sem Betti, sem Reactorfighter egyéb ismerőse a kevés közül nem tudott róla, Reactorfighter közvetlenül felelős volt három elöljárója haláláért a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. A haláluk oka meglehetősen egyszerű: Túlságosan messzire mentek Reactorfighter tekintetében, és nem fogadták meg a figyelmeztetését. Haláluk így érthető volt – de csak Reactorfighter számára. És – mint más esetekben – sosem vonták felelősségre őt, mivel képtelenek voltak párhuzamot vonni bizonyos dolgok között. Nyilvánvaló dolgok között. Még az a srác, aki pedig 2 évet lehúzott Reactorfighterrel egy szakaszban, ő sem tudta elképzelni hogy az a csendes, szomorú szemű, szikár fiú képes volt három életerős, az átlagosnál sokkal keményebb embert megölni, nem csoda, hogy Alíz és Betti csak később szereztek tudomást róla, mikor Reactorfighter már eltűnt.

A napnál is világosabb volt, hogy bár Reactorfighter kőkemény militarista, sosem tartja be azokat a parancsokat, amik számára ésszerűtlenek voltak, illetve ütköztek a militarizmusával. A hivatásos katonai szolgálat ugyanis merőben más volt, mint a militarizmus (noha ez csak részben igaz, egyértelmű, hogy a honvédség nem foglalkozik olyan finomságokkal, mint az egyszerű átlagkatonák érzései, lelke, véleménye), és Reactorfighter tudta ezt. Neki csupán azért volt szüksége az egyetemre, hogy teljes értékű militarista váljék belőle. A militaristákkal ugyanis két dolog történhet, mikor ilyen, vagy hasonló jellegű válaszút elé kerülnek: vagy pacifistákká válnak, vagy elhelyezkednek valamilyen katonai pályán. Egyértelmű, hogy Reactorfighter az utóbbit választotta.

Ahhoz az alakulathoz kért és kapott felvételt, amit háború idején közvetlenül az első vonalakba vezényelnek harcolni. Ez is Reactorfighter szabad elméjének ábrándjai közé tartozott: bátran, veszélyt nem ismerve harcolni az ellenséggel, győzni, vagy meghalni. Az ő számára nem létezett visszavonulás.
Az egyetemet megelőző egy hónapos alapkiképzés Ócsán, egy Budapest közeli kis falu mellett lévő katonai sátortáborban zajlott. Kezdetben nagy gondot okoztak neki a megváltozott körülmények, a kíméletlen hajtás (mivel a leendő lövészek Magyarország elitalakulatának számítanak, a létező legerősebb kiképzést kapták) nagyon sok energiáját, és lelki erejét emésztette fel. De egyszer sem gondolt a visszavonulásra itt sem. Tudta, hogy ez is a feladatai közé tartozik. A kiképzőtisztek nagyon rendesek voltak, és bár tábori körülmények között voltak, Reactorfighter nagyon megbízott bennük. Mint sokkal később kiderült, nem alaptalanul.

Mire a kiképzőtábor véget ért, kettővel kevesebben lettek, Reactorfighter a többiekhez hasonlóan a „kiválóan megfelelő” minősítést kapta, és miután letették a katonai esküt (Reactorfighter pupillái az eskü alatt élénkzölden világítottak, de erre az erős napsütés miatt nem figyelt fel senki, továbbá Reactorfighter nem felejtette el a katonai sapka simléderét kellő magasságba emelni, nehogy valakinek fejtörést okozzanak az izzó pupillák), meg is kezdte tanulmányait az egyetemen. Ám a szerencséje eddig tartott: a felettesei a harmadévfolyamból kikerült hallgatók lettek, valamint egy eléggé kiszámíthatatlan ember: Virbál Károly főhadnagy.

Az ő szakaszának – a 0111. azonosítási számú szakasznak – egy határozott fellépésű, keménykezű harmadéves hallgató, Békési József lett a parancsnoka. Mindig is nagyhangúnak, kötekedőnek ismerték a hallgatótársai, ezzel leplezte katonai képzetlenségét. Szellemi képességei egy utcaseprőét is alig ütötték meg. És e triumvirátust még megkoronázta a harmadéves századparancsnok, Virbál helyettese: Tóth Ferenc.
Reactorfighternek már nem voltak szülei, mikor az egyetemre került, így csak saját magára számíthatott jóformán. A szakasztársai – ha másért nem is – de ezért tolerálták azt a tulajdonságát, hogy zárkózott, csöndes, és félrehúzódó ember. Valóban, Reactorfighter nem akart katonai vezető lenni, egyszerűen csak meg akarta szerezni a „továbblépéséhez” szükséges tudást. A parancsnoklás nem az ő reszortja volt, bőven elégnek tartotta azt is, hogy önmagát irányítsa és képezze ideológiailag. Tudta, hogy kétféle ember létezik: az egyik fajtának lehet parancsolni, a másiknak nem. Ő pedig a második kategória volt.

Nem csoda, ha ezek után többször összekülönbözött Békésivel, és Naggyal, főleg, miután észrevette, hogy azok leszögezték magukban ama tényt, miszerint Reactorfighter intelligensebb náluk, és ennek megfelelően igyekeztek minél jobban keresztbe tenni. Nem volt titok előtte, hogy ők ketten arra törekednek, hogy megkeserítsék az életét. Hiába teljesítette minden parancsukat, végezte jól mindennapi teendőit a századnál, Békési és Tóth mindig találtak valami okot, ami miatt lehetett őt büntetni. A büntetések pedig eléggé változatosak voltak: a „sima” fekvőtámaszoktól kezdve egészen addig, hogy hétvégi szolgálatra bent hagyták őt.

Reactorfighter egy ideig nyelte a mérgét, reménykedve, hogy abbahagyják. Nem tették. A második kísérlete az volt, hogy igyekezett minél több időt tölteni tőlük távol. Konditerembe járt, az egyetem sportpályájára ment futni, vagy csak egyszerűen kiment a városba. Ez sem hatott, sőt, a szakasztársai közül is jópáran meggyűlölték őt, mivel bevett szokása volt Békésinek, hogy Reactorfighter hibája esetén az egész szakaszt büntette. Ennélfogva a 0111. szakasz bűnhődött a legtöbbet. Mikor aztán Békésinek „elege lett” belőle, berendelte Virbál Károly főhadnagyhoz, aki kíméletlenül elverte őt.
- Figyelmeztetem, hallgató úr, hogy minden engem ért sérelem katasztrófális mértékben fog visszaütni! – mondta egy este sorakozókor Reactorfighter Békésinek, ám semmit nem ért el azon kívül, hogy Békési is megverte, és ismét berendelte hétvégére. Ekkor döntött úgy Reactorfighter, hogy most már elég lesz a „rendreutasításokból”.

Kezdte azzal, hogy mikor egy hétvégére megint őt osztották be szolgálatra, a fegyverszoba riasztórendszerét teljes egészében tönkretette. Csak annyit kellett tennie, hogy megragadta a berendezés fehér burkolatát, és a vörös fény kikapcsolódott a szerkezet oldalán. Csinált már ilyet korábban, mikor egyik volt osztálytársa a ruhaüzletet próbálta kirabolni. Igaz, akkor fordítva kellett, de ez neki nem okozott gondot. A hibás riasztórendszert egy hét múlva lecserélték, ám másnapra az is tönkrement. Még öt cserét kellett végrehajtani, hogy ismét üzemképes állapotba kerüljön a fegyverszoba riasztórendszere. Virbál főhadnagy valósággal felrobbant mérgében. Reactorfighter pedig mosolygott rajta.

Ám a rendszeres terrorizálások ettől nem szűntek meg. A következő lépése Reactorfighternek az volt, hogy utánajárt, hogy Tóth Ferenc mikor megy ki legközelebb terepfoglalkozásra. Egy keddi nap volt beírva. Békési természetesen előtte való nap önkénteseket keresett a fegyverek konténerbe való pakolására, amiket másnap visznek ki a lőtérre. Reactorfightert természetesen beválogatta, amit ő az átlagosnál nagyobb lelkesedéssel vett tudomásul. Békési fel is vonta a szemöldökét, de nem igazán foglalkozott vele. Másnap, mikor pakolták a fegyvereket a nehéz, zöld faládákba, Reactorfighter volt legbelül a kicsiny fegyverszobába, ő adogatta ki a fegyvereket a társainak. Az ajtón lévő nyilvántartásból kinézte, hogy melyik Tóth fegyvere. Mikor az került sorra, Reactorfighter „véletlenül” leejtette a földre a gépkarabélyt, és mikor felemelte, egyik ujja pontosan odakerült, ahol a biztosítószeg volt. Nem volt nehéz megjegyeznie a pontos helyét, épp elégszer szerelte szét a gépkarabélyt az alapkiképzésen. A kicsi fémdarab elolvadt az érintése alatt, mint a karamellcukorka.

A várható történésre négy és fél óra múlva került sor. Tóth az első céltáblát lőtte szitává, ám a gépkarabély tárjában még volt tizenkettő darab lövedék. Bebiztosított, és elégedetten hallotta a kattanást a fegyver belsejéből. Fel sem tűnt neki, hogy ez a kattanás kicsit másmilyen. Már nem volt ott a biztosítószeg, egy olvadt csonk meredezett a helyén a fegyver sötét testében. Mikor aztán Tóth fesztelenítette a fegyvert – azaz meghúzta a ravaszt – a gépkarabély elsült. A lövedék a betonról visszapattanva keresztülfúrta magát Tóth bal szemén, és a koponyája hátsó részén távozott. Tóth Ferenc hallgató térdre zuhant, majd végigvágódott a földön, társai rémült ordítozása közepette. Arcán végtelen meglepetés és hitetlenség tükröződött. Kilőtt fél szeme sugárban spriccelte mindenfelé a vért. Az álnok fegyver hangos csattanással zuhant le a holttest mellé. A hallgató halálát balesetnek tulajdonították, ám a fegyver károsodását nem tudták semminek sem betudni.

Békési hallgatót később érte el a végzete. Egy pénteki napon, mikor ő is – mint mindenki, a szolgálat kivételével – hazafelé indult, Reactorfighter csendesen a nyomába szegődött. Tudta, hogy Békési Pesten lakik. Egy hideg december eleji délutánon került sor a bosszúra, mikor már teljes sötétség borult a városra. Reactorfighter megvárta, mikor kerül Békési olyan helyre, ahol nem láthatják őket mások. Az eredmény így is épp eléggé fel fogja borzolni a kedélyeket, gondolta Reactorfighter összefüggéstelenül. Rövid időn belül két hallgató ugyanabból a századból. A harmadik pedig nem kisebb hal lesz, mint a főhadnagy.

Mikor látta, hogy Békési egy sötétebb utca felé sétál, felé indult. Békési először nem figyelt fel a katonai bakancs ütemes csattogására, ám mikor a léptek közvetlenül a háta mögött voltak, megperdült.
Reactorfighter állt mögötte, a szabályos pihenj-állásban.
- Maga mit akar? – lépett hátra ösztönösen Békési.
- Többmindent is – kezdte Reactorfighter, és rágyújtott. – Először is tudni akarom, miért engem cseszeget állandóan. Nem talál jobb szórakozást magának? Akad odabenn épp elég.
- Vigyázzon magára – vágott vissza élesen Békési. – Ezért irtózatosan meg fogom fingatni magát. Most pedig kotródjon innen.

Reactorfighter azonban nem mozdult. Szomorúan nézett a nála alig magasabb Békésire.
- Ragaszkodik hozzá, hogy úgy járjon, mint Tóth hallgató úr? – kérdezte csöndesen.
Békési három nagy lépést hátralépett. Szája tátva, szemeiben csodálkozás ült. Csodálkozás – majd pedig gyűlölet.
- Szóval maga tette! – kiáltott fel. –
- Úgy van – helyeselt Reactorfighter, és beleszívott a cigarettájába. – És ugyanezt teszem most magával is. Ugyan itt nincs fegyver, de nincs is rá szükség.
- Te rohadt gyilkos – morogta Békési, és Reactorfighter felé indult.

Reactorfighter szemei felizzottak. Először csak gyengén, majd erősen. A pupillák feketesége eltűnt, éles neonsárga színű ragyogás vette át a helyét. Békési megtorpant.
- Fizetni fogsz azért, amiket tettél velem – suttogott Reactorfighter, és közelebb lépett. Jobb keze ökölbe szorult-elernyedt, ökölbe szorult-elernyedt.
Békési soha sem érzett pánikba esett. Ahogy Reactorfighter zölden izzó szemei rávetültek, terjedő melegséget kezdett magában érezni. Nem is magában, hanem a mellkasán. Nem tudta még elképzelni sem, mi történik vele, de azt tudta, hogy nagyon gyorsan el kell menekülnie innen, amíg tud. Amíg képes rá.

Reactorfighter azonban arra sem hagyott időt Békésinek, hogy végiggondolja, miként fog elmenekülni. Azonnal rárontott Békésire, és mielőtt az bármit is tehetett volna, rávetette magát. Békési üvölteni próbált, ám Reactorfighter bal könyöke, mely a torkára szorult, ezt megakadályozta. Kétségbeesetten próbálta maga alá fordítani támadóját, ami végül sikerrel járt. Reactorfighter került alulra. Mielőtt azonban Békési ütni tudott volna, egy kezet érzett a homlokán, majd látóterét hatalmas sárga fény öntötte el.
Majd a sárga vörösbe borult.
A vörös feketébe.
Békésinek vége volt.
Reactorfighter levette jobb kezét a halott Békési homlokáról, és félrerúgta a testet.
- Én figyelmeztettelek – közölte csöndesen a hullának. – De tudod, az én türelmemnek is van határa.
Sarkon fordult, és csöndesen a pályaudvar iránya felé battyogott, maga mögött hagyva a csukott szemű, ám irtózatos szenvedésekbe torzult arcú Békési földi maradványait. A homlokán

A halálesetet a sajtó „minden idők legkülönösebb gyilkosságának” tulajdonították. Egyesek egyetértettek ezzel a megállapítással. Mások inkább arra hajlottak, hogy Békési József halála inkább egy különös baleset következménye. Szemtanú nem volt, a jelenet helyszíne mellett kétoldalt közintézmények voltak, nevezetesen egy raktártelep, és egy kaszinó udvarának hátsó része, ami sűrűn volt borítva fákkal. A halottkém végül szubdurális haematomának (agyi vérömlenynek) tudta be a halál okát, és Békésiet eltemették. Pár héttel később a vizsgálatot végző összes személy meghalt a hatalmas koncentrációjú sugárzástól, amit a holttest árasztott magából. Ha megmérték volna valaha is, a sugárzásmérő műszer 200 gray-t jelzett volna – a halálos értéknek a negyvenszeresét. Reactorfighter ugyan erre nem gondolt, hogy a bosszújának ártatlan áldozatai is lesznek, és sajnálta is nagyon, hogy így esett. A sugárzást csak addig tudta koncentrálni, amíg az ő testében volt.

A főhadnagy természetesen kihallgatta az egész szakaszt, így Reactorfightert is, ám senkire nem tudott rábizonyítani semmit, így fölöttébb gondterhelt arccal visszatért a munkájához. A két hallgató halálát sohasem sikerült tisztázni, de mindkettő Reactorfighter műve volt.
Reactorfighter utolsó ilyen jellegű tette Virbál főhadnagy eltávolítása volt az élők sorából. Ez ígérkezett a legnehezebb vállalkozásnak, de meglepően könnyen ment. Könnyebben, mint Békésinél. Mindössze annyit kellett tennie, hogy utánanézett, melyik vonattal megy haza Aszódra. Jegyet váltott a vonatra, és felszállt ő is, ugyanabba a kocsiba, aminek a másik végén Virbál terpeszkedett a dupla ülésen. Megvárta, amíg a vonat elindul, és nyugodt léptekkel odasétált, ahol a vonatkocsik össze vannak kapcsolva.

Miután meggyőződött róla, hogy senki sem járkál arra, hasrafeküdt (a terepszínű zubbonya csupa cigarettahamu és cipőtalpkosz lett), és lenyúlt, hogy megragadja az összekötőket. Egy másfél percig szorongatta, miközben az a sárga tűz ismét fellobogott a szemeiben. A személykocsikat összetartó erő gyöngülni kezdett. A vastag fém kapcsok meghajlottak. Reactorfighternek nagyon kellett koncentrálnia, hogy növelje a sugárzást, és gyengítse az edzettacél kapcsokat. Végül lassanként sikerült. Reactorfighter ekkor felállt, gyorsan elment a helyére, felnyalábolta a táskáját, és Virbál figyelő tekintetével mit sem törődve átsétált egy kocsival előbbre.

Egy öt perc egy élesebb kanyarban be is következett a katasztrófa. Egy hangos reccsenés kíséretében megadták magukat a másfajta erők törvényeinek, és a személykocsi (a másik hármat maga után rántva) kisodródott a vágányokról, és teljes sebességgel nekicsapódott egy ott lévő vastelep kőkerítésének. Az a része, amelyben Virbál főhadnagy utazott, teljesen összezúzódott, a szerencsétlen főhadnagy hátrazuhant a jobb oldali ablakra, mikor a kocsi az oldalára fordult, és egy jókora felmeredő üvegszilánk állt bele a hátába. Mivel a főhadnagy teste nagy sebességgel csapódott neki a betört ablaknak, a vastag üvegszilánk, ami üvegkardnak is beillett volna, úgy döfte át a mellkasát, ahogy a késpenge szalad át a tejfölösdoboz tetején. Virbálnak még volt annyi ideje, hogy egyetlen, bugyborékoló, rekedt kiáltásba sűrítse eszelős fájdalmát, majd vérsugár tört elő a szájából, és elvesztette az eszméletét. A rendőrségi orvosszakértő szerint hét perc múlva állt be a halál.

A vonat többi része mintegy 2 és fél kilométerrel távolabb megállt. Reactorfighter leszállt, elgyalogolt Aszódig, ahol bekéredzkedett az állomásfőnökhöz éjszakára. Az állomásfőnök – göndör szőke hajú, lányos arcvonású ember – beengedte a kicsi irodába magához. Egész éjszaka ettek, ittak, és Reactorfighter kedvenc együttesét, a Heavy Troopers-t hallgatták szakadásig. Másnap Reactorfighter hazament a következő vonattal. Bár a felelősséget a MÁV néhány dolgozója volt kénytelen vállalni, sohasem találtak magyarázatot rá, hogy volt képes a vonat utolsó három kocsija leszakadni, hogy tudtak a kapcsok elvékonyodni. Bár 31 könnyű, és 5 súlyos sérültje volt az eseménynek, az egyedüli halálos áldozat Virbál főhadnagy volt. Ebben ugyan a véletlennek jutott a legnagyobb szerep (és ezt Reactorfighter is tudta, hogy semmi garancia nincs rá, hogy ha a vonat kisiklik, Virbál meghal, vagy mások is meghalnak, esetleg mások meghalnak, és Virbál nem, de nem tehetett mást Virbál bivalytermetével szemben), de természetesen ez is Reactorfighter „akciójának” tudható be. A hivatalos jegyzőkönyvben továbbra is ez áll: A baleset oka ismeretlen.

Így hát a Magyar Honvédség személyi állománya rövid időn belül három fővel csökkent. A halálunk miatt az elsőévesek nem sok könnyet ejtettek, így nem volt feltűnő Reactorfighter viselkedése sem (ezalatt a szokásos nemtörődömséget kell érteni), mikor egyik szobatársa izgatottan, a fegyverolajat és a rongyot eldobva szaladt elé a visszatérésekor, hogy a századparancsnokuk vonatszerencsétlenségben életét vesztette, és ő egy vállrándítással elintézte a néhai főhadnagyot.

Ezek után – egy-két apróbb affért leszámítva – nem volt több problémája Reactorfighternek a feletteseivel. Új parancsnokokat kapott Herczeg Gábor hallgató, Nagy Gábor hallgató, és Zentai Károly főhadnagy személyében. Herczeggel annyira jól megértették egymást, hogy később elválaszthatatlan barátok lettek. Ettől függetlenül a tananyag nehéz volt, és kellőképpen kimerítette őt, különösen a testnevelés. Itt azonban annyira összebarátkozott a tanárral, egy határozott kiállású, keménykezű, de emberséges századossal, hogy egy alkalommal megszüntette a súlyos fejfájását is annak a nukleáris reaktornak a segítségével, ami a testében üzemelt, habár akkor még ereje lényegesen gyengébb volt, nem volt képes a szemeivel is sugárzást koncentrálni egy tárgyara, ahogy a rendőrök pisztolyával, és a bilincsével tette. És később is csak igen mérsékelten használhatta.

Az utolsó három év is lepergett Reactorfighter számára a katonaságnál. A tisztté avatása után egy hónappal leszerelt, mivel már rendelkezett a szükséges tudományokkal, teljesítette a militarizmus főpróbáját. A további szolgálat értelmetlenné vált számára, így fogta a motyóját, otthagyta a katonaságot, és Miskolcra költözött, a már ismert Szent István utcai lakásba. Tudta, hogy sok ember van, aki ismeri őt, és megpróbálja időről időre megkeresni ilyen-olyan okból kifolyólag, de Reactorfighter már kivonult ekkorra a társas létből, valamint olyan dolgok birtokába jutott, amelyekről más nem tudhatott.

Talán ennek tudható be, hogy négyszer is lakóhelyet cserélt. Cókmókját – ami egy tábori ágyból, egy székből, egy számítógépből, és mindenféle egyéb holmikat tartalmazó nehéz faládákból állt – jobb híján árufuvarozókkal vitette a megadott helyekre, mivel ő maga semmilyen közlekedési ismerettel nem rendelkezett. A gépjárművezetés megtanulása még odébb volt ekkor, emiatt Reactorfighter nem aggódott. Mindennek eljön a maga ideje.