Reactorfighter - 7. rész

A költöztető cég címének lenyomozása nem került sok időbe. Betti és Alíz hamar kikeresték a telefonkönyvből a Varga és társa árufuvarozó cég telephelyét. Egy aránylag kellemes fasor-ban volt a kis iroda, a Geró utcán, mindössze 150 méterre Reactorfighter kiürült bázisától.
Alíz és Betti egy apró, de elegáns irodába nyitottak be. A kis helység zsúfolásig telve volt kartotékokkal, dossziékkal, még a földön, a kicsiny íróasztal mellett is halomban álltak a pa-pírlapok, a mappák, a számlatömbök, és miegymás. Az íróasztalon számítógép duruzsolt, mögötte ült a vállalkozó. Kifogástalan, kékes színű öltönyt, és fehér inget húzott, kellemes arca simára volt borotválva. Sokkal jobb lesz majd vele kommunikálni, mint azzal a portás fazonnal, gondolta Betti, és bármennyire is hálás volt a portásnak a segítségért, viszolygott a vele való beszélgetéstől.

A vállalkozó kíváncsian nézett, és oda sem figyelve kavargatta a kávéját, mikor Alíz előadta a kérését, miszerint a tartózkodási helyére lenne kíváncsi egy korábbi ügyfelének. Egy darabig nyugodtan hümmögött, majd letette a kávéját, és a billentyűzet fölé görnyedt.
- Nos, meg tudom nézni, persze – mondta vontatott hangon. – De miért olyan fontos ez maguknak?
Alízt egyből elkezdte a gutaütés környékezni. Mindig ez a „miért”! Mintha nem lenne mindegy, miért is keressük. Meg akarjuk találni.
Betti türelmesebb volt egy fokkal, és azt válaszolta:
- Mert elköltözött az eredeti lakcíméről, és nem tudjuk, hová ment. Muszáj őt megtalálnunk.

A vállalkozót úgy tűnik, kielégítette ez a magyarázat. Az asztal fölött vetett még a lányokra egy furcsálkodó pillantást, majd belemélyedt a számítógépes nyilvántartás tanulmányozásába. Egy ideig csendesen hümmögve böngészett, időnként bele-belekortyolva a kávéjába. Alíz egyre türelmetlenebb lett. Lenne fontosabb dolga is, mint egy volt osztálytársuk után koslatni, még ha olyan különleges adottságokkal rendelkezik is az az osztálytárs. Mindazonáltal újra és újra rácsodálkozott, hogy az a srác velük járt egy osztályba négy évig, és soha nem is gyanították, mikre képes. Szó, ami szó, nem is látszott meg rajta, kivéve az az eset, amikor Betti térdét meggyógyította.
Talán ezért is volt ilyen zárkózott és magába forduló, gondolta Alíz. Ha kiderült volna, mire képes…

- Ezt nem értem – szólalt meg a vállalkozó a gép mögül csodálkozással teli hanggal.
Alíz felkapta a fejét, és az asztal mögött ülő cingár emberre pillantott. Az egy pillanatig állta a pillantását, majd ismét a gép felé fordult. Tanácstalanul megrázta a fejét.
- Nincs meg a bejegyzés. Pedig én magam írtam be. – tűnődött félhangosan.
- Nincs? – kérdezett vissza Alíz.
- Nincs – csóválta a fejét a vállalkozó. Minden egyes bejegyzés megvan, kezdve a tavalyitól, de ez az egy hiányzik.

Alíz Betti felé fordult, összenéztek, és szinte egyszerre bólintottak. Ez is biztos, hogy ő volt. Csak ő lenne képes a saját bejegyzését kitörölni a nyilvántartásból, méghozzá úgy, hogy a többi érintetlenül megvan. Mivel a cégvezetőnek, aki jelen pillanatban előttük ül, pontosabban a számítógép előtt, és meglepett, hitetlen arccal vizsgálja a monitort, majd felfalja a szemével a dokumentumban az üres sort, nos, neki nem lett volna érdekében kitörölni azt az egyet, más meg aligha férhet hozzá a nyilvántartáshoz, így csak ő tehette.
De erről meg kell bizonyosodnia.
- Nem lehet, hogy meghibásodott a gép valamikor? Vagy vírusos lett, vagy valaki idegen leült rá… - kérdezte Alíz.
- Tényleg – mondta Betti, noha teljesen fölösleges volt, annyira nyilvánvaló volt, miért nincs meg a bejegyzés.
- Nem, ilyen nem volt, arról én tudnék – felelte a cégvezető. – De semmi gond, meg tudom nézni a menetleveleket. Azok megvannak hiánytalanul.
Remélem, gondolta Alíz, és felsóhajtott.

A cégvezető felállt, és a mellette lévő nagy irattartó szekrény ajtaját kinyitva keresgélni kezdett. A dünnyögést egy pillanatra sem hagyta abba. Végül leemelt egy vaskos keménypapír acélkapcsos mappát. Gerincén, fehér öntapadós vignettán a „2003-04” számok álltak. A mappát letette a számítógép mellé az asztalra, félresöpörve egy doboz iratkapcsot, és egy csomag nyomtatványt, és kivett belőle egy csomó kisebb, fehér papírt. Kezei között pörgetve, gyorsan lapozgatta őket, gyakran csak egy fél pillantást vetve egyikre-másikra. Végül kiemelte az egyiket. Elégedett mormogással átolvasta, és ettől a lányok arcán megkönnyebbülés futott át.

- Megvan – közölte. – Budapest, kilencedik kerület, Dandár utca 18.
- Oda ment? – kérdezte Betti.
- Mivel a menetlevél oda szól… - mondta a vállalkozó természetes hangnemben. – Oda vitettem a holmiját. Feltételezem, hogy ahol a holmija, ő ott van.
- Hát remélem – mondta Alíz, és a pinceszobára gondolt, a gazdátlan pisztolyra, ami a retiküljében pihent.
A cégvezető még gyorsan átfutotta egyszer a menetlevelet, és visszarakta a mappába.
- Megjegyezték a címet?
- Igen – válaszolt Betti. – Dandár utca tizennyolc.
- Úgy van – a vállalkozó szemmel láthatóan elintézettnek tekintette a dolgot. Kinyitotta az irattartó szekrényt, és a mappát visszasüllyesztette a többi közé.
- Köszönjük szépen az útbaigazítást. Csak ennyit szerettünk volna. – mondta Alíz, és az ajtó felé indult. Betti követte.
- Szívesen – motyogta válaszul a vállalkozó, és tovább kezdte vizslatni a számítógépes nyilvántartást. Mivel nem találta meg máshol sem a bejegyzést, ismét kitöltötte, majd elmentette az adatbázist. Másnapra a bejegyzés ismételten eltűnt. Mikor harmadszorra is visszaírta, és elmentette, a rejtélyes hiba megunta a játszadozást: Az egész merevlemez tönkrement.

- Akkor most mi legyen? – kérdezte Alíz, miközben ballagtak ki a buszmegállóba.
Betti eltűnődve rágyújtott, füstgomolyagokat eregetve a feje fölé.
- Megyünk Pestre. Holnap valamikor délelőtt tizenegy körül fel kellene kelnünk, és a fél tizenkettes InterCity-vel feljuthatnánk Pestre.
Alízon látszott, hogy mondani szeretne valamit, amit egyúttal nagyon nem szeretne kimondani. De végül mégis megkérdezte.
- Te…figyelj, mit csináljunk, ha kiderül, hogy onnan is elment?
Betti egy pillanatig nem válaszolt. Ezzel a lehetőséggel eddig számot sem vetett, egyszerűen túl logikátlannak látszott, hogy hetente, sőt, naponta változtassa a lakhelyét.

Lakhelyét, visszhangzott Betti agyában a gondolat. Talán inkább bázisát. Egy pillanatig úgy érezte, hagyja az egészet a fenébe, mintha máris kimerült volna. Való igaz, mindkettőjüknek volt jobb dolga is, mint Reactorfighter után rohangálni, aki szemmel láthatóan tudatában volt annak, hogy előbb-utóbb keresni fogják, ezért úgy látta jónak, ha szó szerint eltűnik, és eltüntet minden eltüntethető bizonyítékot a hollétével kapcsolatban.
- Akkor… megpróbálunk rájönni, hogy hol van éppen. Nem igaz, hogy egy percig nem tud megmaradni egy helyen, arról nem is szólva – kis szünetet tartott – hogy ha valóban annyi motyója volt, amennyit az a lökött fazon elmondott a lépcsőházban, nem lehet csak úgy a hátára kapni, és vinni valamerre.
- Igen, ez esetben el kell fuvaroztatni, hacsak nem tanul meg egy óra alatt vezetni, nem szerez jogsit, és nem lop el egy teherautót. – válaszolta Alíz, és felnevetett. Betti csak futólag mosolyodott el. Ha mást nem is, a teherautó ellopását nagyon is el tudta volna képzelni Reactorfighterről.

Szabadon van, gondolta, némiképp megijedve. És azt tesz, amit akar.
A megegyezés után nem sok szó esett közöttük. Hazamentek, ki-ki a maga lakásába. A másnapi útra mindketten gondosan bepakoltak. Alíz nem vette ki a töltött pisztolyt a retiküljéből. Másnap reggel, mikor felébredt, farmert húzott fel (szokásához híven; szinte mindig farmert hordott), és szürke színű, piros csíkokkal dekorált kabátot, aminek jó nagy belső zsebe volt. Oda csúsztatta be a fegyvert.
Betti fekete bársonyutánzat felsőt húzott, és fehér trapéznadrágot vett fel hozzá. A vonatot időben elérték, és délután 1 órára már fent is voltak Budapesten, egy trolibuszon, ami a Dandár utca irányába vitte őket. Megpillantották a megállóhelyet, egyszerre álltak fel, és szálltak le.

Reactorfighter Dandár utcai háza még a szokottnál is lepusztultabb volt. Egy magas társas ház a többi között. Az alsó emeleti ablakok betörve, a nagykapu rozsdás, el volt ferdülve, és az elmaradhatatlan értelem nélküli firkálmányok, amit valószínűleg pár energikus természetű fiatal fújkált fel. A kapuhoz vezető 3 lépcsőfok omladozó, és hiányos volt.
- Itt lakik? – fintorgott Alíz, magában eltervezve, mit fog mondani Reactorfighternek, mikor közli majd, hogy márpedig ő itt lakik.
- Úgy néz ki – mondta Betti. – Mindenesetre a katakombánál jobb szerintem.
Alíz ezzel némileg egyetértett, de elkönyvelte, hogy Reactorfighter választhatott volna elegánsabb házat is.

Betti lassan odasétált a kapuhoz. Arra számított, hogy zárva lesz, de nem volt. Beljebb nyomta egy kicsit, mire a kapu nyikorogva engedelmeskedett. Legalább itt nem kell finomkodni a portással, mert nincs.
Alíz tétován pillantott a ház kopott sötétszürke falára. A fenti ablakok mind épek voltak, a legtöbb előtt be volt húzva a fehér függöny. A tetőtérnél is voltak ablakok, ám azok előtt nem volt függöny.

Megrázta a fejét, és követte Bettit, aki időközben kinyitotta az ócskavasnak is beillő kaput, és bement a boltívek alatt a ház belső udvarára. A betonozott, négyzet alakú tér teljesen kihalt volt. A falak mellett láncok, korhadó, mohos gerendák, és üres virágládák hevertek. Úgy látszott, az első emelet teljesen lakatlan. A négy függőfolyosón senki nem tartózkodott.
- Segíthetek? – szólalt meg egy nagyon öreges, rekedt hang Alízéktól balra, a lépcső felé ve-zető árnyas folyosóról.
Alíz és Betti ijedten pördült a hang irányába. Alíz jobb keze a kabátja alá csúszott. Először mindketten arra gondoltak, egy újabb mitugrász portás. Aztán látták, hogy csak egy kopott, kék kabátos öregember ül kint egy széken, a folyosón, egy botot szorongatva. A lányokba lassan visszatért a nyugalom, Alíz elvette a kezét a fegyvertől.

- Jó napot – szólította meg meleg hangon Betti az öregembert. – Egy fiatal srácot keresünk, akinek a neve Reactorfighter.
- Hát – mondta lassan az öregember, miközben a botjával önkéntelenül kopogott a piros-szürke kockakövön. – Itt lakott egy fiatalember, de nem tudom hogy mi volt a neve…
- Lakott? – vágott közbe türelmetlenül Alíz. – Már nem lakik?

Az öregember egy pillanatra meglepődött Alíz kitörésén. Cserzett, mély ráncok szabdalta arca szinte komikussá vált. Aztán válaszolt:
- Sajnálom, kisasszony, de már két hete elment innen.
Alíz és Betti tekintete elborult. Megint sikerült lekésni a vele való találkozást. Betti érezte, hogy az eddigi megérzése bizonyossággá válik.
- Óóó…értem – felelte csalódottan Betti. – És nem tudná megmondani, merre ment,hová ment?
- Sajnos nem – felelte vontatottan az öregember. – Nem ismertük őt, csak idejött egy csomó holmival, felköltözött a padlástérbe, tudják, ott is van egy lakás, régebben a takarítószemélyzet lakott ott, de megüresedett, és oda költözött föl, tudják. – Kis szünetet tartott, köhögnie kellett. – Volt neki egy jó csomó ládája, azokat mind felrakodták, és két hétig ottan volt fönn.

Aztán úgy két hete lehozta az összest, és elment.
- Felnézhetnénk a padlásszobába? – kérdezte Betti, de kevesebb meggyőződéssel, mint amikor idejöttek. – El tudná mondani, hol van?
Alíz arra gondolt: Ha ez is megkérdezi, hogy „miért”, akkor egyszerűen félretoljuk, és felmegyünk.
De az öregember nem kérdezett ilyet. Fáradtan a lépcső felé intett.
- Menjenek fel lifttel a negyedikig, onnan pedig a kis tűzlépcsőn a padlástérbe, és ott van az ajtó, azon bemennek.
- Köszönöm – felelte Betti, és elindult. Alíz követte.

Fellifteztek a negyedik emeletre, ami az alsó szintekhez képest lényegesen jobb állapotban volt, és meg is találták a tűzlépcsőt. A meredek csigalépcsőn óvatosan felmásztak, és máris ott voltak a sötétbarna vasajtó előtt. Ez azonban nem volt sem lakattal, sem zárral, sem lánccal, se egyébbel bezárva. Alíz óvatosan benyomta, és belesett.
A kis lakás hátborzongatóan üres volt. Itt még polc sem volt, mindössze egy régi, összevissza karistolt asztal volt a szoba közepén, mellette egy vasból készült hokedli, az a fajta, amit a hadseregnél stokinak neveznek. A szoba falai festetlenek, szürkék voltak, vízvezetékcsövek, és műanyag burokba csomagolt elektromos vezetékek kígyóztak rajta.

A miskolci pincelakással ellentétben itt volt villany. Egy csupasz neoncső helyezkedett el műanyag foglalatában az asztal fölött. Ebből a szobából csupán egy kombinált fürdővécé volt, ami alig volt nagyobb a pincelakásban látottnál. A vízvezetékcsövek szabadon futottak keresztül a fürdőkád mellett a falon, a fénytelen, fehér csempék mellett, és rozsdafoltokat festettek néhol a falakra. Egy helyen egy kapcarongy volt az egyik csőre kötözve. Mindent összevetve, nagyjából az a látvány fogadta őket, amire először számítottak.

Bettiék csalódottak voltak. Itt még annyit sem találtak, mint az előző helyen, hiába járták be keresztül-kasul a lakást. Alíz még az ablakon is kinézett, de csupán a szomszédos társasházat látta. Halványan hallotta, hogy egy lakásban valaki bekapcsolja a rádiót, és a Venus éneke máris felhangzott az üres körfolyosón.
- Gyerünk. Itt nincs semmi. – mondta lemondóan Betti, és kifelé indult.
Csöndben baktattak lefelé a lépcsőn, nem volt kedvük liftezni. A rádióban a Venus elhallgatott, hírek következtek. A lányok már éppen a kapu felé indultak volna, mikor a bemondó hangja megállította őket.
- Miskolcon két rendőr vesztette életét intézkedés közben, mikor megpróbáltak megállítani egy terepszínű ruhát viselő fiatalembert. Egy szemtanú állította, hogy mikor a fiatal megérintette a rendőrautót, az magától elindult, elgázolva az egyik rendőrt. A másik rendőr akkor vesztette életét, mikor intézkedés közben megpróbálta megfékezni…
A rádiót kikapcsolták. Betti és Alíz egymásra néztek.
- Gyerünk vissza Miskolcra. – mondta Alíz.

(Folytatjuk...)