Megváltás - 15. fejezet

15. fejezet
Ellenségem ellensége

Időbe telt, mire Kate összeszedte magát. Stone türelmetlenül járkált felette, ugyan még mindig vívódott legbelül, egyvalamiben mindkét oldala megegyezett: válaszokat akart.
Azonban ahogy telt az idő, Stone megnyugodott, tényszerűbben, következetesebben látta a helyzetet. Mire Kate összeszedte magát, már úgy tűnt, mintha egyáltalán nem haragudna rá.
– Nem a hálóról szedted – jelentette ki Stone. Kate összevonta a szemöldökét. – Amiket mondtál nekem az ideális államról, a társadalomról és az erkölcsről.
– Nem – rázta meg a fejét Kate. Még gyenge volt, le kellett ülnie az ágy szélére. Stone vele szemben állt, keresztbetett karral támaszkodva a falnak. – Az én civilizációm ezekre az elvekre alapszik, olyan természetesek nekünk, akár a lélegzés.
– Az hogy lehet? – ráncolta a homlokát Stone. – Én nem tudok elképzelni egy ilyen tökéletes társadalmat.
– Nem az – vágta rá Kate. – De közelebb áll hozzá, mint bármilyen más társadalom valaha is lehetett vagy lehetne.
– Ti hogyan éltek? Hogy élhettek egyáltalán? – kérdezte a százados.
– Békében, nyugalomban, boldogságban – felelte Kate. – A világaink paradicsomi helyek, nálunk nincs környezetszennyezés, igyekszünk megőrizni a természetet.
– Nincsenek városaitok?
– Vannak. Gyönyörű, nemes felhőkarcolókból állnak, melyek szinte az égbe nyúlnak. Köztük fák állnak, növények nevelkednek, állatok élik az életüket. Néha sétálunk köztük, gyönyörködve a szépségükben. Mi kivesszük a magunk részét a világból, azonban csak addig a mértékig, ameddig az a boldogságunkhoz szükséges. Kell az infrastruktúra, szükséges a technológia, de ez nem jelenti azt, hogy mindent le kell tarolnunk magunk előtt.
– Miért nem? Azok csak közönséges fák és állatok, mindenhol vannak, nem fejlődnek sehová – szögezte le Stone.
– Nálunk az élet szent – vágta rá Kate. – Nem csak a sajátunk, hanem másoké is. Nem vesszük el a teret attól, akinek még lehetősége van a fejlődésre. És igenis fejlődnek, a te néped még nem élt annyit, hogy lássa a közönséges bogarakat egy nemes, értelmes és jóakaró civilizációvá fejlődni, de mi már többször is részesei lehettünk ennek a csodának.
– Akkor miért alapítotok kolóniákat? Nem az lenne a legkönnyebb, ha soha nem is mentek oda, és hagyjátok, hadd repüljön minden szúnyog a maga útján?
– Többek között ezért nem népesítettük be a Földet sem. Kezdetben, amikor még nem tudtunk máshogyan terjeszkedni, a népünknek legmegfelelőbb életvilágokon telepedtünk meg. Igyekeztünk a lehető legnagyobb részét megőrizni az eredeti élőviláguknak, mialatt kialakítottuk rajtuk a városainkat. Most, mikor a tudásunk olyan mértékűvé vált, hogy azt elképzelni sem tudnád, a lehető legüresebb, legélettelenebb sziklákon telepszünk meg. Könnyedén paradicsomi világokat tudunk formálni belőlük, ahol csak olyan fajokat telepítünk meg, amelyek korábban is az otthonaink részét képezték. Mi elvesszük a magunk részét az univerzumból, míg a természetesen kialakult életvilágokat békén hagyjuk, hiszen épp olyan nemes népeket szülhetnek, mint mi, vagy akár még hatalmasabbakat is.
– De hogy lettetek ilyenek? Mi különböztet meg titeket ennyire tőlünk?
– Az akarat és a felismerés. Kezdetben még nálatok is agresszívabbak voltunk, azonban még időben felismertük, hogy a biztos pusztulás útján haladunk. Rájöttünk, hogy szinte minden rosszért mi magunk felelünk, amit az életünk során elszenvedünk, és megvolt bennünk az akarat arra, hogy ezen változtatni tudjunk.
– Ezt még értem – folytatta Stone. – Azt már nem, hogy erre te hogy jöttél rá, és ezt te hogy ismerted fel. Attól még, hogy egy végtelenül békés és kedves világba születsz, még nem leszel a feltétlen híve. Ha ennyire tisztelitek a szabad akaratot, akkor kétlem, hogy túl sokat tettek volna az ellen, hogy a saját utadat kövesd, még ha az eltért is az ő elképzeléseiktől.
– Tettek – jelentette ki Kate. – Semmit sem lehet tökéletes. Nincs jó rossz nélkül, nincs szegény gazdag nélkül, nincs öröm bánat nélkül, másképpen elvesztenék a jelentésüket. A mi társadalmunk a negatívumok minimalizálására törekszik, inkább megijed, mint fél. Ahhoz, hogy ez az állapot fennmaradhasson, csillagászati esélye kell, hogy legyen a rossz tapasztalatoknak. Ennek csökkentése érdekében nem csak kerülgetni kell a forró kását, hanem a még jelenlévő rossz dolgokat is be kell fognunk azok csökkentése érdekében. Nálunk is létezik erőszak, nekünk is vannak fegyvereink, de nálunk az erőszak a békességet szolgálja, a fegyverek biztonságérzetet keltenek, mintsem félelmet. Ahhoz, hogy az erőszakból békesség legyen, az életünk legvadabb fázisában kell alkalmaznunk, a gyermekkorunkban. Több ízben is manipuláltuk a DNS-ünket, hogy jobban élvezhessük az életet, de egyvalamiben mindig is egyet értettünk: a felismerésnek és az akaratnak a sajátunknak kell lennie, nem egy előre kódolt valaminek. Fiatalkoromban éppolyan ádáz és erőszakos voltam, mint az őseim. Ennek megszüntetése érdekében iskolába kellett járnom, ahol nem csak az alapvető ismereteket sajátítottam el, hanem a népünk alapelveibe is belevezettek. Hatalmas gondot fordítottak rá, hogy én is az új világ hívei legyek, mire felnövök.
– Bántottak – szögezte le a százados.
– Rávezettek a helyes útra – javította ki Kate. – Én a saját önös érdekeim érvényesülésében láttam a boldogságomat, tökéletesen hidegen hagyott a másik érdeke. Úgy gondoltam, hogy én vagyok a világ közepe és ezért utáltam, ha nem rám figyeltek az osztálytársaim. Volt egy lány, aki sokkal népszerűbb volt nálam. Mindenki a barátja akart lenni, mert azt mondták a tanárok, hogy ő már rájött, és róla kellett példát venni. Egy nap mögé mentem, belemarkoltam a hosszú, fekete hajába, és olyan erősen belevágtam a fejét a falba, hogy az orrából és a szájából is ömleni kezdett a vér. Jó érzés volt, ezt nem tagadom, jobb, mint bármi, amit addig éreztem. Aztán az oktatónk meglátta, hogy mit tettem. Ott helyben elkezdett ütni, kicsi voltam, nem tudtam védekezni ellene… Úgy megvert, hogy majdnem új testet kellett keríteni nekem. Én elégtételt akartam, de senki sem hallgatott rám. Mondhattam anyámnak, apámnak, a barátaimnak, bárkinek, ami történt, mind csak azt mondták, hogy úgy kellett nekem. Soha többé nem ártottam egyetlen fajtársamnak sem.
– Ismerős – felelte Stone. – A Légióban az erőszak olyan, akár egy lépés, szükséges és elkerülhetetlen. De engem ez semmire sem tanított meg, csak erősebbé tett. Ha engem bunyón kaptak, hiába agyaltak el, a társammal kerestünk egy sötét kis sarkot, ahol senki sem látott minket, és ott lerendeztük, ahogyan azt kellett. Ez semmit nem old meg, semmivel sem tesz békésebbé a társadalmat.
– Mert hiányoznak mellőle a megfelelő ismeretek – mondta Kate. – Engem minden nap arra tanítottak, hogy fogadjak el mindenkit annak, ami és éljek békében másokkal. Azonban én ezt elutasítottam egészen addig, amíg nem szembesítettek a példázattal. Hiszen itt nem ért véget a történet. Félni kezdtem az oktatómtól, rettegni, egyfolytában azt találgattam, hogy mikor fog újra megütni. Amint felépültem, azt követelte, hogy kérjek a társamtól bocsánatot, én meg is tettem. Másnap félrehívott, ketten voltunk, azt hittem, megint rosszul tettem valamit, holott nem is szolgáltam rá további erőszakra. Ő leült mellém és elmagyarázta nekem, hogy a félelmem természetes, és az a lány is pont így érez velem szemben. Szembesített vele, hogy mikor bántunk másokat, a fájdalom messze felülmúlja az élvezetet, éppen csak nem érezzük, nem szerzünk tudomást róla, nem is érdekel minket. Én továbbra sem értettem egyet vele, mire ő megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az univerzum legerősebb teremtménye. Megráztam a fejem, mire ő azt mondta, hogy mit tehetnék, ha ez a teremtmény megtámadna engem és senki sem segíthetne rajtam. Én tanácstalan voltam, ő felnevetett és újra magyarázni kezdte nekem azt, amit az óráin is mondott. Akkor jöttem rá. Én nem akartam, hogy megtámadjon az erősebb, cserébe én sem támadhattam meg a gyengébbet. Azzal garantáltam a biztonságom, hogy én is garantálom mások biztonságát saját magamtól, másképpen én is erőszak áldozata lehetek. A mi társadalomban egymást védjük önmagunktól, nincs szükségünk rendőrségre, katonaságra, kormányra, semmire, csak ránk és a körülöttünk lévő emberekre.
– De van rendőrségetek, van katonaságotok és van kormányotok, nemde? – kérdezte Stone.
– Azt senki sem mondta, hogy az univerzum legerősebb teremtménye egy fajtársam lesz. Az én népem egyként gondol magára, hiszen a közös akadályok ellen is csak egyként léphetünk fel. Ennek ellenére is csak kevesen állnak katonának, talán ezerből egy, aki eléggé élvezi a harcot és megpróbáltatásokat, hogy képes legyen fegyvert fogni, ha védenie kell önmagát és azt a rendszert, amiben hisz. A népem kisszámú, jól felszerelt, magasan képzett szárazföldi haderővel rendelkezik, azonban a flottánk erős és hatalmas, a világon talán nincs is párja. Nem azért nagy, mert sokan szeretnének csatázni a csillagokban, mi megoldottuk, hogy négy-öt eterna is ütőképesen irányíthassa még legnagyobb hordozókat is. Minimális létszám, maximális hatékonyság, ez a bölcseink mottója. Ami a rendőrséget illeti, mindig van, aki letér az útjáról, mindig fennáll egy aprócska esélye annak, hogy egy eterna erőszakkal fog fellépni a másik ellen. Azonban csillagászati esélye van a szándékos törvényszegésnek, ezért a rendőrségünk az állam veszteséges, mégis szükséges szervei közé tartozik. Ezeket az egyéneket a bölcsek elé viszik, akik minden esetben száműzték őket. Mindig, kivéve egyetlen, még számomra is felfoghatatlan esetben.
– Beszólok a szomszédnak, és száműznek? Nem sok ez egy kicsit? – ráncolta a homlokát a százados.
– Milliárd az egyhez, hogy valakit a felnőtt élete során szándékos verbális bántalom érjen – válaszolta Kate. – Egy idő után visszatérhetsz, ha úgy gondolják, hogy őszintén megbántad a tetteted. Meg szokták.
– Ez nekem nem tűnik kereknek – rázta a fejét Stone. – Mi van azzal az emberrel, aki megvert? Suli után találkoztál még vele?
– Többször is – bólintott Kate. – Igaz, ő inkább azok közé tartozik, akiket kerülnék. Azzal a késztetéssel született, hogy ártson másoknak, különösen a védtelen, gyenge, ártatlan kislányoknak. Pont ezért ment tanárnak.
– Az hogy lehet? – kérdezte a százados felháborodva.
– Őt az teszi boldoggá, ami, mi elfogadjuk annak, ami és biztosítjuk neki, azt, amitől boldog tud lenni. Csak akkor kaphatta meg, amit akart, ha az egyik ártatlan kislány erőszakkal lépett fel egy másik ártatlan kislánnyal szemben, ami igen általános jelenségnek mondható egy ilyen intézményen belül. Ő kiélte magát, az kislányok megtanulták a leckét, mindenki megkapta, amit akart.
– De ez egy beteg állat. Hogy lehet gyerekek közelébe engedni? Mi van, ha egyszer csak bekattan és más módon is elkezd ártani a kislányoknak?
– Nálunk ilyen nem történik – rázta meg a fejét Kate. – Ha ő engedély nélkül árt valakinek, akkor hosszú időre búcsút mondhat a társadalmunknak. De ez nem csak rá vonatkozott, mert élvezte, az is ugyanazt kapta volna, amit ő, aki nem élvezi. Sőt ha valaki azt mulasztja el, hogy megadja egy diáknak azt, ami jár, akkor búcsút mondhatott volna az állásának, akármilyen lelkiismeretes is akart lenni.
– És mi van, ha ő mégsem fogja fel, hogy hol a helye? Mi van, ha keres egy kis zugot, ahol megerőszakol, aztán elvágja a torkodat, mert ő azt szereti? A veszélyes egyéneknek elmegyógyintézetben van a helye. Kate, ez nem játék.
– Ő mit tehet arról, hogy ő olyan lett, amilyen? – kérdezte tüzes tekintettel Hudson. – Nem ő választotta azt a testet, amiben született, ahogyan azt sem, hogy az ő boldogságának együtt kellett járnia azzal, hogy rontsa másokét. Az ilyenek a fennállása óta sorozatos próbák elé állították a rendszerünket, nálunk sem úgy kezdődött, hogy erőszaktevők kerültek az iskolákba. Eleinte egy különálló elemét alkották a társadalmunknak, akiknek le kellett mondani a vágyaikról annak érdekében, hogy a társdalom részei maradhassanak. Nem lehetett rajtuk segíteni, születésüktől fogva magukban hordozták azt, ami erőszaktevőt csinált belőlük. Ugyanakkor az elveink szerint nekik éppúgy boldognak kellett lennie, mint nekünk, éppúgy el kellett fogadni őket, és ugyanúgy szeretni kellett őket, mint bárki mást. Ők alkották az érme másik oldalát, a bánatosakat a boldogok közt, azt a tényezőt, ami értelmét adta a mindkettő jelentésének. Ma sem lehet mind boldog, de jelentősen javult a helyzetük miután bevezették az általános megfigyelést.
– A mit? – lepődött meg Stone.
– Kiépítettünk egy megfigyelőrendszert, amely az életünk minden percében szemmel tart minket. Ezért tudta az oktató, hogy mit tettem, ezért nem bánta senki, hogy egy erőszaktevő taníttassa meg velem a leckémet. A térfigyelők rögzítették a verést, és ha úgy látták volna, hogy kezd túlmenni a határon, akkor értesítették volna a rendőrséget, akik egy másodpercen belül ott lettek volna, elejét véve egy szándékos bűntettnek. Később emiatt nem tudtam bosszút állni és emiatt voltam kénytelen belenyugodni az erőszak erőszakot szül szabályba. Nálunk nem lehet kikerülni a rendszer alól, nincs olyan sarok, szoba, vagy sikátor, ahol nem lát minket valaki.
– Úgy nem lehet élni – vágta rá a százados.
– Ezzel csak annak van baja, aki véteni akar mások boldogsága ellen. Amikor feljött a javaslat, nálunk extázis volt, a nép egyként követelte, hogy minél hamarabb állítsák rendszerbe. Ez jelentette számunkra a következő lépcsőfokot a tökéletes világ megvalósításában. Nem kellett többé aggódni az erőszaktevők miatt, megszűntek a diákok közti titkos dolgok, melyek megnehezítették a tanításukat, lehetetlenné vált, hogy valaki bűnt kövessen el és megússza a következményeket. Betörhetett valakinek a házába, le akarhatta csapni a fejét egy bárddal, de mire megtehette volna, a rendőrök már ott voltak, és elejét vették a tettének.
– Ti egyként akartátok, hogy az állam totális ellenőrzése alá vonhasson titeket, lerántsa a leplet minden titkotokról és megszüntesse minden ellenállási esélyeteket?
– Az állam alapköve a nép, minden kormányzatot csak olyan egyének alkothatnak, akik a népéből kerültek ki. Az vagy, aki kormányoz is. Amikor ez nálunk lehetségessé vált, egy lehetett a milliárdból, aki nem érezte magát boldognak, mindenki megértette a szabályokat. Számunkra elképzelhetetlen volt, hogy valaki visszaéljen a hatalmával, de ha megpróbálta volna, akkor az csak másokon keresztül valósulhatott volna meg, akik megtagadják a szavát. Mi megbíztunk a kormányzatunkban, akárcsak önmagunkban, és soha, egyetlen percre sem kellett bánnunk ezt a bizalmat.
– Tehát dokumentáció készült minden egyes alkalomról, amikor szeretkeztél valakivel, amit bizonyos személyek bármikor megnézhetnek, és te ezt nem bánod?
– Nem – rázta meg a fejét Kate. – Nálunk nincsenek tabuk, sem hazugságok. Mindenki elfogad mindenkit annak, ami, hiszen mindenki csak az igazi énje szerint érheti el a boldogságát. Mi semmi értelmét nem látjuk annak, hogy sötét titkaink legyenek, amiket senkinek se mondunk el. Ezáltal csak egy hamis képet vetítenénk önmagunkról, ami megnehezíti mások számára a kiismerésünket, azaz rontja annak az esélyét, hogy vissza tudnak terelni minket az utunkra, ha letévedünk róla. A fura az fura, a meleg az meleg, az erőszaktevő az erőszaktevő, mi elfogadjuk őket, nincs, ami miatt szégyenkezniük kellene. Szóval igen, ha én szeretkezek valakivel, semmi bajom nincs vele, ha azt megfigyeli egy harmadik személy. Ő is baszott már, ugyanolyan természetes számára is, mint számomra, vagy más számára.
– Persze, azt majd ott élvezkedik a megfigyelőállása előtt a nyomorult kis szűz – mondta dühösen Stone.
– Nem túl valószínű – mosolyodott el Kate. – Mindenki kíváncsi a szexre, mindenki akar párosodni másokkal, és nálunk nincsenek tabuk, melyek a szexuális vágyak elfojtására késztetnék az egyéneket. Nálunk, ha egy lány odamegy egy fiúhoz és azt mondja, hogy párosodni akar vele, senki sem fogja megvetni, lenézni, nem fogják kurvának nevezni. A legrosszabb dolog, ami történhet az, hogy a fiú nemet mond, mert nem passzolnak egymáshoz. Ilyenkor senki sem fog megsértődni, a lány tudomásul veszi, hogy nincsenek egy szinten és keres magának egy olyan fiút, aki már igen. Az megtörténhet, hogy ilyet nem talált a közvetlen környezetében, erre van a hálózatunk. Olyan, mint a ti világhálótok, tartalmazza a fajunk minden tudását és szépségét, sőt a holtak megmaradt emlékeit is feltöltjük ide, hogy azokon keresztül ismerkedhessünk meg velük vagy azzal a világgal, amiben ők éltek. Itt különböző közösségi oldalak vannak, ahol egyáltalán nem jelent szégyent, ha valaki kifejezi a párzási igényét egy másik személlyel kapcsolatban, sőt erre is létezik egy külön hely, ami csak ezzel foglalkozik. Nálunk, ha valaki szexelni akar, nem létezik, hogy ne találjon párt magának. Van elutasítás, léteznek beteljesületlen szerelmek, és ezek sokakat letérítenek az útjukról, azonban a társadalom mindig visszatereli őket. És ha csak a szüzesség elvesztéséről van szó, kizárt, hogy az ne sikerüljön.
– Miért? Ha valaki kellőképpen ronda, akkor nincs lehetetlen.
– Mi gyorsabban tudunk felépíteni egy bolygót egy rakás porból, mint ahogyan te pislogsz egyet – jelentette ki Kate. – Ha valaki annyira rútnak születik, hogy az akadályozza a boldogságát, akkor ki lehet javítani a testét. Nálunk mindenki olyanban él, amilyenben akar. Az egyetlen kitétel az, hogy magában hordozza a fajunk sajátosságait és alapvető fizikai tulajdonságait. Nemet is válthatunk, ha akarunk.
– Ugye te tényleg nő vagy? – kerekedett ki a százados szeme.
– Az, és annak is születtem – tisztázta a dolgot Kate. – Csak nagyon kevesen élnek ezzel a lehetőséggel. Általában azok, akik nőként férfi testbe születtek, vagy férfiként női testbe, illetve azok, akik a saját nemükhöz vonzódnak.
– Még jobb is – jelentette ki Stone. – De ti mit csináltok egész nap? Miből áll az a békés és jóakaratú élet, aminek annyira a híve vagy?
– Főként abból, ami a leginkább boldoggá tesz minket, azonban ez mindenkinél változó. A munka az egyetlen egységes tényező, mindenkinek dolgoznia kell, azonban a mi technikai szintünkön igen kevés az állandó munkaidő. Mindenki olyan mesterséget űz, aminek élvezi a teljesítését, hiszen ezt hobbiként is végezni szoktak, ami igen magas képzettséget ad a kezébe. Szabadidőnkben a legtöbben a hálózatot kémleljük, szexpartnert keresünk, esetleg egy állandóbb társat, vagy csak tájékozódunk, illetve olyan tartalmakat tekintünk meg, amelyek érdekeltnek minket. Persze, ha partnert keresel, akkor találsz is, nálunk mindenki napi szinten szexelhet, és a legtöbben élnek is ezzel a lehetőséggel. Meg kell vallanom, otthon igen sok időt fordítok a női szexualitásomra, ugyanakkor szeretem a zenét és lenyűgöznek más népek kultúrái. Máskor a természetet járom, vagy a köztereken sétálgatok, vagy éppen mások problémáival foglalatoskodok, ami éppen jólesik.
– Neked az volt a hobbid, hogy vadidegen férfiakat csalogattál fel magadhoz, és tényleg soha senki sem mondott el semminek miatta?
– Nem, a mi társadalmunkban elképzelhetetlen, hogy engem bárki is lekurvázzon – felelte Kate. – Sosem kellett szégyenkeznem miatta, sosem kellett elnyomnom a vágyaimat, éppen ez a szép a társadalmunkban. Nem azért akarok beletartozni, hogy mások boldogságával foglalkozzak, vagy mert nagyon tiszteletben akarok tartani másokat, én azért akarok a tökéletes társadalom részese lenni, mert ott elfogadnak, szeretnek, tisztelnek és biztosítanak nekem mindent, ami az én boldogságomhoz kell. De ez csak úgy működik, ha én is hozzáteszem a magam részét, csak így működhet, csak akkor lehetek biztos az én érdekeimben, ha másé sem sérül. És működik, az életemet kényelemben, boldogságban, elfogadásban és szeretetben töltöttem. Egy csodában, egy valóságos csodában.
– Akkor hogy kerültél ide? – kérdezte Stone.
– Mert érdekeltek – vágta rá Kate. – A fajod az új hobbim, hogy így fogalmazzak. Jelen pillanatban engem az emberiség megfigyelése tesz boldoggá, a kultúrátokkal való ismerkedés. Azért vagyok itt, azért küzdök azért, hogy megmaradjatok, mert ha ti meghaltok, akkor megszűnik a tényező, ami az én boldogságomat biztosította az elmúlt évezredekben. Önös cél, ez igaz, de meglepődnél, hogy ezek milyen hatalmas túlsúlyt élveznek az életben.
– Legalább van, aki a mi oldalunkon áll – jelentette ki a százados. – Egy részetek úgy gondolja, hogy meg kell halnunk, mert úgyis el fogjuk pusztítani magunkat, miközben a másik azt akarja, hogy mi magunk húzzuk meg a ravaszt.
– Nem valami sokan – felelte Kate. – Az a gond, hogy ha ti teszitek meg, akkor az olyan fegyverekkel lesz majd, melyek lehetetlenné fogják tenni az életvilágaitok helyrehozását. Fekete lyukak, szupernóvák, antianyag bombák, apró robotok, melyek atomjaira bontanak mindent, ami csak az útjukba kerül. És ezek jóval nagyobb területet érintenének, mint amit most laktok.
– Miért, a Tróját nem csesztük még szét? Vagy a Földet? – vetette fel Stone.
– Azt még helyre lehet hozni – rázta meg a fejét Kate.
– Hogy küzdesz az életünkért? Hiszen vagy az én ágyamban vagy, vagy a sajátodban – vakarta a fejét Stone.
– Nem vagyok sokat a kabinomban – rázta a fejét Kate. – Oda megyek, ahová akarok, mint most – mondta, miközben felegyenesedett az ágy széléről. – Mellesleg, az admirális úrnak adok tanácsokat. – Nyomtalanul eltűnt, amint befejezte a mondandóját. Stone riadtan nézett körbe a kabinban, úgy tűnt, mintha Kate kámforrá vált volna.

***

A Szövetség elvesztette a szárazföldi csatát, azonban nem kívánta elhagyni a Trója űrterét. Diana admirálisasszony erősítést és további tömegpusztító fegyvereket kért, meggyőződésévé vált az, hogy ha az emberiség meg akar maradni, akkor a Tróját fel kell robbantani. Azonban hetekbe telt, mire a rádiójelek elérték a Hammerholdot, addig Diana nem tehetett mást, mint kiszolgáltatottan várta Sreaka következő lépését.
Ezalatt az idő alatt állandó feszültség uralkodott a Zeusz hídján. A világtörténelem legnagyobb és legerősebb csillaghajója a Szövetség zászlóshajójaként kezdte meg a pályafutását, Diana biztos volt benne, hogy akként is fogja befejezni. Ő csak arra volt kíváncsi, hogy a Zeusz a Mandator sorsára jut, és egy újabb értelmetlen háború áldozata lesz, vagy egyszerűen csak kifut a hivatali idejéből, és szétbontják, hogy tucatnyi más csillaghajó alapanyagául szolgálhasson.
– Asszonyom, növekszik a felszíni aktivitás! – jelentette az elsőtiszt.
– Mutassa! – parancsolta Diana.
A kamerák képét a hídra vetítették, az admirálisasszony döbbenetes látvánnyal szembesült. Sreaka megunta a várakozást, mozgósítani kezdte a hatalmas seregét. A Trója kérge megtört a súlya alatt, hatalmas, fekete, lándzsás alakú csillaghajók törtek elő a felszínéből. Kiemelkedtek a sugárszennyezett sziklák közül, egyenesen a csillagok felé tartva.
– Harckészültség! – parancsolta Diana.
– Nincs ADC lövedékünk – emlékeztette őt a tiszt. Mert el kellett, hogy felejtse, ha a harc csak megfordulhatott a fejében. Maghasadáson alapuló fegyverek nélkül még az Unió ellen sem nyerhettek csatát, hogy kellett volna megállítaniuk Sreakát?
Az admirálisasszony idegesen állt az ellenséges flotta előtt, tudta, hogy egy ütközet egyet jelentene a halállal, de nem látott más választást. Ki kellett állnia az emberei mellett, nem hagyhatta cserben a Szövetséget, nem vallhatott kudarcot a nép szemében. Mit írtak volna róla a történészek?
– Asszonyom – törte meg a gondolatmenetét az elsőtiszt. – Megfordulnak.
Diana nem hitt a szemének. Minél közelebbről szemlélte az ellenséges hajókat, annál biztosabbá vált, hogy nem csak egyszerű cirkálókról volt szó. Mintha szemük lett volna reflektoruk helyett, mintha állkapcsuk lett volna orr-részük helyett, mintha agyuk lett volna hídjuk helyett. Éltek. Ez a bizarr, Diana számára érthetetlen kép hamar elillant, ahogyan az ellenség megfordult, ügyet vetve a szövetségi flottára.
– Hová mennek? – kérdezte sürgetően.
– A Mükénére tartanak. Nem lesz esélyük – rázta a fejét az elsőtiszt.
– Az nem gond – rántott vállat Diana. – Készüljenek, visszavonulunk! Irány a Hammerhold! – utasította. A Szövetségért kiállt volna, érte a haláláig küzdött volna. De ki érdekelt az Unió? Kit érdekelt az hárommilliárd ember a Mükénén, akit Sreaka el akart pusztítani? Dianát biztosan nem.
A Szövetség ismételten elérte, hogy az emberiség rácáfoljon önmagára. Ám ahogyan a cirkálók felsorakoztak és beléptek a vörös hipertér-ablakokba, nem egy új jellemvonás vonatkozott meg, sokkal inkább egy már meglévő nyert teret. Sreaka nem véletlenül indult a Mükénére. Ismerte az embereket, pontosan tudta, hogy milyenek. Nem cáfolt rá önmagára azzal, hogy cserbenhagyta a másikat, csupán azt az illúziót rombolta le, ami abban tartotta, hogy nem fogja.

Az ellenségem ellensége ugyanúgy az ellenségem marad.