Igazán szeretni néha nem is olyan könnyű

Csak mentünk egymás mellett, fogtuk egymás kezét. Éreztem, hogy izgatott, bár én is az voltam, hiszen valami komolyabb baj lehet, ha ide küldték. Ortopédia. Nem hangzik olyan rémisztően, de ő soha nem vallotta volna be, hogy kicsit tart az egésztől.
Elkísértem, az épület falai komoran néztek le ránk, és ösztönösen kicsit közelebb húzódtunk egymáshoz, mikor felléptünk a kőlépcsőkre.
Beértünk, gyorsan eltaláltunk a szobához. Ő ment csak be, én kint vártam. Sokáig volt bent, de repült az idő, mert elkalandoztak a gondolataim. Hogy is kerültünk mi ide... először csak a háta fájt, csak néha. Levettem a pólóját és megmasszíroztam. Tovább is mentünk, nem is egyszer. Aztán egyre gyakrabban fájt a háta, a végén már mindig. És egyre erősebben. Aggódtam érte, sokat veszekedtem vele, hogy ugyan menjen már el orvoshoz. De ő meg az orvos... az állapota azonban nem javult.

Végül az édesanyjával beszéltem erről, és ketten együtt már értünk egyet, úgy látszik, mert most itt vagyunk. Nem lehet olyan komoly baja - gondoltam -, de azért nem árt az óvatosság.
Kijött... az orvos. Megkérdezte, hogy én vagyok-e Krisz barátnője. Elrebegtem egy igent, de arcomra kiült a meglepettség.
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezte az orvos.
- Hát persze, természetesen. Egy csendesebb helyre vezetett. Várakozva néztem rá, ugyan mondjon már valamit, de ő nem mondott, hanem kérdezett...

- Mit jelent neked ez a fiú? - meglepődtem, hogy máris letegez. Valami oka lehetett ennek a bizalmaskodásnak, és most nem a korkülönbségre gondoltam, bár az volt bőven. Azért válaszoltam:
- Nekem... nekem mindent. Tudom, ez így elég sablonos, de én tényleg nagyon szeretem... de... miért kérdezi? Van valami komoly baja...? - én magam is éreztem az ijedtséget a hangomon.
- Nos, attól tartok, számolnunk kell egy... de mint mondom, ez csak egy lehetőség…
- Mondja már!
- Szóval számolnunk kell egy részleges bénulással. Krisztián nagyon sokat várt a kivizsgálással, talán még segíthetünk, de, mint mondtam, ez sem biztos...

Nem veszítettem el a fejem, ilyenkor szerencsére mindig önmagam maradok. Kérdések ezrei jutottak eszembe, hát fel is tettem őket:
- Ő...tudja?
- Természetesen, de úgy láttam, eléggé megviselte a hír.
- És... és ha ez mégis bekövetkezik... mennyi idő?
- Talán két év, talán három, talán kevesebb. Nem mondhatok semmi pontosat. De ha tényleg szereted, biztasd! Éreznie kell, hogy mellette vagy.

Ezt mondania sem kellett volna, hiszen annyira természetesnek éreztem. Mire visszamentünk a váróba, Krisztián már ott ült. Könyökével támaszkodott a térdén, lehajtotta a fejét. Mindig ilyen, ha tanácstalan, ha bántja valami. Mikor megláttam, gombócot éreztem a torkomban, de tudtam, nem sírhatom el magam.
Elbúcsúztunk az orvostól, de mikor kifelé menet hátrafordultam, még láttam, ahogy megcsóválja a fejét.
Krisz és én nem mentünk haza rögtön. Volt a közelben egy park, oda ültünk le. Krisz nem volt jól, láttam rajta. Én nem tudtam beszélni, féltem, zokogás lenne a vége. Annyira vártam, hogy végre megszólaljon...!
- Tudod? - kérdezte röviden. Félszavakból is megértjük egymást, nem volt szükség többre.
- Igen, tudom, de ez még nem biztos.
- De mi van, mi van, ha mégis? akkor mi lesz... mi lesz velünk?

Nyeltem egyet. Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy emiatt elhagyjam, bár azt pontosan tudtam, hogy ha ez mégis bekövetkezik, nehéz lesz mellette maradnom, nem is a fizikai megpróbáltatások miatt, hanem azért, mert belülről is meg fog változni. Nehéz volt megfogalmaznom, amit érzek, de végül mégis sikerült:
- Így.. most... én mindig fogom az egyik kezed. Tudod... és ha... ha ez esetleg mégis (nem tudtam kimondani, hogy "lebénulsz") szóval ha esetleg mégis akkor én... én már nem csak az egyik kezedet fognám, hanem a másikat is. És szorítanám, hogy semmi ne szakíthasson el tőlem!
A könnyeimmel küszködve mondtam ki neki, hogy nagyon szeretem. Átölelt, úgy maradtunk hosszú percekig.
- Köszönöm - mondta - köszönöm, kedvesem...
- Minden rendben lesz... Megoldjuk! - biztattam.
- Tudom - válaszolta és lassan, nagyon halványan, de mégis elmosolyodott.