Reactorfighter visszatér 6. - Szélmalomharc

6. fejezet: Szélmalomharc

Rutin üzenet a Lambda főhadiszállásról:
ÜZENET ÉRKEZETT
Kívánt műszer érkezése földi idő szerinti 10:30-kor. Fogadja készenlétben. Miskolc támadás alatt, azonnali beavatkozás szükséges! Küldöttel küldj visszajelzést.
ÜZENET VÉGE

Kilenc óra ötven volt, mikor Betti felébredt. Álmos volt kissé, de megnyugodott. Az éjszaka neki is nagyon jólesett, a lelke megnyugodott. Reactorfighter járt benne. És sokkal jobb volt, mint bárki mással. Talán az okozta, hogy bajban vannak, és mindennél jobban vágyott egy kis melegségre, szeretgetésre. Lehetséges, hogy hajtotta az ismeretlennel szembeni kíváncsiság, hogy mennyivel jobb, ha olyasvalakivel csinálja, aki teljesen más, mint a többi ember. Oly sok minden lehetséges, és ez most oly kevéssé számít…!

Reactorfighter az asztalnál ült, és gépezett nagyban. Bár a ruhája a tegnapival szinte teljesen megegyező volt, Betti tudta, hogy tiszta ruha.
- Jó reggelt, édes. – nézett fel a monitor mögül Reactorfighter. Mosolygott. – Kérsz enni?
Betti felkelt az ágyról, és megdörzsölte a szemeit.
- Jó reggelt – válaszolta álmosan Betti. – Ööö, előtte elmegyek a fürdőszobába.
- Csak tessék – mutatott a mosdó felé Reactorfighter, majd felkelt a számítógépe elől, és a kis előszobába ment szétnézni, maradt-e élelmiszer. Csörgést lehetett hallani, ahogy Reactorfighter a dohányzóasztalka aljában matat, majd mosolyogva jött vissza a főhelyiségbe, egy nagy zacskó mézes puszedlit, és egy flakon Ice teát hozva.
- Jó lesz? – kérdezte. Betti igenlően mosolygott. Bár régen evett már mézes süteményt, mégis nagy étvágya támadt rá. Tegnap este nem volt valami nagyétkű, épp csak hogy csipegetett, annyira lekötötte az, amiket Reactorfighter mondott.
Amíg Betti evett, Reactorfighter újabb ládákat pakolt le a polcról. Először egy nehéz, nagy faládát húzott ki a legalsó vaspolc alól, majd két legömbölyített sarkú, méregzöld acélláda következett. Ezt követte négy kis ezüstszínű doboz, mindegyiken egy robbanást jelképező vörös matrica. Végül a már ismerős rakétakilövő doboza következett. A gúlába lakott tárolóládák tetejére tette, felnyitotta, és kivette a Devastator-2 Ultimate missile launcher-t.

Kicsit gyönyörködött benne, majd a rakéták jöttek sorra. Betti csöndesen mögéje somfordált, és nézte. Zavarta, hogy olyan szótlan lett Reactorfighter. Bár ez nála alapdolog, jutott eszébe rögtön utána.
- Megbántad? – kérdezte halkan.
- Nem – felelte mindenféle megbántottság nélkül Reactorfighter. – Jó volt.
- Nekem is – felelte Betti természetes hangnemben, holott úgy érezte, kettőjük között ő lehet jobban zavarban. Nem mindennapi dolog egy ilyen fiúval szeretkezni! Kész szerencse, hogy otthonról elhoztam a pirulákat is.
Még sosem csináltam ilyesmit, kalandoztak el Reactorfighter gondolatai is, miközben levett egy rakétákkal teli dobozt a harmadik polcról. Valóban nem rossz, nagyon is jó…de egymagában olyan, mint a szendvicskrém szendvics nélkül. Jut is eszembe, fogytán az élelmiszer, menni kéne a boltba…
- Nem hittem volna, hogy épp veled fog megtörténni. – vakarászta zavartan a tarkóját Reactorfighter. – De örülök, hogy így alakult.
- Én is – mosolygott Betti. Egy pillanatra összefonódott a tekintetük, majd Reactorfighter felvonta a szemöldökét.
- A szüleiddel mi a helyzet? Nem keresnek?
Betti szégyenlősen sütötte le a szemeit.
- Külön élünk. A szüleim Pesten laknak.
- Oda most túl veszélyes lenne felmenned. Én különben is megvédelek bármitől. – küldött egy biztató mosolyt Reactorfighter Betti felé, és odanyújtotta a rakétakilövőt Bettinek.
- Sajnálom, hogy ezt az idilli pillanatot ezzel kell rombolnom, de még mindig nyakig szarban vagyunk. Gyakorold még egy kicsit a töltögetést-kivételt. Emlékezz, mit mondtam! Ha használni fogod, automatikusan kell.

Betti kelletlenül átvette a fegyvert. Bármennyire is fájt, vissza kellett térnie a csodás éjszaka után a keserű valóságba. Harcra készen kell állniuk.
- Addig megyek, megnézem mennyi pénzem van momentán. Kell menni a boltba, mert nem lesz vacsora, csak csokis nápolyi. Ebédelnünk is kellene, majd elugrunk a McDonald’s-ba, ha szeretnéd.
Betti már majdnem nekiállt fanyalogni, de eszébe jutott, hogy örülnie kellene annak, hogy kimozdulhatnak innen. Majd eszem valami normális kaját, ha túlleszünk ezen az egészen. Nekiállt lecsatolni a fegyver oldaltárját, betölteni a rakétákat, kivenni őket, töltött állapotban betenni a tárat, bekapcsolni a célzóképernyőt, mindent, amit Reactorfighter mutatott neki.
- Oké – felelte beleegyezőn, mikor már fél órája gyakorolt a fegyverrel. Visszatette a dobozába, és az íróasztal fölött görnyedő Reactorfighter felé fordult.
- Nos, újabb üzenetet kaptam az éjszaka során. Egy félóra múlva megérkezik a szerkentyű. – szólalt meg ő, mikor észrevette, hogy Betti nézi. Betti meglepetten nézett a fiúra.
- Ők hozzák ide?
Reactorfighter vállat vont.
- Tudsz jobbat?
- Hát – Betti nem volt túl tájékozott a sci-fi témában, de annyi megragadt belőle – főleg a kisebb korában nézett rajzfilmekről – hogy az idegenek számos egyéb dolog mellett a teleportációra is képesek.
- Miért nem teleportálják? – tette fel a kérdést. Azt remélte, Reactorfighter erre nem tud válaszolni, aztán elszégyellte magát. Reactorfighter minden ilyen kérdésre pontosan tudja a választ.

- Több oka is van – mondta fennhangon Reactorfighter, miközben egymás mellé rakosgatta a lepakolt ládákat, hogy kényelmesen a számítógépe elé ülhessen. – Egyrészt ebben a bérházban nincsenek megfelelő védelemmel ellátva az elektromos eszközök. A teleportáció nagy energiaátvitellel jár, főleg ha nincs vevőkészülék. A bérházban az összes elektromos dolog tönkremenne, beleértve a vezetékeket is, amik automatikusan vezetnék a feldúsúló energiát. Az a vacak gumiszigetelés nem védené meg semmitől. Az idegenek erre másféle anyagokat használnak a maguk személyi teleportjainál. Minél nagyobb a táv, annál több energia szükséges. Ezért tudnak ők nagy ritkán űrhajók nélkül idekerülni, mert sok tárolt energiát igényel egy valami ideküldése. És a visszahozásról még nem is beszéltünk.
- Ezek eléggé nehéz dolgok – adta meg az egyszerűsített magyarázatot Betti.
- Úgy van! – mutatott Bettire mosolyogva Reactorfighter. – Sokkal jobb megoldás, ha idejön egyikük, és együtt csináljuk meg a munkát. Nem biztos ugyanis, hogy én tudom használni azt a műszert.

Mikor ránézett Bettire, és látta, hogy kissé tart a földönkívüliektől, megnyugtatta.
- Ne félj, nem szokványos alakban jönnek. No. – mondta biztatóan.
Betti kissé megkönnyebbült.
- Amúgyis látni akarják, hogy még egyben vagy, szóval nem úszod meg. Háhá. – tette hozzá gonosz manóhang-utánzással. Betti nevetett, tetszett neki a vicc.
- No ideje megnézni, mi újság odakint. – Reactorfighter azonnal felkapcsolódott az Internetre. Bár a rádióhullámon terjedő internet nem a leggyorsabb volt, mégis tökéletesen megfelelt neki. Ő nem akart hatalmas méretű filmeket letölteni, de elengedhetetlen volt, hogy tudja, mi zajlik a világban. Felment kedvenc hírhonlapjára, és nagyot nézett.
- Hűha Betti. Azt hiszem, elkéstünk…
- Mi? – ment oda Betti rémült arccal Reactorfigher mögé. Az internetes oldalt szinte teljes egészében kitöltötte a cikk.

VÉRFÜRDŐ MISKOLCON

Miskolc – Az elmúlt éjjel számtalan titokzatos, és véres esemény árnyékolta be Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyének életét. Legkevesebb kétszázötven áldozatot követelt eddig az orvosok által csak „rejtélyes járvány”-nak titulált eseménysorozat, amelynek során egyes emberek a szó szoros értelmében élő, járkáló halottá változtak másodpercek alatt. A gyilkos szindróma egyértelmű tünetei voltak a beszéd, a világos gondolkodás, és számos létfontosságú agyi funkció elvesztése, a bőr rendkívüli mértékű elsápadása a keringési rendszer hirtelen összeomlása következtében, a test számos pontján erős bevérzések, a szemek lámpaszerű fehér izzása, erőszakos, koordinálatlan cselekvés. A rendőrséghez több, mint hetven riasztás érkezett be a szóvivő szerint csak „zombi embereknek” a jelenlétéről. Az éjszaka tűzharcok bontakoztak ki szerte a városban a rendőrség és az értelmüket vesztett élőhalottak között, a legsúlyosabb veszteség a hadkiegészítő parancsnokságon történt mészárlás volt.

A miskolci rendőrfőkapitány jelentős veszteségekről számolt be, tudomása szerint legkevesebb negyven rendőr esett el a harcban, vagy vált maga is élőhalottá minden előzmény nélkül. Az élőhalottá váltak azonnal rombolni kezdtek, mindenkit megtámadtak, aki a közelükbe került, ám egymást érdekes módon nem bántották. Az orvosok értetlenül állnak a városon végigsöprő horror előtt. Számtalan vizsgálatot végeztek a végleg elhunytakon, és megállapították, hogy egy ismeretlen, nagyon erőteljes külső behatás felelős a végzetes eseményért, ami ellen az orvosszakértő elmondása szerint semmi nem véd meg, és az idegrendszer hihetetlen mértékű pusztulását okozza, valamint a belső elválasztású mirigyek működési zavarát, mindezt nagyon rövid idő alatt. A jelenlegi álláspont szerint az ilyen módon élőhalottá vált ember menthetetlen, jelentette ki Dr. Radó István patológus . Egyetlen lehetőség végleg elpusztítani őt, mivel a szervezetében bekövetkezett károsodás visszafordíthatatlan. A hatékony megelőzés kidolgozásáig az esetek száma gyorsan emelkedhet, hívta fel továbbá a lakosság figyelmét is. Miskolc polgármestere szükségállapotot rendelt el, és katonai erősítést kért Budapestről és Debrecenből. A rendőrség kéri a lakosságot, hogy amennyiben valakin észleli a fent leírt tüneteket, azonnal vegye fel a kapcsolatot a rendőrséggel…

- Jézus Atya Úr Isten – sóhajtott iszonyattal Betti.
- Ettől féltem – rázta meg a fejét Reactorfighter, és bezárta az internet-ablakot. – Hadszíntér lett Miskolcból. Csak abban bízok, hogy nem lesznek még többen.
- És mi aludtunk – nézett üres, szomorú tekintettel Betti az ágyra. – Egész éjszaka ment a mészárlás, és mi pedig aludtunk! – a mondat végén már szinte sikoltott.
- Hé, nyugi, édes. Nem tudtunk volna mit tenni. Annak örülök, hogy mi életben maradtunk.
- Maledict – suttogta Betti, és ökölbe szorult mindkét keze. – Ezt Maledict tette. Engem keresett. – a koszlott, homályos, drótozott pinceablak felé nézett. – Ha feladtam volna magam, azok az emberek még ma is élnének… - könnyek csordultak ki a szeméből, és ezúttal nem fojtotta vissza őket. Zokogott, szívtépően, a polcnak dőlve zokogott a lány, akiért Maledict tűvé tette az egész várost, és ha már őt nem találhatta meg, két lábon járó hullává változtatott rengeteg ártatlan embert.

Reactorfighter azonnal felkelt a gép elől, és a zokogó Betti vállára tette a kezét. – Nem te tehetsz róla, kedvesem. Az a sátánista lány, meg a Maledict. Nem engedhetem, hogy elfogjanak. Kérlek hagyd abba a sírást, ezzel most nem érünk el semmit.
- De miattam történt… - sírt tovább Betti, görcsösen kapaszkodva a polcba.
- Nem – felelte szomorúan Reactorfighter, bár tudta, hogy bizonyos szempontból igaza van Bettinek. Ha nem keresi fel őt, már rég Maledict-é lehetne. – És addig örüljünk, amíg csak ennyi áldozata lesz ennek az ügynek. Most még lehet kezelni.
Betti zokogása lassanként alábbhagyott. Reactorfighter olyan gyengéd volt hozzá, amennyire csak tudott. Zsebkendőt keresett neki az íróasztala egyik fiókjából, cirógatta a vállát, a haját, átölelte Bettit.
- Még megállíthatjuk őket. A darkervilág érintetlen. Ha oda is bejutnak…akkor akár egész Magyarország lakosságát kiirthatják. Ha az a lány képes lesz a maga akarata szerint kinyitni-bezárni az átjárókat…nem leszünk képesek megállítani őt. Se mi, se más. Téged nem kaparinthat meg.

Betti a szemét törölgetve ült le a számítógép előtti székbe. Lelkileg ez már túl sok volt neki. Reactorfighter mellé guggolt, és a kezeit cirógatta. Odakint egy súlyos katonai teherautó dübörgött végig az utcán.
- Most nappal van, ilyenkor remélhetőleg nyugton maradnak az élőholtak is. Jobban félek attól, hogy mi lesz, ha Alíz telefonja máshol van, mint ő maga.
- Ne is mondd… - Betti próbált nem arra gondolni, hogy esetleg Alíz is az élőholtak között volt, krétafehér bőrrel, izzó fehér szemekkel, és magas hangon sikoltozva botorkált volna a néptelen utcákon, a tintaszínű égbe sikoltva halálon túli kínjait. Ezt még elképzelni is rettenetes volt.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
- Megjött. Gyere. – intett Reactorfighter az ajtó felé. Belépett az előszobába, és három lépésnyire megállt a vasajtó előtt.
- Jelszó?
- Darkerworld tervezet – érkezett a válasz mély férfihangon a túloldalról.
- Elfogadom – válaszolta Reactorfighter, kinyitotta a visszacsapó zárat, és rögtön utána hátralépett. Az ajtó lassan kinyílt.

Egy talpig fekete öltönybe öltözött, fehér inges, régimódi kalapot viselő, csupasz, komor arcú férfi állt az ajtóban. Szúrós fekete szemekkel nézett Reactorfighterre és Bettire. Az arcán szigorú ráncvonalak, a keze vékony és inas, a bőre napbarnított volt, de Reactorfighter tudta, hogy ez csak utánzat. A kezében egy szintén fekete diplomatatáskát tartott.
- Üdvözletem – szólalt meg semleges, robothoz hasonló hangon.
- Éljenek a harcosok – köszönt vissza Reactorfighter a militaristák hagyományos köszönésével. – Itt van?
Az idegen válasz helyett csak megemelte a táskát.
- Foglalj helyet, barátom. – mutatott a bal oldali bőrfotelra Reactorfighter. – Betti, mi ülünk a másikba.

Betti szó nélkül bólintott. A férfi szenvtelen arckifejezéssel leült, a táskát az ölébe tette. Reactorfighter és Betti vele szemben ültek le.
- A városban elszabadult a pokol – kezdte a jelentést Reactorfighter. – Az azonosítatlan fiatal nőnemű keresteti Maledict-tel őt. – itt Bettire mutatott. – Ő jelenleg sértetlen, a társát, és az ő barátját továbbra sem találjuk. Eddig körülbelül kétszáz áldozat. Nem tudni, hol a…
- Tudjuk, hogy hányan haltak meg, szám szerint. – vágott közbe az idegen. – Kétszáztizenhat.
Reactorfighter nem csodálkozott el ezen, Betti számára pedig most elenyésző jelentőségű volt ez a tény. Még sosem volt szemtől szemben idegen civilizáció küldöttével.
- Mint mondtam, nem tudni, hol van az azonosítatlan fiatal nőnemű elsődleges ellenség. Maledict másodlagos ellenség szintén ismeretlen helyen tartózkodik. Egész éjszaka a várost járta, és szedte az áldozatait.
- Ezt is tudjuk. – felelte röviden az idegen, és tökéletesen semleges arckifejezést vágott. Furcsán mozgott arcizomzata, miközben beszélt.
- Érzékeltétek Maledict-et?
- Igen, több alkalommal is. – válaszolta az idegen. – Szinte mindenhol járt a város területén.
- Ez így nem a legjobb. – rázta a fejét Reactorfighter. – Szabadon jár-kel, ti nem tehettek semmit, mert egyből tudni fogják, hogy visszatértem ide. Hidd el, nem olyan ostobák a rendőrök, mint a viccekben. Ha pedig én mentem volna, akkor magammal kellett volna vinnem Bettit is, tekintve, hogy nem hagyhatom egyedül. Akkor pedig Maledict azonnal megkaparintotta volna őt is.
- Igen – bólintott rá az idegen. – És az emberek végképp nem tehetnek semmit.
- A darkervilág érintetlen? – kérdezte meg hirtelen Reactorfighter.
- Még igen.
- Akkor még van esély. Ne aggódj. Megtalálom, és elpusztítom őt is, és a démonját is.
- Bízom benne – felelte az idegen.
- Találtunk darker szövetségest is. Ma este készülünk hozzá, hogy segítségét kérjük.
- Segítséget fog adni.

- Most lássuk a szerkezetet – tért rá a tárgyra Reactorfighter, és Betti felé fordult. – Hozd ide a mobilod.
- Máris – Betti fölkelt, óvatosan átmászott az asztal és a fotel között, és elment a retiküljéért.
- Vigyázni rá – mondta monoton hangon az idegen, és fekete szemeivel nem engedte el Reactorfighter pillantását. – Őt nem kaphatja meg. A darkervilágnak érintetlennek kell maradnia. Ne felejtsd a feladatodat. Mennyit árultál el rólunk? – kérdezte az idegen.
- Nem sokat – Reactorfighter újra fejet rázott. – És nem fogja továbbadni senkinek. Nem megy el mellőlem – biztosította Reactorfighter az idegent. – A tervezetet teljesítem.
Lépések hallatszottak. Betti tért vissza, a kezében fogta a telefonját, a másik kezében egy égő cigarettát.
- Itt van.

Az idegen szó nélkül félretolta a hamutálat, letette a diplomatatáskát a dohányzóasztalra, és felnyitotta. Egy kicsi, laptophoz hasonló, fehér szerkezet volt benne, ami mintha műanyagból készült volna. Sehol sem látszott nyoma csavaroknak, ragasztásnak, vagy bármilyen illesztésnek. A fekete öltönyös idegen ránézett, és egy kicsi, kéken világító képernyő emelkedett fel a műszer felületéből.
- Kész – csak ennyit mondott.
- Rendben. Kapcsolódj rá. – intett Reactorfighter, és Bettire nézett. – Hívd.
Betti szó nélkül kikereste Alíz nevét a telefonkönyvből, és megnyomta a „hívás” gombot.
- Kapcsolat létrejött. Keresem aktív kapcsolódási pontot. – mondta lassan az idegen, a szemét le sem vette a képernyőről. Egy vörösen villogó pont jelent meg kék vonalak között, majd a képernyő távolított. Kirajzolódott Miskolc felülnézete égszínkék vonalakból. A kép mozogni kezdett, majd kigyúlt egy másik vörös pont is, valahol a város szélén. Az idegen hatására a szerkezet ráközelített.
- Megtaláltuk – közölte. – A város egyik külső részén, nem messze a vasúti vágányoktól.
- Nem veszi fel – szólt közbe Betti. – Letehetem?
- Egy pillanat – mondta Reactorfighter, majd maga felé fordította a nyitott táskát. Egy pillantással meggyőződött róla, hol van a másik telefon.
- A drótgyár épülete. Oda vitték…ha jól működik a gép. – jelentette ki.
- Működik – érkezett a felelet az idegentől.
Betti megszakította a hívást. A jel eltűnt a képernyőről.
- Közelíts rá – kérte Reactorfighter a barátját.

A gyártelep kicsi kék alakzatai növekedni kezdtek, mígnem a szerkezet rá nem állt a jel céljának pontos helyére.
- Megvan. A középső épületbe kell mennünk, ott van Alíz. – felelte, és visszafordította a táskát. – Köszönöm, hogy idejöttél, és segítettél.
- Most már minden rajtad múlik, barátom. – zárta össze a táskát az idegen, és felkelt a fotelből. Benyúlt fekete zakójának zsebébe, és két gépkarabély-tárhoz hasonló eszközt vett elő belőle, majd Reactorfighter felé nyújtotta őket.
- Elhoztam a két megrendelt tárat is. Használd. Keresd meg este a darker szövetségest, és együtt győzzétek le az ellenséget. A lányra pedig vigyázz. Tud fegyvert kezelni?
- Az majd kiderül – nézett komolyan Reactorfighter Bettire, és a nadrágzsebébe tette a felkínált impulzusfegyver tárakat. – A rakétakilövőt fogja használni. Megtanítottam neki a nagyját, de természetesen mindent nem tudhat ő sem.
- Mire számíthatunk? – kérdezte az idegen.
- Nem volt még fegyver a kezében. Nem taníthatok meg neki egy kéthetes kurzust egy nap alatt. – csóválta a fejét Reactorfighter.
- Értem – nézett vissza rá az idegen. – De jó munkát végeztél. Most mennem kell, földi idő szerinti tizenkilenc percem maradt az átalakulásig.

- Mondd meg a fiúknak, hogy nagyon igyekszünk. Mindannyiunk érdeke, hogy az emberiség kivédje ezt a támadást is.
- Korrekt – bólintott az idegen, majd az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Mielőtt átlépett volna rajta, még visszanézett egyszer. – Következő jelentés leadás a tervezet befejeztével. Sok szerencsét kívánok, harcos.
Átlépett az ajtón, ami azonnal becsukódott mögötte, a zár is a helyére kattant automatikusan. A léptei lassan elhaltak.
- Készülj – nézett vissza Reactorfighter az ajtóról Bettire. – Most azonnal indulunk.
- Most? – nézett rá Betti ijedten. – Az egész város hemzseg a rendőröktől meg a katonáktól! Mi leszünk az elsők, akiket lelőnek!
- Van egy ötletem – mosolygott rá Reactorfighter, és elővette zubbonyából a mobiltelefonját. Lenyomott pár gombot, kikereste a megfelelő nevet a listából, és a füléhez illesztette a készüléket.
- Halló? Varga és társa? Jó napot kívánok. – gondterhelt arcot vágva folytatta. – Igen, tudom mi történt. Reactorfighter vagyok, emlékszik rám? Igen, tudom, hogy kerestek engem. – Bettire nézett, és rákacsintott, aki azonban csak megvonta halványan mosolyogva a vállát.

- Figyeljen ide – váltott kissé erősebb hangnemre Reactorfighter. – Újra szükségem lenne a segítségükre. Küldje ide a Szent István utcára az egyik kisteherautót. Tudjuk, mi folyik itt a városban, és tudunk tenni ellene valamit, de szükség lenne a maga segítségére is. Megfizetem busásan. Vállalja?
Egy darabig nem érkezett válasz, majd végül igent mondott az ügyintéző.
- Remek – folytatta összeráncolt homlokkal Reactorfighter. – Akkor jól figyeljen. Emlékszik rá, hová kell jönnie? Csak álljon meg nyugodtan a parkolóban, van némi rakomány, amit le kellene szállítatni egy megadott helyre, és ott maradni egy kicsit. Nem kérek túl sokat, úgy gondolom. Remélem, maga szerint is teljesíthető. Küldje ki a járművet húsz percen belül a bérház mögötti parkolóba, mi is ott leszünk. Viszonthallásra.
Leengedte a telefont, és szétkapcsolta a vonalat.
- Varga és társa? Ez olyan ismerős… - nézett maga elé egy pillanatra Betti.
- Ugye? – villantott rá egy újabb farkasmosolyt Reactorfighter. – Mit ígértél nekem?
- Hogy nem fogok rossz emlékeket idézni – felelte gépiesen Betti. Nem tudom elhinni, hogy Reactorfighter ennyivel elintézi azt, hogy rá vadásztunk végig.
- Helyes. Most pedig bepakoljuk a rakétakilövőt, és o-o-o-óóó…most jut eszembe, neked nincs páncélod. Itt kell maradnod. – gondolkodott el Reactorfighter, és azonnal ráncok jelentek meg a homlokán.

Lassú léptekkel visszament a szobájába, a szemét a padlóra meresztve. Nem tudta, melyik lenne célszerűbb megoldás. Itthagyja Bettit, és megkockáztatja, hogy Maledict elkapja, vagy pedig magával viszi, vagy esetleg lelövik őt az Alízt őrzők. Mert szinte biztos, hogy őrzik Alízt.
Betti apró léptekkel követte őt. A régi aggodalom visszatért az arcára, szomorú vonások jelentek meg rajta. Szinte automatikusan rágyújtott, és a füstöt a szürke mennyezeten lévő fehér neoncsőre fújta.
- Veled mehetek… - javasolta halkan, közben pedig reménykedett, hogy nem kell egy újabb öngyilkos akcióban részt vennie. Ha Maledict eddig nem talált meg, most sem fog, morfondírozott magában. Ahová pedig Reactorfighter megy, ott mindig harc van. Nem hiányzik, hogy megöljenek…vagy még rosszabb, elfogjanak. Ha itt maradok, ezt megúszhatom. Viszont ha Maledict még mindig keresgél engem, előbb-utóbb rábukkan erre a helyre is. Neki nem akadály az ajtózár, a kis pinceablak…és elmenekülni sem lennék képes.

Reactorfighter töprengve támaszkodott le az asztalra, a monitor mellé. Lehajtotta a fejét, vett két mély lélegzetet, majd a háta mögött álló Bettire nézett.
- Itt maradsz. Én megyek.
Betti nem tudta hirtelen eldönteni, örüljön-e vagy sem. Reactorfighter az életét kockáztatja érte, és Alízért. Hősies, de néha a hősiesség is lehet értelmetlen. Lehetséges, hogy ez csapda. Reactorfighter nem halhat meg.
Odament Reactorfighter mögé, aki továbbra is gyászos tekintettel tanulmányozta a monitort. Átölelte a vállát, és megpuszilta a nyakát. Reactorfighter kedve egy kicsit jobb lett, de nem sokkal. Félretolva Bettit megkerülte az asztalt, és leült a még mindig működő számítógéphez. Ismét lezongorázta a látszólag értelem nélküli billentyűkombinációkat, és mikor megjelent a már ismerős sötétkék keretű fekete ablak. Betti csodálkozva nézte, ahogy Reactorfighter üzenetet gépel be.

ÜZENET REACTORFIGHTERTŐL HALOTT
Reactorfighter a tervezet végrehajtása közben életét vesztette. A Darkerworld-tervezet végrehajtása kudarccal zárult. 4 földi órán belül minden felszerelését elszállítani, őrzött nőnemű egyedet Budapest fővárosba elszállítani. Az ellenség továbbra is sértetlen.
ÜZENET VÉGE

Reactorfighter befejezte a gépelést, lezongorázott újabb értelmetlennek tűnő karaktersorozatokat, de nem küldte el az üzenetet. Betti kérdőn nézett rá.
- Ha nem térnék vissza – kezdte Reactorfighter a magyarázatot – semmi szín alatt ne hagyd el ezt a helyiséget. Majd ők elvisznek Budapestre, és összepakolják a holmimat. Ha este tíz órakor én nem vagyok itt, akkor küldd el ezt az üzenetet. Ha valaki kopog az ajtón, kérj jelszót. Azt fogod kapni, hogy „darkerworld-tervezet”. Engedd őt be, és mondd el, mi történt.
- Ugye nem fogsz meghalni? – kérdezte Betti, és ismét megtelt a hangja aggodalommal. Szorosan ölelte át Reactorfighter felsőtestét.
- Nem vágyom rá – felelte halkan amaz – de bármi megtörténhet, főleg most.
- Kérlek, vigyázz magadra nagyon! – kérlelte Betti Reactorfightert, leguggolt hozzá, és megcsókolta őt. Ebben a pillanatban csak azt számított neki, hogy ő életben maradjon.
- Vigyázni fogok – kelt fel Reactorfighter a székéből, és felemelte az asztalnak támasztott impulzusfegyvert. Futólag megnézte, és a hátára vette. Megérintette a zsebét, hogy a teli tárak még a helyükön vannak-e, és a polcokról lerakodott dobozhalomhoz ment. Felnyitotta az egyik ezüstszínű, veszélyesnek jelölt dobozt, és hasonló fémgolyócskákat vett ki belőle, mint ami a zubbonya zsebében volt.
- Érintődetonátorok – fűzte hozzá, és a másik nadrágzsebébe ejtette őket. – Ugyanúgy működnek, mint az öngyújtóm, gondolati úton kell élesíteni őket. Jó tudni, hogy ehhez már elég fejlett az agyam. - Hümmögött egy keveset, majd az ajtó felé indult. Betti utánaszaladt.
- Nem halhatsz meg – mondta ismét, és szorosan átölelte Reactorfightert, oda sem figyelt, hogy a fiú hátára vett idomtalan fegyver nyomja a hasát. – El fogják pusztítani a várost az idegenek, ha meghalsz.

Reactorfighter elvigyorodott.
- Akkor jobb, ha életben maradok! – majd Betti rémült arckifejezését látva megnyugtatta. – Ne félj, ha elküldöd az üzenetet, nem lesz baj. Egyébként sem tennének ilyet csak úgy.
Betti azonban nem tűnt nyugodtabbnak. Bárki ránézett, láthatta volna, hogy mennyire félti Reactorfightert.
- Ne félj, kedves. Visszajövök, és hozom Alízt is. Te csak maradj itt. Vannak a gépen játékok, ha unatkozol, játszhatsz. Csak az üzenetablakot ne zárd be. A telefonod tartsd kikapcsolva. Ha valaki kopogna, kérj jelszót tőle. Ha nem azt a választ kapod, hogy „darkerworld-tervezet”, akkor ott a rakétavető, tudod mi a dolgod. Ne érdekeljen a berendezés. Aki be akar jönni ide, és nem tudja a jelszót, az pusztuljon. És most engedj utamra.
Betti kénytelen-kelletlen elengedte Reactorfightert. Még utoljára eléállt, átölelte a nyakát, és hosszú, gyengéd csókot adott neki. Mikor ajkaik elváltak egymástól, Betti félelmei egy kicsit leapadtak. Bízott benne, hogy Reactorfighter élve fog visszatérni.
- Gyors leszek, ne félj. És visszajövök. – Reactorfighter végigsimított Betti arcán, és kiment az ajtón, egyenesen a garázsba. Kinyitotta a fehér „páncélszekrényét”, és kivette a páncélt, ezúttal nem otthagyva az ormótlan fémcipőket. Leakasztotta a nyakából a fegyvert, kivette a két tárat is a zsebéből, és szép lassan mindent elcsomagolt a fal melletti üres faládákba. Egy pillanatnyi töprengés után a beléjük vert görbe szögekkel rögzítette a fedelüket. Összesen két láda. Ha minden igaz, már megérkezett a teherautó.

Kinyitotta a garázsajtót. Fakó, a vastag felhőréteg által megszűrt nappali fény borította be a garázst. A garázsajtóval szemben ott volt a magas fehér drótkerítéssel körbevett teniszpálya, és mellette a parkoló. A megrendelt kisteherautó járó motorral várakozott. Reactorfighter felkapta a páncélruhát tartalmazó ládát, és az impulzusfegyverére tette, majd az egészet fölemelte. Még negyven kilót sem nyomott, jóformán csak a faláda súlyát érezte. Megfelelő fogást talált rajta, és mielőtt még az ajtó lezáródott volna, kivitte őket a parkolóba.
- Hadd segítsek – szólalt meg valaki barátságosan. Reactorfighter kinézett a két jókora láda mögül, és a sofőrt pillantotta meg. Alacsony, borzas hajú, vöröses bajuszú férfi volt, és pontosan ugyanaz, aki négy éve (és körülbelül egy hónapja) segített neki elköltözni innen. Ujjai között egy Marshall szivarkát szorongatott.
- Most is költözik? – nézett végig a két dobozon, és beleszívott a szivarkájába.
- Nem – felelte kurtán Reactorfighter. – Vigyen el a drótgyárhoz, és ezt a két ládát is.
- Jól értettem, hogy maga tud segíteni a városon? – kérdezte kíváncsian a sofőr, miközben Reactorfighter letette a ládákat a földre, és mindkettőt felpakolta a kisteherautó platójára.
- Jól – bólintott Reactorfighter, és az ajtóhoz ment. – És nem árt, ha sietünk.
- Igen, persze. – a sofőr nem kíváncsiskodott többet. Beült a vezetőülésbe, és mikor Reactorfighter is benn ült, indított. A kisteherautó motorja beindult, és a jármű azonnal gurulni kezdett végig a kis bérházi közön, kiért a Szent István utca kereszteződésébe, és a drótgyár felé vette az irányt.

- Az északi tehermentesítőn menjen. Utána forduljon Szirmabesenyő felé. A generátorgyár felől fogjuk megközelíteni a drótművet. – adta meg a tájékoztatást Reactorfighter, miközben a kis jármű akadálytalanul haladt végig a villamossíneken, és ráfordult a széles, foltozásokkal teli északi tehermentesítő útra. Az éjszakai eseményeknek köszönhetően meglehetősen kevesen voltak az utakon. A villamosok se igen jártak, mivel a tömegközlekedési eszközök sofőrjei egész egyszerűen féltek munkába állni (egyikük beszámolt a sápadt bőrű lányról, aki nem vette át a visszajáró pénzt). Sok ember úgy döntött a reggeli hírek meghallgatása után, hogy elhagyja a várost.
- Tudja, mi okozza ezt, hogy az emberek zombivá válnak egyszercsak? – fordult a sofőr az utasához, mikor a Szentpéteri kapu felé indultak. Már legalább öt rendőrautót, és egy sötétzöld katonai csapatszállítót látott útközben, akik árgus szemmel nézték a kisteherautó útját.
Reactorfighter egy pillanatra kísértést érzett, hogy elmondja, mi folyik a városban, de nem akart kockáztatni. A sofőr nem tartozott az ufó-hívők közé, és csak kacagott, mikor Reactorfighter távozása után nyilvánosságra hozták a fotókat, valamit Alíz és Betti történetét. Nem olyannak ismerte meg Reactorfightert, aki képes lenne embereket lemészárolni. Most egyébként is van éppen elég baj, ami miatt aggódni lehet. Hogy az emberek milyen kíváncsiak!, gondolta, mikor válaszolt.
- Nem tudom, de a barátnőm barátnőjét elrabolták. Ki kell szabadítanom.
- Ó, csakugyan? – nézett nagyot a sofőr, lassított, és kikerült egy újabb rendőrautót, ami a megyei kórház bejárata előtt állt az úttesten. Reactorfighter odanézett, és látta, hogy a kórház főépülete előtt a parkolóban és még a járdán is hat rendőrfurgon várakozik, és számtalan egyenruhás őrzi a bejáratot.

- És miért nem bízza rájuk az ügyet? – bökött fejjel a hatalmas rendőri csoportosulás irányába.
- Mert ők is élőhalottá válnának – felelte egyszerűen Reactorfighter.
- És maga nem?
Reactorfighter különös félmosolyt küldött a rohanó úttestnek.
- Rám nem számítanak, hogy jövök. Maradjunk ennyiben, rendicsek?
- Rendicsek – felelte a sofőr, és nem is feszegette tovább a dolgot. Ő tudja, gondolta, miközben előbányászott egy újabb szivarkát, és rágyújtott.
- Khh,khh. Elnézést. Az éjjel óta többet szívok. – magyarázkodott, miközben úgy eregette magából a füstöt, mint valami kényelmeskedő gőzmozdony. – Maga nem kér?
- Van sajátom, köszönöm. – felelte Reactorfighter, miközben elővette a félig üres Moon-os dobozát, és maga is rágyújtott. Kicsit lejjebb húzta az ablakot. Utálta a szivarkát.
A kisteherautó lassan elhagyta Miskolc külvárosát is. Elhagyták a rendőrlaktanyát is, ahol szintén megerősített fegyveres őrség posztolt, majd a Tesco áruházat is, ahogy befordultak a repülőtér, és Szirmabesenyő felé. Elmaradt mellettük a Gála üzletház tojássárga tömbje is, majd áthaladtak a vasúti viadukt alatt is. Az autó akadálytalanul haladt előre közepesen gyors, töretlen tempóban. A vidék zöld lett, és csak elvétve fordult elő egy-egy épület rajta. A Miskolc végét jelző táblát is elhagyták, amikor az úttest jobb állapotú lett egy kissé, kiszélesedett, és beértek a generátorgyár mellé, a kereszteződésbe.

- Most figyeljen – szólalt meg Reactorfighter. – Álljon meg a bejárat közelében. Van ott egy vaskapu, amin egy fehér tábla van. Ha nem jön senki szembe, menjen a szemközti sávba, és álljon az útpadkára. Állítsa le a motort, kapcsolja be a vészvillogót, és várjon, amíg vissza nem jövök. Ha három órán belül nem jövök, akkor hajtson vissza. Itt a pénz.
Benyúlt a zubbonya jobb zsebébe, és elővette terepszínű pénztárcáját. Kivett belőle két tízezres bankjegyet, és a kesztyűtartóba tette.
- Egyelőre ennyi. Kap még húszezret, ha visszajöttem. – közölte Reactorfighter.
- Negyvenezeeer forint?
- Ez veszélyes feladat. Én megmondtam az ügyintézőnek, hogy jól megfizetem, ha valaki segít.
- Feleennyiért is elvállaltam volna – nézett vissza az úttestre a sofőr. A távolban már látszott a drótgyár csővezetékektől, és villanyoszlopoktól cakkos sziluettje. – A városról van szó.
- Ahogy mondja.

Megérkeztek. A sofőr megnézte, nem jön-e senki a szembejövő sávból, de az teljesen üres volt. Apró vízcseppek jelentek meg a kocsi szélvédőjén, ahogy elkezdett cseperészni az eső. A sötét gyártelep kihaltan terült el az út jobb oldalán, rozsdás szögesdrótkerítéssel körbevéve. Két hullámlemez tetős széles gyárépület volt a drótgyárnak ezen részében, körülötte nagy tartóoszlopokon különböző színű vastag csővezetékek kigyóztak a gyár területén, helyenként kisebb csövek vezettek ki belőlük az épületekbe. Vasúti vágányok szabdalták keresztül a lebetonozott közlekedőutakat. Helyenként fehér, üres őrtornyok álltak a közelekedőutak mellett helyenként, félig nyitott ajtajukat csapkodta a szél. A közelebbi gyárépület alja vöröses, kopott téglából épült, feljebb pedig acél- és elrozsdásodott, zöldesszerürke bádoglemezekből állt, az útra néző oldalán dróttal takart ablaksor engedett be némi fényt az épületbe.

A legtöbb ablakon már vastag, barna lerakódás volt, rákövesedett por, légypiszok, és az ablakkeretekből kiváló korrózió festette meg őket. A másik gyárépület újabb volt valamivel, az épület falát alkotó bádoglemezek között alig akadt olyan, amit megkapott a rozsda, a szintén hullámlemezes fémtető alá pedig fehér színű acélborítás került. A két gyárépület előtt hatalmas, koszlott, fehér színű tartályok sorakoztak, acélkalitkában, létrákkal a szélükön. Üres tehervagonok, lerobbant mozdonyok, sötétzöld magas gyárudvar-reflektorok tarkították a lehangoló összképet. Egy ferde vasúti lámpa is árválkodott a gazos talpfák között, felső izzója még halványan pislákolt a zöld üveg mögött. A közelebb lévő félig nyitott gyárépület belső részében hatalmas fa-spulnik köré tekert drótkötelek voltak. Rozsdás barna rácsos fémgerendák tartották az épület nyitott részének a tetejét, belül fehér zsákok, és még több dróttekercs. Hatalmas fémkonténerek, vasrudak, több tonnányi anyacsavar, alátét, a zárt gyártórészleget a szabad gyárrészleget elválasztó fal mellett széles szerszámtárolók sorakoztak.

Hosszú galériafolyosó húzódott végig az épület belsejében L alakban. Mindkét gyárépületre sok tűzlétra, és rozsdás fémjárda volt felszerelve, némelyiken kiszélesített szerelőállás is volt. A távolban egy-két magas daru nyújtózott a levegőbe.
Kipusztult, kihalt vidék, gondolta Reactorfighter, és némiképp meg is lepődött. Arra számított, őrizni fogják, de senkit nem látott a közelben.
- Megérkeztünk – közölte a sofőr. – Akkor itt várjam meg magát?
- Igen. Ha muszáj elmennie, legkésőbb két óra múlva jöjjön vissza. – felelte Reactorfighter, és kiszállt.
- Rendben van. Sok szerencsét, barátom. – nézett rá komolyan a sofőr, és újabb cigarettát keresett.
Nem semmi, bakker, gondolta Reactorfighter. Még én sem vagyok ennyire erős dohányos.

Hátrament, felmászott a platóra, és ledobta a túloldalra a dobozokat, mindkettőt. A páncélja darabjai hangosan zörögtek. Ő maga is leugrott utánuk, kibontotta mindkét dobozt, és nekiállt felöltözni. Kipakolta a zsebeit, felvette az ágyékrészt, a két lábpáncélt, a pár fémbakancsot, a karvédőket, és a két gumiszerű kesztyűt is. Magára öltötte a mellvértet, és a tárolórekeszeit megtöltötte a gyújtóberendezéssel, cigarettával, érintődetonátorokkal, és a két impulzusfegyver tárral. Másra most nem is volt szüksége.
Fejébe csapta a sisakot is, bekapcsolta a harci vizort, és szétnézett. A fákon kismadarak, az aljnövényzetben néhány kisegér, a vezetőfülkében a sofőr. Vörös vonalak, világos-sötét kék színátmenetes hátter. Semmi szokatlan. A bakancsát gyorsan betette az egyik üres faládába.
A kezébe vette a kocsinak támasztott impulzusfegyverét is, és futólag megnézte a töltöttségi szintet. Még nyolcvanöt lövésre elegendő energia volt belesűrítve a tárba. Elindult.
- Hát rajta! – suttogta. – Kezdődhet a tánc!
A sofőr szinte nevetségesen ijedt arckifejezést vágott, mikor a tetőtől talpig idegen páncélba öltözött Reactorfighter elhaladt mellette. Ő egy pillanatra megállt, és odanézett.
- Vigyázzon a bakancsomra, drága volt. Majd rakja fel a ládákat, amíg vissza nem jövök. Ha valami szokatlant lát, ne riadóztassa a rendőröket. Most megyek. És ne feledje, ha 180 percen belül nem térek vissza, hazamehet.
- Igen…értem… - dadogta a sofőr. Reactorfighter szétnézett, és öles léptekkel átsétált az úttesten. A távolból egy betonkeverő teherautó közeledett.

Halott hely, de gyönyörű, nézett végig Reactorfighter a gyárudvaron, az égbe törő magas őrtornyokon, a csöveket, és rakodógépezeteket tartó hatalmas fémállványokon. Ha jól emlékszem, a második épületet mutatta.
A kapuhoz ment, és belökte. A rozsdás rácsos kapu kétségbeesett nyekergéssel tárult ki előtte. A betonkeverős autó dübörögve vonult el az úton. Reactorfighter lassú, komótos léptekkel sétált a töredezett aszfalton, kikapcsolta a harci vizort is, hogy gyönyörködhessen egy kicsit a sötét, kietlen gyártelep, és a borult, felhős ég vonzó összhatásában.
Észrevett egy narancsszínű targoncát. Az ablakos falú, nyitott gyárépület fala mellett feküdt, mellette egy kisebb horpadás a falon. A felborult targonca alatt félig alvadt vértócsa. Egy élettelen kéz nyúlt ki a jármű fekete, repedt teteje alól. Távolabb, a hosszú épület vége felé szintén széles, kiterjedt vérfolt volt az épület falán, alatta egy tetőtől talpig véres ember feküdt arcra borulva. Tompa, gépi zúgást, és dübörgést lehetett hallani a bal oldalon elnyújtózó, újabb konstrukciójú épületből.

Odabent lesz a drága. Már ha tényleg ő van ott, nem pedig a csajszi állított fel nekünk egy jól kinéző csapdát. Úgyis rájövök előbb-utóbb.
Az újabb gyárépületnek nem volt nyitott része. Egy széles acélötvözetből készült, oldalirányban mozgó garázsajtaja volt, továbbá egy kisebb személyzeti bejáró. A zöldesszürke ajtón vastag alumíniumkilincs, az ajtón egy félig már lekopott, fehér matrica. A „Dohányozni tilos!” felirat szerepelt rajta.
- Jó, hogy eszembe juttattad. – szólt Reactorfighter. – Majd kifelémenet rágyújtok.
Az ajtóhoz sétált, és hallgatózni kezdett. Bentről ütemes fémes csengéseket lehetett hallani. Bár a személyzet elhagyta, a gépek a legutolsó helyes beállítás szerint működtek.
Valami durrant, és egy lövedék pattant le szikrát szórva az aszfaltról, alig öt méterre Reactorfightertől. Hamarosan négy újabb durranás követte, és további lövedékek kaptak gellert a talajon. Valaki lőtt rá.
Reactorfighter azonnal az épület oldalának vetődött, kibiztosította az impulzusfegyvert, és vadul tekingetett körbe. Az ég felől dobogást hallott, fémen kopogó lábak. Felnézett.

Négy izzó fehér pont nézett vissza rá fentről. A bejárat feletti széles, kapu alakú rakodóállvány tetején két élőhalott állt kétoldalt, féltérdre ereszkedve. Mindketten szakadozott terepszínű ruhát viseltek, csupán az egyikükön volt sisak, az állvány jobb végéről lövöldöző társának nem volt semmije, hogy undorító arcát elfedje. Nagy véres lyuk volt bal arca és orra helyén, mintha baltával vágták volna orrba. A két élőhalott nagyokat horkantva, torokhangokat kiadva lőttek rá újra és újra Reactorfighterre, aki azonnal viszonozta a tüzet. A munkagép motorjára emlékeztető hang kíséretében fehéren izzó, a közepén világoskék fénynyalábok szelték át a levegőt, és darabokra robbantották a feje felől lövöldöző undorító teremtmény hasát. A két féltest lezuhant a magasból, és nedves puffanással ért földet az aszfalton, vérpermetet lövellve szanaszét. Reactorfighter oldalt lépett, hogy elkerülje a társa eszetlen lövöldözését. Négy lövedék pattant le a testpáncéljáról, miközben rálőtt a társára is, akinek a feje érett görögdinnyeként robbant szét. A fejetlen test a gépkarabélyát elejtve előrebukott a magas állványon, vérfolyam tört elő a nyakából, és csöpögött le az aszfaltra.
Eddig kettő. Gyerünk tovább.

Az ajtó zárva volt, így Reactorfighter a fémbakancsát használva volt kénytelen bejutni. Az ajtó kivágódott, és a savanykás, romlott szag azonnal megcsapta őt. Nem volt túl erős, de kellemetlen volt. Lépcső vezetett fel szürke, helyenként bordázott fémfalak között az emeletre. A mennyezeten műanyag- és fémcsövek kígyóztak végig, helyenként hevenyészve felakasztott neonlámpák. A falon véres kéznyomok, karcolások, néhol széles vércsíkok.
Hát igen, ide is eljutottak az élőhalottak, gondolta szomorúan Reactorfighter.
Felment a lépcsőn, és szétnézett. Keskeny folyosó vezetett tovább északi irányba, a végén kettéágazott. Az elágazás falán egy félig leszakadt, fehér papír volt. A folyosó jobb oldali falában egy kis, szürke fémajtó volt, füst szűrődött ki alóla. Reactorfighter bekapcsolta a harci vizort, és féloldalasan, húzott lépésekkel haladt tovább a folyosón. Az ajtó felől a vizor jelzett valamit.
Nocsak, nocsak, ki van itt, gondolta, és lövésre kész fegyverrel közelítette meg az ajtót, mire az hirtelen kivágódott. Egy pillanatra megvillantotta a vörös táblán szereplő KAZÁNHÁZ feliratot, majd valami kirontott mögüle. Szintén egy élőhalott volt, akinek szinte az egész háta, és a jobb testfele is égett. Jobb keze nem is volt, elszenesedett, parázsló csonk meredezett a helyén. Az égő halott hús förtelmes bűze töltötte be a folyosót. Artikulátlan üvöltözéssel, sziszegéssel, szökdécselve indult Reactorfighter irányába, roncsolt, hiányos szájából üszök pergett minden üvöltésére. A következő pillanatban egy utolsó hörrenéssel hátrazuhant, ahogy az impulzuslövedék a mellkasába csapódott. Vér fröccsent Reactorfighter páncéljának alsó részére, a falra, és a félig nyitott állapotba visszacsukódott ajtóra.

Reactorfighter közömbös arccal átlépte a holttestet, hagyta, hogy a lángok a birtokukba vegyék, ami megmaradt belőle, és meggyorsította a lépteit. Az elszenesedett ruha, és hús szaga elviselhetetlen volt a kis helységben. A kazánház lángokban állt, több cső eltörött, forró gőz, és fekete füst szivárgott belőlük. Biztos, hogy nem ott van Alíz.
Az elágazás teljesen kihalt volt. A falon a félig leszakított papírt leszámítva semmi érdekes nem volt. Bal oldalt a folyosó egy galériában folytatódott, ami egy kisebb szerelőüzemen vezetett keresztül, jobboldalt egy, az előbbihez hasonló szürke acélajtó volt, a szélein csavarok feje dudorodott ki. Kilincse helyett egy fogantyú volt. Reactorfighter kipróbálta, de az ajtó nem nyílt. Gondolt rá, hogy belelő egyet, de úgy gondolta, ráér erre később is, ha nem találta meg Alízt az alsó szinten.

Újabb lépések közeledtek a galériafolyosóról. Három, munkásruhába öltözött élőhalott botorkált elő a galéria jobbkanyarjából. Egyiküknél egy vasrúd volt, a középsőnél, aki vékony, magas és körszakállas ember lehetett, egy kalapács volt, a harmadiknál pedig egy valahonnan letört hajtópedál. Nyöszörögve, horkantva, túlvilági gyűlöletüktől fűtve csoszogtak Reactorfighter felé, magasra emelték primitív harci eszközeiket. A következő pillanatban mindhármukat betakarta a fehér tűzív.
- Nem haragszom rátok – mondta semleges hangon Reactorfighter. – Inkább köszönjétek meg.

Átlépett az ajtónyíláson, és a maradványokon átgázolva, kissé hajlított járással nézett szét a csarnokban. A szerelőüzem nem volt túl nagy, a drótgyár nem engedhette meg magának, hogy egyszerre két nagy szerelőcsarnokot is irányítson, így ez csupán kisegítő lehetőségként szerepelt itt. Alant hatalmas fémhúzó, megmunkáló gépek nyújtották otromba fémnyúlványaikat a korláttal leválasztott munkaterületre. Az egyik szélső gép még mindig dolgozott, egy összevissza hajlítgatott fémlemezt kalapált serényen, ez adta a fémesen csengő hangot. A gép felső részén sok zöldeskék lámpa világított, ám a szerelőcsarnok többi részében a legtöbb fényszóró sötét volt, csak a galériafolyosót, és a szerelőcsarnok bejárati részét világította meg egy-egy fehér neonlámpa. Szétdobált nehéz fémkonténerek hevertek a falnak támasztva, néhány kisebb, horpadt alumínium tárolóhenger is volt mellettük. Két munkás vérbefagyott holtteste feküdt a dobozok alatt, egy harmadiknak csak a felsőteste volt meg, mindkét lába hiányzott. Sötét, alvadt vércsíkok szennyezték az amúgy sem tiszta fémpadlót.

Ezt az üzemet leírhatják, gondolta Reactorfighter, és alaposan szétnézett a teremben. Senki nem lesz hajlandó ezek után itt dolgozni.
Csendben hallgatózott, de az egyetlen hang, amit hallott, a még működő fémmegmunkáló berendezéstől származott. A magas hangú, hullámzó zúgás, és a rendszertelen kalapálás. Óvatosan továbbhaladt, majd szembefordult a galéria elkanyarodásával. Újabb lépcsőt látott, majd mellette a falban egy fémajtót. Az ajtón széles, sárga figyelmeztető tábla volt, rajta fekete jellel a méreg szimbóluma.
Óvatos léptekkel végigoldalazott a galérián. A lépcső tetején erős, fehér fényű neonlámpa égett, és valami motoszkálást is hallott.
- Ki van ott? – kérdezte hangosan.

Torz, gépi motyogást hallott, mintha valaki orrhangon beszélt volna a telefonkagylóból. Ez már ismerős volt, a múlt esti kalandból. A lépcső melletti fal mögül újabb rémség lépett ki oldalvást. Szintén katonai élőhalott, terepszínű zubbonya és pólója már leszakadt, alatta a has már-már átlátszónak tűnt, annyira sápadt volt. Számtalan lilás fekély borította, némelyikből sötétvörös, alvadt vérrögök türemkedtek elő. Az élőhalott arcán gázmaszk, a fején sisak, a kezében a magyar rendfenntartóknál rendszeresített sörétes puska. Reactorfighter lebukott, és a puska már dördült is. Vakolat hullott a betonfalból, ahová becsapódott egy-egy nagy szemű sörét, a szerelőcsarnok bejárata feletti neonlámpa szétdurrant, és sercegni kezdett. Reactorfighter tüzet nyitott, és az élőhalott a falnak vágódott, mellkasát és hasát három impulzuslövedék szakította szét. A test összeroskadt, a még bennemaradt vér széles tócsában kezdett növekedni alatta.

Reactorfighter megkönnyebbülten lélegzett fel, és az ajtóhoz lépett. Fegyverét készenlétben tartva lépett be a szobába, és irtózatosan erős, maró szag csapta meg azonnal az orrát. Egy futó pillanatra nézett csak be, és azonnal be is csapta az ajtót. Egy folyosószerű szobát látott, az oldalában bemélyedésekkel, és nagy tárolórekeszekkel, benne mérgező anyagot tartalmazó hordók sokasága. Három vagy négy leborult közülük, és a halványsárga vegyszer – Reactorfighter kénsavnak vagy sósavnak gondolta – kiborult a padlón, legalább három munkásruhás halott maradványai úsztak benne, részben feloldódva. A vegyszerpocsolya partján fekvő, félig ülő helyzetben lévő tetem fehér sugárzó szemei azt sugallták, nem természetes halállal haltak meg ők sem.
Na, hát itt biztos nincs Alíz. Gyerünk tovább.

A lépcső egy kissé szélesebb folyosóra vezetett. A falak itt már tagoltak, bordázottak voltak, alul és felül sűrű szellőzőrácsok. A mennyezeten valamivel több volt a neonfény. Szétlapított kartondobozok, eldobált vegyszeres ládák hevertek itt-ott a folyosón. Reactorfighter óvatosan továbblopózott, időnként hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, Maledict nem kísérletezik hátbatámadással, de semmit nem látott. A közelben ugyan észlelt több jelet is – valószínűleg még több élőhalott – de semmi igazán új.
Ha egy kicsit okosabbak lennének ezek az élőhalottak, még élvezném is.
Eljutott a folyosó elfordulásáig. A végét dupla fémajtó zárta le. A fémajtó mellett a folyosó tovább folytatódott nyugati irányban. A dupla ajtó fölötti neonlámpa el volt törve. A falban egy szellőzőnyílás négyzet alakú kivezetőcsöve volt, amit valamikor rács takart el, és a rács most ott hevert a földön elgörbülve. A harci vizor a folyosón újabb élőlények jeleit mutatta halványvörös sziluettel. Emberalakok simultak a falhoz valahol távol.
Reactorfighter kinyitotta a cigarettát tartó tárolózsebét, elővette a gyújtóberendezését és a cigisdobozát. Kivett egy szálat, és rágyújtott. Hosszan kifújta a füstöt, és örült, hogy a cigarettafüst elnyomja az enyészet undorító háj- és penészszagát, ami a gyárépületben terjengett. Beleszívott még négyet, jó mélyeket, hogy sokáig kitartson, majd eldobta a csikket.
- Ideje továbbmenni.

Először szemügyre vette a dupla ajtót. A jobb oldali szárnya nem mozdult sem előre, sem hátra, így a bal oldalit nyitotta ki. Hirtelen az összes lámpa kialudt. Vahhhhhh, söpört végig egy hangos sóhaj a szinten, majd újra égni kezdtek a lámpák. Reactorfighter azonnal hátraugrott, a hirtelen feltörő ijedtségtől kis híján elsütötte a fegyverét. Vadul tekingetett körbe, de egyelőre semmi nem közeledett feléje. Azonnal sajnálni kezdte, hogy eldobta a cigarettát, most jólesett volna még egy szippantás belőle. Szomorúan nézett a középen rácsos fémpadlón heverő csikkre. Sebaj, majd legközelebb.
Újabb lépéseket hallott. Futó lépéseket. A folyosó irányából jöttek.

Reactorfighter azonnal tüzelésre kész állásba helyezkedett. A folyosó jobb fala egy méterrel odébb megszakadt, szabad rálátást engedett egy lent elhelyezkedő terembe. Nyilván függőfolyosó volt. Halk csipogások és számítógépektől származó hangok szálltak feléje. Kicsivel odébb a nyitott rész helyén ismét fémfal volt, és a folyosó falak között vezetett tovább egy jobbkanyarba. Az egyik neonlámpa halványan, pislákolva égett a kanyarban, a másik szétdurrant a foglalatában, tejfehér szilánkjai szanaszét szóródtak a padlón, néhány papírlap, és kis papírdobozkák társaságában. Még egy törött magnókazetta is jutott a padlóra melléjük.
A léptek tulajdonosa előugrott a kanyarból. Pontosabban elővetődött. Vértől lucskos sötétkék rendőregyenruha volt rajta, a feje teljesen kopasz, és több mély, lila szakadás volt rajta. Förtelmes, gumiszerű szája groteszk fintorba torzult, ahogy oldalra vetődött, térdelő testhelyzetbe ugrott fel, és lőni kezdett. Reactorfighter mellpáncélján és jobb kezén kaptak gellert a lövedékek, mindegyik szikrát hányva pattant le róla. Az élőhalott ezzel nem törődött, torokhangon morogva újra és újra elsütötte a pisztolyát. Reactorfighter oldalt fordulva engedte el a lövését, ám ez az élőhalott – úgy látszik – a betanult mozdulatokra nagyon is jól emlékszik. Újra oldalra vetődött, az impulzuslövedék a fémfalba csapódott, fehér szélű lyukat robbantva rajta. Reactorfighter elvigyorodott, és ütközésig húzta az elsütőbillentyűt. Az impulzussorozatok ezúttal nem tévesztettek célt, a valaha törvényt védő ember élőhalott teteme letépett vállakkal és fejjel zuhant hátra, utolsó rekedt vonyítása vérbe fulladva halt el.
Na, így már sokkal izgalmasabb. Csak ne lenne ilyen rossz érzésem…

Miután meggyőződött róla, hogy több élőhalott nincs a közelben, újra az ajtóval próbálkozott. Várta, hogy a különös hang ismét ráijeszt, de ezúttal semmi ilyesmi nem történt. Készenlétbe helyezte a fegyvert, és berúgta a bal ajtószárnyat.
A dupla ajtó mögött egy nagyobb, szétrombolt berendezésű pihenőhelység volt, a bal oldali falán három hosszú, drótozott ablak. Szétdobált összecsukható székek, narancssárga műanyagból készült fémvázas székek, kisasztalok, ételhordók, törött tányérok, poharak, és evőeszközök hevertek összevissza a földön. A távoli fémmegmunkáló állandó zaját elnyomta az egyik repedt csőpárosból előtörő gőzsugár sziszegése. Távolabb a helyiség végében egy felborult gáztűzhely feküdt a földön, egy újabb ajtónyílásban, az oldalai erőteljesen behorpasztva. A szoba túlsó végében egy rakás letépett elektromos kábel csüngött a mennyezetből. A szoba plafonja itt a több lámpa miatt négyzet alakú, apró púpos lemezekből lett összeillesztve, és ezek a lemezek most számos helyen le voltak szedve, akárcsak a kilógó fekete vezetékkötegnél is.

A hozzá csatlakozó lámpa nem égett. Időnként szikrák pattogtak a szabad vezetékvégződésekből, jelezve, hogy még mindig van áram a hálózatban. A kupleráj kellős közepén, a szeméttel és berendezési tárgyakkal teleszórt padlón három dolgozó teteme feküdt, egyik hason fekvő halott keze mellett evőkanál. A felborult asztal alatt is volt egy ételhordó, és rég kihűlt paprikás krumpli borult ki belőle a padlóra. A másik tetem a fal mellett hevert, egy tálca, és egy kenyereskosár közelében, amelynek tartalma szétszóródott a földön, és megkeményedett. Egyedül a plafonból alig-alig kiemelkedő neonlámpák, és az ablakkal szemben lévő falnál a hosszú falóca maradt a helyén. A falakon megmaradt néhány felragasztott plakát, az egyik egy régi, kissé kifakult trópusi szigetet ábrázolt. A másik, félig leszakított plakát egy felirat volt, miszerint akik itt esznek, vigyék vissza az evőeszközöket a konyhába. Egy harmadik plakátnak csak a celluxal rögzített szélei maradtak fenn, a maradékot letépte valaki.

Reactorfighter óvatosan, az impulzusfegyvert készenlétben tartva óvakodott be az ebédlőhelyiségben. Itt nyilván nincs menza, vagy ha van is, az a másik épületben található, ezért építették ide ezt a takaros kis közös helyiséget, ahol mindenki nyugodtan megeheti, amit az asszony vagy ő maga csomagolt ebédre. Az ablakból kipillantva a folyosóról is látható számítógépekkel teli vezérlőterem-szerűséget látta. Nagy, egész falas számítógépek és a hozzájuk tartozó egybeépített konzolok alkották a falakat. Talán ott is körül kell néznie, de egyelőre megnézi, itt mi újság.
- Van itt valaki? – szólalt meg hangosan.
Nem érkezett válasz.

Reactorfighter vállat vont, majd egy feldőlt sarokasztalt átlépve a túlsó fal mellett lévő sötét ajtónyílás felé indult. Odabent nem égett a villany, csak szórt fény világította meg a bent lévő hosszú pultokat, és egy hűtőszekrény belsejét, az ajtaját letépte valaki.
A pokolba, elfelejtettem a zseblámpám!, gondolta bosszúsan Reactorfighter. Most már mindegy. Közelebb óvakodott hát, közben igyekezett mindent szemmel tartani. A vizorja tudatta vele, hogy a sötét helyiségben van valaki. Egy újabb élőhalott biztosan.
- Gyere elő – mondta barátságosan Reactorfighter a sötétségnek, ám az a valaki nem mozdult.
Reactorfighter vállat vont, a páncélzata aprót kattant rajta, és az ajtónyílás túloldalára lépett, hogy jobban belásson. Az egyik neonlámpa hirtelen hangos durranással, szilánkokat szórva, szétrobbant mögötte, a műanyag bura a földnek vágódott. Reactorfighter ijedten ugrott hátra, és a sötétségbe lőtt hirtelen támadt rémületében. Az impulzusfegyver fehér tűznyelve jókora lyukat nyalt az apró konyhahelyiség falába. És ebben a pillanatban az a valaki megmozdult.

Halk, majd egyre hangosabbá váló női kacagás hangzott fel az ebédlőhelyiségben. Gonoszság, és zabolátlan káröröm érződött belőle, ahogy betöltötte az ebédlő minden zugát. Reactorfighter azonnal a falnak vetette a hátát, és felsőtestével körbefordult. A páncélja csikorgott, ahogy végighúzta a fémfalat. A folyosóra vezető dupla ajtó bal szárnya kivágódott, és egy szabadidőruha maradványait viselő, testes, gyérhajú élőhalott férfi rohant be rajta, egyik sápadt, fekélyes kezében egy elhajlott fémcsövet lóbálva. Elfojtott torokhangon morogva támadt Reactorfighterre, aki azonnal hasbalőtte. A férfi nyögve zuhant egy asztal romjai közé, széttépett altestéből vér fröcskölt a padlóra. Az impulzusfegyver hangja elnyomta a konyhahelyiségből csörtetve közeledő másik élőhalott zaját, aki a horpadt gáztűzhelyet átugorva azonnal támadott is. Reactorfighter hirtelen érezte, hogy valaki rácsap valamivel a jobb karjára, azonnal hátraugrott – és egy szinte teljesen meztelen élő tetem undorító arcába bámult.

Az élőhalotton nem volt más, csupán egy zöld boxeralsó, szőrös felsőtestén olyan mély, széles sebek voltak, hogy helyenként már előtűntek a gerincoszlop alvadt vértől sötétvörös csigolyái. Arcbőre a bal arcfelén szinte teljes egészében hiányzott, felfedve oldalt a hiányos fogsort. Borzasztóan büdös, állott fekáliaszagot árasztott magából, kezében egy jókora húsvágó bárdot forgatott. Morgott és hörgött, ahogy lyukas mellkasa bírta. Fehéren izzó szemekkel, túlvilági gyűlölettel csapott le újra és újra a bárddal, miközben sánta járással igyekezett az egyre hátráló Reactorfighter után. Őt rettenetesen meglepte ez a váratlan támadás, azzal az ördögi női kacajjal egybekötve, hogy el is felejtette a konyhában várakozó ellenséget.

A bárd újabb csapása Reactorfighter impulzusfegyverét érte, és félrelökte. A lövés a falba csapódott, és fehér szélű lyukat robbantott rajta. Reactorfighter lebukott, mikor a jókora bárd a nyakára készült lecsapni, majd hátravetette magát, és páros lábbal rúgta mellbe az élőhalottat. Az őrült, hangos hörgéssel repült neki a falnak, majd felugrott, és Reactorfighternek dobta a bárdot, ami hangos csattanással vágódott neki a sisaknak. Reactorfighter felpattant, kezébe kapta az előbb félreejtett fegyvert, és azonnal viszonozta a tüzet, az újabb két impulzuslövedék szétrobbantotta támadója altestét, és bal combját. Az inas, szinte csont és bőr élőhalott egyetlen, nagyon hangos szellentésszerű morgást adott még ki magából, majd lassan, rángatózva halt meg.
- Huh – lélegzett fel Reactorfighter megkönnyebbülten, miután szétnézett újra, hogy nincs-e még egy vállalkozó szellem a közelben. Az a csaj gúnyolódik rajtam. Szerintem itt van. Biztos a hangszórón keresztül nevetett be ide…de lehet, hogy nem. Vajon lát engem? Szinte biztos. Azt is tudja, mit csinálok éppen?

Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy tőrbe csalták. Biztos az a leányzó ijesztgette őt akkor is, amikor az ajtónál volt. Ijesztget…de nem támadja meg, pedig volna rá lehetősége. Ez lehet hogy azt jelenti, hogy nincs is itt.
- Ha itt vagy – szólalt meg Reactorfighter – akkor meg vannak számlálva a perceid, sötét szuka. A kezem által fogsz meghalni.
Erre azonban – akár figyelte őt a lány, akár nem – nem érkezett válasz. Reactorfighter gondolkozott, mivel provokálhatná még a sátánista lányt, hogy szóra bírja.
- Beszartál, édes? – kérdezte incselkedve Reactorfighter, és a padlóra köpött. – Nem baj, a feketén úgysem látszik meg.
Még ő is elvigyorodott ezen, és várta a hatást. Csak annyi történt, hogy a fények megint kialudtak villanásnyi időre.
Ezek szerint nem figyelhet, csak tudja, hogy…vagyok.

Benézett a konyhába, de az irtózatos fingszag kikergette onnan, így hát visszatért a folyosóra. Arra számított, legalább hat-nyolc élőhalott fog várni rá a folyosón, a szemük fehéren izzik majd, mint a palackozott villám, dögletes szaguk körbelengi őket, vér patakzik szájukból vagy fülükből, morognak, sziszegnek. De a folyosó üres volt, csak a korábbi rendőr maradványai hevertek a vértócsában a folyosó végén. Reactorfighter gyors pillantást vetett a kijelzőre. Még ötvenkilenc töltet, aztán tárat kell cserélnie.
Lassan, hajlított járással gyalogolt végig a folyosón, különösen ügyelve a jobb oldalt lévő falhiányra. Alaposan szemügyre vette a lenti számítógépekkel teli termet, ám semmi érdekeset nem látott. A vizor sem mutatott élő, vagy élőhalott aktivitást odalent. Reactorfighter mégis attól tartott, hogy itt van Maledict, és ezek az élőhalottak csak úgymond „előpuhítják” őt, megpróbálják elterelni a figyelmét az igazi veszélyről, aki viszont nagyon is valószínű, hogy figyeli őt. Maledict Betti elmondása szerint láthatatlan, de a harci vizor képes lenne őt észlelni…

Saját ötletétől feszülten pillantott körbe a keskeny folyosón, közben súrolta a bal oldali falat. A falbordákat óvatosan kerülve oldalazott tovább. A számítógépes teremből halkan, de folyamatosan vibráló, végtelen ciklusú zúgás áradt, a lent működő gépek csipogtak közbe időnként, ahogy végezték a maguk dolgát ember irányítóik nélkül is. Bizarr összképet alkotott a lentről jövö folyamatos zúgás a félhomályos folyosóval. Az ember itt félhet attól, hogy valaki ráveti magát.
Mikor a sarokig ért, a feje fölül lábak dobogása hallatszott, nem is egyé. Valamik elrohantak a feje fölött. Azonnal odanézett. A vizor négy emberalakot is mutatott, amint lassan elenyésznek a távolban.

Várjunk már, dőlt a sarokba Reactorfighter, és a rendőr-élőhalott maradványait nézte, honnan a fenéből érezték meg ezek, hogy itt vagyok? Eszébe jutott, hogy esetleg telepatikus képességeik lehetnek az élőhalottaknak, aztán észrevette a falon a szellőzőrendszer egy másik négyszögletes csövét, ráccsal takarva. Nem, az nincs…de a szaglásuk viszont fokozottan jó lett.
A folyosó egy kisebb, rácsos padlójú raktárszobába nyílt. A falon néhány fehér négyzetes lámpa világított, a mennyezetről két kör alakú fényszóró nézett le a padlóra, ám most csak az egyik működött. A padlón Reactorfighterrel szemben egy kis kétemberes kézikocsi volt, rajta két rücskös fémláda. A szobában hasonló ládák voltak még egymás mellé a földre téve. Volt néhány szürke hordó, és három-négy fémgerenda, kartondoboz is nekitolva a falnak. A mennyezetet néhol vékony drótháló alkotta, alumíniumba, és üveggyapotba burkolt csövek vezettek át a szobán. A szürke túlsó falon egy felirat szerint ez csupán ideiglenes raktár. Egy sárga, figyelmeztető tábla szerint pedig vigyázzunk, mert veszélyes anyagok is lehetnek a helyiségben, úgyhogy lehetőleg ne ütögessük, ne rugdossuk, ne dobáljuk a ládákat. Reactorfighter megfogadta a tanácsot, és óvatosan beljebb került. Két vörös életjelet is mutatott a vizorja. A padlóra toppantott, hogy előhívja őket.

Egy másik, szintén egyenruhát viselő, valaha szőke hajú élőhalott rendőr ugrott ki a kézikocsinál feltornyozott dobozok mögül. Hangosan felhorkant, és kilenc miliméteres pisztolyát Reactorfighterre fogta. Ő épp hogy csak félre tudott vetődni, mikor elsült a pisztoly. A lövedék fejmagasságban pattant le szikrázva a falról. Az élőholt bosszúsan felhorkant, és ész nélkül lövöldözött tovább, a karja meg-megrándult a pisztoly visszarúgásától. Hátul, egy sor egymásra rakott fémláda mögül egy újabb alak lépett ki oldalvást. Az arcán karmolásnyomok, a szája és az állkapcsai olyan kifordult helyzetben álltak, hogy beszélni sem tudott tőle. Ennek is katonai sisak volt a fején, mindkét lábáról leszakadt a terepszínű nadrág. A hadkiegről elhozott gépkarabély volt ennél is. A társával közös megegyezéssel lövöldöztek Reactorfighterre, aki a kezével védte az arcát a golyózápor elől. Mikor a gépfegyveres élőhalott visszalépett a dobozok mögé, azonnal célbavette az elől lévő rendőrt.

Az impulzusfegyver lövései átszakították a fémládát, és szétroncsolták a teremtmény altestét is, aki fáradt nyögéssel ráhanyatlott a ládára, majd lecsúszott mögé. Reactorfighter a folyosó fala mögé lépett, közben félrerúgta a korábban lelőtt rendőr-élőhalott egyik végtagját. Nem nézett le, hogy megtudja, melyik volt az. Tocsogott a vér, ahogy lépkedett benne. A gépkarabélyos élőhalott ismét kilépett búvóhelye mögül, és volt ideje megereszteni egy rövid sorozatot, mielőtt a fehér fénylövedékek a mellkasába csapódtak. Hanyatt vágódott némán, a fegyver kizuhant a kezéből. Kicsavart testhelyzetben feküdt a földön, a szemei fehér pontokat rajzoltak a rácsos, vértől iszamós padlóra.
- Vagytok még? – kérdezte Reactorfighter.
Mintha csak válasz lett volna, kinyílt a szoba túlsó végében lévő ajtó, és újabb terepszínű ruhás élőhalott szaladt be rajta hajlított futással, ennél is gépkarabély volt.

Honnan a fenéből jönnek elő ezek?, kérdezte magától Reactorfigher, amikor rácélzott az élőhalottra. Az egyszerűen átfutott halott társán, összekuporodott a láda mögött, és a hadseregnél betanult mozdulatokkal ugrott elő a láda mögül. Akárcsak a volt szakmabelije, ő sem nagyon célzott, csak lövöldözött, amerre Reactorfightert látta. Az acélmagvas lövedékek szikraesőt hányva kaptak gellert a padlón, a falakon, és a mennyezeten. Reactorfighter a folyosó falához simulva várta, mikor hagyja abba a tüzelést az élőholt katona. Mikor aztán abbamaradt a gépfegyver ropogása, előlépett a folyosó mögül, és tüzet nyitott ő is. A rövid impulzus-sorozat leborította az egymásra rakott fémládákat, mire ellenfele kilépett a fedezék mögül. Gázmaszk és sisak volt rajta, a maszk mögül tompa gépi motyogás hallatszott, ahogy ismét célra emelte a fegyvert. Reactorfighter lőtt, és ő nem hibázta el a lövését – az élőholt katona mellkasa szétrobbant, háttal zuhant a társára, szétnyílt mellkasából szökőkútként buzgott a vér, a rácsos padló árkai megteltek vele.

Reactorfighter lejjebb engedte a fegyverét, és szétnézett a helyiségben. Nem bukkant fel újabb katona- vagy bármilyen más élőhalott. Az egyik széttört műanyag lámpa neonkarikája zizegett csak, időnként szikrák potyogtak belőle a padlóra. Nem látott újabb élőholtakat, így rövid terepszemle után átgyalogolt a szobán. A falon látott egy tűzoltókészüléket, egy nagyobb, rudakból összeillesztett rácsot, ami nyilván szintén a szellőzést biztosítja. Futólag megnézte a fémdobozokat, de semmi igazán érdekeset nem látott. A falon helyenként négyzet alakú bemélyedések voltak, két részből álló fémpanelek alkották a betüremkedésekben a falat. Valószínűleg szervizkamrák voltak mögöttük. Reactorfighter óvatosan odament az egyikhez, és megkopogtatta. Valóban üreg volt mögötte.
Na, majd ide is visszajövök, ha máshol nem találtam semmit, csak élőhalottakat. Az egész épület tele van velük, és mind fegyveresek. Valamit őriznek. Ez az érv az ellen szólt, hogy az épület csapda. Most már végképp nem tudta, mit gondoljon.
- Majd kiderül – mondta Reactorfighter magának. A szoba végében lévő kétszárnyú gépi ajtóhoz sétált. Az ajtó mellett két fekete négyzetes gomb volt a falon, hasonló a kapucsengők hívóihoz. Lenyomta a felsőt, és az ajtó csusszanó hangot kiadva kinyílt. Egy újabb folyosót látott maga előtt, a jobb oldalán korlát volt, és nagy gépezetek mozogtak mögötte.

Reactorfighter belépett, és az ajtó visszacsúszott a helyére. Mögüle tehát nem támadhat senki. Alaposan szétnézett a folyosón. Széles, L alakú folyosó volt, körülbelül hét méter után jobbra fordult. A fémfalak itt rovátkoltak voltak, széles, vízszintes barázdák szántották végig a szürke két árnyalatában pompázó folyosót. A falakon néhol gombok, és apró, színes lámpák voltak. A kanyarnál a padlón pár négyzet alakú rács, ami alól időszakosan éles, fehér fény villant fel. A mennyezeten voltak ugyan lámpák, de csupán egy égett közülük: Egy forgó vörös figyelmeztető fény a kanyarban. A levegő gépi kattogásoktól, recsegésektől, és feszülő fémizmok sziszegésétől volt hangos. Jobb oldalt hatalmas gépek dolgoztak, vasgerendákat, kész csöveket, és drótköteleket pakoltak, ezeknek a kattogása hallatszott. A jókora gépezeten néhány sínen mozgatott kar, és fogó emelgette a kész termékeket, és pakolta őket a raktárba.
Ezúttal azonban senki nem volt itt, aki irányíthatta volna a gépeket. A rakodókarok még mindig ugyanazt a fémgerendát emelgették, ám mivel a raktárba vezető kicsi rakodóajtó zárva volt, folyton neki-nekiütötték.

Mielőtt továbbmegyek, rá kellene gyújtanom, töprengett Reactorfighter, ám ekkor ismét egy emberi alakott vett észre a harci vizoron. A kanyaron túlról jött nagy sebességgel. Eszelős, őrült röhögés hangzott fel a kanyaron túlról, amelyik rész szinte beláthatatlan volt a hatalmas géptől, és a hozzá tartozó kábeltokoktól, csövektől, és generátoroktól. Tornacipők kopogása közeledett a fémpadlón.

Reactorfighter készenlétbe helyezkedett. Jobb lábával előrelépett, impulzusfegyverét a folyosóra szegezte. És már meg is jelent az újabb élőhalott. Valamikor egy hatvanöt éves, békés nagyszülő lehetett, mostanra egy vérborította, csupán Maledict jóvoltából élő emberi roncs volt. Deres szürke haja legtöbb helyütt kihullott, és alvadt fér száradt bele a megmaradt tincsekbe. Ráncos arcán több helyről lekopott a hús, vigyorgó tátott szájában egy nyelvre alig hasonlító csápszerű lila húsdarab tekergett. Vörös kockás flaneldzsekit, alatta mocskos fehér atlétát, és fekete, szakadt kordnadrágot viselt. Kezében egy hosszú, lándzsaszerűen kihegyezett végű vasrudat tartott, a hegye egyenesen Reactorfighter mellkasára irányult. Ahogy megpillantotta őt, hátravetett fejjel hátborzongató nevető-sikoltó hangot adott ki, és vicsorogva-vigyorogva, röhögve rohant neki Reactorfighternek, mint a rúdúgrók.
- A fegyvered annyit ér, mint a fogvájó – mondta minden rémület nélkül Reactorfighter. Az ebédlőben támadt ijedtségen már túl volt, a feléje rohanó izzó szemű élőhalott férfi pedig jóformán megszokott dolognak számított neki már. Ráemelte az impulzusfegyvert, és meghúzta az elsütőbillentyűt. A fehér fénysugár megvilágította a sötét, vörös fényekbe burkolt folyosót, mielőtt becsapódott volna az élőhalott felsőtestébe. Jobb karja leszakadt, a kifröccsenő vér legyezőszerűen beborította a falat.

Az élőhalott még egy nagyot ugrott, bal kezében előretartva lándzsáját. Ugrás közben érte utól végleg a halál, oldalt a földre zuhant, áthemperedett, olyan hangot adott ki, mintha éppen hányna, majd elcsendesedett. A lándzsa Reactorfighter ágyékvédőjébe fúródott, majd a földre esett.
Ideje továbbmenni, nézett körül gyorsan Reactorfighter. Egyelőre senki nem jött a lándzsás élőhalott után, de ki tudja?
Óvatosan továbblopózott. A falból döndülések, kattogások hallatszottak annak jeleként, hogy a gépek tovább élnek átlagban, mint egyes emberek. Átlépett a földön szétfröcskölt véren is, és óvatosan szemügyre vette a kanyart. A rakodógépezet hangos kattogása eléggé zavarta a koncentrálást.
- Segíts – hallotta meg hirtelen egy lány suttogását közvetlenül a füle mellől, és ezzel egyidőben a mennyezet szélére felfüggesztett csőköteg szétrobbant, fehér gőzt lövellve a levegőbe. Reactorfighter azonnal térdelő testhelyzetbe ugrott, és körbeforgatta a fegyverét a kamrában. A gőz sziszegése felerősödött, ahogy a sérült cső engedte a tartalmát a levegőbe. A folyosó vége felől rendkívül erős, áporodott ecet szagára emlékeztető csípős bűz áradt.
- Uram, szabadíts meg a Gonosztól! – suttogta ismét a hang túlvilági tulajdonosa hangosan, az utolsó szót hosszan elnyújtva. Reactorfighter rémülten nézett körbe, de senkit nem látott.
Csak szórakozik velem, gondolta ismét, és továbbment. Még ő maga is csodálkozott, hogy ilyen körülmények között is képes megőrizni a hidegvérét.

A csípős, maró szag felerősödött, ahogy befordult lassan a folyosón, és oldalazva a végén lévő, az előzőhöz hasonló kétszárnyú ajtó felé közelített. A rakodógépezetek hangos kattogásain, és az eltört csövek sziszegésein túl is hallott valami hangot bentről. Csuszkos, csöpögő, nyálkás hangot, mintha egy hatalmas kukac mozogna odabent.
Lehet, hogy bent van Alíz?
Odasasszézott az ajtóhoz, fémcipői halkan kopogtak a padlón. Megtalálta az ajtónyitó gombot, és kitárult a kétszárnyú ajtó. Az irtózatos bűz szinte falként omlott rá, és ő köhögve, orrát befogva hátrébb lépett. Egy lefelé vezető fémlépcsőt látott, bordázott, rovátkolt plafont, amin helyenként vörös fények égtek. Odalent még vörösebb volt a fény, akár az éttermi melegítőlámpák. A fémlépcső utolsó néhány foka leesett, alatta a folyosó padlóját nem lehetett látni, olyan vastag rétegben borította az alvadt, és félig alvadt vér. Többet nem tudott kivenni, sürgősen visszavonult a folyosóra az irtózatos szag elől.
Hát az hétszentség, hogy nem megyek le oda. Bakker, ez büdösebb, mint az öthónapos száraz hulla! Jézus Isten, hogy nem hoztam gázálarcot sem!
Tétován végignézett a falakon, a mennyezeten, a forgó vörös vészfényen, és megakadt a szeme valamin. A szellőztetőrendszer egyik újabb kis aknája volt, a nyílása ráccsal fedve.
Hm…

Visszább gyalogolt a folyosón, és jól megnézte magának a falakat. Több gombot is látott, de nem tudta elképzelni, melyik mire való. Tétován lenyomott egy vörös gombot, mire a rakodógépezeten egy harmadik fémkar kelt életre, és gépi jajgatással fel-le kezdett mozogni, akár egy dugattyú. Kicsit odébb átlátszó műanyag bura alatt egy fehér, négyzetes gomb volt. Lenyomta ezt is, de látszólag semmi nem történt. A távolban megszólalt egy elmosott gyársziréna, majd elhallgatott.
Na, én beszarok, ha vissza kell menni abba a számítógép-terembe…, gondolta Reactorfighter. Semmi kedve nem volt letérni az ismert útvonalról. Látott a mennyezeten egy harmadik fehér gombot is, olyasmit, mint a járműveken a vészcsengő. Mikor lenyomta, légáramlat csapta meg az arcát. A légcserélők végre életre keltek.
Legalább feliratozhatták volna.

Nekitámaszkodott a falnak, nem messze a vészvillogótól, az impulzusfegyverét a vállára vette lazán, kinyitotta a gyújtóját és a cigarettát rejtő zsebét. Kezébe vette a tollszerű fémtárgyat, kivett egy szál cigarettát, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és várt. A cigaretta végéből felszálló füst szinte azonnal eltávozott a mennyezeti szívónyílásokon át. Remélte, hogy megszünteti az ajtón túlról beáramló bűzt is, mire végigszívja a cigarettáját.
Tíz perc múlva a háta mögé dobta a csikket, és elindult. Igaza volt, a bűz jócskán mérséklődött. A nedves, cuppogó hang azonban felerősödött. A vizoron valami alaktalan, mozgó, élő tömeg rajzolódott ki.
Akció!, gondolta vigyorogva Reactorfighter, és átlépett a nyitott ajtón, mire az hirtelen összecsukódott. Reactorfighter beszorult az ajtóba. Az ajtózáró berendezések azonban képtelenek voltak összenyomni a páncélt, küszködtek. Az ajtómotorok hangja eltorzult, megváltozott, majd lefulladtak. Reactorfighter nagy nehezen szétfeszítette a két ajtószárnyat.
Már megint ő, gondolta, miközben továbbment. Ez elég gyenge próbálkozás volt.
Lenézett a lépcsőn. Újabb irtózatos bűzhullám érkezett lentről, és egyre közelebbről hallatszott a csúszó hang is. Mi a fene van odalent, kérdezte magától Reactorfighter, miközben undorodva fogta be az orrát. A fegyverét mindvégig előre tartva, egyesével lépkedett a fém lépcsőfokokon.

Ez nem élőhalott. Akármi legyen is, de nem olyan, akikkel most találkoztam, gondolta, miközben egyre lejjebb ereszkedett. A levegő ebben a folyosóban nagyon meleg volt, ezen még falon lévő szellőzők sem tudtak segíteni. Az egész folyosó vörös fényben izzott, Reactorfighter bokáig süllyedt a padlót borító vastag vértakaróba. A nedves, csúszó hang már nagyon közelről jött. Reactorfighternek elállt a lélegzete a látványtól.
Egy olajos, eres, fekete bőrű szörnyeteg közeledett felé lassan csúszkálva öt fatörzsvastagságú lábszerű képződményén. Akkora volt, hogy el sem fért a padlón, félig a falon csúszva közeledett. Leginkább egy szörnyen eltorzult tengeri csillaghoz hasonlított. Nehézkesen vonszolta magát előre hatalmas, szétágazó tapogatóin. A teremtmény középen felpúposodott, a púp közepén egy bemélyedésben volt csőszája, ahonnan folyamatosan mozgó árkok vezettek el az öt karig. Nagyon sötét testét helyenként lüktető, kidomborodó erek borították. Testének alsó részét egymáshoz préselődött hússzínű, rózsaszín rojtok alkották, fekete füst szállt fel alóluk időnként, ahogy mozdult a teremtmény.

Bár a légcserélők küszködtek az iszonyatos szaggal, amit a lény árasztott magából, Reactorfightert így is majd ledöntötte orráról a szag, hiába a száján lélegzett. A szemei is könnyezni kezdtek tőle, elhomályosítva a látását. A helyzetet csak rontotta a rendkívüli meleg a folyosóban, ami még vörösebbre festette a harci vizorban a színeket.
Azta!, lépett hátra Reactorfighter a lépcsőnek. Ez mi a rák ez a szörny?
Még soha életében nem látott ennyire visszataszító, ocsmány férget. A hatalma, hullámzó testű tengericsillag-formájú szörnyeteg pedig egyre közelebb vonszolta magát öt testnyúlványával, fekélyes, sötét teste remegett. Testével árkot vájt a padlót borító iszonyú mennyiségű vérbe. Reactorfighter iszonyodva nézett maga körül. Néhol csontokat, fémalkatrészek darabjait, ruhafoszlányokat látott félig kiemelkedni a félszilárd masszából. A folyosó jobb oldali falánál egy hosszú hajú középkorú asszony felsőtestét látta meg. A hasáig mindene megvolt, ám onnantól olyanná vált a teste, mint az olvadt műanyag. A féltest úgy hevert az undorító padlóban, mint egy vízből kiemelkedő fuldokló.

Reactorfighter gyomra nem bírta tovább. Hátralépett, és a lépcső aljára hányt. Nehezen, szaggatottan vette a levegőt, a belélegzett bűztől újra és újra öklendeznie kellett. Jobb kezében erőtlenül lógott az impulzusfegyver. A szörnyeteg pedig egyre közelebb jött, az asszony maradványain egyszerűen átcsúszott.
Én ezt nem bírom, basszameg, gondolta ködösen, és felnézett. Úgy érezte, teljesen elgyengült, szédülni kezdett.
De Alíz!
Alíz itt van, nagyon közel!
Erőtlenül fölemelte a fegyvert. A hatalmas szörnyeteg már alig két méterre volt tőle. Az egyik tapogató már nyúlt is érte. Rálőtt az impulzusfegyverrel. Lilás színű vér, és testnedvek fröccsentek ki a lövés ütötte lyukból. A szörnyeteg megrendült, de tovább vonszolta magát előre. Újabb és újabb narkotikus bűzhullámok csapták meg Reactorfightert, akinek sikerült kissé megemberelnie magát. Előretartotta a fegyvert, és újból tüzet nyitott, most már a szörnyeteg középső részét vette célba. Az impulzusfegyver újabb lyukakat robbantott a szörnyeteg testén, bíborszínű testnedve azonnal spriccelni kezdett. Ám mindez kevés volt, a sebek szinte másodpercek alatt összezáródtak.
A detonátorok!

Reactorfighter hátraugrott, mikor a legközelebbi kar érte nyúlt. Kinyitotta az érintődetonátorokat tartalmazó zsebét, kivett egyet, ránézett, és próbált úrrá lenni a szédülésén, hogy élesíteni tudja az üveggolyó méretű tárgyat. Ismét hátralépett, mire a gonosz, női kacagás újra felhangzott, és a fémlépcső fokai egyszerre szakadtak le. Reactorfighter háttal esett a földre. Az volt a szerencséje, hogy a fémlépcső alá nem jutott a sűrű véres masszából. Kis híján elejtette a detonátort.
A kacagás elhalt, és ismét csak ketten maradtak, ő, és a szörnyeteg. Hátrahúzódott a falig, és próbált a detonátorra koncentrálni. Az undorító szörny alig háromméternyire volt, és lassan, de biztosan közeledett. Valami undorító hangon elroppant alatta.
Ha élesítem, nagyobb lehet a robbanás, mint szeretném. Viszont ha impulzusfegyverrel esek neki, hamarabb fog elérni, amíg én szétlőném.
Nem volt más választása. A golyó élénk sárgászöld fénnyel felvilágított. Reactorfighter gondosan célzott, a szörnyeteg közepének dobta az érintődetonátort, majd villámgyorsan hasravágta magát.
A hatalmas robbanás azonnal széttépte az állatot. Húsának darabjai szanaszét repültek a folyosón, egyik karjának egy jókora darabja Reactorfighter felett vágódott a falnak, és véres permetet fröcskölt a fekvő harcosra, aki igyekezett visszafojtani az ismét előtörő hányingert. A padlót borító vastag massza szétfröccsent, a fal kétoldalt szinte kiszakadt, a plafon szintén behorpadt, a rajta futó csővezetékek romjai, és a lámpák mind megsemmisültek. A hőmérséklet majdnem hatvan fokos lett a folyosón a robbanástól. A lángok csak azért nem söpörtek végig rajta, megsütve mindent, mert az érintődetonátor – a rakétákhoz hasonlóan – csupán egy megadott körön belül rombolt, nem járt nagy fény- és hőlökettel. Szigorúan helyzeti robbanóanyag, mondta az idegen, aki átnyújtotta neki őket annak idején. Ha nagyobb robbanást akarsz, hődetonátort használj.

Reactorfighter lassan fölkászálódott, undorogva takarította le a hátáról, és impulzusfegyveréről az állat maradványait. A szörnyetegből mindössze egy füstölgő, nedves folt maradt a földön, néhány leszakadt tapogatója ernyedten feküdt a padlót borító barnás szmötyiben.
Ennyi elég ebből a helyből. Gyerünk tovább.
A robbanást egyedül a folyosó végén lévő ajtó feletti két vörös lámpa élte túl. Az ajtó hívogatóan állt, és Reactorfighter boldogan vette igénybe. Bár eléggé nehezen nyílt, és undorító, áttetsző hártya borította, egy reccsenéssel mégis sikerült kinyitni, majd bezárta maga mögött.
Ott volt pontosan, ahová gondolta, hogy igyekszik: az épület hátsó részében lévő raktárhelyiségben. Hatalmas fémkonténerek, bordás fémdobozok, kartonpapír-dobozok alkották a berendezést, szépen feltornyozva, egymás alá, vagy éppen mellé rakva. A fal mellett különböző színű gázpalackok sorakoztak, a mennyezeten égő öt erős fényű fehér neonlámpa fényében csillogott rajtuk a nyomásmérő. A fal mellett üdítőautomata, ami azonban most fel volt borítva. A vérnyomok hosszú csíkban vezettek ki az ajtó alól, amin éppen most jött ki ő, és a raktár belseje felé tartottak. Két véres csík vezetett végig a fémnégyzetes padlón a raktárba.

Reactorfighter egy szökkenéssel az ajtóval szemben lévő falnál termett, és alaposan szétnézett. Hét méter magasságban függőfolyosó futott körbe a raktárhelyiség lemezfalán, a nyugati falon drótráccsal borított ablakok engedték be az álmos napfényt. A két széles vércsík gondosan megkerülte a falat, aminek most ő támaszkodott, és eltűnt a nagy fém konténerek között. Némelyik konténer hasonló volt azokhoz az ideiglenes munkás-lakónegyedekhez, amiket nagy építkezéskor szoktak telepíteni a félkész épület mellé. Volt tompa kék, tompa vörös, és szürke színű, erősen bordázott falú, pántos, sima falú, nyitott és zárt is. Itt javában folyt a munka, amikor Maledict lecsapott rájuk.
- Segíts – érkezett újra a lánytól eredő, kétségbeesett nyöszörgés-suttogás. Akárki is adta ki, nagyon a sírás küszöbéről érkezett. Reactorfighter előreszegezte a fegyverét, és igyekezett mindenhová figyelni. Egyelőre senki nem volt a közelében.
- Nézz le ránk, Uram! – szólalt meg egy másik suttogó női hang a falakból. A nagy raktár teljes sötétségbe borult egy pillanatra, majd ismét égni kezdtek a mennyezeti lámpák, mintha egy fekete lepelt húztak volna át a termen.
Itt van. Érzem.
A falhoz simulva haladt egészen a végéig, és kinézett. A két széles vércsík egy halom, vörös színű hordó mögött haladt, majd eltűnt egy falszerűen egymásra tornyozott sötét fémszínű láda mögött. Reactorfighter szinte érezte a bőrén a Gonosz jelenlétét.

Kilépett a fal mögül, és egy lépcsőszerűen elhelyezett faláda-rakás mögött, hajlított járással ment tovább. Feltételezte, hogy a vérnyomok csapdák, ha azon haladna, valami azonnal rávetné magát. Talán van még egy tengericsillag-szerű szörnyeteg? Reactorfighter a plafonra pillantott, majd a környező falakra, de semmi nyomát nem látta. A vizorja nem jelzett élőlényt a raktárban.
Reactorfighter óvatosan fellépett a legalsó dobozra, majd a következőre, és az azután következőre. Úgy gondolta, az egyetlen módja annak megállapítására, hogy felülről senki nem szándékozik rávetni magát. Mikor fent volt a dobozrakás tetején, még egyszer szétnézett. A nagy raktárhelyiség tele volt hasonló láda- és konténertornyokkal, gondosan egymásra rakva. Kicsit beljebb, a terem közepe felé egy targoncát is látott egy halom kisebb fémláda mellett, hasonlót ahhoz, amit odakint látott. Kicsivel odébb egy széles garázsajtó volt a falon, mellette egy apró fémfülke a nyitóberendezéssel. Amellett újabb gázpalackok voltak a falnak támasztva; sárga, vörös, és szürke színekben pompáztak. A terem hátsó része felé egyre nagyobbak, és magasabbak lettek a dobozhegyek, rendezetlen összevisszaságban foglalták a helyet a raktárban.

ASM-4384. P-T 9.55, Coil transfer, BUDAPEST, A-C, ALKATRÉSZEK, FIGYELEM, olvasta Reactorfighter a ládákon szereplő különböző feliratokat. Megnézte a terem déli részénél sorban álló hordókat is. A legtöbbjén nem volt felirat, ám a címkéjükön a veszélyességi jelzés pontosan sejteni engedte, vajon mit tartalmazhatnak.
- Jövök, Alíz. – suttogta Reactorfighter, és lemászott a dobozokról, vissza a padlóra. Grimaszolva lepöckölte a vállpáncéljáról a szörnyeteg vizenyős húsának egy rajtamaradt darabját, és végignézett magán.
Hát ez remek, most fél napig suvickolhatom a páncélt, mire lejön ez a sok gány róla.
Ezen ráér később is gondolkozni. Fegyverét előretartva, szokásos féloldalas járással indult a vérnyom után. Ahogy egyre követte, észrevette, hogy ismét izzadni kezd. Talán az izgalomtól? De nem. Az arcán is érezte a meleget. A levegő egyre forróbbá vált.
A vérnyomok egyetlen széles vérnyommá olvadtak össze, és két nehéz konténer közé vezettek. Reactorfighter hezitált, hogy bemenjen-e közéjük, hiszen a ládák közti keskeny rés a legjobb táptalaj a csapdáknak. Egy időre megint eszébe jutott az érintődetonátor-használat, de aztán elvetette. Óvatosan, füleit hegyezve oldalazott be a két doboz közé. Több hangot is hallott: a távolban nagy gépek kattogásait, fém fémhez csúszását, egy elakadt ventilátor nyikorgó kaszálását, a légcserélők egyenletes búgását a falak felől. Lábujjhegyen bárki közelíthet feléje, de a vizor szerint nincs élőlény…vagy élőhalott lény a közelében.
A vérnyom tovább vezetett a ládák rengetegében, egy valamivel szélesebb folyosóban. Baloldalt magasra halmozott sötétszürke fémládák, rendezetlenül egymásra pakolva, a jobbján magasra feltornyozott pántos konténerek. Reactorfighter elolvasta egyiken a feliratot: ALKATRÉSZEK SW-28.

A fények hirtelen megint kialudtak egy pillanatra. Egy kárörvendő, gonoszsággal teljes fiatal lány hangja szólalt meg a raktárban.
- Szabadítunk, szabadítunk? Az utad hiábavaló! Meg fogsz halni…és a lelked az enyéééém lesz! – romlott gyönyör festette meg a lány hangját, ahogy beszélt.
Reactorfighter megtorpant, ismét szétnézett, az ujját az elsütőbillentyűre szorította. Semmi nem bukkant elő a dobozok mögül, hogy rávesse magát.
Csak ijesztget, győzködte magát, és ettől némileg megnyugodott. Csinálja csak!
Várt még két percig, majd továbbindult. A vérnyomokat követve újabb rakás fémdoboz közé jutott. Baloldalt szürke, és kék színű hordók voltak, előttük egy felborult kézikocsi feküdt a földön. Mellette egy hetven wattos izzó. Itt semmi érdekeset nem látott. A vérnyomok egy tágasabb folyosóra vezettek ki a ládák között. Már csaknem a terem túlsó falánál járt, és elég nehezen hitte el, hogy pont itt nem támad rá senki.
Még egyszer szétnézett, szemügyre vette alaposan a falon körbefutó függőfolyosót is. Ajtók nyíltak róla kisebb irodaszerű helyiségekbe, és jobbra tőle két kis folyosó is leágazott belőle. Őszintén remélte, hogy nem kell oda felmásznia.
Tovább követte a vérnyomokat. Egyre izgatottabb lett, a pulzusa felgyorsult, adrenalinszintje megnövekedett. Érezte, hogy nemsokára célba ér. Újabb hang ütötte meg a fülét hirtelen. Egy lány sírása.
Valaki ott volt a dobozok között, és sírt.
- Alíz? – kérdezte Reactorfighter.
Semmi válasz. A zokogás tovább folytatódott.

A vérnyomok S alakban kijutottak a raktár hátsó részébe. Egy széles sáv volt szabadon hagyva a dobozok között a targoncának nyugat-keleti irányban. Reactorfighter előtt még volt egy sor jó magasra halmozott doboztömeg, kicsivel odébb hatalmas, fémpántos konténerek sorakoztak a földön, egyiknek az ajtaja félig nyitva. Vér csöpögött belőle lassan, apró tócsákba gyűlve a súlyos ajtó alatt. Odanézett ugyan, de a sírás nem onnan jött.
Tovább követte a vérnyomokat, amik egészen a raktár hátsó faláig vezettek, és balra kanyarodtak a dobozok mögött. A gyomra összeszorult, ahogy a félelem megülte. A vizor szerint nincs élőlény itt. Az impulzusfegyver kijelzőjére nézett. Még huszonegy lövésre elegendő energiája volt.
Befordult a dobozok mögött, és tétován megállt. A vérnyomok egy szintén vérrel rajzolt, különös, kör alakú szimbólumhoz vezettek. A kör közepén egy lány térdelt, fejét lehajtva, arcát tenyereibe temetve. Mellette feküdt a földön a mobiltelefon. A lány egyre csak sírt.
Reactorfighter csodálkozva bámult. Bár vizuálisan kirajzolta a vizor a lány alakját, nem jelezte, hogy élő lenne. Gyanakodva kikapcsolta a vizort, és úgy nézte meg őt. Igen, ez valóban Alíz, a hajában lévő barna csíkok mindent elárultak. De miért nem mutatja a vizor?
Két dolog lehetséges. Vagy valamiért meghibásodott a vizor, vagy ez a lány nem élő. De nem lehet élőhalott, hiszen őket is kirajzolná. Na, majd mindjárt kiderül…
- Alíz, ne sírj…itt vagyok. Kiviszlek innen. – próbálkozott Reactorfighter a lehető leggyengédebb hangján, és közelebb lépett. A lány nem hagyta abba a sírást, viszont a levegő érezhetően meleg volt körülötte.
Reactorfighter újra közelebb lépett, és ekkor a kuporgó lány iszonyatos, hangos, fájdalommal teli sikollyal térdre ugrott, mindkét karját szétcsapta. Szétmart, halott arc nézett merev pillantással a hátrahőkölő Reactorfighterre, fehéren izzó szemekkel. Arca szétszabdalt, az egészet sérült, nyers hús borította, szájából vörös füst csapott elő a sikollyal. Homlokán sok helyütt előbukkant az alvadt vérrel borított csont.
A következő pillanatban elhalványult lassan, és eltűnt.

Reactorfighter egészen a háta mögött lévő ládákig hátrált rémületében, szíve hihetetlen sebességgel zakatolt, szája már nyílt is, hogy sikoltson, impulzusfegyverén meghúzta a ravaszt. Fehér tűzív vágott lyukat a szellemalak mögötti ládába.
Senki nem volt a vérrel rajzolt körben. Egy kupac hamu volt ott mindössze, és a fémládából lepergett olvadt törmelék.
A rohadt életbe!, káromkodott magában Reactorfighter, ahogy az első ijedtsége elpárolgott, és azonnal a düh vette át a helyét.
A gonosz, női boszorkánykacagás újból felhangzott, megtöltötte a raktár minden zugát, ide-oda csapongott, hullámzott, és mikor elhalt, újabb neszek vették át a helyét: lábak dobogása, nyöszörgések, horkantások, szaggatott hörgés.
Reactorfighter vadul körbepillantott, majd azonnal a sarokba húzódott, ahol korábban a lány volt. Megpillantotta a földön Alíz telefonját, felmarkolta, villámgyorsan kinyitotta az egyik tárolózsebet, és beleejtette. Bekapcsolta a vizort, de nem volt szüksége rá ahhoz, hogy lássa: a függőfolyosó megtelt élőhalottakkal. Nem egy, nem kettő, nem tíz, hanem legalább ötven vagy hatvan. Amennyire látta, a nagy részük rendőr- vagy katonaruha mocskos, szakadt maradványait viseli, és lőfegyvereket lóbálnak kezükben, mint a korábban kivégzett társaik. A gangra becsatlakozó két folyosó szinte ontotta magából a fegyveres élőhalottakat, akik azonnal lőni kezdték a dobozokat, amik mögött Reactorfighter lapult. Harmincnégy fegyver ugatott fel egyszerre: gépkarabélyok, szolgálati pisztolyok, vadászpuskák, sörétes puskák. A fémládákról szökőkútként repültek a szikrák, ahogy több tucat lövedék találta el őket újra és újra.
Sarokba szorítottak!

Reactorfighter féltérdelő helyzetet vett fel, és megpróbálta a függőfolyosó jobb és bal oldalát is szemmel tartani egyszerre. Két élőholt rendőr közelített balról. Reactorfighter tüzelt. A fehér impulzuslövedékek kettétépték őket, és lyukakat vágtak a lemezfalba. Hűvös szél húzott be a szabadból.
Itt öregszem meg, mire ezeket mind elintézem, gondolta dühösen Reactorfighter, miközben eszelősen kutatott menekülési lehetőség után. A háta mögött felhalmozott fémdobozok nem engedték át a lövéseket ugyan, de ha kilépett volna vissza a folyosóra, legalább ötven lövedék találta volna el egyszerre. Igaz ugyan, az élőhalottak bebizonyították, hogy nem a legjobb a célzókészségük, de véletlenül bárki eltalálhatja az arcát.
Kész szerencse, hogy gránátjaik nincsenek, könnyebbült meg kissé, és tétován viszonozta a tüzet, ezúttal jobb oldali irányba. Felugatott az impulzusfegyver, és egy élőholt leszakított fejjel zuhant alá a raktárba, leborítva egy rakás kartondobot.
Gránát, ez az!
Kinyitotta az érintődetonátorokat tartalmazó zsebét, és kimarkolta az összeset. Az élőholtak – úgy tűnik – tanultak három társuk balvégzetéből, és nem próbálták meg oldalról becserkészni őt. Ezzel nyert egy kis időt.
Belemarkolt a zsebbe, amennyire merev fala engedte. Két próbálkozásra sikerült az összeset kivennie belőle.

Lövés koppant a hátpáncélján. Egy harci felszerelésbe öltözött, szétszabdalt szájú rendőrtiszt lőtt rá jobb oldalról sörétes puskával. Reactorfighter viszonozta a tüzet, ám az élőhalott oldalt lépett, csupán a negyedik lövés találta el, medencecsontja és alteste szétrobbant. A rémség hasra zuhant, a puskát a raktárba ejtette, ahol még egyszer elsült.
Előbb a kijáratot!
Reactorfighter a falra irányította az impulzusfegyvert, és a megmaradt tizennégy lövésével lyukakat robbantott a fémfalba. Jól számított, a fal mögött a gyártelep volt. Parkoló tehergépkocsik, és targoncák álltak a murvás hátsó parkírozóhelyen, mögöttük magas daruk emelkedtek a felhős ég felé. A parkoló mögött piszkosfehér gáztartályok, és melléjük épített karbantartóállvány. Itt fog kimenni.
Most élesítés!
Gyors mozdulattal a hátára dobta az üres impulzusfegyverét, felmarkolta a fémgolyócskákat mindkét kezével, és egyszerre élesítette valamennyit.
Nesztek, zombipótlékok! Ez a csapda nem jött össze.
A golyók egyszerre izzottak fel. Reactorfighter felemelte mindkét kezét, és egyszerre dobta el valamennyit. Ezt követően azonnal sarkon fordult, és vállával rontott neki a körbelőtt fémfalnak. A vékony lemez nem bírta a nekicsapódó hatvan kilót, azonnal kidőlt. Reactorfighter oldalt hengeredett a betonon, felpattant, és azonnal rohanni kezdett.

Az érintődetonátorok közül jópár oda esett, ahová Reactorfighter szerette volna: a veszélyes anyagot tartalmazó hordókhoz. Eget verő, borzalmas detonáció vetette szét az épület hátsó, és oldalsó falát, repítette fel a vékony bádogtetőt. A robbanás a teljes raktárat megsemmisítette, az élőhalottak azonnal porrá omlottak a pusztításban, a ládák szétrepültek, darabokra szakadtak, a falon futó gázcsövek szintén felrobbantak, növelve a hordók rombolóerejét.
Mikor a forrósághullám elvonult fölötte, Reactorfighter komótosan felállt, tárat cserélt az impulzusfegyverében (a használtat nem dobta el, vissza kellett adnia), és az újratöltött fegyvert lelógatva, komor arccal nézte, ahogy a raktár összeomlik.
A jel végig hamis volt. Alíz nem volt az épületben.
- Mindjárt gondoltam, hogy csapda. – morogta maga elé Reactorfighter. Levette a sisakját egy pillanatra, az ég felé tartotta az arcát, és élvezte, ahogy az esőcseppek ráhullanak. Megrázta a fejét végül, és visszavette a sisakot. Bár ő maga életben maradt, Alízt nem sikerült megtalálnia. A feladat kudarccal végződött.

Fejét lehajtva, impulzusfegyverét lassan himbálva indult el a gyárépület fala mentén, a hosszú csővezetékek alatt vissza a drótgyár bejáratához. Megkönnyebbülve látta, hogy a kisteherautó változatlanul ott várakozik. Megvárta, amíg a jobbról érkező néhány személygépkocsi elhalad, majd átfutott az úton a teherautóhoz. A sofőr hatalmasra tágult szemmel, ijedezve nézett rá, mikor elhaladt az ajtó mellett.
- Jézusom, mi történt magával? – kérdezte ijedt, megemelkedett hangtónusban.
Reactorfighter komor arccal feléje fordult, levette a sisakot, és a földre dobta.
- Nem sikerült megmenteni őt. Nem volt odabenn. Csapdába csaltak.
- És…mi van odabent? – faggatta tovább rémülten és kíváncsian a sofőr.
Reactorfighter felsóhajtott.
- Élőhalottak. Nagyon sokan…voltak. Az összes robbanóanyagomat felhasználtam. – a többiről nem akart beszélni. A sofőr nem is volt rá kíváncsi, rémült tekintettel nézett Reactorfighter csupa vér testpáncéljára.

- Most levetkőzöm. Vigyen vissza a házhoz, kérem. Útközben megkapja a másik húszezret. Miután visszavitt, meneküljön a városból, megértette? Rólam ne beszéljen senkinek, és hagyja el Miskolcot. Figyelmeztesse a kollégáit is a cégnél. Addig ne is jöjjenek vissza, amíg véget nem ér a borzalom. Megértette?
- Igen…hogyne…

(Folytatjuk...)