Reactorfighter visszatér 7. - Szabadíts meg a Gonosztól!

7. fejezet: Szabadíts meg a Gonosztól!

Rutin üzenet Lambda főhadiszállásról:
ÜZENET ÉRKEZETT
Az ellentétes aktivitás erősödik. Azonnal cselekedni kell. Legkésőbbi időpontban földi idő szerinti 20:00-kor indulás darker szövetségeshez. Küldött sikeresen megérkezett. Készenlétben maradunk. Darkervilág megnyitása esetén végső riadójelzés. Amennyiben addig nem sikerül megtalálni ismeretlen nőnemű egyedet, várj a jelzésre.
ÜZENET VÉGE

Reactorfighter lakosztályának ajtaja kinyílt, és a fiú fáradtan bebotorkált. Rosszkedvűen lezöttyent az egyik fotelba, maga mellé tette impulzusfegyverét is, és cigaretta után kezdett el kotorászni. Sietős lépések érkeztek a belső szobából. Betti érkezett meg aggódó arccal, és még keserűbbé váltak a vonásai, mikor szemrevételezte harcosának állapotát, és egyedüllétét.
- Nem sikerült, igaz? – kérdezte szomorú bizonyossággal.
- Csapda volt az egész – legyintett fáradtan Reactorfighter. – Az a nőstényfajzat odacsalt a telefonnal, aztán egy rakás zombi nekemjött lőfegyverekkel. Csak a páncélnak köszönhetem, hogy nem lőttek szitává. Annyira sajnálom, kedvesem!

Betti szeméből hangtalanul folyni kezdtek a könnyek. Csendesen sírdogálva borult Reactorfighter mellé a kényelmes fotelba, aki minden gyengédségével átölelte, a haját cirógatta, nyugtatni próbálta. Nem az ő hibája volt, hogy Alízt nem sikerült megmenteni, rohadtul érezte magát. Fáradt volt, elkeseredett, és csalódott. Azt a feladatot kapta, hogy számolja fel a sátánista lány mesterkedéseinek eredményeit, és állítsa vissza a rendet, de mindezidáig a helyzet csak rosszabbodott. E pillanatban úgy érezte, minden erőfeszítése és harca kárba vész, a darkervilág pedig védekezésre képtelenül lebeg egy felsőbb gondolati világ sötét burkában, Maledict és a kisgazdija pedig vidáman dörzsölik a kezüket.
- Te mindent megpróbáltál… - mondta szaggatottan, elcsukló hangon Betti.
- De mindezt semmiért… - legyintett fáradtan Reactorfighter. – Attól tartok, hogy Alíznak vége.
- Én is… - Betti Reactorfighter mellkasába fúrta a fejét, és csendesen sírt, siratta elveszített barátnőjét, akinél jobb társat soha nem talált. Olyan régen ismerték egymást, és annyira fontosak voltak egymásnak, hogy nem telt el nap, hogy ne találkoztak, vagy ne beszélgettek volna. És Alíz most halott. Nincs többé. A találkozók, a séták, a beszélgetések…azok sincsenek.

- Ha elkapom azt a pokolfajzatot, saját kezemmel belezem ki, és le fogom köpni a sírját! – morrant fel Reactorfighter irtózatos dühében.
Betti nem válaszolt. Mellkasára borulva hüppögve, akadozva sírt.
- Ma este elmegyünk a darkerhez. Ő megmondja, mit csináljunk, és szinte biztos, hogy segíteni fog. Neki nem kell fegyver, az ő fegyvere a hit. Nem tudom ugyan, ő mennyire erős ahhoz a lányhoz képest, de nélküle öngyilkosság lenne megpróbálni.
- Mi az istenért nem szólhatunk a rendőrségnek?! – ütött sírva az öklével a karfára Betti.
- Már mondtam – felelte türelmesen Reactorfighter. – Először is egyikük sem hinne nekünk, ha azt mondanánk, hogy egy lány a tettes. Másodszor pedig, ha hinnének is, Maledict elintézné valamennyiüket rövid idő alatt, a lányról nem is beszélve. És végül: én is körözőlistán vagyok. Ha valakit lelőnének, hát az én lennék. Utána pedig tudod mi lenne…
Betti nem válaszolt, szívet tépően zokogott, feje erőtlenül feküdt Reactorfighter mellén, forró könnyei átáztatták a zubbonyát.
- Nem akarok több hibát elkövetni. Magunkra maradtunk, kedvesem.
Betti felemelte nyúzott, könnymarta orcáját.
- Ígérd meg nekem…drága…hogy fájdalmas kínhalállal pusztítod el őt…azt akarom, hogy szenvedjen úgy, ahogy én!
- Úgy lesz, kedvesem. – ígérte meg csendben Reactorfighter, és élénk színnel felizzott mindkét szeme. – Iszonyatos kínhalállal fog meghalni. Olyan szenvedésben lesz része, amiben még egyetlen embernek sem.

Csendben megölelte Bettit, és a lány viszonozta az ölelést. Az agya azonban nem hagyta nyugodni. Milyen segítséget várhat a darkertől? Ő képes lesz-e legyőzni a darkervilágot fenyegető bestiákat? Elég erős-e ahhoz, hogy mindkettőjüket legyőzze? Őrá vajon mennyire hatna egy olyan átok, mint amit Kareszre mondott az ördögi lány? És hogy tudná őket, kettejüket megvédeni egy átoktól?
Olyan sok mindent nem tudunk még a többi világról, gondolta homályosan, és lassan lecsukta a szemeit. Nem tudom, milyen a darkervilág. Talán félek is tőle. Oda nem léphetnék be. Meg kell akadályozni, hogy kinyithassák a kaput.
Ha mégis be kellene lépni oda…vajon kijöhetünk még onnan? Van visszaút a halálból?
Egy idegen világ. Egy olyan hely, ami az álmokon is túl van, amit egyetlen közös képzelet hozott létre. És csak a teremtői tudják, mi van ott.
Ma éjjel harcolni megyünk a sátánistával. És egyikünk meghal.
Reactorfightert elnyomta az álom.

Rutin rádióüzenet Lambda főhadiszállásról:
ÜZENET ÉRKEZETT
Emlékeztető: Legkésőbb földi idő szerint 20:00-kor találkozó darkerrel.
ÜZENET VÉGE

Mikor kinyitotta a szemét, már sötét volt. A belső szobában égett a villany, csendes szuszogást lehetett hallani.
Nagy nehezen föleszénkedett a fotelból, kinyújtózott, és magához vette a mellette lévő fotelon fekvő impulzusfegyvert. Mikor a belső szobába lépett, Betti csendesen, megkeseredett arccal aludt a tábori ágyon, maga alá gyűrve a lepedőt. Reactorfighter szeretetteljesen végigsimított a haján, majd megkerülte a kirakodott dobozokat, és beült a számítógépe mögé. Első dolga volt, hogy az órára nézett.
19:02
Ideje lenne indulni. Vár a darker. Remélem, szívesen.

Elolvasta a neki küldött emlékeztetőt, majd megnyitott egy új kommunikációablakot. Huszonöt mondatban összefoglalta a délutáni akciót, az észlelt jelenségeket, a végkimenetelt, továbbá körülményesen megfogalmazta a „csináljuk, ahogy bírjuk” mondatot, hogy tartsa a lelket a barátaiban is. Hozzátette, hogy amennyiben 24 órán belül nem ír újabb jelentést, akkor jöjjenek ide, és vigyenek el mindent, amit ők adtak neki, valamit Bettit vigyék Budapestre. Természetesen az idegenek előtt is nyilvánvaló volt, hogy Reactorfighter meghalhat.
Felkelt a székből, hátralökte, és a hátára vette az impulzusfegyverét. Betti ágyához ment, és gyengéden ébresztgetni kezdte.
Betti hunyorgott, álmosan kinyitotta bal szemét.
- Mi a baj… - kérdezte erőtlenül.
- Mennünk kell a katedrálisba – biccentett Reactorfighter a fejével az ajtó felé. – Idő van.
- Igen… - Betti erőtlenül lekászálódott az ágyról, és az arcát dörzsölgette, hogy visszatérjen az ébersége egy kicsit. Hiába, a kedve változatlanul rossz volt, és sokkal szívesebben menekült volna vissza az álomba.

Reactorfighter gyors szemlét végzett az impulzusfegyverén, és miután meggyőződött róla, hogy tele a tár, felvette katonai sapkáját is. Arra gondolt, ha lett volna egy nyomtatója, készíthetett volna pár nyomtatványt a kapott jelentésekből, de remélte, a darker így is hitelt fog adni a szavának. A polchoz, és a lepakolt ládákhoz lépett, kinyitotta az egyik ezüstös dobozt, és egy maroknyi érintődetonátort tett a zsebébe.
Felnyitotta a rakétavető dobozát, és kivette a fegyvert belőle. Kikattintotta a tárat, és öt rakétát helyezett bele. Újra benyúlt a dobozba, és egy összetekert szíjat vett elő belőle. Ráerősítette a rakétakilövő elejére és hátuljára is, majd próbaképpen a saját nyakába akasztotta.
- Hoznod kell magadon a fegyvert – közölte Bettivel. – Ne feledd, hogy vadásznak ránk.
Betti már nem tiltakozott. Nyakába akasztotta, majd a hátára csúsztatta a fegyvert. Elég kényelmetlen volt, főleg a hosszú cső miatt, és a tudat is aggasztotta, hogy meg van töltve. De remélte, hogy nem fog menet közben elsülni.
- Gyere, induljunk.

Kézen fogta Bettit, és a pincelakást elhagyva a garázsba mentek. Minden úgy volt, ahogy Reactorfighter hagyta, senki nem jött a garázsba. Csupán a faládák voltak másképp elhelyezve.
- Ülj fel – mutatott a Raiderre Reactorfighter, és a fehér tárolószekrényéhez ment. Betti elcsodálkozott.
- Megint páncélba öltözöl?
- Igen – felelte amaz, és kinyitotta a szekrényt. Egyesével kivette idegen fémekből készült vértjének darabjait. Külső részükön számos vérfolt éktelenkedett.
- Jézusom – sóhajtott ijedten Betti, mikor meglátta.
- A gyárépületben valódi mészárszék volt, és most nem túlzok. – Reactorfighter csak ennyit mondott, és két perc alatt magára öltötte a páncélruháját. Így, véres páncélzatban még félelmetesebben festett.
- És ha megállítanak útközben? Miskolcon hemzsegnek most a rendőrök.
Reactorfighter olyan arcot vágott, mint akinek irtózatos erejű tüsszentés van készülőben.
- Elegem volt a bujkálásból. Nem fogom azért kockára tenni az életem, mert pár ostoba smukknak feltűnne, hogy páncélban vagyok, és mindkettőnknél fegyver van. Aki az utamba áll, és nem hajlik a jó szóra, azzal azonnal végzek.
Betti mérgesen leugrott a Raiderről.
- Ezt nem teheted!
- Ne vitatkozz, kérlek. Most fontosabb, hogy mindkettőnk fel legyen szerelve. Ha minket legyőznek, Miskolcnak és a darkervilágnak annyi. Nem fogom azonnal megölni őket, de ha nem hagyják, hogy folytassuk a tervezetet, nincs más lehetőségem. Járműhöz, járműre!

Betti belátta, hogy Reactorfighternek igaza van. Kelletlenül visszamászott a Raider hátsó részére. Reactorfighter kinyitotta a garázsajtót, felugrott a kormányhoz, és indított. A motor úgy dorombolt, mint egy kiscica, mikor gázt kapott, és a Raider kirobogott a parkolóba. A környék aránylag elhagyatott volt.
- Helyes – mondta hangosan Reactorfighter. – Eddig jó! Irány a katedrális!
A Raider meglódult, ahogy motorja újabb adag üzemanyagot ízlelt meg, és jónak találta. Minden gond nélkül kijutottak a Szent István útra, majd a széles, villamossínek által kettéosztott Széchenyi útra. Itt számos gépkocsi közlekedett, a sofőrök némelyike megkönnyebbült a háromkerekűn száguldó páncélruhás alak, és a lány láttán, aki egy jókora fegyvert hurcol a hátán. A többi sofőr pedig megrémült, néhányan közülük hívták a rendőrséget.
A széles utcát kétoldalt fehér és narancssárga, erős fényű utcai lámpák világították meg, és viszonylag kevés ember koptatta a járdát, és a járműve kormánykerekét a múlt éjjel bekövetkezett eseményeknek köszönhetően. Az est leszálltával mindenki menekült haza azonnal, csak akiknek muszáj volt, azok maradtak kint. No meg persze a rendőrség és a katonaság életben maradt alakulatai. Így a Raider akadálytalanul haladhatott a villamossínek melletti egyirányú úttesten. Mikor a Bartók Béla zenepalotánál ez véget ért, Reactorfighter egyszerűen ráfordult a villamossínekre, és itt ment tovább. Még háromszáz méter, és megérkeznek a katedrálishoz.

A szerencse az ő pártjukon állt. Mialatt végigmentek a majdnem 320 méteres szakaszon a mozaikköves sétálóutcák által szegélyezett villamossíneken, és befordultak a katedrálishoz vezető kicsi, szűk Déryné utcára, két rendőrautót láttak csak – két Opel Astrát – de a rendőröknek nyoma sem volt benne. Reactorfighter lassan hajtott be a Miskolci Nemzeti Színház melletti utcára, és a parkoló autókat kerülgetve eljutott a katedrálishoz. Leállította a motort, felvonszolta a Raidert a járdára, és körülnézett.
Az utca csöndes volt, az üzletek – egy szabadidő ruha-bolt, egy élelmiszerüzlet, és egy vendéglő – már mind bezártak, a régimódi, mécsesre emlékeztető szögletes utcai lámpák sárga fénnyel, pislákolva égtek. Gyönyörű, derült éggel köszöntött Miskolcra az este. Csillagfényes, teliholdas éjszakának néztek elébe. A levegő kellemesen enyhe volt, és jó illatú. A vénasszonyok nyarának kellős közepén voltak. Előttük a katedrális hatalmas, sötét tömege tornyosult magasra, két négyzetes bástyája párkányokkal, ízléses kis oszlopokkal, gondos kőfaragványokkal díszítve, kicsi kupolás ablakaiban színes üveg csillogott, a vakablakokban kardos angyalok, lándzsás angyalok szobrai, és kőkeresztek pompáztak. A három méter magas, helyenként vakablakokkal díszített kerítés körbeölelte az épületet. Pontosan előttük volt a kis, betonozott udvarra vezető fekete kovácsoltvas kapu, szintén fém-növényekkel, és keresztekkel díszítve.

Bettit és Reactorfighter különös érzés szállta meg. Eddig sosem tulajdonítottak ekkora jelentőséget az épületnek, elmentek mellette, meg-megcsodálták a díszítéseit, de nem gondolta soha egyikük sem, hogy egyszer még fognak ide jönni segítségért.
- Zárva van? – kérdezte Betti, de továbbra sem a kaput figyelte, hanem a magas épületet. Reactorfighter egy pillantást vetett a kapura, majd ő is a két, magasba törő toronyra nézett. A jobb oldali bástya pontosan előttük volt, pártázatának cikkcakkos vonalai félbevágták az utcára sütő holdfényt.
Valami mozgott odafenn a tornyon.
- Nézd – mutatott Reactorfighter a bástya tetejére.
- Mit látsz? – kérdezte kíváncsian Betti, de akárhogy meresztgette a szemét, csak a bástya karéjos tetejét látta.
- Valami van odafent…és mozog. Ide-oda. – Reactorfighter bekapcsolta a vizort, és úgy nézett fel. Bár a jelek ilyen távolságból (a bástya több mint húsz méter magas volt) elég gyengék voltak, a vizor határozottan állította, hogy odafönt valami él.
- Gondolod, hogy ő lesz az? – kérdezte Bettitől hirtelen.
Betti vállat vont.
- Lehet.
- Bemegyünk, gyere.

A kapuhoz ment, és megpróbálta lenyomni a kilincset. Zárva volt, ahogy Betti sejtette. Régimódi, nagy kulcslyukú zár volt a kapun, a kulcsot pedig nyilván a katedrálisban lakó darker őrizte.
- Remek – támaszkodott neki csalódottan Betti a kapunak. – Most hogy megyünk be?
- Van kulcsom – mosolygott halványan Reactorfighter, és kinyitotta a balszélső zsebét a páncélruhának. Előhúzta az „öngyújtóját”, és lopva szétnézett. Egy diplomatatáskát, nagytestű ember igyekezett hazafelé az utca másik oldalán. Nem nézett rájuk, de igen szedte a lábát, úgyhogy valószínűleg már az utca elején kiszúrta őket.
A kezébe vette a fémpálcát, ám mielőtt még használhatta volna, a kapu egy kattanással kinyílt. Betti hátralépett, és ahogy tanulta, a vállára vette a rakétakilövőt.
- Ne félj – intette le Reactorfighter, és belépett. Impulzusfegyvere kikapcsolva lógott a hátán. Betti leengedte a fegyvert, és óvatosan követte.

A katedrális belső udvara viszonylag kicsi volt, mozaikkövekkel kirakva. Középen, kis vaskerítéssel körülvéve egy kőből készült kereszt állt, a rajta lévő Krisztus teste pedig fehér márványból. Az alak fölött fekete INRI felirat állt. Az udvar hátsó részén borostyánnal benőtt téglafal, valamint kicsi épületsor húzodott. Az egyik a papi hivatal lehetett, a többiről nem volt fogalma Reactorfighternek és Bettinek, hogy mik lehetnek. Az udvart jobb oldalról a katedrális szomszédságában lévő magas ház fala alkotta. Baloldalt hosszú, a bejárat felé egyre rövidülő lépcsősor terült szét, mint a vízgyűrűk. A katedrális bejárata fölött malomkerék méretű színes rozettaablak csillogott a holdfényben, alatta a kör alakú oszlopok által tartott tornác. Az oszlopokról kicsi, fémlemezekből készített lámpások függtek. Mögöttük a katedrális bélletes kapubejárata.
- Menjünk be. – mutatott Reactorfighter a bejáratra.

A díszes, vastag tölgyfa kapu minden akadály nélkül nyílt, mikor Reactorfighter lenyomta a nagy, ódon kilincset. Nyikorgott, ahogy utat engedett az illatos félhomálynak, majd koppant, mikor falnak ütődött. Gyönyörű kép tárult eléjük.
A katedrális belseje még szebb volt, mint a külseje. Gyönyörűen lakkozott fapadló borította, rajta arannyal hímzett vörös szőnyegek. Hossz fapadok álltak sorban a középső folyosó mellett jobbra és balra, mindegyik padon imakönyv. A falon bemélyedésekben szépen, és gondosan elkészített freskók bibliai jelenetekről. Beljebb a falon a 13 stációt ábrázoló freskó díszítette a falat az oltár körül. A kapu mellett két kis fali vakablakban szenteltvíz-tartó, fekete párnás imapadok. A padok mellett a falon számos kőből faragott kandallóhoz hasonlító építmény, rajtuk kristály- és ezüstvázákban vörös, kék, és fehér virágok. Felettük a falon szintén gondosan hímzett díszes leplek. A magas falak alsó része szürke márványból készült, angyalok, és neves bibliai alakok faragott szobra nézte mereven örök időkre a padokat.

Ahogy lassan beljebb mentek, és élvezték a katedrális csendjét, további részleteket fedeztek fel. A terem mindkét oldalán sötét faajtók nyíltak további folyosókra. A szürke márvány falra számos fémkart szereltek föl, melyeken most fehér gyertyák égtek. A mennyezeten művészi munkával festett bibliai részletek képei derengtek fel a gyertyafényes terem félhomályából. A bordás falak mellett kicsi, fából készült kápolnák, ereklyetartók, kupolás kis szentségőrzők álltak, tetejükön kicsi, arany keresztekkel. Középen állt a gyönyörű, fehér márvány oltár. Számos gyertya égett most az oltáron, reszketeg lángjuk sejtelmesen megvilágította az előtte lévő lépcsőket, melyek a szószékre vezettek föl. Az oltár körül szürke márvány polcok, rajtuk számos szobrocska, aranyból, ezüstből készült kereszt, bibliák, egyéb könyvek. Mögötte két kicsi kőajtó, valószínűleg a szentélybe vezetett. Felük fölött a galéria, a hatalmas, gyönyörű orgonával.

Olyan szép volt a katedrális belseje, hogy sokáig csak álltak, és hagyták, hogy testük beigya a csendet, a nyugalmat, az őket körülvevő szentséget.
- Ez nagyon szép… - suttogta Betti. Ha nem volt muszáj, sosem járt templomba, de úgy érezte, ennek hatására meg fogja tenni minden vasárnap.
- Valóban az – ismerte el Reactorfighter, csodálattal adózva a katolikus templomok díszítettségének. – És nézd, égnek a gyertyák is. Ezek szerint nem lehet messze, akit keresünk.

Ebben a pillanatban halk templomi énekszó hangzott fel körülöttük. Megilletődve néztek szét, de nem láttak senkit. Magas, női hangok énekeltek kórusban, zengőn, mennyei boldogsággal. Hamarosan egy másik női hangkórus is bekapcsolódott, tercet énekelve a társai hangjára. Csodálatos hangon zengett a háromsoros, ismétlődő, latin nyelven szóló ének újra meg újra, majd hirtelen abbamaradt, a hangok lassan elhaltak. Újra csend telepedett a félhomályos, gyönyörű belső teremre.
- Mi volt ez? – kérdezte Betti félig csodálkozva, félig megijedve.
- A darker – adta meg a gyors magyarázatot Reactorfighter. – Tudja, hogy itt vagyunk.
- Megvárjuk őt?
- Nem. Megkeressük. Felmegyünk a toronyba.
Betti nem ellenkezett. A vállára vette a rakétakilövőjét, és követte Reactorfightert, aki a bal oldali első faajtó felé oldalazott óvatosan a padok között. Mikor kiért a padok között, megtorpant, és a falra nézett. Az arany mintákkal díszített szürke falra egy faragott doboz volt erősítve.
- Ezt kerestem elsősorban.

Halk kattanás vert visszhangot a kihalt teremben, mikor kinyílt a bal-középső zsebe. Két tízezres bankjegyet vett ki belőle, és a kicsi nyíláson át beletette a dobozba.
- Adomány – magyarázta a mellette álló, furcsán néző Bettinek. – Nem árt, ha bebiztosítjuk magunkat itt.
Betti is a retiküljébe nyúlt, kivette a pénztárcáját, és egy kétezer forintos bankjegyet tett a perselybe.
- Az élet többet ér. Helyes. Köszöni szépen. – nyugtázta mosolyogva Reactorfighter, és az ajtóhoz ment. Fémcipőinek kopogása visszhangzott, akárcsak Betti kis sportcipőié.
Az ajtó, amit kinyitottak, egy széles, hasonlóan díszes hosszú teremfolyosóra vezetett. Vörös márvány fél-oszlopok emelkedtek ki a falból ötméterenként, a bal oldali falon magas, színes templomablakok, a jobb oldali falakon gyönyörűen, aprólékosan elkészített freskók Jézusról, a tizenkét apostolról, Poncius Pilátusról, és számos ismeretlen bibliai emberről.
- Gyönyörű… - nézett körbe Betti, és a mennyezetet is szemügyre vette. A kupolás, ívekkel dekorált mennyezetről számos aranyozott csillár lógott, rajtuk piramisszerűen elhelyezett gyertyák égtek. A lépteik visszhangosan kongtak az üres teremfolyosón, ahogy haladtak előre. Mindkettőjüket lenyűgözte a katedrális díszítettsége, és megérezték a megfoghatatlan, a vallási áhítat vonzását.

- Kezdem érteni, miért szereti az a darker ezt a helyet. – morfondírozott hangosan Reactorfighter.
- Arra gondolsz, hogy ide nem jöhet be Maledict meg az a lány? – kérdezett vissza Betti.
- Igen…
A Maledict szó említésére hirtelen orgonamuzsika hangja szólalt meg körülöttük. Láthatatlan sípok keltek életre, láthatatlan billentyűk nyomódtak le, és felcsendült egy édes, szomorkás, szentségteljes dallam, visszhangozva söpört végig az üres termeken, folyosókon. Angyali fény tűzött be egy pillanatra az ablakokon, majd lassan ismét félhomály borult a folyosóra. Az orgonamuzsika is elhalkult kissé, de nem maradt abba.
- Valami rosszat mondtam? – torpant meg Reactorfighter, és körbenézett, noha már tudta, hogy úgysem fog látni semmit.
- Inkább én – válaszolta Betti.
- Micsodát? – Reactorfighter elmosolyodott kissé.
- Tudod te azt… - viszonozta a mosolyt Betti, és belekarolt a fiúba. – Most menjünk tovább.
Reactorfighter lassan végiggyalogolt a termen vele, közben a díszítésekben, és a zenében gyönyörködött. Kinyitotta a szintén jókora méretű sárgaréz kilinccsel az ajtót, és belépett.

Egy könyvtárszerű helyiségben voltak. A falak itt vörös márványból készültek, a padló fekete, fehér vonalas fényes kőből. A terem nem volt túl nagy, de a falait szinte teljes egészében magas könyvespolcok borították, tele értékesebbnél értékesebb irományokkal, pótolhatatlan kötetekkel. Helyenként féloszlopok emelkedtek ki a falból, lámpások voltak rájuk erősítve. A terem jobb végében újabb sötétbarna ajtót láttak, velük szemben pedig hosszú csigalépcső vezetett fel zárt hengerben a toronyba.
- Erre.

Rövid szemle után elindultak a lépcsőn. A templomi visszhang-effektus még ilyen aránylag szűk, zárt helyen is érvényesült. A belső hengerbe apró mélyedések voltak, egy-egy arany gyertyatartó jelezte a menet útját.
- Jó hosszú ez a lépcső – jegyezte meg Betti, ahogy egyre gyalogoltak fölfelé, fogyasztva a lépcsőfokokat. Közben csöndben voltak, hallgatták a változatlanul zengő orgonazenét. Ahogy egyre feljebb mentek, a levegő tisztább, hűvösebb lett. Hamarosan kijutnak a torony tetejére.
- Mindjárt ott vagyunk. Akárkit is látsz, nem ellenség, ne lőj rá. – mondta Reactorfighter, ahogy az utolsó harminc lépcsőfokon sétáltak felfelé.
A lépcső kiegyenesedett, és kijutottak a magas torony tetejére. Körülöttük óriás terepasztalként terült el a város környező része, számos helyen kék fények villogtak az utcákon. A kelő telihold szinte pontosan velük szemben volt az égen.

Egy feketébe öltözött karcsú lány táncolt pontosan előttük önfeledten, boldogan a holdfényben, fekete estélyi ruhában, karjairól fekete csipke fátylak lengedeztek. Enyhén hullámos, szőke haja minden mozdulatára meg-meglebbent, ahogy kecsesen járta különös táncát az éjszakában. Szinte hangot sem adott, mikor fekete csizmája a földet érintette.
Reactorfighter már indult volna, de Betti visszatartotta.
- Pszt! Ne ijeszd meg.
A fiú bólintott. Igaza van Bettinek, várják meg, amíg végez. Így hát csak álltak, és nézték a darker lány kecses táncát a holdfényben, a fekete fátylak lebbenését, a karcsú test tüneményes mozgását. A lány egészen közel lépett néha az oromzat széléhez, sőt, időnként rá-rálépett az egyik kiemelkedő kőstukkóra, de gyönyörűen megtartotta az egyensúlyát.

A lány végül összeborította kezeit, eltakarta arcát a fekete fátyollal, majd befejezte a táncot. Elegáns lépésekkel indult el Reactorfighter és Betti felé, majd megállt előttük. Gyönyörű arca ártatlanságot, szépséget, és szomorúságot is sugárzott egyszerre, fekete szemfestéke oldalra kihúzva, szépségcsíkokat rajzolt halántékára.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus – köszöntötte őket halk, kissé suttogó hangján.
- Éljenek a harcosok – felelte rá Reactorfighter. – A nevem Reactorfighter, az ő neve Betti. És mondd, neked mi a neved?
- Az én nevem Deviator. Maradjon csak ennyi. – felelte a lány kedvesen, de ellentmondást nem tűrően. – A segítségemért jöttetek, igazam van?
Reactorfighter nem lepődött meg.
- Ahogy mondod. Tudod, mi folyik a városban, és…
- És arra gondoltatok, hogy tudnék segíteni. – Deviator hátat fordított nekik, és kicsit odébbsétált. – Igen, tudok. És fogok is.

A könnyebbik részével megvagyunk, gondolta Reactorfighter, és biztatóan megszorította Betti karját.
- Felbukkant egy gonosz – folytatta Deviator, az eget nézve, a levegőhöz intézve szavait. Reactorfighter sejtette, hogy gondolkozik, és nyomasztja a probléma őt is. – Eljött közénk, és elengedte a pórázról hatalmát. Az ő gyermekei lakmároztak most a városon, mint varjak a holt tetemen.
- Folytasd! – hajolt előre Reactorfighter. Nem lepődött meg Deviator beszédstílusán, ismerte a darkereket, tudta, hogy ha verbális kommunikációra lehet bírni őket, ezzel tudják legjobban kifejezni magukat.
- Végveszélybe került a világunk, ahová mi tartozunk. – a lány továbbra is hátat fordított nekik, mégis egyértelmű volt, hogy hozzájuk beszél. – Az élőhalottak támadása csupán előjátéka volt annak, ami a végső pusztuláshoz vezet.
Megfordult, és ismét visszament hozzájuk.
- Agyarak és karmok tépik a lezárt kapukat. Testek feszülnek a szárnyainak újra és újra. Már csak egyvalaki hiányzik a Sátán fattyának, hogy végleg elvesszen a remény.

Reactorfighter Bettire mutatott.
- Ő az.
Deviator szemrevételezte Bettit, majd ismét a fiú felé fordult.
- Kitartó és bátor vagy, hogy mindezidáig megvédelmezted őt. Ámde csak idő kérdése, és ő is a Gonosz kezébe kerülhet.
Reactorfighter összevonta a szemöldökét a sisak mögött.
- A barátnőjét sikeresen elkapták. Kis híján engem is, amikor mentem volna kiszabadítani őt. Gondoltam, hogy van valami csalafintaság a dologban, de mindenképp érdemes volt tenni egy próbát.
- Sokkal nagyobb veszedelmek is vannak az élőholtaknál – nézett rá komolyan Deviator. – Az éjszaka teremtményeit készül az a sátánfattya előhívni.
- Tudjuk – emelte fel Reactorfighter az egyik kezét. – A darkervilágot akarja benépesíteni velük, hogy teljhatalmat nyerjen fölöttük. Aztán már csak idő és kedv kérdése, mikor, hova, és mit enged ki a darkervilágból, ahol ezek a szörnyetegek vígan szaporodhatnak.

Deviator nem lepődött meg különösebben ezen. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, mert ezzel végig tisztában volt.
- A világunkat a pusztulás fenyegetni – mondta vészjósló hangon. – És egyedül nem tudom legyőzni a Gonoszt. Túl erős nekem.
- Ezért jöttünk mi. Segítséget kérünk tőled, és egyúttal segítünk is.
Deviator ismét hátat fordított nekik, tett néhány lépést előre, majd visszafordult.
- Megmondom mit teszek. Segítek nektek. De csak azért, mert fenyegeti a Gonosz azt a helyet, ahol mindig vagyok. Nem is azért, mert az embereken akarok segíteni. Az emberek elkorcsosultak, őrültként kezelnek minket. Nem érdemlik meg, hogy segítsek rajtuk, egyikükön sem. – A hangjából csak úgy sütött a vád, ahogy beszélt.
- Mi nem vagyunk ilyenek! – válaszolta rá gyorsan Betti, de Reactorfighter csak csóválta a fejét.
- Ez igaz. Én magam is így érzek, hidd el.
Deviator élesen ránézett.
- Militarista vagy?
- Pontosan.
- Egy okkal több, hogy segítselek utadon, így van? – vonta fel a szemöldökét Deviator. – Nekem elég indok, hogy a világom a Gonosz kezébe kerülhet. Neked sem kellene segítened az embereken, mert nem értékelnék. A te fajtádra ugyanúgy néznek, mint az enyémre.

Reactorfighter szomorú arckifejezéssel helyeselt.
- Ez is igaz. De mégis segítenem kell a szerencsétleneken. Egy idegen civilizáció küldötte vagyok.
Deviator elcsodálkozott ezen. Újra felvonta erőteljesen kihúzott fekete szemöldökét.
- Valóban?
Reactorfighter magára mutatott, majd Betti rakétakilövőjére.
- Nincs még egy hely, ahonnan ilyen felszerelést lehetne szerezni. És ez még nem minden. Úgy nézz rám, mint egy élő atomreaktorra. Telítve vagyok sugárzással, rendkívül gyorsan ölő sugárzással.
- Ez jó – vette tudomásul elégedetten Deviator. – De nyilván tudod, hogy mindez nem elég. Bármilyen erős is légy, a Gonosz mindig előtted jár. Őtőle ered a félelem, a kétely, a fájdalom. Nehéz elpusztítani olyannal, amit ő maga hozott létre.
- Ezért van rád szükségünk – mondta Reactorfighter. – Még régen Betti kapott tőlem egy kevés sugárzást, ám mivel ő nem tudta használni semmire, benne maradt ez az energia. Erre vadászik most Maledict.

Deviatornak szeme sem rebbent.
- Maledict…értem. A sátánivadék teremtménye.
Reactorfighter előrébb lépett.
- Mit tudsz róla?
- Utána kell néznem ennek – válaszolta Deviator. – Eddig még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy rajtunk keresztül fertőzze romlással eme világot. A Gonosznak azonban mindig ezer arca van. És mindig csak az alkalmat lesi, hogy a jót és a semlegest gonosszá tegye. Amíg csak létezik Gonosz, mindig cselekedni is fog.
- Az ördög sosem alszik. – bólogatott Reactorfighter.
- Az ördög mindannyiunkban benne van – Deviator egyre inkább reménykedett, hogy végül sikerül legyőzniük a lányt is, és Maledictet is. – Ám ezúttal testet öltött. Az emberek nem hisznek benne, és ez okozza a vesztüket. Senki nem érné föl ésszel, hogy micsoda ereje van mindfelettük a Gonosznak. – elhalkult a hangja, úgy folytatta. – Néha már úgy érzem, sajnálom az embereket, hogy hitvány életükkel tudatosan-tudattalanul a Gonoszt éltetik.
- Valóban. Úgyhogy legfőbb ideje, hogy visszakergessük az ördögöt oda, ahová való. – fejezte be Deviator gondolatmenetét Reactorfighter. – És jó lesz sietni, mert később még többen lesznek.
- Egyetértek, harcos. Gyertek velem. – Deviator a lépcső felé mutatott, majd apró, kecses lépésekkel lefelé vette az irányt a lépcsőkön
- Menjünk – intett Reactorfighter Bettinek, és Deviator után mentek. A katedrális többi helyiségével ellentétben a toronyba vezető csigalépcső szűk volt, keskeny, Reactorfighternek néhol oldalt kellett fordulnia, hogy széles vállvértjei ne karistolják a követ. Fegyverét leengedte, és ahogy lépdelt a fekete ruhás lány után, a sisakját is. Öt perc is beletellett, mire leérkeztek

- Azért érdekelne, hogy hogy csináltad azokat a templomi effektusokat, amikor bejöttünk.
- Az otthonom él. A benne lakozó szentség is él. – felelte Deviator hátra sem nézve. Reactorfighter hátranézett Bettire, aki megvonta a vállát. Ő sem igazán értette, de nem is tudta volna…legalábbis teljes egészében.
Nemsokára vége szakadt a csigalépcsőnek. Visszaértek a barátságos könyvtárszobába. A gyertyák tűnékeny igézettel hintették meg a szoba láthatatlan csendjét. Reactorfighter szinte hallani vélte a gyertyakanócok percegését.
Deviator odament a teremfolyosóra vezető ajtótól bal oldalra lévő könyvespolc-falakhoz, és keresni kezdett az ódon, sötét borítójú könyvek között, apró, csusszanó oldallépésekkel ment közben odébb. Végül levett a negyedik polcról egy nagyméretű fekete könyvet, aminek legalább akkora voltak a lapjai, mint egy elefánt lába, könnyedén a hóna alá csapta, és a másik ajtó felé mutatott.
- Kövessetek.

Az ajtó enyhe nyikorgással nyílt ki, ahogy Deviator kis keze lenyomta a szintén meglepő méretű kilincset, és félretolta a magas ajtószárnyat. Reactorfighter kézenfogta Bettit, és együtt léptek be a mívesen faragott ajtón.
Egy hatalmas könyvtárba léptek be. A padló vörös-fekete sávos márványlapokból állt, vastag, vörös bársonyszőnyegek borították a könyvespolcok között vezető ösvényeken. A boltozatos, kőfaragásokkal díszített mennyezetről hatalmas sárgaréz csillárok ereszkedtek alá, mindegyikről száz és száz gyertya világított angyali fénnyel. A könyvespolcokat kétoldalról aranytalapzatú és aranytetőzetű zöld és vörös márvány féloszlopok tartották, mint monumentális könyvtámaszok. A bal oldali falon szintén két gyönyörű, színes üveges ablak volt, egyiken a csodatévő Szűz Mária volt látható, a másikon Jézus, felemelt kézzel, feje körül sárga glória. A két magas ablak között sárgaréz stukkóval és aranyozott angyalokkal körüldíszített hatalmas óra volt. A mutatók 19:48-cat jeleztek.

A könyvespolcok hosszanti irányban helyezkedtek el, a tetejükön ékes faragványok, szobrocskák, és egyéb templomi díszek sorakoztak. Mindegyik polc tele volt vastag és vékony, különböző színű, korú, és méretű könyvekkel, néhol kisebb ékszerek voltak elhelyezve közöttük, aranycsipkés vörös terítők segítettek a polcoknak tartani a hihetetlen mennyiségű irodalmat. A fal mellett fehér és szürke márvány kardot, lándzsát, és keresztet tartó angyalok, Szűz Mária-szobrok sorakoztak, mellettük antik, faragásokkal díszített bársonypárnás székek, és alacsony, szintén szépen megmunkált olvasóasztalok voltak ízlésesen elrendezve. Mindegyik asztalon fehér csipketerítő, rajta gyertyatartó. Reactorfighternek ezúttal sem okozott csalódást a katedrális, a könyvtárszárnyának a szépsége is rendkívül magával ragadó, és mesébe illő volt.
- Nagyon szép – mondta Betti, miközben a nyakát tekergetve nézett körbe. Ide aztán nem jön be sem Maledict, sem az a rinyapina, gondolta kissé megnyugodva.
- Csakugyan – bólintott Reactorfighter, sötétbarna szemei visszatükrözték a csilláron égő gyertyák fényét. Szemei nem tudtak betelni a terem szépségével, és nagyságával. Ez legalább akkora, mint az a nyavalyás raktár, amit leradíroztam a föld színéről, fogalmazódott meg benne a gondolat, ahogy a hosszú könyvespolcok, és a fal mellett sorakozó bútorok mellett haladtak. A templomi csendben csak cipőik kopogása, és a jókora óra ketyegése hallatszott.

A darker lány elhaladt még egy különleges, vöröses fából készült polc mellett, majd megállt az egyik, fal melletti asztalnál, ami mellett három szék volt. Leült a középsőhöz, maga elé tette a régi könyvet, és kinyitotta. Kellemes, dohos papírillat áradt belőle. Betti jobb oldalra ült, Reactorfighter pedig bal oldalra, az impulzusfegyverét a szék kiszélesedő támlájára akasztotta.
Deviator nem szólt semmit. Finom kis kezeivel pörgette a lapokat, amennyire csak tudta. Régi, vastag betűs oldalak jelentek meg egy pillanatra, számos oldalon óhéber jelek, és pergamenekről másolt írások voltak. A könyv szemmel láthatóan már sok-sok évet megélt. Számos fekete-fehér rajzolt, és festményről készített ikon volt sok helyütt a szövegeknél. Deviator végül lassított a lapozáson, és megállt egy helyen. Két, majdnem teljesen teleírt oldalnál feküdt a nehéz könyv kinyitva, a másik oldalon egy jó darabon fekete-fehér rajz volt egy keretben. Egy magas, kegyetlen vonású, ördögi arcú alakot ábrázolt.
- Ő az? – mutatott a képre, és kérdőn nézett rájuk.
- Nem tudjuk – közölte Betti. – Egyikőnk sem látta őt. Fogalmunk sincs, hogy nézhet ki.
Reactorfighter is megnézte a képet.
- Hm…valamit nagyobbnak gondoltam.

- A démonokat mindenki patás lábú, kecskefejű szörnyetegeknek képzeli. Az csupán szimbolikus ábrázolás. Ennek nincs szüksége rá. – nézett rá Deviator. – Hadd olvassam el, és elmondom, mit kell tudni róla.
- Csak rajta – Reactorfighter hátradőlt, és gyönyörködött a teremben, amíg Deviator csendben olvasta a latin nyelven írt vastagbetűs szöveget. Néhány résznél felvonta szemöldökeit, néhol összeráncolta a homlokát annak jeléül, hogy nem volt ő sem felkészülve rá, hogy őt fogja az a sátánista választani. Végül halk csattanással becsukta a könyvet, rátette a fekete fedlapra mindkét kezét, és beszélni kezdett.
- Maledict. A neve „átoklény”-t, vagy „akit átoknak neveznek”-et jelent, a latin malefícium szóból. A származása nem pontosan ismert, de valószínűleg a Sátán hívei hívták őt életre rendkívül bonyolult szertartások során. Nagyon erős, zabolátlan démonfajzat, maga az Ördög része. Rajtunk, gyarló embereken szinte korlátlan hatalma van.
Reactorfighter és Betti döbbenten néztek Deviatorra.

- Könnyű őt megidézni – folytatta Deviator komoly arccal. – Ám annál nehezebb megszabadulni tőle. A fehér mágia történelmében egyszer sem került sor a szent erők, és Maledict összecsapására. A Sátán sötét hívei is annyira féltek életre hívni őt, hogy sohasem tették meg. Ám Maledict élt, és élt az élő szép iránti gyűlölet emésztő lángja is benne. Céljai elérése érdekében mindig a leggonoszabb utat választja. Vérszomja, és ravaszsága olyan erőssé és kíméletlenné teszi őt, hogy a fehér mágia ördögűző szertartásai hatástalanok vele szemben. Sötét ereje összpontosul ördögi valójában, és mikor szabadjára engedi a hatalmát, az maga a Sátán kezének intése eme pusztuló világon. Hatalmat kapott, hogy élőkre rontást hozzon, a holtak felett parancsoljon, és éljen, míg átkozott erőt tud meríteni.
- Ez lehetetlen – rázta meg a fejét hitetlenkedve Reactorfighter, mikor Deviator hatásszünetet tartott.
- Páratlan gonoszság párosítva csillapíthatatlan vérszomjjal – Deviator szinte csodálta Maledict-et, őt is lenyűgözte, milyen pokoli fenevadat engedett el pórázáról a sátánista lány.
- Hogy öljük meg? A francba is, muszáj elpusztítani! – tört ki Reactorfighter dühösen, és mindkét keze ökölbe szorult.
Deviator lehajtotta a fejét, és szomorúan megrázta.
- Nem lehet.

Betti szemei kitágultak a rémülettől. Reactorfighter dühe annyira tombolt, hogy szinte izzott a levegő körülötte. Mindkét pupillája élénk sárgászölden világított.
- Akármennyire is gyűlölöm őt szívemből és lelkemből, nagyon ravasz húzás volt ez őtőle. – mondta Deviator, és sötét pillantással nézte a fafalba faragott négyzeteket. – Soha senki nem gondolta volna, hogy eljő egy nap Sátánnak egy újabb követője, aki sötétségbe öltözött lelkének nektárjával őt szólítja elő. Ám Maledict mohósága és zabolátlansága kiragadja kezéből a gyeplőt, és a maga útját járja. A legfőbb szentség, és tisztaság kivételével nincs oly hatalom, amely száműzni tudná őt ebből a világból.
Gyászos arckifejezést öltött, mikor folytatta.
- Az emberek elfordultak Istentől. Magára hagyták és kiközösítették az Úr feltétlen követőit. A Sátán haragja bünteti most a hitetleneket.
Betti alig hallhatóan, szinte suttogva kérdezte:
- Akkor hát nem tehetünk semmit ellene?
Deviator lehunyta a szemeit, fekete szemfestéke gyönyörűvé varázsolta arcát a szépségcsíkokkal, majd ismét kinyíltak a szemek, és Reactorfighterre szegeződtek.
- Hitvány földi viadaleszközök nem ellenfelei Maledictnek. Ám egyvalamire ő sem számított: hogy egy idegen civilizáció pártfogoltja rendelkezhet oly fegyverrel, ami még ránézve is veszélyes lehet.

Reactorfighter leírhatatlan megkönnyebbülést érzett. Tehát Maledict sebezhető az impulzusfegyver, az érintődetonátor, és a többi cuccosom számára?
- Mondd, Deviator, ez azt jelenti, hogy ezzel itt meg tudnám őt ölni? – mutatott kérdőn a széken lógó impulzusfegyverre.
Deviator arckifejezése nem változott.
- Nehéz megmondani. Ahogy Maledict életre hívására, erre sem volt példa még sohasem. Az emberek ugyanúgy elfordultak az idegen birodalmak létezésének lehetőségétől, mint a szent, és tiszta dolgok megértésétől és elfogadásától. Ráadásul erre még a Gonosz sötét urai sem számítottak. Jelenlegi reményeim szerint egyedül ez, és a többi, másik világból származó tárgy elég erős ahhoz, hogy elpusztíthassa Maledict-et.
- De ez a fegyver nem képvisel semmilyen mágiát.
- Igen, és ezért nehéz megmondani, hatásos-e vele szemben. – válaszolt Deviator.
- És mi a helyzet a sátánista leányzóval? – kérdezte Betti. – Őt is lőjük le egyszerűen, és kész-passz?

Deviator halványan elmosolyodott, majd ismét komollyá vált az arca.
- Bár ember volt valaha, most a Gonosz lett ő maga. Az emberi része elveszett a sötétben örök időkre. Őfelette nincs hatalma a szentségtelen fegyvereknek. Ő hívta Maledict-et a létbe, és sokkal nagyobb a hatalma, mintsem hogy fegyverrel el lehessen őt pusztítani. Az ő gyenge pontja a hite. Feláldozta emberi mivoltát, hogy a Gonosz uralhassa őt, és romlást hozhasson a világra. Kövek s botok összetörhetik csontjait…de lelke örökké élni fog. Őt csak a hittel lehet legyőzni.
- És azt hogy csináljuk? – könyökölt az asztalra Reactorfighter, és közelebb hajolt.
- A sátánfattyát elintézem én magam. Egyikőtök sem lenne képes rá, lehetséges, hogy én sem.
Ismét lehunyta két szemét. Halkan felsóhajtott, és Reactorfighterre nézett.
- De nincs más lehetőség.
- Tudjuk, mit kockáztatunk. – fogta rövidre Reactorfighter. – De én inkább meghalok, nem térek úgy vissza, hogy nem tettem meg, amit tudtam.
Deviator bús pillantással nézett rá.
- A harci morálod kitűnő, de vigyázz, mert lelkesedésed könnyedén végveszélybe sodorhat téged is.

Reactorfighter igenlően bólogatott.
- Való igaz. De tisztában vagyok a veszélyességi fokommal. Nem véletlenül küldtek engem.
Deviator egy alig észrevehető bólintással vette tudomásul, amit Reactorfighter mondott. Kétségtelenül ő a legalkalmasabb a feladatra. Bár nem él abban a világban, ahol mi, mégis szövetséges ő, s elkísér utamon.
Egy darabig csend volt, majd a falon a hatalmas óra elütötte a nyolcat. Megkondultak a katedrális harangjai, és az óra is kongatni kezdett, pontosan nyolcat. Ahogy a kongatás elült a teremben, Deviator felkelt a székből. Betti és Reactorfighter úgyszintén.
- Ám mielőtt elindulnánk, meg kell gyónnotok nekem. Hogy ne rendelkezhessen a Gonosz a lelketekkel abban az esetben, ha ő győzedelmeskedne.

Betti és Reactorfighter szinte egyszerre vágtak meglepődött arcot. Még egyikük sem gyónt soha életében, Betti akkor volt utoljára templomban, mikor megkeresztelkedett. Most mégis milyen fontos lett a vallás, gondolta kissé csodálkozva. Deviator szerint a többi ember nem érdemli meg, hogy bármiféle segítséget nyújtson nekik, most mégis kivételt tesz velünk. Reactorfighter-t megértem, hiszen ő a szövetségese minden tekintetben, de az én lelkem utóélete miért olyan lényeges a számára?
- Az a helyzet, hogy még sosem gyóntam. – Betti szinte szégyellte magát, ahogy kimondta.
- Én sem – rázta meg a fejét Reactorfighter.
- Ó, semmi baj. – mosolyodott el egy pillanatra Deviator, ami még szebbé varázsolta az arcát. – Nem nehéz, barátaim. Mondjátok el nekem a gyóntatófülkében lelketek bűneit, én pedig feloldozlak titeket.
- Tudod Deviator – szólalt meg ismét halkan Betti. – Sajnálom nagyon, hogy nem hittem ebben a felsőbb hatalom létezésében. Én is olyan ember voltam, akiket megvetsz, akik nem méltók a segítségedre. Hogy volnál képes engem is feloldozni azok alól, amiket elkövettem?

Deviator egy csöppet sem látszott haragosnak, vagy csalódottnak.
- A te esetedben nem beszélhetünk ilyenről. Annak idején vak voltál, ám most látsz. Hiszed, és elfogadod, amit én. Ez nem bűn, mit meg kellene bocsájtanom neked.
Bettin látszott, hogy kissé megnyugodott ettől. Remélte, hogy a darker lány nem fog nagy ügyet csinálni a „vallástalanságából”. Szeretetteljesen nézett Deviatorra, aki a nyakában függő láncok közül leakasztott egyet, majd Bettihez lépett, és a nyakába tette. Betti megdöbbenve nézte a láncot. Vékony ezüst lánc, rajta egy kereszt, amibe feketén bele volt gravírozva Jézus teste.
- Nincs védelmed. Viseld. – csupán ennyit mondott.
- Oh…köszönöm. – Betti nem tudta, mit mondjon, annyira meglepte, hogy a lány egy vallási páncélt adott rá voltaképpen ezzel a kereszttel.
- Akkor hát gyertek velem, és tisztuljatok meg lélekben. – fordult meg Deviator, és lépdelt végig a könyvespolcok melletti vörös bársonyszőnyegen. A terem hátsó részében egy szintén bélletes szerkezetű, márványoszlopok tartotta faajtó volt, hasonló a katedrálisban látott többi ajtóhoz. Két oldalán aranyozott, üveges lanterna lógott, gyertyák pislákoltak benne. Halkan, aprókat recsegve nyikorogtak a széles sarokvasak, mikor Deviator kinyitotta. Reactorfighter csodálkozott, hogy képes ilyen kis testtel ekkora ajtószárnyakat csak úgy kinyitni, mindenféle erőlködés nélkül.

Visszajutottak a katedrális főtermébe, az oltárhoz. Aromás illatok, friss tömjén, és édes virágillat szállt az oltár mögötti kőasztalokon lévő aranyozott, és ezüst tálkákból. Számos festett faszobrocska, három- és hétágú gyertyatartó, ezüst feszületek, és értékes festmények sorakoztak az oltár és a hátsó fal közötti kicsi folyosóban. A falban boltíves vakablakokban szenteket ábrázoló szobrok vigyázták a katedrális nyugalmát.
Deviator elvezette őket az oltár mellett, a legelső padok felé, egy kicsi, sorminta-faragványokkal díszített ajtóhoz. Kinyitotta, és megfordult.
- Hagyd itt sisakod és fegyvered, harcos. Ne legyen kezedben fegyver, mikor bűnbocsánatért könyörögsz.
Reactorfighter szó nélkül ráakasztotta a legelső pad szélére impulzusfegyverét, a sisakját pedig a padra tette. Bár Deviator nem kérte, Betti is letette retiküljét.
- Jöjj hát először te, harcos.
Reactorfigher kissé tanácstalanul lépett be az ajtón. Egy rövidke folyosót látott, mindössze egyetlen, négy gyertyás lámpa égett a mennyezeten. Jobb oldalt egy ajtó volt, a gyóntató pap számára. A folyosó végén a fából készült gyóntatófülke, szintén vörös bársony térdelőpárnával kibélelve.
Deviator kinyitotta az ajtót, és leült a maga helyére, a rács túloldalára.
- Lépj be a fülkébe, és térdelj le.
Reactorfighter megtette, bár páncélzata miatt elég kényelmetlenül érezte magát.
- Mondd utánam: „Áldj meg, atyám, mert vétkeztem”.
- Ádj meg, atyám, mert vétkeztem. – ismételte Reactorfighter.
- Most pedig sorold fel vétkeid, hogy feloldozhassalak. – szólt ünnepélyesen Deviator.

Ez igazán gondolkodóba ejtette Reactorfightert, talán még jobban, mint a darkervilág-„valódi világ” közötti összefüggés megalkotása. Gyenge lábakon álló elmélet volt, semmi nem bizonyította, hogy minden úgy van, ahogy ő elképzelte, de az ellenkezőjét sem tudta bizonyítani semmi. Igazi higgy-amit-akarsz játszma. És ebben a játszmában a vallásnak kimagasló szerep jutott. Reactorfighter életében egyszer sem nézett szembe a bűneivel, amiket elkövetett. Most pedig muszáj volt ezt megtennie. Nem hitte ugyan, hogyha nem gyónja meg a bűneit, akkor a pokolra kerül (ez túl sablonos volt az ő számára), de nem akarta azt az örömöt megadni a sátánista lánynak, hogy az ő a tőle merített erővel rendelkezhessen. Természetesen nem tudná használni, sőt, az is igen valószínű lenne, hogy megölné őt az ismeretlen eredetű energia, de nem azon az áron akart győzni, hogy meghal.

Mindeddig szükségtelennek érezte, hogy szembenézzen a bűneivel. Az igazságot nem lehet elnapolni, legalábbis nem sokáig, gondolta, és itt, a gyóntatófülkében sokkal közelebbinek, és ijesztőnek tűntek, amiket elkövetett. Életeket oltott ki. Mentségére legyen mondva, hogy annak idején csúnyán elbántak vele többször is, és sosem ő kezdeményezte a csetepatékat. Voltaképpen önmagát védte. Azt kellene mondanom, hogy sajnálom, hogy rám támadtak, és megöltem őket?

Igen, pontosan. A harag és a gyűlölet túlságosan átvette a hatalmat az elméje fölött, és ezért ölte meg őket. Lehetségesnek tartotta, hogy elegendő lett volna csupán kisebb sugáradagot alkalmaznia, de félt attól, hogy erre rájönnek. Akárhogy is nézzük, nem ő az elsődlegesen hibás személy a gyilkosságaiban. Ismerte magát, tudta, hogy a légynek sem ártana ok nélkül. Most sem sajnálta korábbi áldozatait…de megbánta, amit tett. Őszintén. Ahogy a fülke kissé dohos levegője cirógatta az arcát, és érezte az égő gyertyák illatát, érezte Deviator levendula kipárolgását, elfogadta, hogy az ember nem menekülhet örökké azok elől a dolgok elől, amiket elkövetett. A hitnek most mindennél nagyobb lett a presztízse.
- Embereket öltem – mondta ki nagy nehezen Reactorfighter. – Nyolc ember életét kioltottam, mert megtámadtak. Megszegtem a Tízparancsolatot. Sorozatgyilkos vagyok.
Úgy érezte, a levegő hirtelen keménnyé válik, nekifeszül a páncéljának, nehéz szagok kavarogtak belsőjében, fekete-vörös örvények, és a torkát fojtogatták.

Deviator nem válaszolt. Reactorfighter megvárta, míg újra lélegzethez jut, lehajtotta a fejét, behunyta mindkét szemét, és imádkozni kezdett.
- Ó Uram, én Istenem. Hallgasd meg szavaimat. A fiad…elküldted meghalni őt értünk, emberekért, kiket teremtettél. Vérzett ő, s meghalt a kereszten miértünk. – kicsit várt, erősen gondolkozott, hogy mit mondhatna még, majd ezzel fejezte be: - Ments meg engem a bűneimtől. Ámen.
- Ámen. – szólalt meg Deviator. – Tudom, hogy kevés az időnk, de még mindenképpen el kell mondanod húsz Miatyánkot, és húsz Üdvözlégy Máriát. Mondd, ismered őket?
- Igen – felelte Reactorfighter, és szinte boldog volt, hogy mindössze ennyit kell tennie ahhoz, hogy megtisztuljon a lelke. Ha elpusztulok, tisztán fogok távozni ebből a világból. És most erre van a legnagyobb szükségem, mert itt vagyok a legsebezhetőbb.
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben…szenteltessék meg a Te neved…jöjjön el a te országod, legyen meg a Te akaratod… - szinte észre sem vette, hogy mennyire könyörgő lett a hangja. De nem kívánt volna változtatni rajta. - …és ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól…
Szabadíts meg a Gonosztól.

(Folytatjuk...)