Reactorfighter - 3. rész

- Ezt eddig sosem mesélted el – mondta Alíz, és előrehajolt az asztalon. – Miért nem?
- Azt hittem, őrültnek tartottál volna – válaszolt Betti, és megdörzsölte a kézfejét. – Mert így tényleg annak hangzik.
Alíz megrázta a fejét.
- Nem hinném. Eddig is számos olyan eset volt, amikor emberek kézrátétellel tudtak gyógyítani. Fájdalmat, daganatos betegségeket és egyebeket. Ez egyáltalán nem őrültség.
Betti arca komollyá vált.
- Na ne! Azt ne mondd már, hogy egy most huszonkét éves srác képes ilyesmire. Jó, elhiszem hogy eléggé különc fajta, meg hogy izé…hogy is nevezte magát…
- Militarista – segítette ki Alíz.
- Igen, szóval militarista. De ezek nem azt jelentik, hogy ő valami varázsló lenne.
- Miért ne? – nézett rá Alíz. – Mi csak annyira ismertük őt, amennyit látni engedett magából.

Lehet hogy szerzett valamiféle varázskönyvet vagy akármit, és kitanulta, hogy lehet ilyeneket csinálni. Az is lehet hogy…na jó, ez is hülyeségnek fog hangzani, de mi van, ha szellemeket hív életre? És hasonlók. Még az is meglehet, hogy csak úgy gyorsan magától elmúlt a fájda-lom, és nincs semmiféle mágikus ereje ennek a srácnak. Emlékszem, egyszer velem is megtörtént, hogy bevágtam a könyökömet a pingpongasztalba, mikor nyaralni voltunk Soltán, és az is azonnal elmúlt.
Betti megdöbbenve húzódott hátra.
- Én is gondoltam már erre, de nem tudom…az a fájdalom azonnal eltűnt. És az az érzés...
- Miféle „érzés”? – csodálkozott Alíz.
- Olyan…forró – próbálta felidézni Betti. Szemei a szikrázó égre tévedtek, ahogy próbálta életre hívni az emlékeket. – Olyan…különös, felemelő érzés volt. Nem tudom hogy csinálta, de nagyon jólesett.

Alíz elmosolyodott.
- Jobb volt, mint az első szex a volt pasiddal?
Betti meglepődve ránézett, aztán elnevette magát.
- Hát látod, nem tudom eldönteni. Biztos nem volt olyan jó, mint egy jót szeretkezni…de akkoris nagyon jó volt.

A szomszéd asztalnál időközben egy kis ribillió történt. Egy ötfős, divatos ruhákba öltözött, fiatalokból álló társaság foglalta el. Hangosan röhögtek, időnként egyszer-egyszer káromkodtak is. Aztán az egyikük – egy magas, szőke, zselézett hajú srác a társa nyakába öntötte a kóláspohara alján lötyögő maradékot, mire hangos, ordenáré szavakból álló veszekedés kez-dődött. Betti futólag odanézett, majd ismét Alíz felé fordult.
- Ilyenek voltak a fiúk is – mosolyodott el.
- Jaja, még annak idején. Mikor együtt volt az osztály. – merengett vissza a múltba Alíz is.
- Mondd csak – szólt hirtelen Betti. – Te beszélgettél valaha Reactorfighterrel?
- Egy párszor igen...de általában csak annyit mondott mindig, hogy „szia”. Ennél többet úgy emlékszem, nem mondott.
Betti gondolkozott.

- Valld be, még ha nem is hiszed azt, hogy ő képes volt így gyógyítani, el kell ismerned, hogy egészen különleges srác volt, még akkor is, ha nem számítjuk bele azt, hogy egyfolytában azokról az elvont dolgokról beszélt.
- Igen, igen! – mondta hirtelen Alíz. – Beszélt! Egyszer föci órán, amikor valami olyasmiről volt szó, hogy kialakulhatott-e más bolygón is az, ami itt…sz’al érted, víz, meg levegő, meg minden…akkor azt mondta úgy magának, hogy „egész biztos hogy van. És már vannak is ott. Mindenhol ott vannak”.
- Nem emlékszek rá – mondta Betti, és megrántotta a vállát. – Biztos nem voltam ott.
- Akkoriban még megengedhettük magunknak a lógást – mosolygott cinkosan Alíz, majd ismét elkomolyodott. – Vajon kire érthette, hogy „ott vannak”…
- Nem tudom. – nézett vissza Betti. – Gondolom azt akarta sejtetni, hogy van még több bolygón is élet. Szerintem is lehet.
- Egyetértek - szögezte le Alíz. – Ha a Földön kialakulhatott, tuti biztos, hogy akad még olyan bolygó, ami olyan mint a Föld, és van rajta élet.
- Na jó – válaszolt Betti. – De Reactorfighter értelmes életre gondolt.
- Mint mi?
- Akár – bólintott Betti. – Vagy még fejlettebb. Ő szerette az ilyen témát. Párszor kint hagyta a padján, amit olvasott. Mindig csak Zsaru magazint, és Színes UFO-t vett.
- Biztos hitt az ufókban. – Most Alízon volt a vállrándítás sora. – Én speciel nem hiszek.

Miket össze nem hordanak a repülő csészealjakról, meg hogy embereket elraboltak, meg ilyenek…meg hogy Amerika és az idegenek között állítólag már valamiféle egyezmény is létesült…baromság.
- Egy része lehet hogy az – nézett ismét az égre elgondolkodva Betti. – De talán van valami valóságalapja.
- Nem csodálom hogy Reactorfighter olyan különös volt, ha ilyen maszlagokat bevett, és azt képzelte, hogy ez a valóság. – indítványozta Alíz.

Ebben a pillanatban a szomszédos társaságtól az egyik fiatal, egy kopaszra nyírt, Fubu felsőt viselő alak odahajolt Bettiékhez.
- Sziasztok. Kiről beszélgettek?
Betti egy kissé zavarba jött.
- Egy volt osztálytársunkról.
- Hogy hívták az illetőt?
- Valami Peti. – felelte Betti. – De nem használta sosem a nevét.
- Nem valami olyasmit használt, hogy Reaktor-izé?

Betti és Alíz összenéztek.
- De igen! Ismeritek?
- Csak én ismerem – szabadkozott a srác a többiek furcsa pillantását látva. – Két éve együtt jártunk egyetemre Pestre.
- A Nemzetvédelmire? – kérdezte Alíz.
- Oda. Aztán én abbahagytam a tanulást, de ő folytatta. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, aztán egy napon eltűnt a száma…
- A mobilodból? – Betti furcsállva nézett.
- Igen. Nem t’om, hogyan, mer’ nem töröltem ki, meg semmi.
- Szerinted milyen srác? – kérdezte Alíz.
- Nagyon rendes volt, csak olyan… fura, csöndes. Sosem beszélt valami sokat. És akkor is mindenféle baromságot mondott.
- Hogyhogy baromságot? – így Betti.

- Hát hogy… na… - vakarta meg a fejét a srác. – Hogy jönnek az idegenek, meg hogy figyel-nek minket, meg egyszer azt is mondta, hogy szerinte a kormány nagyon rosszul teszi, hogy a csészealjakra lövöldöz, mert nem kellene.
- Méghogy nem kellene… hehe… - heherészett a szőke hajú fiatal. – Ki kellene irtani mindet!

A kopasz srác csak mosolygott. Furcsa féloldalas mosolya volt neki, mint azoknak a rajzolt holdaknak, amik a gyerekek képeskönyveiben találhatóak.
- Mondjátok csak – kezdte lassan. – Ti honnan ismeritek ezt a gyereket?
- Annak idején velünk járt egy gimibe. – felelte könnyedén Betti.
- Melyikbe jártatok?
- A József Attilába.
- Aha! – derült fel a kopasz srác arca. – Spanom egyik húga is oda jár most. Nem rossz hely.
- Hát nem is – mosolygott Alíz. – A mi közösségünk is nagyon jó volt, csak hát ott volt Reactorfighter, mint fekete bárány.

- Tudjátok – húzta a háta mögül a széket a srác Alízék asztalához. – Nincs minden rendben akörül a srác körül. Olyan furcsa dolgok történnek meg körülötte. Emlékszem, egyszer az egyetemen a századosnak nagyon megfájdult a feje, olyannyira, hogy a szemét nem tudta nyitva tartani tőle. Biztos tudjátok, ilyen migrénes fejfájás. Na, és Reactorfighter nagyon szerette a feljebbvalóit…
- Nem csoda, hisz militarista – jegyezte meg Betti.
- Na ja. Szóval fájt nagyon a feje, és Reactorfighter azt mondta, hogy meg tudja gyógyítani.

Nem hitt senki neki, nevettek is rajta, de ő kierőszakolta, hogy engedjék be őt hozzá. Bement, és a százados homlokára tette a kezét. Úgy hagyta pár másodpercig, majd annyit mondott, hogy „végeztem”, és kiment. És a százados utána komolyan jobban lett. Sőt, úgy tudom, azóta egyszer sem fájt a feje.
Betti és Alíz ismét összenéztek. Ez már komoly dolog volt, nem véletlen.
- Mi az? – csodálkozott a srác.
- Velem is volt ilyen egyszer – mondta Betti, és elmesélte, hogy hogy történt, amikor a térdét beütötte a lépcsőbe, és mikor Ő hozzáért, elmúlt a fájdalom.
- A mindenit! – csapott az asztalra meglepetten a srác. – Ez a Reactorfighter egy parafenomén! Vagy mittomén, hogy hívják az ilyeneket.

A másik négy srác meglepetten figyelt. Ők sosem gondoltak még bele, hogy egy barátjuk hajdanán jó viszonyban volt egy ilyen erőket birtokló emberrel.
- Igen, mi is pont erre gondoltunk – bólogatott Alíz. – Nagyon szép tőle, hogy mások gyógyítására használja fel a képességét. De két dolgot nem értek: Honnan szerezte, és rosszra is tudja-e használni?
- Hát ha tudatosan használja őket, akkor ugyanúgy pusztítani is tudna velük, mint gyógyítani. – morfondírozott Betti.
- Ha ez így van – mondta a srác. – Akkor baromi nagy veszélyben vagyunk. Ha valaki feldühíti, vagy megszivatja, azon kegyetlen bosszút tud ám állni.

Betti megint eltűnődött valamin.
- Nem olyannak ismertem őt meg. Olyan csöndes és zárkózott! Ki akarna vele kötekedni?
A srác megvonta a vállát.
- Akárki. Tegyük fel, hogy az utcán megtámadják.
Atyaisten!, gondolta Betti. Ez a srác tisztára úgy gondolkodik, mint Reactorfighter! Nem csoda, hogy a Nemzetvédelmi Egyetemre járt!
Alíz az órájára nézett.
- Fél egy van. Ideje menni. – mondta Bettinek, aki bólintott, és retiküljét felemelve az asztalról, a Pláza tetejéről levezető mozgólépcső felé fordult. Ám a srác megragadta a vállát.

- Ha érdekel, – mondta – az Arany János utcán vagy egy patika, ott dolgozik egy gyógyszerész ismerősöm. Ő ismerte Reactorfightert, két hónappal ezelőtt CD-s játékokat vitt el neki. Ha megkeresitek, őtőle megtudhatjátok, hogy hol tartózkodik éppen ez a gyerek.
- Köszi – mondta Betti, majd Alízhoz fordult. – Szerinted megkeressük?
Alíz értetlennek látszott.
- Minek? Mit akarunk mi tőle?
Betti megrázta a fejét.
- Semmit… semmit, igazad van. Hagyjuk békén, elvan ő magának.
Mint négy éven keresztül, tette hozzá gondolatban.