Reactorfighter visszatér 9. - Holocaust

9. fejezet: Holocaust

HIBA 98211x04772: AZ ÜZENETET NEM SIKERÜLT FOGADNI
KAPCSOLÓDÁSI HIBA
KISZOLGÁLÓ NEM VÁLASZOL
MEGSZAKÍTÁS

A darkervilág foglyai és megmentői.
Betti. Utcai ruhában, arcán könnyek, és horzsolások nyomai. Fehér felsője beleolvad a darkervilág kék-fehér hátterébe. Kezében több mint egy méter hosszú fémcső, rajta mindenféle kidudorodások, és szerkezetek, oldalán tár, benne négy rakéta.
Deviator. Fekete ruha, karján fekete csipke fátylak. Fekete egyberészes ruha, mint a gyászolóknak. Fekete női kalap a fején. Hullámos, szőke hajfürtök. Fekete, oldalra kihúzott szemfesték. Fekete rúzs. Oldalán az erszény, telve szentséggel. Arany hat marékkal? Tömjén egész vasfazékkal? Minden, amire szüksége volt, ott lapult az erszényben.

Reactorfighter. Tetőtől talpig halványszürke és barna páncélba öltözve. Széles, oldalra kiálló vállpáncélok. Páncélkesztyűk. Ormótlan fémbakancs. Harci sisak, sötétkék szellemszerű vizorral rajta, csupán szikár arca látszik. Kezében egy olyan fegyver, ami halványan a gépkarabélyokra emlékeztet, de mérhetetlenül erősebb azoknál.
Őrajtuk állt vagy bukott most a darkervilág, és a Föld sorsa.
- Cigit valaki? – nyitotta ki bal oldali tárolózsebét Reactorfighter. Elővette a gyújtót, és a dobozt. Alig négy szál maradt benne. Szerintem Maledict hamarabb végez velem, mint a tüdőrák. De kedves azért tőlük, hogy emlékeztetnek rá, vélekedett, mikor a fekete keretes fehér írást meglátta a doboz alján.
- Én kérek – mondta Betti. Reactorfighter felé nyújtotta a dobozt, és meggyújtotta a cigarettáját, majd ő is rágyújtott.
- Nem baj? – fordult Deviatorhoz.
Deviator csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem.
- Jól van – Reactorfighter mélyet szívott a cigarettájából, és szétnézett. Kissé megtörölte a vizorját az esőcseppektől.
- Sok apró életjelet fogok a közelből – jegyezte meg.
- Valószínűleg denevérek, és madarak. – mondta Deviator. – Szeretem őket.
- Én még sosem láttam denevért – mondta Betti. – Vérszívó denevérek?
Deviator rosszmájú mosollyal ránézett.
- Akad olyan is.
Betti kissé összehúzta magát.
- De ne félj, nem megyünk közéjük. Akit keresünk, az nem a házak tetőterében lakik.
- Huhh…

Reactorfighter végigpillantott az utcán. Tőlük alig nyolc méterre egy elágazás következett, utána egy kis park, újabb keresztekkel és síremlékekkel, utána újabb kereszteződés, majd valahol messze, a távolban a széles macskaköves útjuk kétfelé ágazott. Magas, kicsit az Országházra emlékeztető, tornyoktól tüskés épület magasodott a kihalt város fölé.
- Előre? – kérdezte Deviatortól.
- Igen. Induljunk hát.
Újra egymás mellé zárkóztak, és csöndesen elindultak egyenesen az utcán. A város csendje körbevette őket, szinte oltalmazta. Némelyik ház ablakában fény pislákolt, egyik nyitott ablakban gyertya világított. Reactorfighter benézett, de csupán egy sötét faasztalt látott, egy könyvespolcot, és egy zongorát. Egy ablak mögül magányos női éneklés hallatszott, eléggé hasonló ahhoz, mint a katedrálisban. Időnként egy-egy denevér szállt a fejük fölött csapongva. Mikor a kis parkhoz értek, Betti egy termetes baglyot vett észre az egyik ágon, egyedül sárga szemei törték meg a város egyhangú kék-fekete színösszetételét.
- Olyan színtelen itt minden – jött ki belőle hirtelen.
- Itt mindennek megvan a maga helye, és ideje. – adta meg a tájékoztatást Deviator. – Minden, amit itt színnek nevezünk, pontosan oda van kötve ahhoz, ami használja azt, és kedve telik benne. Itt nem cukrozzák meg még a cukrot is, nem öltözik semmi itt papagájtarka bohócba. A világom darkervilág, a nevében is benne van.

Betti megértő jóváhagyással fogadta, hogy milyen szeretettel beszél Deviator erről a helyről. Otthon, édes otthon, jutott eszébe a bölcs rigmus. Deviatornak ez az otthona, és voltaképpen ő is védi a maga hazáját, mint Reactorfighter Magyarországot.
- Apró életjelek, semmi egyéb. – mondta ismét Reactorfighter, miközben nyakatekerten nézelődött mindenfelé. – Sok a denevér, és a kismadár. Szeretnek ők téged, Deviator?
- Itt anélkül létezik a szeretet, hogy hasznot várnánk a másiktól. – válaszolt a darker lány, ismét kifejezve azt, hogy mennyire undorító őszerinte az emberek barátsághoz való hozzáállása.
És igaza is van, elmélkedett Reactorfighter. Az emberek jóformán szóba sem állnak már azzal, aki nem teszi jobbá valamilyen módon az ő életüket. Deviatornak ebben is igaza van.
- A katedrálishoz megyünk. – jelentette ki röviden és velősen Deviator. – Amire szükségem van, az odabent van. Viszont nem léphettek be oda.
- Miért? – kérdezte Betti.
- Ott őrzöm azt a ráolvasást, amelyet a legvégső helyzetben használom csak. Eddig még sosem került rá sor, de most eljött az idő. Egyedül én tudom, mi az, nektek nem szabad látni.

Reactorfighter helyeselve nézett Bettire.
- Igaza van, kedves. Ne menjünk be. A katedrálisban nem árthat neki semmi.
Továbbgyalogoltak az utcán. Tökéletes némaság uralkodott a városban, csak a szél zúgott a kihalt utcákon, és időnként távoli mennydörgés hallatszott. Lépteik ehhez képest nagyon hangosak voltak, ahogy kopogtak a macskaköveken. Betti utcai cipőinek halk kopogása. Deviator bakancsának csörgése. Reactorfighter fémcipőinek pendülése. Ahogy haladtak, a távoli énekszó elhallgatott. Jobb oldalról, valahonnan a darkerváros belsejéből bús templomi harangszó zúgott a nedves levegőben. A közelből nyikorgás hallatszott. Ahogy továbbmentek, észrevették a forrását: Egy ház ajtaja mellett díszes vaskereveten lógó fatábla lengett ide-oda vaskarikáin a szélben. Betti alaposan megnézte az írást.

Tajtékos Nap
Teaház

- Nocsak – nézett fel Reactorfighter. – Itt teaház is van? Szép a neve.
- Igen – felelte természetes hangsúllyal Deviator.
- És nincs nyitva? – benézett a dupla, üveges ajtón, de semmit nem látott, fekete függöny takarta az ablakokat belülről.
- Itt minden zárva van. – mondta Deviator.
- Bakker. – Reactorfighter egy ereszcsatornába dobta a cigarettacsikket.

Továbbmentek. Baloldalt elfogytak a házak, egy szűk sikátor indult nyílegyenesen a város nyugati részébe. Mellette különös, kupolás, múzeumra hasonlító épület. Karcsú márványoszlopok tartották a bejárat fölött a tetőt, kővel burkolt terasz nyújtózott el az épület fölszinti ablakai előtt. Körülötte rövidre vágott kékes színű fű, és apró levélkés ismeretlen növények. A vastag beton lépcsőkorlát szélein és tetejein egy-egy virágtartó kőkehely állt büszkén, apró bronztáblácska csillogott a talapzatukon.
- Errefelé nagy gondot fordítottak az építkezésre – bámult meg Reactorfighter hosszan egy házat, ami a kicsi park túloldalán állt, a tetejét mintha félbevágták volna, és az egyik felét eltávolították volna. Korlát nélküli erkély volt a helyén, rajta apró virágládák, legalábbis annak tűntek. A házak elején számos alápolcolt, faragásos, vagy vasrács borítású erkély díszelgett. Néhol az utcai lámpák egész egyszerűen a házak kőfalához voltak rögzítve.
- Valóban. Szép munka! – válaszolt rá Betti. Deviator nem felelt semmit, de örült, hogy tetszik nekik a hely ürességével ellentétes harmónia.

Lassú, csendes lépésekkel mentek tovább a ködös, macskaköves úton, elhagyták a parkot, és átmentek a második kereszteződésen is. Egy kis kézikocsi állt a járdán, egy ház kapubejárata mellett. Felettük kőből készült híd ívelt át, petróleumlámpák burái világították az útirányt. Kicsivel odébb egy magas betonkerítés mellett haladtak el, amin apró, kovácsoltvas rácsok által fedett ablakocskák voltak. Mellettük a falon egy sötét színekkel rajzolt zászló volt rögzítve, egy mosolygó és egy szomorú álarcot mutatott egymás mellett, tarka szalagokkal körülrajzolva. A bal oldalon egy ház ajtaján a WICCA feliratot vette észre Betti az ajtófélfán. Az ajtón a félrehúzható kukucskáló nyitva volt, különös illatok szálltak bentről. Valahonnan a távolabbi házak felől zongorajáték édes, szomorkás dallama szelte az esőtől csíkos levegőt. A messzeségből még mindig lehetett hallani a templomi harangok kongását. Reactorfighter újra meg újra körülnézett, de csupán a szokásos életjeleket fogta: az ereszcsatornákon lógó denevérekét, egy-két varjúét, galambét, és egy éles szemű éjszakai sólyomét, aki szánakozó pillantással nézte őket egy magas ház még magasabb csúcsos tornyáról.

- Megérkeztünk. – szólalt meg Deviator, amikor kiértek az utcából. A gyönyörűséges katedrális sötét sziluettje hosszan terült el előttük. Lépcsője sokkal nagyobb volt, mint Deviator lakhelyéé, és nem összeszűkűlt, hanem U alakban szétterjedt egészen a bejáratig. A három lépcsőfok egy nagy, négyzetes kőlapokból épített térre nyílt, majd messze, a katedrális oszlopos tornácánál volt még egy lépcsőfok. A téren virág alakú medence volt, négy angyalt ábrázoló szökőkút állt középen, halk vízcsobogás hallatszott, ahogy a tiszta, ezüst víz csordogált az angyalok vállán álló korsókból. A katedrális épülete még a másiknál is szebb volt, hosszan nyúlt el jobbra s balra. Számtalan tornyocska emelkedett elő belőle tűszerűen, ám a legmagasabb a négy, arányosan elhelyezett szürke templomtorony volt…és középen a kupolás belső terem. Számtalan szobor ült a katedrális falán a párkányokon, kerubok, angyalok, és szörnyetegek szobrai. Rácsháló feszült a bordázott falon lévő ablakok előtt, ízléses kőfaragások ölelték körül őket. Több ezer lámpa és gyertya ontotta fényét a katedrális falairól.

- Nézzétek – mutatott Deviator északnyugat felé, túl a katedrális épületén. Messze-messze egy idegen tornyot vettek észre. Egy tornyot, ami külön állt a várostól. Hengeres, felfelé vékonyodó torony volt, lapos, kúp alakú tetővel. A tetején valamiféle zászló lobogott. A torony elején lévő nagy, sötét, tompa kupolás ablak egyenesen a katedrális hátsó részére nézett.
- Ott vannak ők.
Reactorfighter rámarkolt az impulzusfegyverére.
- Ők építették?
- Nem építették – mondta Deviator. – Én sem „építettem” ezt a világot, mégis létezik.
Reactorfighter bólintott, és rögtön utána Betti is. Nem építették, hanem egyszerűen csak akarták, hogy itt legyen. És azt kellene lerombolnunk?, kérdezte magától gondolatban Reactorfighter. Nincsenek eszközeim ilyen bonyolult ostromra. Nem lesz könnyű eltüntetni onnan azt a tornyot.
- Innetől én megyek. Várjatok meg engem, míg visszatérek a Gyötrelmes Végzet Varázslatával. És ha valami történne...itt maradok addig.
- Értettem – felelte Reactorfighter. Betti csak bólintott.

Leültek a lépcsőre, Deviator pedig lassú, szinte lebegő lépésekkel elindult a kockaköves téren át a katedrális sötétlő bejárata felé. Legalább két percbe tellett, míg átgyalogolt a téren, fel a katedrális bejáratához. Kezeit az ajtóra fektette, mintha be akarná tolni mindkét ajtószárnyat. Hangos nyikorgás hangzott fel, és a kapuszárnyak kinyíltak.
A katedrális belseje még szebb volt, mint az otthonié. A kapu itt egy nagy, üres, kör alakú teremre nyílt, melynek széléből két folyosó indult el jobb és bal oldali irányba. Magas, széles karimájú oszlopok és féloszlopok borították a falakat, mellettük cifra stukkózás a mennyezetnél, apró angyalok a kőfátylon. Az oszlopok karimáján szürke és sötétkék színekben pompázó kerubszobrok, karddal a kezükben.

A kör alakú terem szélén két, tompa aranyszínű széles gyűrű húzodott végig, a kör belsejében okkersárga és bársonyvörös színű, finom cikornyákon egy fekete, négyágú kereszt volt. A kupolás mennyezeten körben bibliai körkép, Jézus és a tizenhárom stáció, tompa színű, de lélegzetellállítóan pontos. A kupola legtetejéből egy különös, narancssárgán világító, hatalmas petróleumlámpára hasonlító szerkezet nyúlt alá, vörös és narancs színek kavarogtak az üveglapok mögött, rejtelmes tűzfénybe vonva a termet.

Deviator csöndesen a padlóra festett kereszt négy ágába sétált, erszényéből elővette az egyik kis üveg szenteltvizet, és sorban mind a négy ágára hintett belőle. Magát is meghintette a szent vízzel, majd a kereszt közepébe sétált, kezeit magasba emelte, arcát a felette ragyogó, négyzetes, hatalmas világítótestre emelte, szemeit behunyta, és hangosan beszélni kezdett.
- Ensiferum valor misteri din ecliktek craggen! – sikoltotta hangosan. – Nia lenemo gris-gris engeln! Nea exla maleficia! Nea exla maleficia!

A világító lámpaféleség elsötétült. A terem sötétbe borult, teljes sötétbe. Morajló, hullámzó, hamis túlvilágról érkező jajgatás hallatszott mindenfelől, narancsszínű rajzok, vonalak, és szimbólumok rajzolódtak ki a görbe falakon. Felvillantak egyszer, majd ismét elsötétült a terem. Újra felvillantak a szimbólumok, ám teljesen másképp. Tekervényes, misztikus ábrák ragyogtak tűzszinűen a falakon, vékony, szabályos vonalak szelték át őket újra meg újra. Deviator teste fehéren világítani kezdett ekkor, mintha nem is lett volna rajta ruha. Kirajzolódott testének gyönyörű, ívelt vonala, telt, feszes mellei, és hátravetett szőke haja. Fényből széttárt fantomszárnyak jelentek meg a hátán. Hangos kongások szólaltak meg a teremben, mintha ezer és ezer toronyóra kondulna meg újra és újra. Metsző szél támadt, és egy érces, suttogó hang kelt életre a teremben. Élettől és erőtől teljes, túlvilágról szóló hang, angyalok kara, és ördögök rikoltása, szél zokogása, eső csapkodása, víz csobogása, tűz ropogása, föld recsegése…mindent egyesített magában a hang, mindent, miből anyag és anyagtalan összeáll.

- A pusztítás ereje a Tiéd. Használd, de el ne tékozold. Ha nem arra használod e igét, mire szánták, a Gonosz hatalmába kerülsz, és az általad okozott tűz martalékává válsz.
És ekkor elhangzottak a szavak. A szavak, melyek magát a halált hordozzák magukban, de élt a lány teste, és élt benne az, amit ő a Gyötrelmes Végzet Varázslatának hívott.
A kezében tartotta a kulcsot.
Betti és Reactorfighter ezalatt egymás mellett álltak tűnődve a térre felvezető három lépcsőfok aljában. Látták, ahogy a katedrális körül hirtelen vastag, lila felhőtömeg gomolyog elő a semmiből, terjeszkedik, dagad, míg teljesen el nem nyelte az épületet. Fehér felvillanások ütöttek át helyenként a bíbor felhőréteg egy-egy résén.
- Mi lehet az? – kérdezte Betti, és közelebb húzódott a fiúhoz. – Lehet, hogy elkapta őt is a sátánista? Menjünk, nézzük meg?
- Nem megyünk sehova – intette le türelmesen Reactorfighter. – Deviator megmondta, hogy itt várjunk, és hát a parancs az parancs.
- Igazad van – ismerte el Betti, és megsimította Reactorfighter karpáncéját. – Van egy cigid?
- Persze – Reactorfighter már nyúlt is a balszélső tárolózsebbe, és elővette a cigarettásdobozt, valamint a gyújtót. Odakínált egy szálat Bettinek, a maga szájába is tett, meggyújtotta, és Betti felé kínálta a fémrudacskát.
- Tessék, próbáld megint ki.

Betti halványan mosolygott, átvette a gyújtót, és ránézett. A fémrúdra gondolt, majd a meggyulladó cigarettára…és mint a mesékben, a cigaretta vége parázslani kezdett.
Reactorfighter hirtelen felemelte az impulzusfegyverét, a sietségtől nagyot szívott a cigarettájából.
- Mozgást észleltem!
Betti gyorsan zsebrevágta a gyújtót, és a vállára kapta a rakétavetőt.
- Merről? – tekingetett rémülten körbe.
- Gyere, hát a háthoz! – fordított hátat Reactorfighter Bettinek. Ő egy pillanat alatt megértette, mit akar jelenteni a mondat, és Reactorfighter hátpáncéljához simult háttal. Felkapcsolta a rakétakilövő elején a kicsi képernyőt, ám nem látott célpontot.
- Az előbb ott volt a jobb oldali házsornál. A tetőnél. – mondta Reactorfighter vontatottan, közben feszülten figyelt mindenfelé. Röpködő denevéreket látott, a magasított tér végén lévő hatalmas, mamutfenyő méretű oszlopok tetején tétlenül ücsörgő varjakat.
- Guggolj – szólt kurtán, és ő maga is leguggolt, előretartott impulzusfegyverét lassan hordozta végig a kihalt téren, és utcákon. Figyelmét minduntalan elvonta a katedrális körül gombolygó bíbor felhőrengeteg, és a belülről áradó fehér izzás. Újabb mennydörgés hangzott fel, az előbbinél sokkal hangosabb. És még valami.
Lábak dobogása. Jobb oldalról.

Reactorfighter azonnal odafordult, ám tüzelni már nem tudott. Valami tiszta erővel a mellkasára ugrott, mintha egy karatebajnok két lábbal rúgott volna előre. Reactorfighter hátrazuhant, csikorgó hangot adva csúszott legalább hat méternyit hátra a macskaköveken. Impulzusfegyvere nagyot csattanva esett a lépcső tövébe. Valami a mellpáncéljára ugrott, és hirtelen rettenetesen erős, kénkőbűzös, gyilkos lehellet érte az arcát. Levegőért kapkodott, majd félig eszméletlenül hátrazuhant.
Betti azonnal odafordult, ám valami kirúgta kezéből a fegyvert, ami hátrarepült a betonozott térre, csattanva érkezett le, és néhány pörgés után megállt a szökőkúttól nem messze. Két vasmarok fogta le a kezeit, és látótere megtelik szörnyű vörös füsttel. Egy pillanatig mintha egy szarvakat viselő koponya rajzolódott volna ki benne, majd szemei káprázni kezdtek, homály borult rájuk, és ő is végigterült a földön, mint Reactorfighter. Halálos fáradtságot, és gyengeséget érzett, a tüdejét mintha parazsakkal bélelték volna ki, a szörnyű lehellettől nem tudott szabadulni ő sem.

A távolból ajtók nyílását lehetett hallani. Reactorfighter bágyadtan arra fordította a fejét. Három ringó csípőjű, karcsú, fehér ruhát viselő szépséget látott közeledni feléjük libbenő lépésekkel. Lábukon fehér szandál, hajuk szőke, hosszú, és hullámos, szemeik vörösen izzottak, érzéki ajkaik mögül apró tőrökként bukkantak elő a hosszú fogak.
Használd az erődet!, sikoltotta belül egy hang kétségbeesetten, miközben a három földöntúli szépség fenyegetően közeledett, kihívó táncra emlékeztető mozgással, testüket simogatva, fehér szaténruhájukat időként meg-meglebbentve, és elragadóan mosolyogva. Pusztítsd el őket!

Nem…nem tudom! Teljesen kiütött ez a valaki…Maledict. Hát persze, hogy ő! Hú, csak egyszer kapjam őt el…
Nem tudta tovább folytatni a gondolatmenetet. Két-két kezet érzett meg erőtlen karjain, egyet pedig a törzsén. Felrántották, és szilárdan tartották. A vizor mögül el-elsötétülő látással észlelte, hogy Bettit is tartja valaki. És ekkor láthatóvá vált. Egy magas, karcsú, földig érő kabátos, szörnyű arcú férfi, egyik karját a lány nyaka köré fonva. Betti szemei félig lehunyva, szája nyitva, kapkodtan szedte a levegőt.
- Tökéletes! – szólalt meg a férfi zengő, gonoszsággal ötvözött hangon. – Idejöttetek, ahogy akartuk! Legyetek átkozottak, amiért hoztatok magatokkal egy hívőt!
- Hú, de ocsmány pofád van, maggot! – nyögte zihálva Reactorfighter. – Anyád mi volt? Vaddisznó?

Maledict széles vigyora lehervadt. Bettit magával vonszolva, fenyegetően indult el feléje, ám egy hang megállította.
- Ne! Szükségünk van rá. – vékony, dallamos női hang volt, olyasmi, amire a legtöbb férfiember kapásból odafordítja a tekintetét, hogy jól megnézze magának a hang tulajdonosát.
- Akkor fogjátok be a száját – ment lassan vissza Maledict az eredeti helyére, Bettit könyörtelenül húzva magával.
- Ne félj, Uram. Nem sokáig fog beszélni. – szólalt meg most balfelől a hang, kicsit más fekvésben, mint az előző.
- Jó – tért vissza Maledict képére ismét a vigyor. Reactorfighter látása újra elsötétült, minden erejét megpróbálta összeszedni, hogy ne veszítse el az eszméletét, de még ez is nehéz volt. Nem tudom használni az energiát…nem tudom, nem tudom!, őrjöngött magában, és félni kezdett.
- Ostoba igavonó barmok! – szólalt meg hangosan ismét Maledict, félig vidáman, félig dühösen. – Azt képzeltétek, legyőzhettek engem? Legyőzhetitek a Mesterem? A Gonosz örökké élni fog!

Nyomatékul felrántotta Betti vékony pólóját, és a hasára tette a kezét. Betti fájdalmasan felkiáltott, és Maledict arcán szétterült a győzedelmes, gyilkos vigyor.
- Ne aggódj, hitetlen! – nézett Reactorfighterre lángoló szemekkel. – Nem ölöm meg. Hálásan köszönöm, hogy elhoztad nekem! A Mesterem nem lesz egyedül, és a barátnőd is segíteni fog, hogy meghaljon e világ örök időkre, Mesterem világa pedig újra éljen!
Reactorfighter újra próbálkozott, de hiába próbálta szítani magában a dühöt, a gyűlöletet, képtelen volt, csupán még jobban kifáradt tőle.
- Betti… - suttogta erőtlenül. – Azt hiszem, mi valamit nagyon elkúrtunk…

A lány véres könnyektől matt szemekkel nézett vissza rá, nem jött hang a torkára.
Maledict hátravetett fejjel, hangosan hahotázva röhögött fel.
- A halál nem lesz számodra a vég – fogta hirtelen sziszegésszerű, kegyetlen suttogássá a hangját. – A lelked ÖRÖKKÉ a pokolban fog égni!
Ismét hátravetette a fejét, harsogva, zengve nevetett, szájából vörös és barna füstgomolyagok törtek elő, undorító kígyónyelve csapkodott közben.

Reactorfighter undorodva köpött egyet nagy nehezen. Észrevette Maledict talpa mellett a kialudt cigarettáját. Valami hirtelen a nyaka köré kulcsolódott, egy nyelvet érzett, amint a tarkóját nyalogatja, majd lassan halad egészen az állkapcsa széléig.
- Mmmm, ez aztán a finom falat! – jött közvetlenül a füle mellől a vidám, incselkedő hang, nyomban utána kórusban sóhajtott fel a kezeit fogó másik két vámpír lány sóhajtása. Csábos pillantással nézték a harcost.
- Mesteremnek különleges tervei vannak veled is, hitetlen! – szólalt meg ismét Maledict vastag, farkasmorgásra emlékeztető hangja, majd a három vámpír lányhoz fordult. – Vigyétek, és...hancúrozzatok vele egy kicsit, szépségeim!
- Örömmeeeeeeel! – feleltek rá kórusban a vámpír lányok.
- Hogy fordulnátok fel, nyomorultak! – nyögte Reactorfighter.
- Már megvooolt! – szólalt meg ismét a bal oldali lány hangja. Mintha ismerős volna…
- Alíz…? – kérdezte suttogva a fiú. Betti is a lányra fordította a tekintetét, és ekkor felismerte ő is.
- Olyan jó vámpírnak lenni, te édes! – simította végig Alíz egyik keze Reactorfighter mellpáncélját. – Olyan szép így minden. Te is nagyon fogod szeretni!
- Bakker, ez aztán atom szívás! – méltatlankodott Reactorfighter, mire a három gyönyörűség újra felkacagott.

- Menjetek hát – bökött a fejével Maledict az egyik nyitott ajtajú kőházra. – És küldjétek hozzám majd!
- Ahogy kívánod, Uram! – felelték rá a vámpír lányok egyszerre, és húzni kezdték magukkal a kábult Reactorfightert a ház felé. Könnyedén, mintha nem is cipelnének semmit.
- Ne félj, kicsim, gondoskodunk róla, hogy neked is jó legyen! – nyugtatgatta őt kedélyesen a jobbszélső lány, égszínkék szemei vörös színben pislákoltak. Vérvörös szája üdvözült mosolyra húzódott.
- Úgy bizony – felelte rá a lány, aki korábban a Birinyi Alíz névre hallgatott. – Csak egy kicsit fog fájni, édes, utána sokkal jobb lesz minden. Meglátod!
- Olyanná válsz, mint mi…és örökké fogsz élni… - suttogta a harmadik lány, és gonosz nevetést hallatott.

Becipelték magukkal a házba. Reactorfighter csak annyit érzett, hogy felhúzzák valami puha felületre (sejtette, hogy ágyra), és türelmetlen kezek feszegetik rajta a páncélt, egy kéz a sisakot vette le, a három gyönyörűséges vámpír leányzó tülekedve feszegette le róla a testpáncélt. Vágyódó nyögések hagyták el az ajkaikat, megérezték a friss, vörös, lüktető vér melegét, a préda az övék volt. Igazi vámpírok bálja, gondolta ködösen Reactorfighter. Alig-alig érezte, hogy sikerült eltávolítaniuk a lányoknak a lábvédőket, majd az altestét védő páncélegységet is. Egy lány hajolt fölé, szőke, kétoldalt elválasztott haja fényes vízesésként omlott alá, Reactorfighter nyakát csiklandozva. Az izzó, vörös szempárba nézett, és azonnal megszűnt minden ellenállása. Érezte, hogy ajkak tapadnak az ő ajkára, a lány átdugta nyelvét az ő szájába, és Reactorfighter viszonozta a csókot. Ekkor egy erőteljes húzással levették róla a mellpáncélt is. Hallotta a csörrenést, ahogy ledobták.

- Konzervnyitáááás! – ujjongott egyikük, mire mindannyian felkacagtak. Kezeket érzett a ruhája alatt, egy két a mellkasát cirógatta, egy másik a nyakát, a lányok vadul, mohón szedték le róla a ruháit. Apró kattanást hallott, ahogy kioldották az övét, és lehúzták terepnadrágját, majd rögtön utána egyikük – magas, karcsú, szőke teremtés, ellenállhatatlanul szép arccal – ráfeküdt. Érezte a nyakán a két fog nyomását, majd a lány szenvedéllyel nyalogatni kezdte a páncéltól, ruhától megfosztott területeket.
- Egyet áruljatok el… - szólalt meg halkan Reactorfighter. – Hogyhogy nem jelzett ki titeket a vizor?
- Óóóó, talán mert nem ember alakban voltunk? – érkezett a vidám felelet kicsit távolabbról.
- Ne vergődj, mosolyogj, és élvezd velünk! – suttogta a fülébe a rajta fekvő lány, és kicsit feljebb emelkedett. Suhogás hallatszott, és Reactorfighter rémülten döbbent rá, hogy vetkőzik.
Egy-null Maledict javára, gondolta. Ezt jól összehozta. Most már csak Deviator maradt. Sok szerencsét neki…szüksége lesz rá.
Az utolsó ruhadarabját is levették, és a harcost magával ragadta a gyönyör.
Szinte egyáltalán nem ellenkezett.

Két órával később…

A városon kívül, az égbenyúló, kúpos torony méltóságteljesen magasodott a város fölé. Oldalán, és tetején erős, fütyölő szél lengette a sötét zászlókat. Sötét magaslat a sötét város fölött.
Az Örökkévaló Torony.
Reactorfighter és Betti rosszul látták. Nem ablak volt az a sötét nyílás az oldalán, hanem ajtó. Egy félkör alakú, vörös szőnyeggel borított erkélyre vezetett. Az erkélyen pedig ott állt Ő. A lány, aki maga a romlás. Aki maga az enyészet.
Ez a világ örökre letűnik. Ez a kor nem tér vissza soha már.
Nézzétek, ahogy a dolgok alakjai kiteljesednek! Eljött az idő a Gonosz erői számára, hogy kiszabaduljanak fogságukból, és örök SÖTÉTSÉGBE taszítsák az emberiséget! A legsötétebb félelmeitek keltek életre, és hamarosan észreveszitek, hogy a lelketek a POKOLBAN ég! Minden az enyém itt most már, és ti SOHA nem találjátok meg, mit kerestek!
A lány mosolygott.

Vörös-fekete ruhába bújtatott kezeit az ég felé nyújtotta, a felhők felé. A lassan úszó, lila
felhők mozgása megváltozott, az Örökkévaló Torony felett lassan-lassan kört alkottak, mind sötétebbé és sötétebbé váltak. A sápadt fehér fény lassan égővörössé változott, a torony körül tomboló szél forróvá, erős illatúvá vált. Vörös-fekete felhőörvény kezdett hömpölyögni a torony felett, és egyre szélesedett. Az erőtlenül úszó szürke felhők közül mind több és több került a tüzes örvénybe.
Mosolygott a lány.

Mindkét kezével lesújtott, és megszólaltak a repedt ég jajszavai. Magas hangú, kétségbeesett sikoltások zuhantak alá a felhőkből, mennydörgés mosta el jajszavukat, és széles, vörös, ágas-bogas villámok csaptak le a kihalt földre, füstölgő krátereket vágva a sziklás talajba. Az égi tűzörvény egyre szélesedett és szélesedett, alig fél óra múlva eléri a katedrálist is. Egy újabb rubinvörös villám csapott le a városra, egyenesen az egyik, magasabb házba. Az otthon kő-szökőkútként robbant szét, testét elemeire bontotta a gonosz erő.
Minden a legnagyobb rendben haladt. A lány itt van újra, annak ellenére, hogy minden erejét felhasználták, hogy eljuthassanak ide. A lány a foglyuk. A lány árnyalakja előlép a sötétségbe, és Őt fogja szolgálni örök időkre. A hitetlen is hamarosan az övé lesz, többé már nem ember. A darker pedig elmenekült előle a katedrálisába. Hamarosan őt is eléri a pusztulás. Hogy is mondják az emberek? A kapitány mindig a hajójával együtt pusztul. Nemde?

Fekete fény tűzött szemembe, a halál megölelt egy késő éjjelen, a boldogság testén hasított sebekből folyó gennyel oltom szomjamat. Légy kegyes hozzám, Sötét Úr.
S látok folyót alant, széleset, feketét, sikoltó lelkek kegyelemért könyörögnek, s én rájuk taposok.
Érezte, hogy a rontás megüli a Tornyot, kinyújtja sötét árnyékkezeit, és széttépi velük az elkorcsosult jót, az istentelen semlegeset. Nem érzett mást, csak határtalan örömöt, és rombolásvágyat. Szinte összeforrt magával a bűnnel, a Rosszal.
Visszalépdelt az Örökkévaló Toronyba. A személyes lakrésze – a szentélye – a legfelső szinten volt. A torony belseje üreges volt, hosszú-hosszú csigalépcső tekergett a bejárattól egészen az Ő ajtajáig. Középen hatalmas, kör alakú katlan fortyogott, magas, befelé görbülő karomszerű fekete sziklákkal körülvéve. A katlan felülnézetből rettenetes látványt nyújtott; a földből felmeredő sziklaagyarak körül egyszerűen megszűnt létezni, egy tölcsérszerű, mélybe nyúló hatalmas szakadék volt, hömpölygő vérfolyamok, és láva szegényezte spirális alakban a mélyvörös, majd egyre feketébbé váló lyukat. A folyékony kőzet lángolt, hullámokat vert, akár a görögtűz. Sűrű vörös pára, távoli, magas üvöltések, bőgések hangzottak fel belőle újra és újra.

Vörös pára, alaktalan, csillogó, piros fényalakok a lyukból, egymást kergették a forró, keserű levegőben, eggyé váltak, különváltak, szétoszlottak, újraalakultak, szerpentin-csóvákat húztak maguk után, ahogy jöttek és jöttek a gödörből.
Szagok a gödörből. Égett szagot, poshadt szagok, maró szagok, máglyák, sülő emberhús és bomló állatok szaga.
Sikolyok a gödörből. Magas, csoportos emberi sikolyok, embereké, akik odalent szenvednek forró kőágyukban, tűzfűrdőjükben, vértóban örök időkre, és sírnak, sikoltoznak kínjukban. Sok-sok ezer, százezer, millió, milliárd ember…és alig néhányuk sikolya éri el a darkervilágot. Elkeseredett zokogás, rikoltozások, nem-emberi bőgések.
Zajok a gödörből. Az olvadt kőzet, és a vérmassza undorító bugyborgása. A pokol emésztőcsatornája. Egy földöntúli rémálom egy földöntúli helyen.

Milyen kár, hogy hoztak magukkal darkert, tűnődött a sátánista lány. De semmi baj. Tudom, hová bújt. Gyenge hite fogja okozni vesztét, saját maga adja kezemre a lelkét!
Valahonnan messziről Betti zokogását hallotta. Nemsokára lemegy hozzá, letépi nyakából az ostoba láncát, és Maledict gondjaira bízza őt. Utána elmegy a katedrálishoz, és elpusztítja a darker lelkét. A sötétség igazi oldala kibimbózik őbenne, szárba szökken, s kinyílik mint egy gonosz virág. Most már csupán idő kell. És itt, a darkervilágban időből van a legtöbb.
A hitetlen meghalt. A kapukulcs hamarosan szintén halott lesz. Már csak a darker maradt.

A katedrálisnál…

A felhők eloszlottak, a fény tovatűnt a katedrálisból. Méltóságteljesen, sötéten magasodott a néma darkerváros fölé, tornyai vádlón meredtek az egyre közeledő vörös-fekete felhőörvényre, kevélyen fitymálva a rontó varázslatot.
Deviator a magas tér alján állt, összetette kezeit, és hol erre, hol arra a fegyverre tekintett. Reactorfighter impulzusfegyvere a lépcső alján hevert, Betti rakétakilövője a szökőkút tövében. A víz egyre feketedett benne, és érdes szagú gázok csaptak fel belőle.
Jön, jön a malefícium.
Ettől félt a legjobban, hogy míg ő távol van, nem lesz semmi védelmük egy rajtaütésszerű támadással szemben. Egyetlen krátert sem látott sehol, így egyből gondolta, hogy olyan gyorsan történhetett minden, hogy nem volt idejük tüzelni, míg ő benn volt.
Már mindketten halottak. Csak magamra számíthatok, és ez nem jó.
Hihetetlen terhet érzett lelkére nehezedni, ahogy a rontás egyre inkább emésztette a világával párhuzamosan őt is. Egyetlen lehetősége lenne, hogy visszamegy a Földre, maga köré gyűjt rengeteg darkert – igazi darkereket – és visszatér. Ám addigra már túl késő lenne. Mobiltelefonja nem volt, de itt nem is érne vele sokat.
Kopogó, fémes lépések szakították félbe gondolatmenetét. Megpördült, és egy botorkáló, lassan lépdelő alakot látott. Testét tetőtől talpig páncél borította, fején sisak, fejének egyik oldala tiszta vér. Vánszorgó, megfáradt léptekkel jött egyre közelebb. Arckifejezése tökéletesen üres volt.
- Reactorfighter? – kérdezte félig tűnődve, félig hitetlenkedve.
- Igen, akik ismernek, így neveznek. – érkezett rekedt hangon a válasz. – Hol a fegyverem?
Deviator fölemelte a lába előtt heverő idomtalan impulzusfegyvert, ő is elcsodálkozott azon, milyen könnyű, és odanyújtotta a fiúnak. Reactorfighter üggyel-bajjal a hátára vette.
- Mutasd a nyakad! – parancsolt rá.
Reactorfighter hátrahajtotta a fejét. A négy, kígyómarásra emlékeztető sebet alig lehetett látni a tömérdek vértől.
- Mi történt?
- Ehe – vigyorodott el hirtelen Reactorfighter. – Nem mondhatnám, hogy annyira rossz volt. Három lánnyal csináltam egyszerre, és csupán egy kevés vérembe került.
Deviator felvonta a szemöldökét. Most akkor közéjük tartozik, vagy sem?, tépelődött magában. Rögtön kiderül.
- Vedd le a sisakod.
Reactorfighter megtette. Deviator a szemébe nézett. Még mindig tompa barna színűek voltak.
- Visszavehetem?

Deviator intett, hogy igen. Reactorfighter felhúzta, majd nagy nehezen becsatolta a nyaka alatt.
- Vámpírok? – kérdezte komolyan.
- Azok – bólogatott Reactorfighter. – Három vámpírlány. Egyikük a Betti barátnője volt valaha.
- Ó – Deviator már meg sem lepődött. – És hogy maradtál életben?
Reactorfighter vállat vont.
- Sugárfertőzött vért ittak. Három korty után összeestek, és meghaltak. Amúgy olyan…jó érzés volt.
Deviator semmitmondóan nézett rá.
- Csodálkozol? A női vámpírok ilyenek.
- Na ja – ült le Reactorfighter kimerülten az alsó lépcsőfokra. – Most viszont atomra kivagyok...
Csöppet sem túlzott. Erősen szédült, a látása még mindig nem tisztult ki teljesen, és gyengének érezte magát.
- Erre is felkészültem – nyúlt újra az erszényébe Deviator, és előhúzta a sötét üveget. – Legalább egy nagy kortyot igyál. Szükségem lesz az erődre.
Reactorfighter határozatlan arccal nézegette az üveget, mikor átvette a lánytól.
- Ez mi?
- Abszint – felelte a lány. – Ha harcolni akarsz, szükséged lesz erőre, és nincs már sok. Na rajta, igyál.

Reactorfighternek nem volt jobb ötlete. Ha ő mondja, biztosan hatásos. Kihúzta az üveg dugóját, és lenyelt egy kortyot. Kis híján kiköpte, annyira keserű volt, de leerőltette a torkán.
- Jézus Isten, rettenetes íze van… - nyögte. – Biztos, hogy segít?
A gyomra alig bírta elviselni ezt a méregerős nedűt, Reactorfighter mindent elkövetett, hogy ne kezdjen el rókázni. Mélyeket lélegzett, arca zsibbadni kezdett, ám a látása mintha rendbejött volna. A fájdalom is csökkenni kezdett a nyakában.
- Bízz bennem – ült le hozzá Deviator, átölelve a vállát. – Próbáld meg benn tartani! Hagyd, hogy szétterjedjen benned!
Lassanként megnyugodott Reactorfighter lélegzése, ahogy az abszint kifejtette hatását. Gyengesége fokozatosan elmúlt, a látása hihetetlenül kitisztult. Sikerült benn tartania az italt, és az ki tudta fejteni hatását, meglepően gyorsan. Ezért is nyilván a darkervilág varázsa volt a felelős.
- Éhes vagyok – jelentette ki végül, lekapta hátáról az impulzusfegyvert. – Sütök magamnak egy kis démonbecsináltat.
- Ez a beszéd – mosolygott rá Deviator. – Figyelj jól: a sátánista ide fog jönni, itt kell megvárnom őt. Segítened kell, hogy elpusztíthassam őt. Úgy gondolja, hogy halott vagy, így nem fog keresni téged. Ez jó. Viszont le kell gyengíteni őt. Rombold hát le az Örökkévaló Tornyot! Változtasd üszökké minden gyűlöleteddel, és fájdalmaddal!
- Azt? – mutatott a torony felé Reactorfighter. – Hogyan?

Deviator a kezébe nyomta a másik üveg szenteltvizet.
- Le kell vágnod Maledict fejét, és a szakadékba kell dobnod. Hintsd meg magad a szentelt vízzel, majd hintsd meg az Ő szentélyét is! Utána menekülj, ha kedves az életed! A többit bízd reám.
Reactorfighter elmosolyodott.
- Örökkévaló Torony? Szépen hangzik, milyen kár, hogy nem igaz.
A távolba nézett, nézte az egymás után lesújtó villámokat. A távolból kövek görgése, ropogása hallatszott, ahogy belecsaptak egy-egy lakóházba a vörös Sátánnyilak.
- Nem lesz egyenlő küzdelem, harcos. – nézett rá Deviator komolyan. – Maledict rettenetesen erős, de túljárhatsz az eszén. Ebben nem tudok segíteni, de ha óvatos vagy, meglepheted őt. Végezz vele!
- Senki sem húzhat ujjat büntetlenül velem. – állt fel Reactorfighter, és előretartotta impulzusfegyverét. – Meg fogom ölni.
- Nem tudod megölni – ingatta a fejét Deviator. – De ha legyőzöd, száműzheted őt a Pokolba.
- Nekem mindegy. De garantálom, hogy többet nem találkozol vele.
Hevítette az újonnan feltámadt erőből fakadó lelkesedés, azonnal indulni akart.
- Egy pillanat – gyorsan elszaladt a szökőkúthoz a rakétakilövőért. Futólag ránézett, látta, hogy minden rendben van, még csak a tár sem lazult ki a stabilan épített fegyverben. Visszament. Deviator eléje állt, mindkét kezét a mellkasára tette, és átható pillantással nézett Reactorfighter vizorjába.
- Lelkem minden bizalmával Teveled vagyok, harcos. – mondta lassan, és szertartásosan. – Menj hát, és kísérjen szerencse utadon.
- Vagy győzök, vagy meghalok. – felelte Reactorfighter. – Kívánom, hogy győzd le a Gonoszt, és tisztuljon meg ez a világ a szennytől.

Lassan elfordult Deviatortól, és széles lépésekkel elindult a katedrális előtti macskaköves utcán, a Torony és a vöröslő ég felé. Deviator sokáig nézett utána, míg csak el nem nyelte alakját a messzeség. Nemsokára eljön az ő ideje is. A sötétség két fele fog most összecsapni, akárcsak a mesékben. A Jó és a Rossz apokaliptikus küzdelme. Aki győz, mindent visz. Aki veszít, mindent veszít.
Jöjj hát, Sátánivadák, nézett magabiztosan a fekete felhőtömegre, mely csaknem már az ő feje fölé is elért. Várlak téged.

A Torony

Egy napon szóltak, parancsot hoztak:
menj a toronyra fel!
Kezedbe fegyvert, vasfegyvert adtak.
Egy napon ezt kaptad!

Kezedbe fegyver, lábadon csizma.
Hát így volt álmaidba’!
Fegyvered fogtad, válladra dobtad,
és mentél a toronyra fel!

A vidám ének kissé hamisan szállt a szürke házak között, a lombtalan fák között, ahogy Reactorfighter töretlen tempóban menetelt a város fölé magasodó magas torony irányába. Sokkal jobban érezte már magát, mint annakelőtte, részben az abszint hatása volt, részben a tény, hogy három vámpír lány kényeztette egyszerre, hárman cirógatták őt, mielőtt megérezte volna, hogy apró fogak hatolnak a nyaka bőrébe…és utána mindhárman a hasukhoz kaptak, sziszegtek, sikoltoztak is később, majd kiszenvedtek.
Milyen jó, ha az embernek van kisugárzása! Nem igaz, lányok?, mondta akkor, mikor az utolsó is már alig mozgott, ő lekászálódhatott az ágyról, és felöltözhetett. Na, hová tettétek a fegyverem?
Na már most, Maledict nem tudja, hogy jövök. Végre egyszer fordítva alakulnak a dolgok! Ezt már szeretem! Legszívesebben rágyújtott volna, de a gyújtója Bettinél maradt. Még azért is vissza kell mennie.

Nehogy ráomoljon a torony, bakker! Hét-nyolcezer forintba kerül egy Zippo gyújtó, kinek van arra pénze?
Vigyorogva, lángoló harci kedvvel ment hát tovább, ütemesen lépkedett, kezében lógott az impulzusfegyver. Remélte, hogy nem fog több vámpírral, vagy bármilyen más lénnyel találkozni útja során. De ha mégis, hát van ellenszere. Egyvalamitől félt csak: hogy Betti is közéjük tartozik. Az az ezüstlánc sem védheti meg örökké, főleg nem egy olyan hatalmas démontól, mint Maledict.
Végre megpillantotta maga előtt a város falát. Egy jó darabon megszakadt a magas fal folytonossága, hatalmas, repedezett szélű nyílás tátongott rajta. Mellette egy magas kőház maradványai feküdtek szétszórva az utcán. A macskakövek eltűntek a ház és a fal törmelékei alatt. Mögötte pedig a végtelenbe nyúló kihalt, sivataghoz hasonló sziklás síkság, helyenként magas, tűszerű sziklaormokkal és kopár fákkal a távolban.

Reactorfighter utálattal köpött egyet maga mellé, és átmászott a törmeléken, óvatosan egyensúlyozva a faldarabokon. Újra hallotta a torony felől a visszhangos, folyamatos üvöltésszerű süvítést, amit négy éven keresztül folyamatosan hallgatott a metrómegállókban. Vörös villámok szabdalták a levegőt, egy cikkcakkos fénynyaláb huszonöt méterre Reactorfightertől csapott a földbe.
Légicsapás!, gondolta Reactorfighter. Óvatosan kell közlekednem.
Az Örökkévaló Torony alig száz méterre a városfaltól magasodott. A vörös-fekete felhőegyvelegek szentségtelen glóriát vontak köré, szürke külső felületén csak helyenként volt egy-két lőrésszerű ablak.
És megindult előre. Impulzusfegyverét mindkét kezével megfogta, keresztbe vette a mellkasán, fejét kissé fölemelte. Arcán gyilkos kifejezéssel menetelt a toronyhoz, a darkervilág levegője láthatatlan palástként fonta körbe. Látta a bejárat fekete négyszögét a torony kiemelkedő alján. Egyenesen arrafelé vette az irányt.

Ahogy egyre közelebb lett, érezte, hogy a levegő ismét felmelegszik, és a hűs, nedves levegő helyét perzselő fuvallatok veszik át. Már halk zokogást, és kétségbeesett, fájdalmas sikolyokat is hallott a torony felől. Ott lesz benne az a szakadék, amiről Deviator beszélt, gondolta, miközben egyre közeledett a Toronyhoz. Nem sietett, egyenletes tempóban, nyújtott lépésekkel, kissé hajlított járással ment egyre közelebb és közelebb, reménykedve, hogy nem találja el őt egy villámnyaláb sem.
Öt méterre tőle belecsapott egy a földbe, tölcsér alakú krátert vágva a talajban. A darkervilág földje hamarosan a Hold himlőhelyes arcára fog hasonlítani, ha ez így folytatódik tovább. Reactorfighter oldalt vetődött, majd kissé megnyugodva felállt. Esélye sem lenne elugrani, ha eltalálná egy ilyen villám. A fém ráadásul kitűnően vezeti az áramot. Ott helyben agyoncsapná, ám a villámok nem bántották őt.
Megérkezett az ajtóhoz, vett két mély lélegzetet, és felnézett. Zöldes színű fából épült mindkét ajtószárny, rozsdás, vastag vaskerettel. Szegecsek feje dudorodott elő a keretből. A kap mindkét szárnyán vérrel rajzolt pentagram-ábra, szinte pontosan olyan, mint amit a ravatolozó – bocsánat, a darkervilág – kapuján látott. Kilincs helyett mindössze egy jókora vaskarika volt.

Nem látok semmilyen figyelmeztető táblát, és én különben sem vagyok idegen. Úgyhogy nyomás befele.
Vállára vette az impulzusfegyvert, és minden erejével húzni kezdte a karikát. Nem volt könnyű, a kapu nehezen, akadozva, de legalább zajmentesen nyílt ki. A vizor nem jelzett ki élőlényt a túloldalon, viszont beljebb egy hatalmas, vörös, szabálytalan alakú valamit rajzolt ki. A szakadékot.

Végre sikerült megfelelően szélesre tárni a kaput. Reactorfighter kezébe kapta a fegyverét, és egy szökemléssel bent termett a toronyban. Azonnal célratartott, és szétnézett. Látta a torony falán a lassan emelkedő, körbefutó hosszú-hosszú lépcsősort. Látta a hatalmas, fekete karomszerű sziklákat, amik felgyűrődtek a szakadék körül. Látta a katlanból hullámzó hőségből spirális íveket húzva felszállni az alaktalan, vörös fénypászmákat, a nehéz, vörös ködöt, mely meggyűlt a torony felső részében, helyenként sikoltó arcok képei rajzolódtak ki belőle. A felfelé tekeredő lépcső vége is lassan ebben az alaktalan, vörös, nehéz ködben tűnt el.

A szakadékból szünet nélkül érkeztek a sikoltások. Az álladó, magas üvöltés nem volt sokkal hangosabb, de nem is szűnt meg egy percre sem.
A pokol sem lehet sokkal rosszabb, gondolta Reactorfighter, miközben körülnézett. Sem Maledictet, sem Bettit nem látta sehol. Nagy nehezen behúzta maga mögött a kaput, és azonnal visszafordult újra. A keserű, kénes szagú levegőtől szinte rosszul lett, de az abszint keringett a vérében, és erővel töltötte meg izmait.
Lehet, hogy a katlan túloldalán vannak, jutott eszébe, miközben lassú lépésekkel haladt a vörös halált okádó hasadék felé. A kétségbeesett kiáltások, a zokogás egyre hangosabb lett, ahogy a hatalmas gödör széle felé óvatoskodott. Végre elérte a fekete sziklákat, és óvatosan, lapítva kezdte megkerülni a katlant. Miközben mászott, erősen reménykedett, hogy Maledict szaglását teljesen megtölti Betti illata, és a szakadékból érkező hangok elnyomják lépéseinek apró zaját.
Csak nehogy még valaki legyen itt.
Újra felemelte a fejét, és óvatosan körbenézett, impulzusfegyverére támaszkodva. Senki nem ugrott elő a semmiből, hogy rávesse magát.

Hegyezte a fülét, megpróbált kiszűrni valami számára hasznos zajt is a rettenetes egyvelegből, ami folyamatosan megtöltötte a füleit. A kénes levegő marta a tüdejét, ahogy közelebb mászott a fekete, felgyűrődött szikladomborulathoz, ami összekötötte a gödör fölé hajló felmeredő karmokat. Futólag rápillantott az egyik magas fekete oromzatra, és megállapította, hogy ez bizony nem kő. Hanem szaru.
Szaru. Ebből van a különböző teremtményeknek a karmai, és a szarva.
Megrázta a fejét, próbálta mérsékelni a levegővételt, és tovább óvatoskodott. Mikor lassan kikerülte az egyik újabb fekete szarvat, megpillantotta őket.

A kör alakú terem túlsó végében Betti feküdt egy fekete kőből emelt oltáron, melltartóját és tangáját kivéve semmi nem volt rajta. Kezeit és lábait foszforeszkáló, vörös láncokkal rögzítették az oltárhoz, a láncok a széles oltár oldalában lévő karikákra voltak rögzítve. Betti felett pedig ott állt fekete, magas gallérú köpenyben Maledict. Kezei Betti felett a levegőben, feje kissé hátravetve, lassú, monoton hangon kántált valamit. Az oltár bal oldalán széles, nagy kőtál, benne Betti ruhái, retikülje, és a gyújtópálca.

Reactorfighter elvigyorodott, felegyenesedett, és halk, határozott lépésekkel Maledict felé vette az irányt. A démon nem figyelt fel a lépésekre…még. Vagy ez is csupán egy ördögi csel a részéről?
Nem lenne sportszerű hátulról lelőni őt, gondolta futólag Reactorfighter, miközben ügyelt rá, hogy okosan vegye a levegőt, ne kezdjen el krákogni. De kit érdekel? Az talán sportszerű volt, amit ő csinált?
Még közelebb óvatoskodott, a szíve a torkában dobogott, miközben rettenetes erőfeszítéssel próbálta meg megőrizni hidegvérét, hogy ne lője most azonnal hátba őt. Lassan, óvatosan lépett még kettőt. Már tisztán hallotta Maledict szavait, ősi, gonosz szavak voltak, érezte erejüket, de jelentésüket nem értette.
Alig öt méterre volt őtőle. Most, vagy soha.
- Szevasz, Maledict. – szólalt meg szinte kedvesen. – Hogy ityeg?
A lény azonnal abbahagyta a kántálást. Haragba torzult arccal, rettenetes pillantással, hitetlenkedve nézte Reactorfighert.
- Reactorfighter! – sikoltotta Betti kétségbeesetten.
- Micsodaaaa? – hörrent fel a démoni lény meglepődöttségében és haragjában. Reactorfighter már lőtt is, Maledict az utolsó pillanatban ugrott félre. A két impulzuslövedék az oltár oldalát találta el, darabokra robbantva Betti jobb oldali vasláncait. Fekete szikladarabok röppentek szanaszét, a lány kétségbeesetten sikoltott.

Maledict oldalra ugrott, és azonnal láthatatlanná vált, de hiába. Reactorfighter látta őt, és azonnal odaperdült, újabb lövéseket engedett el. A fehér fénylövedékek késként hasították át a rothadó levegőt, és a torony falába csapódtak. Ekkor hirtelen eltűnt.
Reactorfighter azonnal hátraperdült, de későn. Maledict pontosan a háta mögött jelent meg, hirtelen rántással kitépte Reactorfighter kezéből az impulzusfegyvert, és hátrahajította.
- Hányszor kell még elpusztítanom téged, hitetlen?! – üvöltötte gyűlölettel vastag hangján, miközben hátrarántotta Reactorfighter mindkét kezét, ahogy a rendőrök szokták, mikor előállítanak valakit. A fiú szabadulni próbált, de mindhiába, Maledict kezei acélbilincsként tartották őt. Másik keze a nyaka köré kulcsolódott, és szorította. Reactorfightert újra elfogta a halálfélelem, ám mikor meglátta, hogy Betti, félig megszabadulva őt nézi, elkezdett fejével a kőtál irányába integetni, amennyire Maledict kezei engedték. Ajkával hangtalanul szavakat formált.

Öngyújtó! Öngyújtó!, ismételte el némán újra és újra…és Betti megértette.
- Fegyvertelen embert támadsz meg, maggot? – kérdezte vigyorogva, rekedten, fulladozva Maledict lehelletétől. – Hát nem sül ki a szemed!?
Betti azonnal vette az adást. Balra lendült, szabad jobb kezével megragadta a gyújtópálcát, és minden erejével koncentrálni kezdett rá…majd pedig Maledict ördögien világító, sárga jobb szemére.
- Aaaaaaaaaaaa! – üvöltötte fájdalmában a démoni teremtmény, elengedte Reactorfightert, és mindkét kezével az arcához kapott, ahogy a részecskegyorsító kiégette a jobb szemét.
- A láncokat is! – kiáltotta oda Bettinek Reactorfighter, miközben az egyenetlen kőpadlón botladozva szaladni kezdett a fegyveréért. Maledict vadállati hangon üvöltött, szinte sikoltott, ahogy hangja egyre magasabbra ívelt. A részecskegyorsító remekül működött, a teljes jobb szemét kiégette az üregéből. Formátlan, bütykös kezeibe temette arcát, körülötte szinte lángolt a levegő.

Reactorfighter egy vetődéssel a fegyver felé ugrott, felragadta a földről, és Maledictre szegezte. Az ismét felszegte a fejét, gyűlöletes arcára kiült ismét széles, gonosz vigyora, kígyónyelve elő-előtekergett több sorban sorakozó agyarai közül.
- Sssssssz! – nevetett gúnyosan. – Hogy ti emberi lények, mennyire ostobák és naivak vagytok! Ez édeskevés ahhoz, hogy engem legyőzhess, hitetlen!
A fiú erre ismét elvigyorodott, próbálva utánozni Maledict gonosz arckifejezését.
- Te koszos démonfajzat – köpte az arcába dühös vidámsággal. – Úgy gondoltad, nem tudok elbánni egy rakás élőhalottal? Vagy négy vámpírral? Esetleg azzal a három ringyóval? Mindet megöltem! Ennyire lebecsültél engem, féreg?
Hátravetette a fejét, és gunyoros kacagást hallatott. Nagy adag maró levegőt nyelt, ettől köhögnie kellett. Maledict arcára egy pillanatra kiült a döbbenet. Sérült jobb szeméből nyúlós, fehéres-mélyvörös folyadék folyt, szemüregéből lángok csaptak elő. Mikor látta, hogy Reactorfighter köhögni kezd, újra elmosolyodott.

- Nem jó itt neked, csenevész emberpalánta. – mondta, látszólag nyugodt hangjára krémet nyomott az ördögi gyűlölet. – Nem a te fajtádnak való ez a hely, kicsi ember. Talán életben hagytalak volna téged. Talán. – Közelebb lépett, és dühös kutyamorgást hallatott. – De te kerested a bajt, halandó. Ám legyen!
A következő pillanatban újra eltűnt. Reactorfighter reflexszerűen előreugrott, majd megpördült, de Maledict most okosabb volt. Pontosan előtte jelent meg, hatalmasat rúgott Reactorfighter mellpáncéljába. Reactorfighter hátratántorodott, impulzusfegyvere tüzet okádott, de Maledict ügyesen félrehajolt a lövedékek elől. Mindkét hatalmas kezével Reactorfighter nyakát markolta meg, és elkezdte emelni őt a levegőbe.
Most!

Látszólag erőtlenül leejtette a kezéből a fegyvert. A lába alól elvesztette a talajt, hogy Maledict fölemelte, tüdejébe nem került több levegő.
Gyerünk, bakker!
- A poklod már vár! – suttogta gyilkosan Reactorfighter arcába Maledict, miközben feljebb emelte. Reactorfighter fulladozott, levegő után kapkodott, közben eszelősen próbálta lecibálni kesztyűit. Látása lassan elhomályosodott, pánikba esett, kétségbeesetten próbált lélegzethez jutni. Nyakán forróságot érzett. Ez újúlt erőt adott neki, végre megszabadította mindkét kezét a kesztyűktől, és megragadta Maledict mindkét kézfejét.
Most érezd a dühöm!
Kezei összeszorultak a rusnya mancsokon, a szemei zölden felvilágítottak a vizor mögött. Maledict elbizonytalanodott hirtelen, szorítása enyhült Reactorfighter nyakán, aki ismét levegőhöz jutott. Minden erejét a kezeire összpontosította, tekintetét Maledict arcára fordította, és nézte, hogyan ölt a zabolátlanul vidám ördögpofa fájdalmas arckifejezést. Szította magában haragja lángjait, és sorra felidézte vereségeit: Maledict megkaparintja Alízt. Maledict élőhalottá változtat többszáz embert. Maledict csapdába csalta őt. Maledict elrabolta Bettit. Maledict megtámadta őket a katedrális előtt.
Maledict…Maledict…Maledict…pusztulj!

A démon égnek emelt arccal, süvöltve, recsegve üvöltött föl, szájából vastag sugárban vörös gőz tört elő. Reactorfighter visszatartotta a lélegzetét, és minden erejével szorította Maledict kezeit.
- Neeeeeaaaaaaaaaaahhhh! – tépte ki magát Reactorfighter szorításából a démoni alak, és tágra nyílt bal szemmel nézett a kezeire. A szőrös, göcsörtös, hosszú karmú, zöldes kezekre. A bőre föld módjára megrepedezett hihetetlen gyorsasággal, gőzölgő, vörös-fekete nyers húsa kidagadt a szétszakadó bőr alól, nedvedzett, csöpögött, füstölt. Az ördögi lény egyre hátrált, és eszeveszetten sikoltozott, üvöltött a fájdalomtól. Kidagadó húsa csomókban vált le lassan mindkét karjáról, fekete kabátjából csapként folyt elátkozott teste.

Reactorfighter észrevette Bettit, aki tíz lépésnyire állt, már felöltözve. Rettegve, félelemmel teli arccal nézte őt, és Maledictet. Kirántotta nyakából a rakétavetőt, és odadobta Bettinek.
- Adj a mocsadéknak! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – kiáltott oda neki. Maledict kezeiből már csupán a puszta csontok maradtak. A démon üvöltött, üvöltött…és szenvedett. Reactorfighter kiáltásra azonnal Betti felé fordult, és láthatatlanná vált. De ezúttal ő késett el. Betti hihetetlen gyors volt ahhoz képest, hogy ő sem volt a legjobb állapotban. Elkapta a fegyvert, és hét lépésről lőtt Maledictre. Fehér csóva hasított a vöröses levegőbe, valamin gellert kapott, felrobbant…a következő pillanatban ismét ott volt Maledict. Testének bal oldala teljes egészében kiszakadt, és elpárolgott a robbanás erejétől. Összevissza tekergetett, idegen csontok tűntek elő egy pillanatra, majd lángok csaptak fel a démon épen maradt részeiből.

- Átveszem – emelte fel Reactorfigher az impulzusfegyvert, és hívta Bettit, aki azonnal odaszaladt hozzá. Maledict sebzetten hevert a földön, hátán feküdve, hasznavehetetlen csontkezeivel erőlködve próbált meg fölállni, fekete haja baloldalt leégett. Undorító belső nedvei tócsában kezdtek növekedni alatta a szürke kőpadlón. Homlokának bőrét két szarv döfte át, végső kétségbeesésében újabb és újabb átkozott erőt kapart össze, hogy felülkerekedjen a gyűlölt harcoson, így alakult ki két szarva is. Szétrobbant bal oldala lassan kezdett regenerálódni, a húsa hullámzott, mocorgott, spriccelő hangokat kiadva nőtt vissza ismét a csontjaira lassan.
Túl lassan.

Reactorfighter célra tartotta az impulzusfegyvert, és visszafogott, kemény lépésekkel ment Maledict felé, akinek az arcán most először félelem jelent meg…félelem, és irtóztató fájdalom keveréke. Minden más lény már rég meghalt volna ekkora adag sugárzástól, de ő még most is élt…és kezdett regenerálódni.
- Nos, rendben, pokolsöpredék. – cserélt tárat gyorsan az impulzusfegyverben Reactorfighter. – Nem csak te rendelkezel hatalommal. Lebecsültél engem, koszos pondró.
Maledict rettegéssé nőtt félelemmel tekintett a fölötte álló Reactorfighterre, gyorsan hátrálni kezdett, hogy időt nyerjen, sarkával tolta magát a földön. Sziszegett, fújtatott, lihegett, testnedvei széles vörös csíkot húztak. Reactorfighternek ez a raktárban lejátszódott eseményeket juttatta eszébe…Alíz szellemképét.
- Mit tett neked Alíz, hogy megölted,mi? – kérdezte majdnemhogy ordítva, és egyre közeledett. – És mit tett neked az a többszáz szerencsétlen ember, akit élőhalottál változtattál? Mit követtek ők el? Mi jogon ölted meg őket?

Maledict egyre csak hátrált, ép bal szeme a fiú könyörtelen arcát pásztázta. Minden olyan remekül, olyan akadálytalanul ment…és erre jött EZ az embergyerek, akinek már régen halottnak kellene lennie...és elpusztítja őt!
- Aminek el kell jönnie, az el is fog jönni, pokolfajzat! – üvöltötte most mát teli torokból rá Reactorfighter. Nem érdekelte, hogy marja a levegő a torkát, gégéjét, tüdejét, most kieresztheti minden dühét.
- Te rohadó mocsok! – kiáltott rá újra a fiú. – Most kamatostul visszakapsz mindent! – majd hangja ismét közömbössé vált, ironikussá. – Visszapostázlak a feladónak, kularaktár. Jelentkezz majd pótvizsgára.
Maledict ekkor hirtelen elvigyorodott.
- Te ostoba! – morogta szinte szelíden. – A gyatra földi fegyvereitek semmit nem érnek velem szemben!

Reactorfighter csúnyán elvigyorodott erre.
- Honnan veszed, hogy földi fegyverek? – majd Bettihez szólt. – A fejére ne lőj.
- Neeeeeeeeee! – kiáltotta minden erejével Maledict, és Reactorfighter ekkor elsütötte az impulzusfegyverét, Betti pedig rögtön utána a rakétavetőt. A démon sikolyai belevesztek a fegyverek zajába. A halálosztó fehér fények darabokra, szilánkokra, szemcsékre, atomokra robbantották kárhozott testét, üvöltése a torony tetejéig emelkedett…majd elhallgatott.
Leeresztették a fegyvereiket. Egy hatalmas, füstölgő kráter maradt csupán Maledictből, és kicsit odébb a feje, majdnem teljesen egészben, szörnyű szája alján összezsugorodva feküdt kígyónyelve, fekete ajkai utolsó sikoltásába dermedtek, sebzett szemében kihunytak a lángok.
Rettenetesen hangos csattanás sújtott le az égből ebben a pillanatban. Az Örökkévaló Torony valamennyi ablaka és ajtaja kivágódott.
- Jól vagy, Betti? – kérdezte Reactorfighter, és vállára vette a fegyverét.
- Igen…azt hiszem… - sóhajtotta Betti, és a hátára vette a rakétavetőt. – Megmentetted az életemet újra, kedvesem. Köszönöm neked!

Hálásan átölelte Reactorfightert, jobb kezével gyengéden, szeretetteljesen megsimogatta a tarkóját, és hosszan, forrón megcsókolta őt. Csukott szemhéjai alól könnyek törtek elő, ahogy némán csókolóztak, mellettük a hatalmas, füstölgő, elátkozott szakadékkal.
- Még nincs vége – mondta Reactorfighter, és Betti szemeibe nézett. – Ez csak egy volt a kettőből. Ráadásul a könnyebbik.
- Tudom – bújt hozzá Betti Reactorfighterhez. – De őt is le tudod győzni. – Ekkor észrevette a szörnyű sebeket Reactorfighter nyakán. – Megcsapoltak nagyon a lányok?
- Ja – mosolygott Reactorfighter kényszeredetten, és ide-oda rugdosta Maledict élettelen fejét. – De amint látod, túléltem. Sajnos Alíz is közöttük volt, végeznem kellett vele.
Betti lehajtotta a fejét.
- Nem számít – suttogta. – Már nincs több könnyem, amit elsírhatnék érte.
- Sajnálom, Betti. Nem tudtam segíteni rajta. – ölelte át Reactorfighter a vállát. – Figyelj ide. Itthon van a sátánista?
- Nincs – mondta halkan Betti. – Deviator után eredt.
- Akkor most fogom magam, felmegyek oda, és tönkreteszem a szentélyét. – mutatott a lépcsősorra Reactorfighter. – Te várj meg itt engem. Utána beledobjuk Maledict tüdő fejét a lyukba, és megyünk Deviator után. Értetted?
- Igen – bólintott Betti.

Gyors lépésekkel a Torony ajtajához mentek. A nyitott ajtón a darkervilág szele fújt be, és végre mélyeket lélegezhettek a kinti friss levegőből. A lépcsősor közvetlenül a kapu mellett indult, és hosszú csigavonalban ment egyre följebb a Torony külső falán. A szűnni nem akaró sikoltások, elkeseredett zokogás egy percre sem szűnt meg, a lépcsősor teteje elveszett a sűrű, vörös, szemcsés ködben.
- Ez meg fog ölni téged. – nézett kétkedve Betti a mozgó, vörös felhőre.
- Hmm – Reactorfighter gondolkozva nézte a lépcsőt. Legalább egy liftet bevezethettek volna, nyomott el egy szitkot magában, majd pillantása a Betti hátán függő fegyverre esett.
- Add ide – kérte.
Betti odaadta.

- Ezzel, és ezzel… - emelte meg mindkét fegyverét. - …lyukakat lőhetek a falba, ahol bejön egy kis levegő, ez a szaros szép pedig kimegy. Elég hosszú a lépcső, minimum ötven lyukat kell majd lőnöm bele, de semmi gond. Még van kilencven lövésem.
- Biztos, hogy menni fog? – kérdezte aggódva Betti, és átölelte Reactorfighter karját. A fiú visszamosolygott rá.
- Biztos.
Ezzel elindult felfelé a lépcsőn gyors, sietős lépsekkel. Betti idegesen nézte őt, míg csak el nem nyelte a vörös felhőréteg az alakját.
Maledict végre meghalt, gondolta, és a magára hagyott fej felé pillantott. Már csak a lány maradt meg. És ez a Torony. De remélem, már nem sokáig.
Megtörölte a szemeit, és arra gondolt, mi lehet Deviatorral.

(Folytatjuk...)