Reactorfighter - 4. rész

A komor tekintetű, tetőtől talpig gyakorlóruhába öltözött figura nesztelenül sétált a járdán. Elmerült saját érthetetlen gondolataiban. Néha-néha a múlt is az eszébe jutott. Igen, eltette láb alól Baranyi Zoltánt, és Küss Balázst, mert útjában voltak. Ellene fordultak, és aki őellene támad, annak halál a jutalma. Ő most már nem átlagos militarista srác. Nem, már több annál. A barátai tették mássá. A kívülállók. Ők.

Csendesen megállt a gyalogátkelőhelynél, és türelmetlenül a gyalogosok lámpájára nézett. Szemei összeszűkültek, és nagyon halvány neonzöld pulzálás villant fel a pupilláiban, amit teljes sötétségben is csak bajosan lehetett volna észrevenni. Halkan átballagott a festett fehér csíkokon, a katonai bakancs ütemesen csattogott a kövezeten.
Elgondolkodva húzta elő zsebéből a Moon-os dobozt, kivett egy szálat, és rágyújtott. A cigarettára voltaképpen már nem is volt szüksége, hiszen birtokolja az energiát, de a szokásai kísértik az embert.
- Hogy is mondják ezt a Csillagok Háborújában?
- Vele van az Erő.
- De a Csillagok Háborúja csak egy fantasztikus űrmese. Ez az energia viszont fantasztikus valóság. Arra használhatja, amire akarja. Gyógyíthat vele, és pusztíthat is vele. Akármit megtehetett volna, de nem voltak nagyratörő, világuralomról szóló tervei. Csak a küldetését akarta véghezvinni, amit a becsülete megkövetelt tőle, valamint enni- és innivalót, hogy a semmire való várakozás elviselhetőbb legyen. Ő valójában nem élt. Ő vegetált.
- Lopom a napot. Egyfolytában csak lopom. Múlatom az időt, akarom, hogy teljen.

Szúrós pillantást vetett a háta mögé, az elhagyott gyalogoslámpára. Mindkét izzója egyszerre robbant fel, szikraesőt szórva az útburkolatra. A járókelők ijedten kapták fel a fejüket a zaj irányába, a környező bérházakból pedig tucatnyi fej meredt a robbanás irányába. De a srác csak ment tovább, hátra sem nézve, zsebredugott kézzel, fejlógatva. Szemei a mozgó bakancsorrokat figyelték.
- A szem a lélek tükre, nem igaz? Nekem vajon milyen lelkem lehet? Valószínűleg semmilyen. Nekem nincs lelkem. Nincs szívem. Nem tudok szeretni.

Akármennyire is magányos farkas volt Reactorfighter, mégis bántotta néha-néha, hogy nincs vele senki, nincs barátnője, és nincs, aki szeresse őt, aki ragaszkodik hozzá, és akit ő is szerethet. Azokhoz a lányokhoz végtelenül kedves volt a maga módján (ami abból állt, hogy egy-két félszónál többet mondott nekik), akikről úgy gondolta, hogy megérdemlik. Elsődleges szempont: Legyen vele kedves. Másodlagos szempont: Ha az elsődleges szempont megfelel, akkor bármi lehet a másodlagos. Ilyenkor nem fukarkodott a képességével. Időnként felötlött benne, hogy vajon Betti érezte-e, amikor az energiának egy kis részével elmulasztotta a fájdalmát. És a százados a Nemzetvédelmi Egyetemen?
- Vajon megtudja-e valaha is valaki, hogy mi van a birtokában?

Aligha hitte. Legfőképp azért, mert nem sok időt fog már itt tölteni. A barátai hamarosan eljönnek érte, és elviszik erről a lassan haldokló világról egy szebb és jobb helyre. Egy olyan világba, ahol nincs politika, nincsen jó és rossz, és nem a pénz az úr.

- Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik! Nem lenne szabad ennyiszer használnom! Ők is mondták. Nem hiányzik az nekem, hogy kísérleti patkány legyek egy eszelős tudós laborató-riumában. És ami még rosszabb, a barátaimat is kiszolgáltatnám.
- Nem, őt nem fogják el soha. Ők nem fogják hagyni.

Megkerülte a sarkot, és a Búza tér felé vette az irányt, az autóbusz-állomás felé. Ideje hazamenni végre.

Hirtelen gépkocsi fékezett le mellette. Közönyösen odanézett. Egy Lada Niva volt, tetején kék villogókkal. Oldalán a felirat: RENDŐRSÉG.
Egy testes, telt arcú járőr szállt ki a jobb oldali ajtón, és Reactorfighterhez ment.
- Jó napot kívánok. Személyi igazolványt kérek.
Reactorfighter alázatosnak mutatta magát.
- Jó napot, biztos úr. Sajnos nincs nálam a személyi igazolvány.
A rendőr megjátszott elképedést mutatott.
- Mi az, hogy nincs? Magánál kell, hogy hordja mindég. Valamilyen igazolványa nincs?
Reactorfighter megrázta a fejét.
- Sajnálom. Nincs nálam semmi.

A rendőr türelmetlenül intett, és a Niva motorháztetőjére mutatott.
- Pakoljon ki.
Jobb a békesség, gondolta Reactorfighter, és kirakta terepszínű kabátja zsebéből a pisztolyt. Nem mintha szükség lett volna rá, de arra az esetre tartotta magánál, ha egyszerre többen is rátámadnának, és nem lenne ideje koncentrálni az energiára. Hamarosan pusztító fegyvert fog kapni. Veszedelmesebbet, mint a pisztolya.
A rendőr megnézte a fegyvert.
- Nagyon jó. Van engedélye hozzá?
Reactorfighternek elege lett a jópofizásból. Rávillantotta a rendőrre üres csontvázvigyorát, és így felelt:
- Az minek? A stukker lőszerrel működik, nem engedéllyel. – és a járdára köpte a Moon-csikket.

A rendőr nem értékelhette a választ, mert olyan pofont lekevert Reactorfighternek, hogy oldalra tántorodott. Kezét az arcára szorította, jobb szeme ismét halványan felvillant.
- Nagyon keménynek hiszed magad, nagy csávó, így van? – nézett rá gúnyosan a rendőr. – Beszállni a járműbe.
Reactorfighter a fájdalom utolsó szikráit is megszüntette.
- Különben? - válaszolt kurtán.
DURR! Újabb pofon, ezúttal balról. Reactorfighter a Nivának esett, kezét bal arcfelére szorította, és gyilkos dühvel meredt az egyenruhásra. A pillantása a társára vándorolt, aki eddig a Niva kormányára dűlve figyelte, hogy munkatársa hogy szereli le a terepszínű látványcuccos srácot, és most kiszállt, egy acélbilincset lóbálva.
Reactorfighter megunta a játszadozást. Hátralépett, bal kezét a rendőrök előtt vonta el, jobb kezét a motorháztetőre fektette. A szemei éles fénnyel felvillantak.

Éles kiáltás hallatszott. A két rendőr szolgálati fegyvere egyszerűen elolvadt, és fekete patakká válva kifolyt a pisztolytáskából. A rendőrkolléga sziszegve lóbálta az ujjait a levegőben, mikor a bilincs izzani kezdett, és égette a húsát. Ám nem vörösen izzott. Hanem élénk sárgászölden. Ráesett a makadámburkolatra, ami bugyogva olvadni kezdett. A Niva motorházteteje alól füst tört elő. A duda bekapcsolt, az index veszettül villogott egyszerre mindkét irányba. Majd felbőgött a Niva motorja, és a bilincses rendőrt legázolva hatalmas sebességgel belerobogott egy távoli lámpás kereszteződésbe, ahol egy vastag fém lámpaoszlopnak ütközve felrobbant.

A Reactorfighter előtt álló rendőr meglepetten hőkölt hátra. Fegyveréhez kapott, ám az már rég kifolyt a pisztolytáska alján lévő résen. Így csak állt a járdaszegélyen, szemei tele voltak hitetlenkedéssel és rémülettel, hol a füstölgő bilincsre vetődtek, hol a terepszínű ruhás fiatalemberre. Észrevette, hogy a zubbonynak azon a részén, ahol a kitüntetések vannak, egy sárga téglalap alakú embléma van felvarrva, amin egy sugárveszélyre figyelmeztető jel volt.

A zubbony két karjának oldalán aranyszínű cérnával egy-egy különös embléma volt: arany körben egy furcsa szimbólum, amit ő még sosem látott, mégis megértette, mit jelent.
- Menj – felelte Reactorfighter mély, parancsoló hangon. – Ne akadályozz utamon.
A rendőrben mintha ez megtörte volna a bénult ijedtséget. Felmordult, és Reactorfighterre vetette magát. Ő hátraugrott, elkerülve a rendőr öklének sújtását, majd egy határozott mozdu-lattal elkapta a nyakát, és megszorította. A szemei ismét megteltek az élénk, sárgás-zöldes tűzzel.

A rendőr felüvöltött. Magas, kétségbeesett, fájdalommal teli üvöltés volt. A szemei kimeredtek, a feje hátracsuklott. Kétségbeesve próbált meg hátraugrani, elmenekülni ez elől a felfoghatatlan valami elől, ami megtámadta, de Reactorfighter keze mintha rátapadt volna a nyakára. Ujjai közül fehér füst szállt fel, mint az imént a bilincsről. Lassan egyre lejjebb kényszerült a földre, miközben hasztalan próbálta meg lefejteni a halálos ujjakat a nyakáról. Üvöltése egyre magasabban zengett az utca magas házfalai között…majd csend lett.

Reactorfighter kifejezéstelen arccal engedte el a rendőr holttestét, ami azonnal összeroskadt.
A nyakán egy emberi kéz formájú, sötétvörös égésnyom maradt. Szemei üres tekintettel meredtek az égre. A környező házakból emberek bámultak le a jelenetre, ám mire egyiküknek eszébe jutott feltárcsázni a rendőrséget, Reactorfighter eltűnt. Elgyalogolt a helyszínről, magában dudorászva egyik kedvenc katonai indulóját, kezeit zsebredugva, és senki nem próbálta meg megállítani.
Az összes szemtanú tudta, mivel járna, ha megpróbálná.

Alíz mobiltelefonja megcsörrent. A csöndes kis lakásban vígan csengett a Mozart Örömódáját játszó dallam. Még senki sem volt itthon, a szülei dolgoztak, így most egyedül volt idehaza. A barátja Budapesten dolgozott, így ezekben a napokban csak hétvégén jöhetett le, hogy egy kicsit együtt lehessen Alízzal. Ilyenkor ő egyedül volt, és nagyon várta haza a kedvesét. Az ilyen délutánok voltak a legunalmasabbak. Alíz nem volt Reactorfighter, aki képes az egész életét a szobájában tölteni. Üres hétvégi óráit általában a Büntető Törvénykönyv és hasonló jogi témájú könyvek olvasásával töltötte. Nehéz időszaknak nézett elébe az egyetemen, de a gyötrelmes tanulás képét elhomályosította a ragyogó ösztöndíj, az elismerések, és a bol-dog jövő.

Alíz most félbehagyta a könyv olvasását, kisietett az előszobába, ahol a tölgyfa fogason a retikülje lógott. Kivette a vidáman csengő telefont. A dallam azonnal elhallgatott, mihelyt a lány lenyomta a hívást fogadó gombot, és a füléhez tartotta a készüléket.
- Halló?
- Szia Alíz! – kiáltott bele egy izgatott hang a telefonba a vonal túlsó végén.
- Szia Betti! – mosolygott Alíz, mikor megismerte barátnője hangját. – Miért hívtál?
- Voltam annál a patikusnál is, akit az a srác mondott a Plázánál. Adott egy CD-t, amit Reactorfighter két hónappal ezelőtt véletlenül adott oda neki a játékokkal együtt. Állítólag azok a zenék vannak rajta, amiket ő hallgatni szokott. Meghallgattam, de…nos, ami rajta van, minden csak nem zene.
- Ho… micsoda? Akkor mi?
- Nem tudom, olyan furcsa géphangok. Állandóan ismétlődnek. – mondta Betti.
- Azt a… - Alíznak nem jött ki hang a torkán, úgy meglepődött. Telán használhatja az erejét az ellenségeinek kiiktatására, és használja is? Bárkit félre tud söpörni az útjából? Ha igen, akkor mihamarabb meg kell őt állítani.

- Figyelj, felmehetnék hozzád? Beszélnünk kell – sürgette Betti.
- Igen, persze…gyere csak – nyögte ki nagy nehezen Alíz. – Minél hamarabb, én várni foglak.
- Rendben, máris ott vagyok! Szia! – köszönt el Betti.
- Szia – felelte Alíz, és letette a telefont. A tekintete rémült volt.

(Folytatjuk...)