Reactorfighter visszatér 8. - Az ellenség arca

8. fejezet: Az ellenség arca

Sürgősségi üzenet Lambda főhadiszállásról:
ÜZENET ÉRKEZETT
Üzenetet vettük. Elsődleges nőnemű egyed halála nincs megerősítve, még életben lehet. Megerősítést kérünk darkerrel való szövetség létrejöttéről. Nem kaptunk jelzést az ellenség tartózkodási helyéről. Javallat: Temetők átvizsgálása. Másodlagos nőnemű egyedet őrizni tovább. Az ellenség főhadiszállását minél hamarabb megtalálni, és minden ellenséget elpusztítani. Figyelmeztetés: Ellenséges aktivitás erősödése.
ÜZENET VÉGE

A szertartásnak vége, mindketten felkészültek a legrosszabbra is.
Kellemes, esti szél fújdogált, mikor kiléptek a katedrális nehéz vaskapuján. A Raider érintetlenül állt a járdaszegélyen, várta őket, hogy tovaroboghasson velük. Mindketten aránylag nyugodtak voltak; amiért idejöttek, sikerült. Már csak idő kérdése, hogy legyőzzék a terjeszkedő Gonoszt. Betti most érezte először, hogy igazán kezdetét vette valami monumentális, világ sorsát eldöntő küzdelem, aminek tétje a darkervilág – és ezzel együtt az ő világuk – jövője.

Deviator még nem csatlakozott hozzájuk. Szüksége volt negyven percre, hogy ő is felkészülhessen a harcra, mikor is elindulnak oda, ahová már nagyon régen el kellett volna: A Deszkatemplom közeli temetőbe. Nem a kicsibe, hanem a fentebb található nagyba. Megállapodtak, hogy egy órán belül elmegy Reactorfighter pincelakásához, és onnan együtt indulnak majd a temetőbe.
- Akkor tudod, hová kell jönnöd? – kérdezte meg ellenőrzésképpen még egyszer Reactorfighter.
- Igen – bólintott komoly arccal Deviator. – A pincében jobbra az utolsó ajtó. A jelszó: „Darkerworld tervezet”.
- Helyes – hagyta jóvá Reactorfighter, és felugrott a Raiderre. Betti azonnyomban felült mögé, a rakétakilövő a hátán lötyögött, ahogy mozdult. Kicsit fészkelődött, mert nyomta az oldalát Reactorfighter jobb oldalára vetett impulzusfegyvere. – És vigyázz magadra nagyon az úton.
- Ti hasonlóképp – emelte fel jobb kezét Deviator. – Kísérjen szerencse utatokon.

Reactorfighter indított. A Raider motorja életre kelt, és a jármű lassan, Y alakban megfordult a szűk utcában. Reactorfighter ezúttal nem a forgalmas sétálóutcát választotta, hanem úgy döntött, az északi tehermentesítőn megy – a Deszkatemplom felé. Rövidebb út lett volna az, amelyiken idejöttek, de eszében volt, hogy a sátánista lány esetleg figyeli őt, és tudja, melyik útvonalon jött erre. A Széchenyi utcán esetleg egy jól felállított csapda várja. Semmiképpen nem akart kockáztatni, ha Maledict ilyen erős.
Deviator nézte, ahogy a Raider hátsó helyzetjelző lámpáinak a fénye elkanyarodik a Földes Ferenc gimnáziumnál, és őszintén remélte, hazaérnek épségben.
Az élőhalottakat le tudta győzni. De mást már nem fog, gondolta, miközben bezárta a súlyos kaput, és visszament a katedrálisba.

Reactorfighter ezalatt a városban engedett legnagyobb sebességgel vezette a Raidert át az útkereszteződésen. Elhagyták a szegényesen megvilágított, sötétbe burkolózó Madarász Viktor utcát, elhaladtak az APEH épülete mellett, ahol a buszmegállóban ácsorgó kevés ember már egyáltalán nem volt meglepve, mikor meglátta őket. A Deszkatemplom melletti elágazásnál egy PSZH – páncélozott személyszállító harcjármű – parkolt a magas, lepusztult sárga lakóháznál. Hatalmas gumikerekei nagyobbak voltak, mint a nyerges vontatóké. Reactorfighter felkészült rá, hogy megpróbálják megállítani őket, de nem történt ilyesmi. Ha voltak is benne katonák, bizonyára úgy gondolták, hogy ő is velük van.

A keskeny útszakasz magas bérházak, és a temető előkertje között húzódott. Betti és Reactorfighter sűrű pillantásokat vetettek a magas betontalapzatú vaskerítés mögé, de csupán elvadult fákat, bokrokat, és sírköveket láttak. Mindketten megkönnyebbülést éreztek, mikor végre lehajtottak az útról, és egy álló szemeteskocsit megkerülve rákanyarodtak az északi tehermentesítőre. Jobb oldalt egy benzinkutat hagytak el, utána erdős domboldal következett. A sűrű növényzetből csak néhol tűnt elő egy porladó, koszos betonfal, ami a nagy esőzések idején volt hivatott megakadályozni a talajfolyást. Pincék is voltak benne helyenként, tátongó nyílásuk szabad utat jelentett minden idetévedő hajléktalannak. Néhol utak vezettek föl a fák közé a dombra, ahol csupán elszórva lehetett találni egy-két lakóházat.

Reactorfighter gázt adott, és bekapcsolta a vizorját. Bár nem volt nagy esélye, hogy ilyen sebesség mellett bárki is nekik támadna, jobb félni, mint megijedni. Megelőzött egy viszonylag lassan haladó Nissan Primerát, és töretlen tempóban haladt tovább. A Raider reflektorának fényében egy vörös színű Mazda tűnt elő a sötétségből. A domboldal előtti füves gyepes területen állt, lekapcsolt lámpákkal.
Most olyan déja vu érzésem lett, gondolta Reactorfighter, és nem is vett volna tudomást a járműről, ha meg nem érzi, hogy Betti a jobb oldali vállpáncélját ütögeti.
- Az ott Karesz autója! – mondta hangosan.

Reactorfighter bizalmatlanul méregette haladás közben a kocsit, lelassította a Raidert, és felkormányozta a gyepre. A mögöttük haladó Nissan csendesen ment tovább, majd egy homokszállító dömper is követte.
- Megnézem, de ne számíts jóra. – állította meg végül a Raidert Reactorfighter. Ezúttal már rutinosan olyan irányba fordította kormányát, hogy veszély esetén elég legyen csak rápattanni, és indítani. – Ne felejtsd el, mi volt, mikor az Avason voltunk.
- Én is erre gondoltam. – kászálódott le Betti, és a tanult mozdulatokkal bekapcsolta a rakétakilövője célzóképernyőjét.
- A kocsiban nincs élőlény – jegyezte meg Reactorfighter.
- Nincs ám.
- Akkor nézzük meg.

Közelebb óvakodtak a kocsihoz. Betti egy rövid szemlével meggyőződött róla, hogy ez valóban Karesz autója. A slusszkulcs a kormány oldalában, rajta pedig ott lógott a műanyag akváriumban úszkáló kicsi csillagok. Alíz adta még Karesznak ezt születésnapjára.
- Betti! – szólalt meg egy kellemes hang a domboldal alján lévő hatalmas sáspáfrány-bokorból. – De jó, hogy itt talállak!
Karesz lépett elő a sűrűből, mire mindketten odafordultak. Betti a lassan közeledő alakra nézett. Ugyanaz a feketés ruha volt rajta, amiben az Avasi kilátóban a szórakozóhelyre belépett, ám több helyen poros volt, fekete rövid szövetkabátjának egyik ujja elszakadt, alatta a szürke pólóing szintén koszpecsétes volt, helyenként apró ágacskák, száraz levelek tapadtak hozzá.
- De jó, hogy jössz… - szólalt meg ismét mély hangján. Betti még sosem látta őt ennyire szépnek. Az arca kipirult volt, haja gondosan megfésülve, bár helyenként kócos. A szemei nem voltak fehérek.

Reactorfighter bizalmatlanul méregette Kareszt.
- Minden rendben veled? – kérdezte.
- Hát persze – Karesz megnyugtató hangsúllyal mondta ki, mintha mosolyogna, ám az arca továbbra is komoly maradt, és egyfolytában Bettit nézte.
- Gyere velem – nyújtotta ki Betti felé jobb kezét, és Betti önkéntelenül előrelépett egyet, leengedte a rakétakilövőt.
- Betti! Ne! – szólalt meg parancsolón Reactorfighter, és megragadta Betti bal karját, ám az nem fordult oda. Egyenesen Karesz szemeibe nézett.
- Gyere ide – ismételte meg a fiú, és közelebb lépett eggyel ő is. Alig két és fél méterre volt már csak Bettitől. Elmosolyodott, és ez a mosoly minden volt, csak vidám nem. Alsó ajkán a két apró fehér foghegy látványa azonnal eszébe juttatta Reactorfighternek, mivel is van dolga.

Elengedte Betti kezét, az impulzusfegyvert Kareszra emelte, és elsütötte. A fegyver egyik felső csövéből vakító fehér fénynyaláb vágódott Karesz mellkasába, aki védekezőn emelte maga elé mindkét kezét. A lövés a maga elé tartott jobb kezét érte, és az ifjú hátratántorodott, fejét oldalra fordította, és sziszegő hangot adott ki.
Betti azonnal magához tért, mikor a fehér fény eltalálta Kareszt, és megtörte a különös varázst. Felsikoltott, ledobta a rakétavetőt, és félreütötte Reactorfighter fegyverét. A következő lövés fehér csíkot húzva maga után tűnt süvített el a távolba.
- Ne! Ne lőj! – sikoltotta Betti, miközben félrelökte a fegyvert.
- Betti! – kiáltott rá Reactorfighter, és hátralökte. – Ez már nem Karesz! Nézz rá!

A lány azonnal abbahagyta a fegyver ráncigálását, és Kareszra nézett. A fiún egyetlen horzsolás sem látszott, nemhogy fegyver ütötte lyuk, csupán a jobb kezéről égett le a ruha, felfedve a bőrét. Önhitt vigyorgással állt ismét velük szemben, szeme fehérje eltűnt a vérben, pupillája bordó színűvé vált.
- A fegyvered mit sem ér velem szemben, halandó! – mondta gúnyos sziszegéssel.
- Vámpír! – kiáltott rá Reactorfighter a felismeréstől. Ezektől óvta őket annyira Deviator! Most már minden világos! Az élőhalottak csupán figyelemelterelés volt!
Betti teljesen lemerevedett egy pillanatra a félelemtől. A fiú látványa, és Reactorfighter kijelentése után nem volt kétséges számára, ki, vagy mi lehet az előttük álló Karesz. Azonnal felragadta a rakétavetőt, és rácélzott.
- Velem jössz, Betti! – indult feléje Karesz szélesen vigyorogva, feltárva megnyúlt szemfogait. Megnyerő arca gonosz vonásokba torzult.

Betti meghúzta a marokelsütőt. Gyors, halk süvítés kíséretében repült ki a rakéta a hosszú cső nyílásán, és fehér csóvát húzva maga után egyenesen a gyilkosan vigyorgó, vörös szemű lény felé tartott. Az meg sem próbált védekezni. A rakéta tompa, dübörgő zajjal robbant fel, fehéres-sárgás, szinte szabályos kör alakú robbanással. Betti meglepődve látta, hogy a tűzgyűrű szélein a világ hullámokban elmosódik, mint mikor valaki kavicsot dob a sima vizű tóba. Karesz magas torokhangon felszisszent, mint aki súlyos légzési elégteneségben szenved, majd hátrazuhant, egész felsőtestéről leszakadt a ruha.
Ám alatta a teste sértetlen volt.
- Ne várd meg, amíg feltápászkodik! – intett Reactorfighter a Raider felé. – Pucoljunk innen gyorsan!
Már fel is ugrott a Raiderre, az impulzusfegyverét a vállára vetette. Idegességében nem találta a slusszkulcsot. Betti futva követte őt, menet közben nagy nehezen a hátára ügyeskedte a fegyverét. Kattogtak az alkatrészek benne, ahogy a hosszú csövű Devastator-2 a hátát csapkodta.

Reactorfighter végre elfordította az indítókulcsot, a Raider motorja azonnal működni kezdett. Rémülten vette észre, hogy ellenfelük talpra ugrik, és kivicsorított fogakkal feléjük szalad. A nadrágját kivéve minden ruhadarabja elégett, a betűrt póló maradványai most is parázslottak.
- Betti! – kiáltotta Reactorfighter.
A lány azonnal felugrott mögé, nagyot huppant a bőrülés hátulján. Kis híján leesett róla a fegyver, mikor Reactorfighter tövig húzta a gázkart, és a Raider előreszökkent velük, esőtől fellazult földet és fűszálakat szórva a mögöttük lihegő vámpírra, aki már nyúlt is Betti felsője után. Előreugrott, és megkapaszkodott a Raider hosszúkás hátsó részének két oldalában, fenyegetően sziszegett, ahogy a műútra kivágódó háromkerekű húzta őt a földön, arcába sár és pocsolyavíz csapott, ahogy Reactorfighter áthajtott egy tócsán. Acélmarokkal szorította a jármű hátulját, és próbált lábra állni. Ám ez kivitelezhetetlennek bizonyult ilyen sebesség mellett. Ahogy megpróbálta megemelni valamelyik lábát, az megdobta őt az alattuk rohanó úttesten. Hihetetlen ereje volt, ahogy a Raiderbe kapaszkodva vonszolódott az aszfalton, ajkai közül dühös morgás tört elő.
- Itt van! – sikoltott kétségbeesetten Betti, amikor a zajokat meghallva hátranézett. A gyilkos, vöröslő szempárba bámult. Két sápadt kéz szorította a jármű hátulját. A vámpír nem tudta feljebb emelni egyiket sem, miközben a mozgó jármű alatti makadámburkolat folyton próbálta lerántani őt. Fekete nadrágja repedt, szakadt, foszlott, ahogy a gyors háromkerekű húzta őt maga után az aszfalton.
- Látom – felelte Reactorfighter meglehetősen nyugodtan. Az északi tehermentesítő véget ért a kanyarnál, az út a villamosvágányok mellé vezetett. – Kapaszkodj, Betti!

A lány szót fogadott, és a következő pillanatban a Raider felgyorsult ötven kilométer per órára. Reactorfighter birokra kelt a kormánnyal, és élesen bedőlt balra a kanyarban. Könnyítette a dolgát, hogy nem jött mögötte belátható távolságon belül senki. Betti erősen kapaszkodott, az ülés keskeny háttámlája valamennyire megtartotta őt, mikor a Raider élesen bekanyarodott. A vámpírt nem volt, ami megtartsa, tehetetlensége elrántotta őt a járműtől, bukfencezve-pörögve repült az útpadkára, és egy kupac földben landolt, rögöket górva szanaszét.
- Bámulatos vagy! – kiáltotta kitörő örömmel Betti, ahogy jobbra fordította a fejét, és látta, hogy szó szerint lerázták a potyautast. Ennyire még sosem volt közel a halálhoz. Nem is a halálhoz…hanem az elfogáshoz. Majdnem sikerült elkapnia engem. Vámpírjai is vannak annak a lánynak? Ezt nem hiszem el!

Reactorfighter – mily megdöbbentő – ugyanezen morfondírozott. Eddig voltak élőhalottak. Aztán volt az a rusnya büdös szörny. Most meg már vámpírok. Mi lesz a következő? Valami patás, ötven méter magas szarvas démon?
Ráfordult a villamossínekre, megelőzte a lassan vánszorgó sárga szerelvényt, és besorolt elé, közben folyamatosan a visszapillantó tükröt figyelte. Úgy látta, nem követi őket senki.
- Ezt nem hiszem el! – fakadt ki dühösen, és kikerült egy Ford Fiestát. – Eltaláltam impulzusfegyverrel, te is eltaláltad rakétával, és túlélte!
- A vámpírokat nem lehet megölni így! – válaszolta Betti. – Vagy ezüst a szívükbe, vagy karó, vagy ilyesmi! Ezek nem hatnak rá!
- Jó, jó, de ez akkor is hihetetlen! Egy nem evilági fegyverrel szemben is milyen ellenállóak! Ez a rakéta még az idegen fémekből készült páncélzatot is átszakítja! Neki meg meg sem kottyant!

Lehajtott a villamossínekről a Szent Anna térnél, megelőzött egy Mercedes mikrobuszt, ügyet sem vetett a volánnál ülő csodálkozó nőre. Már nincs messze a bázisuk.
- És mi lesz, ha ezután még többen jönnek? – kérdezte Betti, és még szorosabban ölelte át Reactorfighter derekát.
- Nem tudom – felelte ő, és lekanyarodott a Szent István útra. – Ha nincs más, használnom kell a tudodmit!
- Aha – Betti nagyon is jól tudta, mire gondol. Talán azzal meg lehet még állítani őket.
Végre odaértek a csíkos, széles bérházhoz. Reactorfighter nem bajlódott kanyarral; mikor látta, hogy senki nincs a járdán, és mögötte a gyepen, átlós irányban keresztülhajtott a járdán, és a garázssor melletti gyepes területen is. A Raider nagyot zökkent, mikor Reactorfighter lehajtott vele a gyepről, vízpermet-csíkot húzva maga után. Végül meghúzta a fékeket, és a Raider szinte azonnal megállt az ő garázsajtajuk előtt. Reactorfighter lenyomta a járművön a ráépített távirányító gombját, és az ajtó lassan nyílni kezdett.
- Szerinted jöttek utánunk? – fordult hátra egy pillanatra Bettihez, aki már leszállt a járműről, és csapzott haját igazgatta.
- Nem hiszem, hogy itt megtalál…

Mennydörgő, mély hangú, eszelős nevetés szakította félbe Reactorfightert. A garázsajtó felnyílt, fény gyulladt a helyiségben, és négy, kegyetlenül mosolygó embert világított meg. Reactorfighter leugrott a Raiderről, a szája nyitva maradt a rátörő csodálkozástól, és ijedtségtől. Bár csak négyen álltak egymás mellett, a vizor kijelzett egy ötödik alakot is mögöttük. Egy magas, vékony alakot majdnem földig érő, sötét köpenyben, kabátban, csúcsosodó fejjel, szinte fültől fülig érő groteszk, nyitott szájjal. Öblös, diadalmámorban úszó nevetése visszhangzott a kihalt utcán.
Maledict.
Reactorfighter hallotta, ahogy Betti felsikolt.
- Ezúttal nem menekültök! – kiáltott rájuk félig kacagva, ördögi vidámsággal, és a négy előtte álló ember felé lépett. A pillanat alatt Reactorfighter felismerte az egyikben a Varga és társa cégnek a sofőrjét, aki elvitte őt, és a felszerelését a gyártelephez, és még mindig ugyanazt a ruhát viselte. A másik Szalánczi Viktor volt, sportöltözékben. A maradék kettő egyikük számára sem volt ismerős. Mind a négyük sötéten mosolygott, és kihívóan előrelépett. A fehér neonvilágítás megvilágította kegyetlen arcvonásaikat, és vérködös szemeiket. A bőrük, bár kifogástalan volt, mégis nagyon sápadt. Szemmel láthatóan még nem akadt táplálékuk.

Reactorfighter és Betti hátrálni kezdtek, annyira megdöbbentette őket ez az irracionális megjelenése az ellenségnek. Belebámultak a vámpírok ölnivágyástól sötét, éhes arcába. Reactorfighter azonnal a kezébe kapta a fegyverét, de Betti képtelen volt rá, a rémület és a hátbatámadásuk okozta zavar annyira hihetetlennek tűnt számára, hogy képtelen volt bármit is tenni. Maledict újra elkacagta magát, hangjának gyűlöletes hullámai mintha rájuk zuhantak volna, zengett és morajlott a démon nevetése.
Az ellenség igazi arcai. Nem oszladozó, szétszabdalt hullaarcok, hanem pontosan ILYENEK!, gondolta villanásnyi idő alatt Reactorfighter.
- Állítsátok meg a harcost! – üvöltötte, nyitott szájából elő-előtekergett gyökérszerű kígyónyelve. Mindkét kezét a mennyezet fölé emelte, és a következő pillanatban egyszerűen eltűnt.
- Betti, menekülj! – kiáltotta Reactorfighter, és reflexszerűen tüzelni kezdett. Felugatott az impulzusfegyver, nehézlövedékei magas vonyításszerű robajjal csapódtak bele a négy vámpírba. Vicsorogva hátrált, egy percre sem szüntetve be a tüzelést, de képtelenség volt mind a négyüket sakkban tartani a fegyverrel. Szalánczi jobbról ugrani készült, mire Reactorfighter öt lövést engedett sorozatban a fejébe. A vámpír hátrazuhant az útburkolatra, és végigcsúszott rajta. A puska torkaiból előtörő hófehér fénysugarak szinte nappali világossággal borították be a sötét kis mellékutcának ezen részét. A házban több ablakban is fény gyúlt, és a megdöbbent lakók apraja-nagyja odatódult. Egyikük – egy hatvanéves öregember – kinyitotta az ablakot, és üvöltött valamit, de senki nem hallotta az impulzusfegyver munkagépre hasonlító tüzelési zajától.

Betti futásnak eredt, a rakétakilövővel a kezében, apró kopogó léptekkel kezdett el rohanni az utcán fölfelé, a vele szemben lévő háztömb irányába, ahonnan szintén több tucat ember nézett le az utcára.
- Segítsenek! – kiáltott a ház felé olyan hangosan, amennyire futás terhelte tüdejéből tellett. – Megtámadtak! Segítsen már valaki!

Reactorfighter hallotta Betti kiáltozását, de képtelen volt utánarohanni. A vámpírok nekiszorították a teniszpálya fehér kerítésének, és hiába lőtte őket, amint elestek, azonnal felugrottak. Dühtől vicsorgó fogakkal eresztett egy sorozatot a fuvarosba, látta is, ahogy a rojtosra lőtt ruhás alak felbukik, ám ekkor egyikük oldalról ráugrott az oldalára, és a földre döntötte őt. Reactorfighter a hátára esett, a fegyvere kiesett a kezéből. Szalánczi felragadta őt, és keményen a drótkerítésnek csapta. Reactorfighter a földre roskadt. Kétségbeesetten rúgott bele egyikükbe, ám az csupán hátrébb tántorodott. Minden erejét összeszedve próbált meg felállni, de képtelen volt rá. Mind a négy vámpír rajta volt. Ketten a kezeit fogták le, ketten a mellkasán térdeltek, egy kéz pedig a páncél rovátkolt nyakrészét próbálta meg feszegetni. A sisakját egyikük kicsatolta és letépte a fejéről, így közvetlen közelről látta az éjszaka teremtményeit, akiket egy ismeretlen, sátáni erő újra a világba szólított, hogy folytassák szentségtelen, tisztátalan életüket. Torz boldogsággal nevettek fel, ahogy lassanként lejjebb húzták a nyúlékony nyakvédőt. Messziről valahonnan ismét felhangzott Maledict kacagása.
- Azt hiszitek, legyőztetek? – nyögte Reactorfighter összeszorított foggal, mindkét kezét ökölbe szorította, és szította, szította magában a dühöt, magasra csaptak benne a pusztítás lángjai. Maga elé képzelte a hatalmas, büszke reaktort, amint ontja magából sárga sugárzását, morajlik, forognak körülötte a sugárgyűjtő szigetek, belső magja sárgán ragyog, pulzál, és zöld elektromos kisülések szántanak végig a reaktortér világos falain. Rájuk vetette izzó tekintetét.

Hihetetlen volt a hatás. A vámpírok megmerevedtek, majd magas, fájdalomtól terhes torokhangon sikítani kezdtek. Fejükhöz kaptak, majd felsőtestükhöz, visítottak kínjukban.
Reactorfighter azonnal talpra szökkent, ahogy megérezte, hogy ellenfelei ereje meggyengült. Maga elé emelte mindkét öklét, szorította, szorította őket, ahogy összeszorította a fogait is, felszabadította magában az energiát. A vámpírok térdre roskadtak, sikítottak fájdalmukban, a fejüket fogták, a mellkasukat markolták, ahogy égette, égette őket Reactorfighter, az élő atomenergia, több tízezer gray sugárzás gyilkos ereje. Végül egy utolsó, fülsértően éles sikollyal a földre zuhantak, mintha öt törött üvegcserepet húztak volna végig egy palatáblán. Lélek nélküli arcuk szörnyű grimaszba torzult, szemeik elfeketültek.

Reactorfighter leeresztette az ökleit, és mély lélegzetet vett. Érezte, ahogy a szabad atomenergia lassan visszaszorul a testébe, lezáródnak a kapuk, és nem maradt más, csupán a méreg halvány árnyéka. Egy ilyen méretű sugárcsapás négy éve alaposan kimerítette volna, de mostanra már alig volt több egy enyhe csökkenésnél, mint amikor vért vesznek az embertől.

És ekkor az utcai lámpák fénye vörössé változott. Reactorfigher azonnal felkapta a földről impulzusfegyverét, és megpördült. A garázsban világító neonlámpa fénye is égővörössé változott. A lakásokból a lámpák vérszínű fényt ontottak az utcára. Az utca túlsó vége közelében egy térdelő alakot látott. Fehér fénygömbök libegtek-ugráltak körülötte, a vörös fény alaktalan csomókká állt össze,és tornádószerűen hömpölygött, kavargott körülötte.
Reactorfighter, sisakját a földön hagyva, futásnak eredt, előretartotta impulzusfegyverét. Széles lépetekkel sprintelt az alak irányába.
- Betti! – kiáltotta torkaszakadtából, és minden erejét beleadva futott tovább. Egy homályos, vörös sokszögalakzat egyenesen az orra előtt suhant el, kesernyés szaggal töltötte meg körülötte a levegőt. Piros fénycsíkok szabdalták körülötte a levegőt, suhogás, és halk, összemosódó suttogás hangját hallotta. Egy másik vörös fényalakzat átsuhant a testén, és őt azonnal kiverte a verejték, ahogy hőhullám járta át a testét. Küszködve, a forrongó levegőtől fulladozva küzdötte magát előre. A térdelő alak ekkor az égnek emelte az arcát, és egy hatalmas, fehér villanás elvakította, majd hátralökte nagy erővel Reactorfightert. Hátrazuhant az aszfaltra, impulzusfegyvere csattanva esett mellé. Mikor látása ismét tiszta lett, eltűnt a vörös fénytornádó, a lámpák ismét gyenge, fehér fénnyel világítottak. A hangok elhaltak, csend telepedett az utcára. Csak az ijedt lakók távoli beszédfoszlányai hallatszottak.

Betti és a térdelő alak nem volt sehol.
- Betti! – ugrott talpra azonnal Reactorfighter, és odarohant, ahol korábban a térdelő alak volt. Mindössze egy fekete porból álló körvonalat látott a földön. Mellette egy méterrel Betti rakétakilövője feküdt a földön.
Maledict magával vitte Bettit.
Reactorfighter erőtlenül engedte le a fegyverét, és térdre roskadt. Lehajtotta a fejét, és hangtalanul sírni kezdett a haragtól, és a tehetetlenségtől. Már nem tehetett semmit.
Egy kéz érintette meg a vállát, majd még egy. A lakók közül sokan kiszaladtak, és odasereglettek Reactorfighter köré. Éppen úgy, mint Betti köré annak idején. Reactorfighter fel sem nézett. Szinte teljesen mindegy volt már neki, hogy barát-e vagy ellenség az illető.
- Uram…uram, jól van? – kérdezte egy aggódó női hang.
- Mi történt itt? – szólalt meg valahonnan egy ideges hangú férfi is.
Micsoda az ő idegessége az enyémhez képest!, gondolta lemondóan Reactorfighter, és lassan, gépies mozdulatokkal felállt.
- Szent Isten, maga tiszta vér… - lépett hátra az először megszólaló hang tulajdonosa, egy testes, középkorú asszony. – Mi volt ez?
- Elvitte – Reactorfighter nem tudott mást mondani, iszonyú erővel próbált úrrá lenni az újra feltámadó rettenetes haragján. Szemeiből könnyek patakzottak. – Megkaparintotta Bettit…
- De hát ki tette ezt, és hogyan? – kérdezte egy férfi, az ijedtségtől magas fejhangon.
Reactorfighter lerázta magáról a kezeket.
- Menjenek innen gyorsan! – mondta parancsoló hangon, és olyan tekintettel nézett végig az embereken, hogy egy falióra is megállt volna tőle. – Ezt ő tette! Aki az élőhalottakért felelős! Maledict volt az!

Az emberek félve húzódtak hátra, mikor Reactorfighter felvette a földről a rakétakilövőt, és lassú lépésekkel visszafelé indult az utcán, jobb kezében a hatalmas, tömzsi fegyvert lengetve. Mióta éltek, nem történt egyikükkel sem ilyen rendkívüli esemény. És most egyszerre csak megjelent ő, talpig valami különös páncélruhába öltözve, kezében egy hatalmas, idegen fegyverrel, négyen megtámadták őt, akik két perccel később minden ok nélkül összeestek, és meghaltak…majd látták a lányt szaladni, látták, hogy valami ráveti magát hátulról, lefogja, és minden vörösbe borult, hatalmas, körbeforgó vörös fény-forgószél jelent meg a fekvő lány körül…és meglátták azt a feketébe öltözött, magas férfit, aki megragadta őt.
Végül pedig a mindent eltakaró fehér villanást.
- De hát…ki maga?
- Mi ez a ruha?
- Ki az a Maledict, és miért támadta meg a lányt?

Reactorfighter megállt. Fújtatott egyet, olyan hangon, mint egy felhergelt bivaly, majd megpördült, félig felemelte a fegyverét, és a rémülten hátráló embertömegre nézett.
- Azért küldtek, hogy öljem meg azt, aki mindezért felelős. Ez a Maledict egy gyilkos, rohadt démonfajzat, aki meg akarta kaparintani a lányt, és most sikerült is a féregnek! Menjenek haza, mindannyian, szálljanak le rólam, és ne küldjenek utánam senkit! – szinte üvöltött, ahogy a rászegeződő szemek kereszttüzében beszélt. – És senkinek ne nyissanak ajtót!
Meg sem várva, mit válaszolnak az emberek, sarkon fordult, és lassú, nehéz lépésekkel továbbment az utcán.
Lábdobogást hallott, ahogy a megrettent tömegből néhány ember utánaszaladt.
- Kérem, hadd segítsünk… - szólalt meg fojtott hangon egy harmincas éveiben járó, baseballsapkát viselő férfi.
- Maguk nem tudnak – mondta monoton, fakó hangon Reactorfighter. Odaért a drótkerítéshez, felemelte a sisakját, és a fejébe csapta. Örült, hogy elrejtheti keserű arcát és könnyeit a bámészkodók elől. – Egyvalaki tud már csak. A darker.

Leült a drótkerítés melletti járdaszegényre, fegyvereit lefektette a földre, és várt. A lakók lassan ismét körécsoportosultak, akár tyúkanyó köré a kiscsibék. Már nem rémülten, inkább kíváncsian szemlélték a magányos hős figurát.
- Hívjuk a rendőrséget? – kérdezte egy másik lakó.
- Fölösleges – legyintett erőtlenül Reactorfighter. – Az élőhalottakkal sem tudtak elbánni. Már épp elég ember halt meg. Meg kell állítani Maledictet. És erre csak Deviatorral vagyok képes.

Csendben keresztbefonta karjait a páncél térdvédőin, és rájuk hajtotta a fejét. A lakók illedelmesen csöndben maradtak. Hála Istennek, egyetlen tizenkét éven aluli sem volt közöttük, a holtra rémült szülők mindent elkövettek, hogy csemetéiknek semmi baja sem eshessen. A múlt éjszaka óta minden szülő jobbá vált.
Eljött hát érte, gondolta csalódottan, keserűen Reactorfighter, és figyelmen kívül hagyta a körülötte állók ideges suttogását, beszélgetését. Deviatornak igaza volt, nem vigyázhatok rá örökké. Előbb-utóbb elragadták volna őt, hamarabb, mint ahogy megtalálhattuk volna a sátánistát, vagy Maledict-et. Megtaláltak bennünket, és még ajtó sem kellett nekik, hogy bejuthassanak a garázsba. Ez teljesen logikus volt…a lány végig elhitette velem, hogy az élőhalottak a legveszedelmesebb ellenségeik. A fenét. Ők csak egy rakás tetem voltak, puskával, meg minden szarral. Nem ők voltak az a kihalt faj, akikről a barátaim írtak. Hanem a vámpírok. Ők az igazi éjszakai teremtmények, és sokkalta veszélyesebbek, mint az élőhalottak. Ha ők is így elszaporodnának, és éjszaka előjönnének a darkervilágból, senki nem lenne képes megállítani őket. Először Miskolcot pusztítanák el.

Aztán ahogy egyre többen és többen lennének, továbbmennének Mályiba, Szirmabesenyőbe, Szikszóra. Az emberek nem tudnák elképzelni, mi történt a miskolci lakosokkal, a rendőrség semmit nem tudna tenni velük, még ha találkoznának is vámpírokkal. Ők is csatlakoznának hozzájuk. Azután tovább és tovább mennek. Felbukkannak Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában…mindenhol. És az ember tehetetlen lenne velük szemben. Így menne egészen addig, amíg élő ember marad a Földön. Egycsapásra megoldódna a globális felmelegedés, a túlnépesedés, és a légszennyezés problémája, ha már nem maradna ember a Földön…viszont az éhínségé nem. Ha nincs kiből táplálkozni, előbb-utóbb ők is elpusztulnak.
- Vámpírok voltak – suttogta maga elé, nem érdekelte, hány lakó hallja meg. – Meg kell állítanunk Maledictet.
- Tessék? – kérdezte egy öreges női hang mögüle.
- Semmi – emelte föl a fejét fáradtan Reactorfighter. Kikapcsolta a vizorját, ami még mindig működött. Az utolsó lehetőségem Deviator. Utánunk megyünk, és a darkervilágban fogjuk megölni őket, gondolta újra és újra. A keze ökölbe szorult a fel-felcsapó habos haragtól, próbálta türtőztetni magát, amennyire csak tudta. Nem ölheti meg ezeket az embereket maga körül csak azért, mert túlontúl dühös volt. Már ura volt az erejének ugyan, de még a legjobb atomreaktorban is bekövetkezhet nukleáris leolvadás.

Nukleáris leolvadás. Milyen helyénvaló kifejezés!, gondolta nyomott kedvvel.
Végre-valahára feltűnt a háztömb bal széle felől Deviator. Ringó csípővel, kecses, apró léptekkel közeledett felé, majd mikor látta, hogy Reactorfighter egyedül van, és milyen látványt nyújt az arckifejezése, azonnal meggyorsította lépéseit. Reactorfighter kínlódva felállt, mindkét fegyvert a hátára vette.
- Most menjenek haza – szólt hátra a lakóknak semleges hangon, mint valami robot. Azok pedig – talán mert már bőven eleget láttak – engedelmeskedtek.
Deviator aggódó lépésekkel sietett Reactorfighter elé.
- Itt járt Maledict. – jelentette ki, és komor pillantással nézett Reactorfighter harci vizorjába.
- Igen. És sikerült elragadnia Bettit. – mondta teheteten, színtelen hangon Reactorfighter.
- Ne félj, Reactorfighter. A lánc a nyakában meg fogja védeni.
- Megvédi!? Mitől?
- Maledict-től nem tudta…de mástól igen. Bízz a hit erejében. Ő is bízik benne.
Reactorfighter lehajtotta a fejét.
- Mit számít ez most már…elvitte őt. És sosem fogjuk megtalálni. Mire megtalálnánk, már legalább hatszor megölték. És ami a legrosszabb: kinyithatják a darkervilágot most, hogy ő is megvan.
- Igen, kinyitották. – Deviator hangjából érződött a félelem, de valamelyest megnyugtató tónus is került bele. – És tudom, hol vannak. Érzem.
Reactorfighter felkapta a fejét erre.
- Tudod?
- A Deszkatemplom melletti temetőben nyílt meg a kapu a darkervilágba. Érzem jelenlétét, s érzem a terjeszkedő Gonoszt. Ha behunyom szemeim, érzem a világom segélykiáltásait. És mikor kérdezek, merre van a darkervilág vége, a temetőt látom. A Deszkatemplom feletti temetőt.

Kattanás hallatszott, ahogy Reactorfighter levette egy pillanatra a válláról az impulzusfegyverét. Alig negyven lövés volt benne, sokat elhasznált belőle, mikor a vámpírokat próbálta távol tartani magától. Visszalökte a vállára, és a már lezáródott garázsajtó előtt álló Raiderre mutatott.
- Akkor legfőbb ideje, hogy induljunk.
Deviator beleegyezőn bólintott. Ő is készen állt az indulásra.
- Te mit hoztál? – kérdezte Reactorfighter, mikor felszállt a járműre?

A darker lány karcsú derekán egy fekete bársony, övtáskára hasonlító erszény lógott. Meglazította az összefogó zsinórt, és széthúzta a száját. Egy olajfából készült feszület került elő, felületén barna-vörös-kék összefonódó díszítés tűnt elő az arany Krisztus-szobor alól. Két kis üveg szentelt víz. Egy kék bőrből készült, aranyozott szélű szentségtartó, benne a szent ostya. Egy sötét üveg, benne ismeretlen folyadékkal. Egy vékony ezüstlánc, rajta egy kör, benne fekete porcelánágyon egy különös szimbólum.
- A magam fegyvereivel veszem fel a harcot a Gonosszal. – mondta közömbösen, és ismét összehúzta az erszény száját.
Reactorfighter tudomásul vette.
- Lehet, hogy kényelmetlen lesz a...ruhád miatt, de mögém kell ülnöd. – a Raiderre mutatott. – Ezzel fogunk menni.
- Értem – egyezett bele Deviator.

Nem volt több megbeszélnivaló, egyikük sem volt beszédes kedvében. Reactorfighter elindította a Raidert, megvárta, amíg Deviator felmászik mögé, tolatott egy keveset, majd megindult előre. A darker lány automatikusan Reactorfighter derekába kapaszkodott, aki miután meggyőződött róla, hogy nem fog leesni, kövér gázt adott. A Raider motorja alig hallhatóan felmordult, a műszerfalon megugrott a mutató, és már repültek is a sötét éjszakában, villámgyorsan átrobogtak a villamossíneken, és a villogó sárga fényen, hangos kerékcsikorgással fordultak be az északi tehermentesítő útra. A bal oldali útról közeledő Lada sikoltva fékezett, a vezető trágárságokat üvöltözött a gyorsan távolodó jármű után.
Deviator meg sem szólalt, miközben Reactorfighter komor arccal vezette a Raidert, és kerülgette azt a kevés autót, ami ilyenkor is az utcán volt. Csöndben, szomorú arccal ült a fiú mögött, szemeit időnként lehunyva.
- Zavar, ha bekapcsolok zenét? – kérdezte Reactorfighter, csak hogy megtörje végre ezt az idegesítő hallgatást.
- Nem – felelte teljesen érdektelen hangon Deviator. Őt most egyedül a darkervilág sorsa érdekelte.

Reactorfighter vállat vont, és elindította a CD-lejátszót. A hangszórókból felcsendült a Heavy Troopers Mind control című dalának második része. Pergő ritmusa remekül illett a gyors tempóban száguldó Raiderre, kellemes, vészjósló környezetet teremtve Reactorfighter számára. Most valóban az utolsó csata következik, és a sátánista lánynak sikerült kivívnia a legsötétebb haragját.
- Dark-goth metálzenéd nincs? – kérdezte alig hallhatóan Deviator.
- Sajnos – felelte Reactorfighter. – Csak new age, háborús zene, metal, power metal, és military metal.
- Értem.

Nagy sebességgel hajtottak el a Fazekas utcai általános iskola mellett. A Pláza sarkán lévő kereszteződésben égett ugyan még a jelzőlámpa, de nekik zöldet jelzett. Reactorfigher azonnal berobbant a kereszteződésbe, élesen megfordult, egy ideig haladt a széles úttesten, majd a megfelelő helyen lefordult balra, a Deszkatemplom felé anélkül, hogy az irányjelzőt kitette volna. Már annyira benne vagyunk nyakig a szarban, hogy egyszerűen túl ironikus lenne, ha egy közúti baleset érne minket, gondolta Reactorfighter. A zene gyorsabb ütemre váltott, hát Reactorfighter is gázt adott. Mikor a temető kerítéséhez értek, kikapcsolta a zenét. Nem akart több zajt csapni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Teljesen evidens, hogy a sátánista lány számít az érkezésükre.
A Raider lelassított. Reactorfighter árgus szemekkel figyelte menet közben a temető magas kerítését, igyekezett észrevenni minden apró, a szokatlantól eltérő dolgot. Alig érezte, hogy Deviator kezének szorítása gyengül a derekán. A darker lány hátravetette a fejét, és fojtottan felnyögött.
- Mi baj van? – fordult hátra Reactorfighter, és még jobban lelassított.
- Bent vannak… - nyögte erőtlenül Deviator. – Ott vannak…a világomban…siessünk, kérlek…
- Igen – Reactorfighter újra gázt adott, és lekapcsolta a távolsági fényszórókat. Nem lett volna szabad városban használni őket, de Reactorfightert ez „atomra” nem érdekelte.


Az utcának vége szakadt. Eljutottak a hármas kereszteződéshez. Jobbra sötét, fákkal szegélyezett út vezetett a temető főbejáratához, meredek emelkedőn. Egy „Egyirányú utca” feliratú közlekedési tábla állt mellette a dudvában.
- Kapaszkodj, felmegyünk. – szólt hátra Reactorfighter, és még több gázt adott. A Raider kezdetben lassan kezdett mászni az elkanyarodó, árnyas úton. Egy árokba döntött bicikli hevert a gödrös, réteges út mellett. Reactorfighter már meg sem állt, hogy megnézze.
Kiértek a kanyarból, előttük két mohos, vastag téglaoszlop között, kinyitva várta őket a temető bejárata.
- Ellenséges területre lépünk – szólalt meg szertartásosan Reactorfighter.
- Érzem a Gonosz jelenlétét – erősítette meg Deviator. – Ez a főbejárat. Maledict sejti, hogy a hátsó kapun próbálkozunk.

Sötét volt a temetőben nagyon, amennyire a vaskerítésen át látta. Fejfák, sírok, sírkövek, és alacsony fák útvesztője volt, helyenként dombok emelkedtek ki a talajból, amikre kriptákat építettek. Macskaköves utak, és kitaposott földutak szabdalták keresztül a kihalt vidéket. Alacsony, régimódi villanyoszlopok álltak a fontosabb utak mellett, a közvilágítás kékesfehér, mosott fényköröket rajzolt a zöld növényszőnyeggel benőtt talajra, a betonszínű sírokra, a kereszt alakú fejfákra. A kapu mellett is állt két fehér lámpa, némán világították meg a nyitott kapuszárnyakat, és a temető belsejébe vezető macskaköves utat.
Semmi rendellenes nincs itt. Minden olyan békés, gondolta Reactorfighter. De Deviator szerint itt van a központja az ellenségnek.
- Biztos vagy benne, hogy itt vannak? – szólt hátra. – Csönd van, és hullaszag.
- Igen. Itt vannak! – válaszolt Deviator, a végén felemelte a hangját, és előremutatott. Reactorfighter azonnal visszafordult, és épp hogy csak jobbra tudta kapni a Raidert. Egy páncéltörő rakéta süvített el mellette egy fél pillanattal később, füstcsóvát húzva maga után. Irgalmatlan durranással talált telibe az út szélén egy szilfát. A fa kettőbe hasadt, és eltört, egyik vastag fele az útra zuhant, elvágva a visszavonulás útját.

Egy erősen tépett, szakadozott ruhát viselő, viaszfehér bőrű élőhalott jelent meg a kapuban, fején katonai acélsisak, halántékából hatalmas, csúcsos dudor nőtt ki, mint valami abnormális csontkinövés. A vállán egy RPG-7 páncéltörő gránátvetőt egyensúlyozott, azzal lőtt rájuk az előbb, miközben térdelt. Hangos, kutyaszerű morgást hallatott, és újabb gránátot keresgélt az övében, de Reactorfighter nem adott időt rá neki.
- Fogódzkodj erősen! – kiáltott Reactorfighter, gázt adott, és egyenesen az élőhalottnak rontott. Az utolsó pillanatban kissé jobbra rántotta a kormányt, és mindkét oldali féket meghúzta, épp mikor az élőhalott a második rakétát igyekezett beleerőltetni a csőbe vicsorogva. A Raider hátsó kerekei csikorogtak, a tehetetlenségi erő kivágta jobbra a jármű hátulját, és nagy erővel nekivágta az élőhalottnak, aki diszkoszként repült neki a temetőkapu egyik oszlopának, és szó szerint felkenődött rá. Elhaló hörgést hallatott, mint egy rossz kávéfőző, majd végigvágódott a földön, szájából vérpatak buggyant elő. A gránátvető elrepült a sötétbe, és nagy csengéssel lepattant egy sírról.

- Jaj! – Deviator aprót sikkantott a meglepődéstől. Reactorfighter újra felgyorsította a háromkerekűt egy kissé, lassú tempóban vezette végig a macskaköves úton, amíg véget nem ért egy magas szomorúfűzfánál. Előttük egy hosszan elnyúló domb magasodott.
- A világon most minden darker érzi, hogy valami készül a világukat megfertőzni. – mondta halkan Deviator. – Mindenki azt érzi, aki az én vérem.
- Ne aggódj. Megtaláljuk a bejáratot. – nyugtatta meg Reactorfighter, miközben lassan jobbra fordult. A macskaköves út tovább folytatódott, lassú ívekben kanyarodott hol ide, hol oda. Szürke sírkövek, vaskerítéssel körülzárt, fekete márvány síremlékek, katonás rendben álló fejfák tűntek elő a lámpa sápadt fénykörében. Egy kőből épült madáritató. Egy kút. Mögöttük fakeretes falú téglaépület alakja sejlett fel.
- Arra, igen. – mondta Deviator.
- A ravatalozó? – kérdezte Reactorfighter.
- Igen…

Lassanként elhagyták az utolsó néhány, gondosan megmunkált sírkövet is, a macskaköves út kicsi térré szélesedett ki a ravatalozó bejárata előtt. Reactorfighter megállította a Raidert, és leszállt róla, egyik tárolózsebébe téve az indítókulcsot. Lesegítette Deviatort, aki elborzadt a látványtól, és azonnal keresztet vetett.
A ravatalozó bejárata melletti fakeretre sok-sok virágot erősítettek, igaziakat és műanyag virágokat, koszorúkat, ezeket most valaki mind letépte, összetaposgálta, és szétszórta. A téglafalon vérrel rajzolt különös szimbólumok és hieroglifák tűntek fel a Raider reflektorának fényében. A ravatalozó vastag, barna tölgyfa ajtaján szintén egy kocsikerék méretű pentagram volt felfestve, különös vonalak, karikák, és sokszögek voltak az ötágú csillag köré rajzolva. Az ábra fölött alvadt vérrel a 666 szám volt olvasható.

Deviator levegő után kapkodott a szentségtörés láttán. Meglazította az erszényét, és kivette belőle a keresztet. A feszület halványan, fehér fénnyel pislákolni kezdett, ahogy a kezébe fogta. Reactorfighternek az élőhalottak szemeit juttatta eszébe.
- Ez…iszonyatos… - mondta dühvel, és megvetéssel a hangjában.
- Ne is mondd – nézett végig a pusztításon Reactorfighter. – Micsoda barbár népség. Ilyet tenni egy temetővel!
Motoszkálás hangja hallatszott a ravatalozó épületének két oldalánál álló urnafalak mögül. Két újabb vörös szemű, gonosz mosolyú ember mászott elő a bokrokból.
- Vámpírok! – mutatott rájuk Reactorfighter, és hátrébb húzódott. Deviator előlépett. Nem volt félelem az arcán, csak mélységes megvetés, és elszántság. Felemelte a keresztet, és átható pillantással nézett a közeledő, vörös szemű lényekre.
- Távozzatok innen, Gonosz gyermekei! – kiáltott hangosan rájuk, mint a kutyára a gazdája, ha valami rosszat csinált. – Isten nevében megparancsolom!

A feszület már határozottan, egyenletes fehér fénnyel világított. A két, közeledő vámpír vigyora lehervadt, görcsös, fájdalmas kifejezés jelent meg az arcukon. Dühösen morogtak, kezeikkel feléjük kapkodtak, de nem mertek közelebb jönni.
Reactorfighter előlépett, és élvezte, ahogy tudatát hatalmába keríti a bosszúvágy. Összeszorította mindkét öklét, arca elé emelte, és gyilkos tekintettel nézett a két sziszegő, vörös szemű vámpírra.
- Csak ti őrzitek az átjárót? Az a lány úgy látszik mégsem ismer engem!
Mindkét szeme éles fénnyel felvilágított, a fény a szivárványhártyáját is felfalta. Minden haragját összegyűjtötte, és a két vámpírra küldte. Azok felvisítottak magas, csikorgó hangon, és a fejükhöz, szemükhöz kaptak. Deviator megdöbbenve nézte, ahogy a fiú összeszorított fogakkal hol az egyikre, hol a másikra néz, azok pedig sikoltoztak, vergődtek kínjukban, a hajukat tépték, ahogy a sugárzás egyre emésztette őket belülről.

- Lépj hátra, Deviator! – figyelmeztette Reactorfighter, és mindkét kezét kinyitotta a vámpírlények irányába. Zöldes-okkersárga villámnyaláb csapott ki nyitott tenyeréből, és cikázva egyenesen a két vergődő, sikoltó lénybe vágódott. Azok egyetlen, egyre magasodó hangú sikolyt hallattak, majd porrá omlottak. Úgy haltak meg, hogy a sugárzás egész egyszerűen elemésztette lélek nélküli testüket.
Elégedetten, és kissé kifáradva engedte le kezeit, mikor látta, hogy csupán egy-egy kupac por maradt a két vámpírból. Mélyeket lélegzett, a ravatalozó falának támaszkodott, és lassan-lassan megnyugodott. Deviator csodálkozva lépett oda, jobb kezében a még mindig világító keresztet tartva.
- Mondd…hogy voltál erre képes?
- Tőlük kaptam a hatalmat – felelte Reactorfighter zihálva. – Nehéz volt először megszokni, de most már gond nélkül tudom használni. Voltaképpen egy gyors magfúziót szabadítottam el bennük…szétkergettem az atomjaikat. Nem véletlenül hívnak engem Reactorfighternek.
- Igen, értem. – Deviator sokkal nyugodtabb volt ettől. Nem volt nála sem facövek, sem ezüst nyíl, semmi olyasmi, amivel meg lehetne ölni végleg egy vámpírt. A feszülettel sakkban tudja őket tartani ugyan…de ez volt minden!

Reactorfighter komolyan ránézett: - Ilyenkor menj távolabb. Nem akarlak téged is lerombolni véletlenül.
A darker lány komoly arccal bólintott annak jeléül, hogy megértette. Nem sokat tudott ugyan az atomerőművek, és a reaktorok működési mechanizmusáról, de – mint az várható volt – mindig is tisztelte a felsőbb erőket. Mellesleg érezte, hogy Reactorfighter nem egészen az, aminek látszik. Az elmondott igazságról sosem lehet tudni, hogy mennyire igaz…
Reactorfighter kinyitotta balszélső zsebét, elővette cigarettáját és gyújtóberendezését. A vérrel firkált falnak dőlt, és rágyújtott. Deviator kíváncsian, fejét félrebillentve lépett közelebb, mint aki csodát lát.
- Ez is tőlük van, igaz? – mutatott a gyújtóra.
- Bizony! – tette el a fémrudacskát a cigivel együtt Reactorfighter. – Gondolati úton lehet vele lángra lobbantani egy kis méretű tárgyat.

A darker lány felvonta az egyik szemöldökét, de nem látszott rajta, hogy le lenne nyűgözve. Reactorfighter nem sokat gondolkozott rajta, miért. Az ő világában a csodák mindennaposak, ahogy a Biblia is tele van csodálatosabbnál csodálatosabb eseményekkel. Jerikó falai leomlottak, mikor Mózes és serege hétszer körüljárta a várost, és megfújta a trombitáit. Illés próféta egyetlen szavával iszonyatos szárazságot idézett elő a gonosz Áháb király országában. Jézus képes volt holtakat feltámasztani, betegeket meggyógyítani, borrá változtatta a vizet…annyi jót tett az emberekkel, ők mégis rosszal fizettek érte. Vérzett ő, s meghalt a kereszten miértünk.
Deviator az ajtóhoz lépett, figyelmesen nézte a pentagramot, az ábrákat, a köröket, a különös szimbólumokat kirajzoló vonalakat.

- Itt ér véget ez a világ. Itt kezdődik az én valóságom. – szólalt meg szertartásosan, és kezét az ajtó fekete, széles kilincsére fektette. Füst szállt fel a keze alól, mikor hozzáért a fémhez. A lány felsikoltott fájdalmában, és elrántotta a kezét, mintha áram rázta volna meg. Vörös égési sebek jelentek meg a tenyerén ott, hol hozzáért az ajtónyitó szerkezethez. Deviator magához szorította a kezét, és haraggal nézett az ajtóra.
- A Gonosz lepecsételte…éget a jelenléte! – suttogta utálattal a hangjában.
- Majd én – lépett oda Reactorfighter. Először alaposan szétnézett, nincs-e élőlény a közelben. Az ajtó mögött semmit nem jelzett a vizor…viszont az egyik urnafal mögött fekvő, élő alak körvonalai rajzolódtak ki.
- Várj egy kicsit. Látok valamit. – fordított hátat az ajtónak, és fegyverét készenlétben tartva az urnafal mögé lépett. Egy vékony alakot látott háton feküdni a fűben, fehér felsőruházatban, és farmernadrágban. Betti volt az.
- Gyere gyorsan! – szólt hátra sürgetően Deviatornak. – Megvan Betti!
- Nézd meg a nyakát! – javasolta Deviator, miközben világító keresztjét magához szorítva sietett oda a guggoló Reactorfighterhez. Betti nyakán nem voltak sebek. Szemei csukva voltak, mellkasa emelkedett-süllyedt.
- Életben van! – tört ki vidáman Reactorfighter.
- A feszület megóvta – felelte rá Deviator. – Nem voltak képesek vámpírrá változtatni őt. Meghagyták az életét!

- Betti! Betti! Ébredj! – próbálta felébreszteni őt Reactorfighter, és nyomatékul rázni kezdte, először gyengéden, aztán mikor a lány nem reagált rá, erősebben. Ám Betti nem ébredt föl.
- Mit tettek vele? – nézett Deviatorra Reactorfighter kérdőn.
- Szinte az összes életenergiáját felhasználták, hogy a sátánfattya lúdtollat ragadhasson, könnyekkel és vérrel kaput rajzoljon, s beléphessen mihozzánk. – felelte a lány.
- Ezen még segíthetünk – Reactorfighter levette két kesztyűpáncélját, oldalra tette impulzusfegyverét, és levette a hátáról a Devastator-2 Ultimate missile launcher-t. Egyik kezét Betti mellkasára tette, másikat a homlokára. Lehunyta a szemét, és gondolatban ismét elutazott a Lambda atomreaktor komplexumába. Elképzelte a számtalan folyosót, az ajtókat a falakon, a figyelmeztető táblákat. A halvány színű fémpadlót, a fényeket a plafonon. És ott van valahol középen a reaktor. Minél közelebb vagy hozzá, annál jobban hallod a hangját. Mint Velencében a hajótúra. Kitesznek a város egy teljesen idegen pontján, és mindenfelé táblákat kell keresned, hogy eltalálj a Szent Márk térre. Csak a hangot kell követni. És mikor odaér, és megérzi azt az erőt, óóóóó, minden vágya valóra válik!

Betti hunyorogni kezdett, majd felpattantak a szemei. Deviator azonnal odanézett, és megnyugodva vette észre, hogy mindkét szem teljesen ép, és normális. Próbaképpen megérintette a homlokát a pislákoló kereszttel, de semmi nem történt.
- Reactor…te vagy az?
- Én, kedvesem. – felelte halkan Reactorfighter. – Maradj még egy kicsit.
Betti engedelmesen a hátára feküdt, és hihetetlen jó érzések járták át. Semmi ismert élményhez nem tudta kötni, ahogy az energia újra megtöltötte a testét. Vagy mégis? Emlékezett rá, hogy mikor hosszú ideig ment egyenesen autóval, és utána egy meredekebb lejtőn ereszkedett le, nagyon kellemes, lebegő érzés kerítette hatalmába a zsigereit. Leginkább ehhez hasonlított, csak sokkalta jobb volt.
- Nee… - tiltakozott erőtlenül Betti. – Én rögtön bepisilek…
- Tartsd vissza – mosolygott rá Reactorfighter, és nem vette el a kezeit. Érezte, ahogy Betti bőrébe visszatér az egészséges pír, lelassult szívdobogása ismét felgyorsul a megfelelő értékre. Mikor érezte, hogy a lány teste már elegendő életet, elegendő energiát fogadott magába, elvette a kezeit.

- Nem adhatok többet, mert sugárfertőzést kapsz. – csóválta a fejét. – Hogy érzed magad?
- Nagyszerűen! – Betti meglepő fürgeséggel felugrott. Még csak támaszkodnia sem kellett az urnafalnak. Deviator csodálkozva állt fel, nem hitte volna, hogy ilyen jó eredménnyel végződik az „újraélesztés”. – Soha nem éreztem magam ilyen jól! Hogy csináltad?
Reactorfighter elmosolyodott, miközben felhúzta a kesztyűit, és fölvette a földről a két fegyvert. – Nem is tudom. Ilyen a…nos…kisugárzásom. Haha!
Nagyon örült, hogy Bettinek semmi baja, és épségben rátaláltak. Kérdőn nézett rá.
- Mire emlékszel, mi történt veled?
Betti arcáról lehervadt a mosoly, és most már nekitámaszkodott az urnafalnak. Ráncolta a homlokát, próbált emlékezni, próbálta elűzni az agyára és szemére telepedő árnyékokat.
- Csak annyira emlékszem, hogy valaki ellökött, és megragadta a fejem a kezeivel. Aztán nagy vörösség. Valamilyen sikoltozást is hallottam. Utána jöttetek ti…ez minden, amire emlékszem. De mi történt velem?

Reactorfighter haragosan mutatott a ravatalozó ajtajára.
- Maledict. Ezt ő tette veled. Sikerült kinyitnia az utat a darkervilágba.
Betti hátralépett az urnafalhoz, a szemei elkerekedtek.
- Ez…nem lehet…
- Sajnos eljutottak hozzám. Mihozzánk. Képes volt arra, amire senki más. Megvalósított egy másik létsíkon létező világot. A mi világunkat. És fertőzi, fertőzi ő a gonoszssággal. Érzem, ahogy acélkarmok marnak lelkembe, és lehunyom szemeim a fájdalomtól. – hajtotta le szomorúan a fejét Deviator.
Betti furcsálkodva nézett rá. Még mindig nem teljesen értette a darkerek beszédstílusát, de nagyon jól kiszűrte belőle, hogy mi akar ez jelenteni. Szóra nyitotta a száját, de Reactorfighter megelőzte. Felé nyújtotta a rakétakilövőt.
- Tudod használni?

Fáradt arckifejezéssel nyúlt érte Betti, magában átismételve, hogy miként kell a fegyvert elsütni, betárazni, célozni vele.
- Azt hiszem, igen.
- Annyira sajnálom, nem tudtam megakadályozni. – nézett rá keserűen Reactorfighter, bár a sisakja ebből keveset engedett látni. – Az a szemétláda négy vámpírt is rámküldött.
- Láttam, és tudom, hogy nem a te hibád volt. – nézett rá vissza Betti szeretetteljesen, átölelte Reactorfightert, és megcsókolta. És ettől méginkább jól érezte magát.
- Mondd, hogy győzted le őket? – kérdezte rögtön utána kíváncsian.
Reactorfighter a ravatalozó bejáratára mutatatott, a két kis kupac porra, amit az enyhe szél már csaknem teljesen széthordott.

- Leromboltam az atomjaikat. Az atommag ugye úgy hasad, hogy nagy sebességű neutron ütközik neki. Én egyszerre több milliárd atomot hasítottam most, azok meg tovább a többit. Mivel nem volt megfelelő közeg, robbanás nem történt, de a vámpírok gyakorlatilag eltűntek. Annál a négynél jobban meg kellett osztanom az energiát, erre a kettőre viszont több jutott. Volt egy élőhalott katona a bejáratnál, páncélököllel próbált eltalálni, de elcsaptam. Szarbanhagyásos gázolás.
Betti értetlen arckifejezéssel nézett Reactorfighterre. Sosem volt jó atomfizikából, kémiából pedig főleg nem, de nagyjából megértette, mit jelent az, ha valakinek viharos gyorsasággal lerombolják a molekulaszerkezetét. Ami az élőhalottat illeti, számára már minden világos volt.
- Most bemegyünk a darkervilágba, és elkapjuk a két főmonsztát is. – biccentett fejével az ajtó felé Reactorfighter.

Betti határozottan a bal vállára vette a Devastator-2 Ultimate missile launcher-t.
- Akkor menjünk.
Reactorfighter az ajtóhoz lépett ismét, futó pillantást vetett a vérrel rajzolt ábrára, és tétován megvakarta az állát.
- Már megpróbáltad, sötét szépség. – szólt hátra Deviatornak. – Most én következem. Nyissam, vagy rúgjam?
- Nyisd – felelte határozottan a darker. – Ez nem hadgyakorlat, nem kell rugdosni az ajtókat.
- Nem gond – Reactorfighter kinyúlt, és megragadta a kilincset. Lenyomta, de az ajtó nem nyílt. Megpróbálta tolni is, de úgy sem sikerült. A kilincs hirtelen fölkeményedett, akár a fékpedál a gépkocsikban, és akárhogy is igyekezett, lenyomni sem bírta. Dühösen legyintett, és hátralépett.
- Ez így nem fog menni – nézett a lányokra. – Be kell törnünk. Szétlövöm a zárat.

Leemelte a fegyverét a válláról, és gyors mozdulattal a kezébe kapta. Már éppen azon volt, hogy elsüti, mikor Deviator a vállára tette a kezét.
- Ne. Van jobb ötletem. – hátrébb küldte a fiút, magasba emelte a feszületet, ami ismét őrült fénnyel ragyogott, mintha Hold-darabkákkal vonták volna be. Betti meglepetten vette észre, hogy tömjénillat tölti meg a levegőt, míg Reactorfighter fekete lőporszagot érzett.
- Távozz innen, Gonosz! Hagyd el e földet örök időkre! – emelte magasba mindkét kezét, és a fáklyaként izzó feszületet. Szél támadt mindenfelől, megríkatta a temető fáit, szárnyként lebegtette Deviator fátylait, és szőke, hullámos haját.

- Arianeee! – sikoltotta Deviator szinte extázisban, és az ajtóra sújtott a feszülettel. Az ajtó megrázkódott, hangosan recsegni kezdett. Vörös, alaktalan fényalakzatok süvítettek el belőle, és szétoszlottak a kereszt ragyogó fényében. Reactorfighter és Betti egymást átölelve nézték, ahogy az ajtó egymás után ontja magából a vörös fénygomolyagokat, amik azonnal elpárologtak. Halk, majd egyre hangosabbá váló, süvöltésszerű zaj hallatszott, leginkább az alagútban közeledő metró hangjára hasonlított. A hang beborította őket, kavargott körülöttük, majd egy hangos horkantással hirtelen abbamaradt.

Az ajtó lángra kapott. Narancsvörös, széles lángnyelvek törtek elő a fából, és csaptak minden irányba. A téglafalon lévő fakeret is lángolni kezdett, először vakító sárgán, majd narancsvörössé váltak a kicsapó nyelvek. Deviator azonban nem lépett hátrébb. A lángok, bár vadul csapkodtak, érdekes módon nem árasztottak meleget, füstöt, parazsat, és nem emésztették el a faanyagot. Reactorfighternek és Bettinek kapásból az égő csipkebokor jutott erről eszébe. A ravatalozó egész fala lángolt, Deviator sötét alakja határozottan állt a tűzfal
előtt.

A kezei végül leengedték a keresztet. A szél lassanként elült. A lángok kék színűre váltak, majd lassan kihunytak. Az ajtózár halk kattanást hallatott, és az ajtó kitárult előttük. Szürke, kopár világot fedett fel, halvány, fakó színekkel. Esőszagú fuvallat fújt a nyílásból, tiszta illatot lehelve a temető levegőjébe.
Deviator szemébe könnyek szöktek, mikor feltárulkozott előtte a darkervilág. Az a hely, ami csak nekik rendeltetett, ami teljes egészében az övéké.
- Feltárulkozott hát birodalmunk – szólalt meg meghitten Deviator, és áhítattal tekintett az ajtónyíláson túli világba. – Itt állok hát előtte egyenlőn, és tisztán, készen a harcra, hogy összecsapjak a Gonosszal, s megtisztítsam szeplőtlen világom testét e fekélytől. Teljesedjék a Mindenható akarata.

Lassú mozdulattal erszényébe nyúlt, kinyitotta kis szentségtartóját, és ostyát vett elő belőle. Az ajtó elé emelte, kettétörte, egyik felét az ajtóra, másikat a zárszerkezetre helyezte. És az ostyák ott maradtak. Reactorfighter csak most vette észre, hogy a vérrel rajzolt pentagram eltűnt az ajtóról, helyét egy sárgán hunyorgó keresztalakzat vette át, hullámos vonalak rajzolták ki Krisztus testét a kereszten rajta.
Ez az, amikor a hülye megkérdezni,hogy „és ezt vajon hogy csinálta?”. Ez színtiszta mágia. Más néven csoda. Csodákban pedig nincs logika.
Deviator hátranézett.
- Készen álltok, hogy belépjetek a mi birodalmunkba? – kérdezte határozottan. Ezúttal nem volt apelláta. Nem lehetett a darkervilág megtestesülését lebagatellizálni.

Reactorfighter elengedte Bettit, és kihívóan megemelte az impulzusfegyverét.
- Lássunk hát munkához! – mosolyodott el.
- Igen – társult be Betti is, és gyorsan leellenőrizte fegyvere állapotát. Még négy rakéta maradt, egyet elhasznált Kareszre. Ettől ismét Alíz jutott eszébe. Vajon ő is vámpír lett? Vagy élőhalottá vált? Neki nem volt semmilyen védelme, ővele akármi történhetett.
Reactorfighter elbizonytalanodott, mikor Deviator átlépett az ajtón önnön valóságába. Ha belépek, visszakerülhetek-e még? Biztos, hogy igen. Bízom a darkerben.
Betti kevésbé félt. Mivel most került ilyen közeli kapcsolatba először a vallásával, és volt alkalma meggyőződni a hit valódi erejéről, a természetfölötti hatalmáról, egyáltalán nem kételkedett. Mindkettőjüknek van valami ereje. Deviatornak a vallás. Reactorfighternek az a valami, amit ő egyszerűen atomenergiának hív. Csak nekem nem jutott semmi. Valóban ő volt a leggyengébb szöge a háromszögnek, és nem került bele sok időbe, hogy rájöjjön, ezért is őt volt a legjobb megtámadnia Maledictnek. Nemcsak a semleges energiája miatt, hanem mert nincs különleges hatalma, szinte teljesen védtelen. Ha őt elveszítik, majdnem száz százalékos bizonyossággal ki lehetett volna jelenteni: a háborút is elvesztették a Gonosz ellen. Sem Reactorfighter, sem Deviator nem volt mindenható.

- Fogd meg a kezem – nyújtotta Reactorfighter Betti felé a bal kezét. Betti a hátára vette a rakétavetőt, és megfogta a fiú kezét. Vetett még egy utolsó pillantást a sötét temetőkertre, a fák koronáját átcsillogó fehér fénypontokra, a sírokra, a Raiderre, ami türelmesen várta őket vissza. Majd érezte, ahogy Reactorfighter meghúzza a kezét, és a következő pillanatban mintha elveszítette volna a színlátását.

A darkervilág felülmúlta Reactorfighter és Betti minden képzeletét. Üres, szélfútta, szürke világ köves talaján álltak mind a hárman. Hasas, szürke felhők úsztak az égen, halvány fény világította meg őket. Olyannyira felhős volt az ég, hogy már szinte lilának tűnt. A táj a szürke, a kék, és a fehér különböző árnyalataiból tevődött össze. Sziklás, kemény, sík talaj, melyből helyenként egy-egy kékesszürke fűcsomó nőtt ki. Sötét fák álltak körülöttük ritkásan, alattuk száraz levelek tömege. Ágaik titokzatosan zizegtek, mikor a semmiből jövő szél át-átfújt közöttük, bágyadtan rezgett rajtuk az a néhány száraz falevél, ami nem hullott le. Helyenként betonoszlopok, különös, karikás keresztek voltak a ritkás erdő talaját borító szürke színű fűben. Halvány ezüst pénzérme pislákolt át a vastag felhőrétegen, és szórta fényét a kietlen világra. Talán a Nap. Talán valami más. Messze-messze a látóhatár felé magas, kevés fával és bokrokkal borított dombok kékellettek, különös köd takarta őket, még távolabb pedig kiterjedt, végtelenbe vesző vízfelület csillogott. Egy sziklaormon világítótorony lángja pislákolt halványan a tengeri köd fölött. Kicsivel odébb mellettük két keréknyom a földön, helyenként pocsolyák, melyek visszatükrözték az égbolt szomorkás arcát.

Milyen sivár, gondolta Reactorfighter, ahogy végignézett a tájon. Mégis azon kapom most magam, hogy tetszik ez a hely. Magány-terület.
- Tajtékos az ég, mint örökké. Szürke a termőföld, mint örökké. Mindörökké a miénk marad. – tárta ki kezeit az ég felé Deviator.
Betti a lehető legnagyobb zavarban volt. Egy olyan világba lépett be, ami egészen mostanáig nem létezett, ám a felettük lappangva uralkodó hit ereje megtestesítette. Egy álom vált most valóra. Lehet ez szép álom. Lehet ez rémálom. Rajtunk múlik most minden, mivel végződik. Kényelmetlenül érezte magát, ez itt nem az ő világa, és szinte jogtalannak érezte az itt tartózkodását.
- Még nem fertőzte meg e csodás vidéket a Gonosz mocska – nézett körül Deviator. – De érzem, hogy készül a baj. És itt, a közelben valahol.

Reactorfighter előrébb lépett, és lehunyta a szemeit a vizor mögött. Élvezte az arcába fújó nehéz, viharillatú szelet, a falevelek zizegését, a képzelet alkotta világot. Hallgatta, ahogy az ágak között száll a nedves szellő, ahogy csikorognak fémbakancsa alatt a kavicskák.
- Gyönyörű hely – csak ennyit mondott, mikor kinyitotta a szemeit, hozzászoktatta magát a sötét gyönyörűség sötét, gyönyörű világához. – Tiszta elme szülötte.
- Gyönyörű – bólintott Deviator, és a lelke mélyén boldog volt, hogy Reactorfighter is érzi kissé a varázslatot az őt körülvevő másik valóságban.
- Itt jöttünk ki? – mutatott a háta mögé Betti, mire mindketten megfordultak. Egy kis, kriptaszerű betonépítményt láttak, háromszög formájú tetejét két vésett kőoszlop tartotta a zárt, stukkózott kőajtó felett. Kétoldalt két kő-aprószent állt féllábon az alacsony tetőn. Mögötte lassan dombosabbá vált a vidék, lombjavesztett fák álltak komoran a szürke-kékes magas fűben. Néhány magas kőkereszt is állt büszkén a dombok között, egyiken egy darab fekete rongyot lobogtatott a szél.
- Igen – felelte Deviator. – Elhelyeztem a szent ostyát az ajtón, és mindvégig nyitva áll, míg el nem távolítom az ostyát.
- Hm – Reactorfighter kétkedve nézett az ajtóra. – Remélem, nem lopja el senki a mocimat. És nem próbál bejönni senki ide.
- Érezni fogom, ha valaki az ajtó nyitásával kísérletezik. – nyugtatta meg Deviator, és felemelte nyitott tenyérrel a jobb kezét. – Ne félj, harcos.

Reactorfighter nem nyugodott meg annyira, mint szerette volna, hiszen véletlenszerűen bárki bejöhet a darkervilágba. Sok mindent nem tudnak ugyan tenni, de bejöhetne. Semmi szükség negyedik, ötödik, hatodik személyekre. Már így is épp elegen haltak meg.
- Merre vannak? – fordult ismét előre, készenlétben tartva impulzusfegyverét, és futólag Bettire nézve. – Hogy találjuk meg őket?
Deviator furcsa mosollyal nézett rá, mintha azt mondta volna: „No mi az, még mindig nem bízol bennem? Nekem is van ám hatalmam!”.
- Hogy találtunk ide? – kérdezett vissza.
- Akkor ez nem gond. – bólintott Reactorfighter.
Deviator a kocsiútra mutatott.
- Ezt kell követnünk. Gyertek!

Elindultak mindhárman a sáros, füves nyomvonalas földúton, csendben haladtak egymás mellett, és a tájat figyelték. Helyenként több száz éves, korhadt fák nyújtották göcsörtös karjaikat az ég felé, fehér, kehely formájú virágok nyíltak itt-ott a csupasz fák között. Ahogy mendegéltek, csendesen szemerkélni kezdett az eső, gyűrűnyomokat rajzolva a pocsolyák felszínére. Betti apró lépései, Deviator különös, lebegő, húzott lépései, Reactorfighter trappoló lépései. Lábnyomok egy sosem látott régi úton. Egy letűnt, mások számára elérhetetlen világban.
- Ez minden darker világa, vagy csak a tiéd? – érdeklődött Reactorfighter kíváncsian.
- A világom végtelen, minden határt áttör, minden álmon átnyúlik. – válaszolta Deviator. – Minden darker megtalálja álmai saját helyét e magasabbrangú síkon. Ami itt történik, mindannyiunk érzi azt.

- Különös – morgott Reactorfighter. – Mindannyian itt vagytok, és nem tudjátok mégsem, mit csinál a másik? Vagy találkozhattok itt nos…gondolatban? Tudtok beszélgetni is?
- Igen – érkezett ismét a válasz. – Akinek elméje már szabadon képes e világban szárnyalni, kapcsolatot tud itt teremteni egy másik szabad elmével. Ennek az a feltétele, hogy mindketten ugyanazon helyen legyenek e végtelen világban. Ilyenkor tudnak úgy beszélni és hallani, hogy más nem tudja.
- Telepátia?
- Nem – rázta a fejét Deviator alig észrevehetően. – A telepátia más.
- Csodálatos ez a világ – szólalt meg Betti is baloldalt, és átlépett egy tócsát. – Annyira tiszta…és ártatlan…nem találok szavakat rá.
- Ezt nem is lehet szavakat formálva elmondani – helyeselt Deviator. – Mindez lélekből fakad, mint tiszta forrás vize hideg kőágyból. Amit itt van, az az én lelkem tulajdona is.
- Óh – lepődött meg Reactorfighter, és Betti is, majdnem egyszerre.
- Igen. Úgyhogy ha megkérhetlek benneteket, fölöslegesen ne lövöldözzetek össze semmit. – váltott kissé szigorú hangnemre a darker lány.
- Több-kevesebb lövöldözés mindig hozzátartozik a…khm…”dologhoz”. – felelte Reactorfighter. – De ígérem, óvatosak leszünk.
- Reméltem. – Deviator nem hánytorgatta tovább a témát.

Lassan kiértek a ritkás erdőből, szinte teljesen sík terepen folytatták tovább útjukat. Jobb oldalt, az úttól nem messze további betonoszlopok álltak ki ferdén a földből, vékony, elhajlott vasrudak álltak mellettük helyenként, mint egy gereblye hiányos fogazata. Az egyik betonoszlop tetején a korábbihoz hasonló fekete rongy lebegett a szélben, és két galamb gubbasztott az oszlop tetején. A távolban előttük magas téglafal egyenes vonala volt látható, mögüle csúcsos, csavart, és gúla alakú tornyok törtek a magasba helyenként.
- Oda megyünk? – mutatott a városra Reactorfighter.
Deviator csak bólintott.
- Deviator! – szólalt meg erélyesen Betti, mire a lány odanézett. – Egyet árulj el. Ti is…hogy mondjam…megjelenítitek a vámpírokat, trollokat, meg ilyesmiket. Úgy értem, tisztelitek őket. Valamennyire a barátaitok is, vagy én nem tudom. Hogy lehet, hogy most ellenünk vannak?
- Így van. Mi tiszteljük, és elfogadjuk a vámpírokat is, hiszen ők is a sötétségé, mint mi. Ám ne feledd, eredendően semmi sem „jó” vagy „gonosz”, hanem attól függ, milyenek a szándékai, és ki birtokolja őt.
- Te…vámpírokat is birtokolsz? – Reactorfighter álmélkodva nézett Deviatorra, ám a lány nem viszonozta a pillantását. Nem volt semmi emberi a harci vizoron.
- Eredendően nem gonoszak. Élőlények ők is, a maguk módján vonzóak, és varázslatosak. A semleges vámpírok azonban sosem fordulnának miellenünk. Természetes, hogy ők is vért isznak, ám nem gonoszságból teszik, és nem is akárkivel. Nincsen lelkük, de érzelmeik ugyanúgy vannak, és mibelőlünk fakadnak.

Reactorfighter elgondolkozott ezen.
- Ha a semleges vámpírok a szövetségeseitek, miért nem képzeltél ide belőlük pár ezret? Ők halhatatlanok, nem tudná megölni őket Maledict, és az a sátánista lány.
Deviator csak a fejét rázta.
- Ez nem így megy. A vámpírok nem holmi képzeletbeli barátok, akiket az óvodások találnak ki maguknak. Több darker együttes összefogása kell hozzá, hogy akár egy ilyen lényt létrehozzunk. Ha valamilyen módon mégis sikerülne az ötleted, a sátánista lány átvehetné fölöttük az irányítást. Nem lenne neki nehéz, hidd el. És onnantól fogva ők már hozzá tartoznának.
A fiú erre nem számított.
- Mi? – alig akart hinni a fülének.
- Még négy vámpír is nehézséget okozott – folytatta Deviator lemondóan. – Hogy lennénk képesek legyőzni ezer meg ezer vámpírt?
- Most már értem, miért veszélyes a képzelettel játszadozni. – mondta Betti, és egyre a várost figyelte, ahová közeledtek. – Kik laknak ott amúgy?
- Üres a város – mondta Deviator. – A Gonosz foglalta most el. Ott vannak, érzem őket.
- Legyőzhetjük őket? – kérdezte Reactorfighter, és reménykedett benne, hogy Deviator azt is érzi, mennyire erősek vagy gyengék az ellenfeleik. Legyilkoltam egy rakás élőhalottat. Megöltem azt a valamit abban a folyosóban. Elpusztítottam eddig összesen hat darab vámpírt. Botorság lenne azt hinni, hogy ennyivel kimerült a sátánista fegyvertárja. Mi lesz a következő szörny, amivel szembe kell néznünk?

Betti tétován nézett a darkerre és a militaristára. Már megtörtént a baj. Sikerült idejönniük. A legkevesebb, amit tehetek, az az, hogy segítek elpusztítani őket. Most újra erős vagyok. De nem fog ez bajt jelenteni? Mi lesz, ha Maledict megérzi, hogy Reactorfighter „feltöltött”?
Deviator nem gondolt semmire. Egyre csak a közeledő városfalakat figyelte, a szabálytalan vonalakat alkotó, egyenes téglafalakat. Már ki tudta venni a fal szürke színét, és az alját benövő borostyánt. Világának megrontói odabent vannak, és most már nincs hová menekülniük.

Károgást hallottak a fejük felől. Egy sereg varjú repült el a város felől a mögöttük elmaradt, csupasz erdő irányába. Kicsivel odébb két fehér pillangó libegett elegánsan, gondtalanul a nehéz levegőben, szárnyaik fekete erezete meg-megcsillant, akár a szurok. Magányos síremlékek, kripták, és törpe növésű fák alkották a táj díszítését. Kicsivel odébb leágazás vezetett az útból egy sötét, rideg temető felé. Tüskés, kovácsoltvas kerítéseit díszes, magas betonoszlopok alkották, mindegyik tetején kereszt. Két kerubszobor állt a nyitott bejárat mellett, egyik kezüket szívükre téve, másik kezükben pallos. A temető bejáratánál magányos fapadok. A csöpörgő eső még lehangoltabbá tette ezt az örökre elfeledett tájat.

Az út egy kicsit megint jobbra fordult, és szinte egyenesen vezetett a fallal körülvett városba. Magas acélszárnyai nyitva voltak, mellettük egy-egy kereszt magasodott a téglakerítés tetején. A város utcái majdnem mind macskaköves utak voltak, járda csak helyenként volt. Gótikus stílusú, pontosan egymás mellé épített házak alkották a várost, az utca felett néhol kőhidak íveltek át. Nem voltak kertek. Nem voltak játszóterek. Semmi közlekedési lámpa. Magasabb házak, alacsony házak. Kupolás és csavart tornyok emelkedtek ki némelyik ház tetőrészéből, a tetőcserepek néhol hiányoztak. Régimódi, temetői petróleumlámpák álltak sorban az utcákon, és világították meg homályos fénnyel a kihalt várost.

Reactorfighter és Betti nem tudtak betelni a csodálkozástól, mikor átléptek a súlyos, sötét kapun, amihez képest a katedrális kapuja csupán csapóajtó volt. A házak kétoldalt magasan feléjük nyújtóztak, szürke tömegükön helyenként alig észrevehető zöld és barna foltok voltak: mohák. Széles, régi ereszcsatornáikon kopogott az eső. Minden ház ablakai zárva voltak. Kicsi, kupolás formájú ablakok. Szélesebb, karikás vasráccsal bezárt ablakok. Színes üveges ablakok. Négyzetes ablakok. Mintha a házak őket figyelték volna.
- Megérkeztünk. – Deviator megállt. – Mondjunk el utoljára egy imát mindannyian, mielőtt összecsapunk a Gonosszal.

A szeles, macskaköves út szélére mutatott, ahol egy magas kőkereszt volt egy kis bemélyedésben a házfal előtt. A rajta lévő Krisztus feje körül halványsárgán világított a glória. A kereszt tetején a már ismerős INRI felirat.
Mindhárman letérdeltek, lehajtották a fejüket, Reactorfighter és Betti letették a fegyvereiket. Együttesen könyörögtek az Istenhez, adjon szabadságot a darkervilágnak, és segítsen nekik, hogy elűzhessék a Gonoszt…