Reactorfighter - 6. rész

Hamar megtalálták a patikus által megjelölt bérházat. Nem különösebben magas, de annál hosszabb bérháztömb volt, vízszintes szürke-kopottpiros festéssel. Az egyik oldala, ahol a három bejárati ajtó volt, a Szent István útra nézett. A másik oldala egy kicsi játszótérre vezetett, ami mellett egy műanyag burkolású, nyitott teniszpálya, azon túl pedig egy fehér vaskerítéssel elkerített futball-pálya volt, ami a szomszédos középiskolához tartozott. A futballpálya mellett pedig maga a fedett tornaterem volt. Alíz és Betti vegyes érzelmekkel sétált át a járdán, és a ház előtti füves területen az egyik bejárati ajtóhoz. Alíz meghúzta a súlyos, üveges ajtószárnyat, ám az nem mozdult.
- Told – javasolta Betti. Alíz megtolta, de a kapuszárny továbbra sem nyílt ki.
- Hm – nézett körül Betti, és megakadt a szeme a kaputelefonon. – Próbálkozzunk ezzel.

Alíz furcsa szemeket meresztett a falra erősített szerkezetre.
- És kit csörgessünk fel?
- Csak van valami házmester, vagy portás… - rántotta meg a vállát Betti. Nekiálltak fürkészni a neveket, és csakhamar rá is akadtak a portásra. Egy pillanatra Alíz reménykedett, hogy az egyik csengő mellett megtalálja a „Reactorfighter” feliratot, ám csalódnia kellett. Semmi nem utalt arra, hogy Reactorfighter valaha is lakott itt.
- Na? – nézett Alíz kérdően barátnőjére
- Hát nyomd meg – mondta Betti.

Alíz lenyomta a csengőt. Ezt a kaputelefont jó rég nem cserélték ki, a gombot beszélgetés alatt is nyomva kellett tartani. Egyszerű szirénázó hang búgott fel a készülékből, majd pár pillanat múlva egy recsegő hang szólalt meg.
- Porta. Tessék.
- Jó napot kívánok – kezdte Alíz. – Egy korábbi lakó felől érdeklődnénk.
- Neve? – kérdezte a recsegő hang.
- Ööö…annyit tudok, hogy a Reactorfighter nevet használta. – válaszolt Alíz. Nagyon bízott benne, hogy a portás tud angolul, vagy legalábbis ismerős számára a név.

Egy darabig csend volt, majd a portás újból megszólalt.
- Ez a vezeték-, vagy a keresztneve az illetőnek, akit keres?
- Egyik sem – mondta kertelés nélkül Betti. – Ez nem az igazi neve, de mindenhol ezt hasz-nálja.
- Várjon csak – felelt a portás, majd papírzörgés hangját lehetett hallgatni, majd egy tompa csattanást. – Igen, lakott itt egy ilyen nevű ember, de több mint egy hónapja elköltözött.
- Beengedne, kérem? Nagyon fontos lenne.
- Talán a barátnője? – kérdezett vissza a portás, kissé türelmetlenül.

Alíz elfintorodott, és észrevette, hogy Betti vigyorog mellette. Fancsali képet vágott, majd ismét beleszólt a kaputelefonba.
- Nem egészen. A volt osztálytársnői vagyunk.
- És miért akarnak bejönni?
- Hát – kezdte Alíz, és lázasan keresett valami jó indokot, hogy a portás beengedje őt. - Hoztunk neki valamit…
- Akkor kimegyek érte, adják ide – hangzott fel a recsegő válasz.
- Nem lehet – jelentette ki Alíz.
- Sajnálom – felelte a portás gondterhelten – de Reactorfighter meghagyta, hogy idegeneket ne engedjek be a rezidenciájába.

Alíz maga is meglepődött a szón. Rezidencia. Nem lakás, hanem rezidencia. Mit akar ez jelenteni?
- Kérem, uram… - kezdte Alíz, ám Betti megelőzte.
- Nézze, muszáj bejutnunk, hogy körülnézzünk. Az a srác nem teljesen komplett, irtózatos dolgokra képes, és könnyen meglehet, hogy köze van pár ember halálához is. Hajlandó va-gyok fizetni is. – Alíz meghökkenve nézett rá.
- Fizetni? – válaszolt a portás némi mohósággal a hangjában. – És mennyit? – Úgy tűnt, a pénz jobban érdekli őt, mint hogy Reactorfighter hány embertársára jelent veszélyt. A jó öreg emberi mohóság.
- Mit szólna ötezerhez?

A portás vacillált egy ideig, majd gyorsan válaszolt.
- Rendben van. Nyitom a kaput. De történjék akármi, én nem láttam magukat, értem?
Alíz bólintott.
- Értettem. Ne aggódjon.
A kapu nyitószerkezete felberregett, és Betti erőteljes lökésétől kitárult. Sivár, jellegtelen lépcsőház tárult Bettiék szeme elé. Jobboldalt nyílt egy ajtó: a portás lépett ki rajta. Hatvanéves, kopott öltözéket viselő ember volt, borostás arccal, és az elmaradhatatlan micisapkával.
- Jöjjenek csak – intett, és valamit meglóbált a kezében. Alíz egy pillanatra megrémült, az jutott eszébe, hogy Reactorfighter megegyezett a portással, hogy a távollétében tegyen hideg-re minden felőle érdeklődőt, és a portás csak azért engedte be őket, hogy mindkettőjüknek ellássa a baját. A félelem akkor nyillalt bele a szívébe, mikor a portás előhúzta a háta mögött rejtegetett termetes fejszét. Betti arcára is kiült a rettenet, és megtorpant.

A portás csodálkozó arccal nézett rájuk.
- Mitől félnek, kisasszonyok? – kérdezte, majd tétován a kezében lévő fejszére nézett, és magyarázólag mondta – Erre szükségük lesz. A hely, amit keresnek, le van lakatolva, és a kulcsot elvitte magával. Fogják. – nyújtotta Alíz felé a fejszét. A lány vonakodva vette át a súlyos szerszámot.
- Menjenek le itt egyből a pincébe, forduljanak jobbra, és az utolsó ajtó lesz az. – adta meg a tájékoztatást a portás.
Betti igenlően bólintott.
- Akkor, amiben megegyeztünk… - mondta, fura félmosollyal az arcán, ami további öt évet öregített a külsején.
- Igen, persze – mondta gyorsan Alíz, letámasztotta a baltát a lábához, és a retiküljéből előkotorta a pénztárcáját. Előszedte a pénzt, és ötezret leszámolt a portásnak, aki elégedetten elmo-solyodott, felvillantva fogpótlásait.
- Még egy jótanács: Vigyázzanak! Reactorfighter nagyon nem szereti a látogatókat.
- Oké – válaszolta félénken Alíz, majd jobbjára pillantott. – Menjünk, és nézzünk kicsit szét.

Betti szó nélkül megindult utána, cipőik kopogtak a kihalt bérházban.
- És ne feledjék, hogy én nem láttam, mit csinálnak! – szólt utánuk a portás, majd visszahúzódott a lakására.
Alíz óvatosan, a fejszét maga elé a fejszét. Nehéz, kopott, régi szerszám volt, a fejét két százas szöggel ékelték ki, ám az izgalom elég erőt adott neki, hogy akár egy halom ajtót is aprófává hasogasson, hogy ráleljen a titokra.
- Lehet hogy semmit nem fogunk találni – rázta meg a fejét Betti, mikor átléptek a pinceajtón, és lenyomta a villanykapcsolót. – És te képes voltál ennek a pacáknak ötezer forintot adni!
- Képes voltam, mert tuti, hogy van itt valami. A semmit nem őriznék ennyire. – felelte Alíz, és átlépett egy üres sörösdobozt a földön.

A pincefolyosót csak néhány, drótra fűzött villanykörte világította meg. Borzasztóan poros, és pókhálós volt, Betti egyáltalán nem csodálkozott, hogy Reactorfighter ide költözött. Tökéletes hely volt számára, ahol meghúzhatja magát. Ahogy haladtak előre a folyosón, egyre biztosabbak voltak abban mindketten, hogy valamit mindenképp találni fognak.
A folyosó véget ért. A bal oldali falban az utolsó vasajtón jókora lakatt függött. Az ajtóra egy sugárveszélyre figyelmeztető jelet pingált fel valaki élénksárga színű festékkel, alatta pedig pirossal egy másik jel látszott. Egy görög betű, a lambda, benne egy piros körben.
- Itt vagyunk. – torpant meg Alíz, és végigmustrálta a zárt vasajtót. – Nem lesz könnyű bejutni.
- Ez tényleg itt lakott? – csodálkozott Betti. – Ez rohadtul gány hely! Hogy lehet itt élni?
- Majd kérdezd meg tőle, ha végre összefutunk egyszer vele – mondta Alíz, meglendítette a baltát, és lecsapott vele a lakatra. És újra. És mégegyszer. A pince vastag betonfalai elnyelték az acélajtó csattanásait.

Betti egy ideig nézte, majd megfogta a lihegő, izzadó Alíz vállát.
- Ez így nem fog menni – jelentette ki. – Felváltva kell dolgoznunk.
- Jó – felelte kurtán Alíz, és Betti kezébe nyomta a szerszámot. A lakaton addigra már számos ütésnyom díszelgett, akárcsak a pántokon. Betti kemény ütései egyre jobban megterhelték a lakat hevederpántját. Miután Betti kifáradt, Alíz átvette a helyét. Egy és egy negyed óra múlva a lakat hevederpántja elpattant, és Alíz benyomta a pinceajtót. Furcsa látvány fogadta őket.

Reactorfighter pincéjében egy egész kis berendezett lakást találtak. A folyosóról egy szűk kis hullakamrához hasonló helyiségbe kerültek, ahol egy kis dohányzóasztal mellett két bőrfotel volt. A talaj gondosan fel volt söpörve, és a betonpadlón kopott, öreg, vörös szőnyeg volt. A szűk kis szobácskából egy jóval nagyobb, dolgozószoba-jellegű helyiségbe jutottak be. A szoba túlsó végén egy vasból készült, állványszerű polc volt, mellette egy kis fa íróasztal, mögötte forgós székkel. A szoba bal oldalából két kisebb ajtó nyílt egy roppant kicsi zuhanyzóba, és egy hasonló méretű vécébe. Közvetlenül az íróasztal mögött egy kis pinceablak volt, ami a napsütötte játszótérre nézett.

Alíz és Betti egymás mellett haladva léptek be, és furcsálkodva tekingettek körül.
- Itt aztán jó rég nem járt már – mondta Betti, miközben az íróasztalt vizsgálta. – Por van.
- Ja – jegyezte meg Alíz, miközben átnézte a zuhanyzót és a toalettet. – Teljesen ki van ürítve ez a hely. Reactorfighter semmit nem hagyott itt, mindent vitt magával.
- Nem hinném – felelte Betti, miközben kihúzta az íróasztal fiókjait. – Akkor nem zárta volna be lakattal az ajtót. Nézd – mutatott a pinceablakra. – Az ablakot is bezárta.

A pinceablakon egy hasonló kaliberű lakat lógott.
- Hát nem tudom – nézett szét tanácstalanul Alíz a polcokon. Mind üresek voltak. Próbaképpen megnézte a polc melletti szemetest is. – Lehet hogy neked volt igazad, és hülyeség volt odaadni a lóvét annak az ürgé…
A térdével véletlenül megbökte a műanyag szemetest, mire az feldőlt. Alatta egy kicsi fémkulcs lapult.
- Hé, Betti!
Betti abbahagyta az íróasztal vizsgálgatását, és odalépett.
- Mit találtál?

Alíz felvette a kulcsot, és elgondolkozva forgatta az ujjai között.
- Szerinted mihez való?
Betti kérdőn nézett rá.
- Lehet hogy a pinceablakhoz. Add ide.
Alíz átnyújtotta a kulcsot, Betti pedig belepróbálta. A kulcs még csak bele sem ment a zárba.
- Hm. Nem nyert. Máshoz való.
Alíz felült az asztalra, és tűnődni kezdett.
- Mi máshoz használható? Tuti nem a bejárati ajtóhoz.
- Semmi mást nem találtál? – kérdezte Betti.

Alíz tanácstalanul tárta szét a kezeit.
- Megnéztem mindent, kivéve a…a legfelső polcot. Az túl magas nekem.
- Majd én – felelte Betti, és odatolta a forgós széket a vaspolc mellé, majd felállt rá.
- Itt van egy láda – szólt le, majd lehúzta a kis páncélkazettát a polcról. A szék idegesítően billegett, ennek ellenére simán le tudta hozni a dobozt, és az asztalra tette. A zöld színű pán-célkazettára Reactorfighter egy sárga papírlapot ragasztott, rajta egy vörös, sugárveszélyre figyelmeztető jellel, alatta a felirat: VIGYÁZAT! SUGÁRVESZÉLY! – angolul.
- Nyissuk ki – indítványozta Alíz sürgetően. Betti bólintott, és kinyitotta.

A dobozkában volt Reactorfighter fegyvere, és egy kisebb papírdoboz, tele lőszerrel. Alíz olyan kifejezéssel nézett rá, ami különös egyvelege volt az áhítatnak, és a félelemnek.
- A fegyvere – susogta Betti ijedt hangon, és meglepett arckifejezéssel. – Itt tartja a fegyverét.
- Itt? – nézett csodálkozva Alíz a barátnőjére. – Miért nem vitte szerinted magával? Ezt nem értem.
- Szerintem azért, mert ide vissza fog még térni. Ha végleg elhagyta volna ezt a helyet is, nem lett volna bezárva, és mi nem találtunk volna semmit. – adta meg a magyarázatot Betti.
- Lehet hogy igazad van – mondta óvatosan Alíz. – Ezt mindenesetre vigyük magunkkal.
- Jó, de te használod – mondta Betti, és hátrébb húzódott. – Én nem értek hozzá, különben is, utálom a fegyvereket.
- Én sem értek hozzá, de tölteni és lőni még tudok.

Alíz óvatosan kiemelte a helyéről a fegyvert, és lassú mozdulatokkal kiszedte a tárat belőle. Töltve volt.
- 9 miliméteres Backstab 128.4 – nézte meg az oldalát a pisztolynak. – Parabellum. Nem is-merem ezt a fajtát, de szerintem van akkora tűzereje, mint a PA-63-nak.
- Honnan ismered így a fegyvereket? – kíváncsiskodott Betti.
- Az egyik expasim rendőr volt – mosolygott zavartan Alíz. – Ő sokat mesélt ezekről. Mondta, hogy milyen fegyver van a rendőrségnél rendszeresítve, egyszer meg is mutatta képen ne-kem. Ez abszolút nem hasonlít rá.
- Jó neked, hogy így látod – mondta Betti, és kérdő tekintettel nézett Alízra. – És most mit akarsz csinálni vele? Megkeresed Reactorfightert, és visszaadod neki?
- Te hülye vagy? Azért kell, hogyha megtaláljuk, és esetleg minket is bántani akarna, mi legyünk a gyorsabbak. Reactorfighternek valóban van különös ereje, de nem hinném, hogy golyóálló lenne.

Betti ijedten nézett Alízra, aki addigra visszacsúsztatta a tárat a fegyverbe, és a töltényekkel együtt elpakolta.
- Te le akarod lőni őt?
- Csak ha nagyon muszáj. Értsd meg, nem hagyhatjuk, hogy elkezdje rossz dolgokra használni a szupererejét. – hangzott a felelet.
- Nem lenne egyszerűbb a rendőrségre bízni a dolgot, ha tényleg ennyire veszélyes?
- Mégis mit mondanánk a rendőröknek? – kérdezett vissza Alíz. – Hogy ez egy csodagyerek, és azonnal zárják börtönbe?
- Nem ezt – bökött Betti Alíz retiküljére – hanem hogy ilyen fegyverrel mászkál. Ezért kellene itthagynunk, és kihívni a rendőrséget.

- Az nem olyan egyszerű – ingatta a fejét Alíz. A szemei mintha megteltek volna a pincehelység árnyaival. – Ha ezt mondanánk, egyből jönne a kérdés, hogy honnan tudtuk, hogy van neki ilyen fegyvere? Ha azt mondjuk, hogy nem tudjuk biztosan, kijönnének ugyan megvizsgálni, de Reactorfighternek addigra lenne gondja a fegyverre – és szerintem a rendőrökre is. Ha meg azt mondjuk, hogy biztosan tudjuk, hogy van ilyen fegyvere, az azt jelenti, hogy vagy mi szereztük be neki, vagy betörtünk hozzá, hogy megtudjuk. – fáradtan legyintett. – Mi húznánk a rövidebbet. Ebből a zsernyákoknak ki kellene maradniuk.

- Azt hiszem, értelek. – bólintott Betti, majd feltette az újabb kérdést. – De hát hova a pokolba mehetett?
- Majd a portás megmondja, amikor visszaadjuk a baltáját – bökött Alíz a fejével a lába előtt heverő szerszámra, és felemelte. – Meg is fizettük busásan ezt a kis kalandot neki, biztos vagyok benne, hogy megmondja, merre távozott kedves volt osztálytársunk.
- Igaz – jegyezte meg Betti, rövid hallgatás után, és elfordult az üres pinceszobától. – Akkor talán menjünk is. Itt nincs több dolgunk szerintem. Reactorfighter kipucolta ezt a helységet teljesen.
- Ahogy mondod. Itt már nem találunk semmit – felelte rövid tétovázás után Alíz, és mégegyszer végigtekintett a helységen. Sivár, érdektelen, lakatlan. Árnyak búvóhelye. A tekintete a pinceablakra siklott.
Ha kinyitnám, vajon én is látnám, amit ő látott? Érezném, amit érzett? Mi az, ami alapján kiválasztja a lakhelyét?

Eszébe jutott valami. Odafordult Bettihez, aki tanácstalanul toporgott a szoba ajtajánál.
- Ha ennyire kipucolta ezt a helységet, akkor teherautó kellett ahhoz, hogy a cuccait elvigye. És valakinek el is kellett azt vezetnie.
Betti egy pillanatig kérdőn nézett rá, aztán összeráncolta a homlokát, és így felelt:
- És ha ő maga vezette el?
- Á, nem hiszem, hogy letette volna rá a jogsit. Reactorfightert sosem érdekelte a vezetés, nem is akart jogsit szerezni.
- Lehet – rántotta meg a vállát Betti. – Kérdezzük meg a kapust, hátha az emlékszik rá, ki és hová vitte el a cuccait.
- Oké – mondta Alíz. – Akkor menjünk. Úgyis vissza kell vinnünk a fejszét.

Felvette a baltát a földről, majd lassan Betti után ment. Kimentek a pinceszobából, az ajtót gondosan behajtották. A szétvert lakatot Alíz a nadrágzsebébe tette. Lassan végigsétáltak a pincefolyosón, és a portás szobája felé vették útjukat. Alíz óvatosan bekopogott. Cipőkopogás hallatszott, majd az ajtó kinyílt.
- Visszahoztuk a fejszéjét – mondta Alíz. – Köszönjük.
- Nincs mit – felelte a portás közömbösen, de szeméből látszott, hogy tudja, a lányok nem végezték még el a dolgukat.
- Esetleg nem tudná megmondani, hová ment az illető? – kérdezte Betti.

A portás a fejét rázta.
- Nem hiszem, kisasszony – felelte vontatottan, majd hozzátette: - Több szerencsével járna, ha megkérdezné azt a céget, aki a holmiját fuvarozta el.
- Melyik cég? – kérdezte Alíz gyorsan.

A portás nekidőlt az ajtófélfának, előkotorászott a zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. A kapadohány kesernyés szaga kezdett el terjengeni a lépcsőházban. Alíz, bár ő maga is do-hányzott, mégis hátralépett egy kicsit, amint facsarni kezdte az orrát a szag.
- Úgy emlékszem, a Varga és társa árufuvarozó vállalat volt. Elégszer mászkáltak itt, láttam a kocsijukat párszor. – nagyott szívott a cigarettájából, és megdörzsölte borostás, szürkés színű állát. – Jó sokszor fordultak, ennek a fiatalembernek rengeteg holmija volt.
- Sok? – kérdezte Alíz. Ez voltaképpen nem érdekelte igazán, de szerette volna tudni, mi lehet még Reactorfighternél.
- Ühüm – felelte a portás. – Volt neki ágya, meg ruhái, meg ilyesmik, meg egy csomó nagy faláda. Meg vasládák is.

Alíz egy pillanatra elgondolkozott. Faládák, gondolta. Faládák, és vasládák. Egyetlen kartondoboz sem volt közöttük. Csak faládák, és vasládák.
Megrázta a fejét. Ennek nyilván nagy jelentősége volna, ha tudná, mik vannak a ládákban.
- És merre van a cégnek az irodája, vagy mije? – kérdezte Betti.
A portás ismét megrázta a fejét.
- Nem tudom.
Betti Alízra nézett. Alíz megvonta a vállát. Majd rájövünk mi magunk is, mondta ez a mozdulat.
Mostmár tudjuk, amit kell, gondolta Betti. És ennyi elég.
- Mégegyszer köszönjük a segítségét – mondta Betti, és Alíz felé fordult. – Menjünk.

Alíz egy pillanatig tétovázott, majd ment.
- Nincs mit – felelte a portás, és tovább cigarettázott a bejáratnál. Tekintetével lassan követte a lányokat, ahogy kimentek az épület nagy kapuját. Megigazította magán a sapkát, és visszabattyogott a szobájába.
Remélem nem találják meg őt, gondolta, mikor elhelyezkedett kopott bőr karosszékében, a telefon előtt. Reactorfighter nem szereti a társaságot.

(Folytatjuk...)