Megváltás - 12. fejezet

12. fejezet
Tudomány


Naxoszban elszabadult a pokol. A várost nyolcmillióan lakták, amikor elkezdődött a háború, negyedannyian maradtak, mire az emberek önpusztítása elérte a végpontját. Az Unió lemondott arról, hogy ismételten visszafoglalja a várost, amint elérte Sreaka. Úgy gondolták, hogy az egész városon végig fognak söpörni, végezve az összes ártatlan és szabadsági lélekkel egyaránt. Ez tökéletesen megfelelt nekik.
A harc utcáról utcára, házról házra, szobáról szobára folyt, hosszúra nyújtva a csata időtartamát. A katonák hamar rájöttek, hogyan kompenzálhatják az ellenség ellenállóságát, ugyanis semmi sem lehetett minden szögből minden ponton golyóálló. A harcosok nyakára céloztak, így többnyire meg tudták ölni őket. Ugyanakkor a nagyobb kaliberű fegyverek, mint a nehézgéppuskák, lövegek és páncélöklök még átütötték a lények páncélzatát, ezért hatékony védelmet biztosítottak ellenük. De a csatát nem fordíthatták meg.
Ahol a közönséges katonák kudarcot váltottak, oda olyan emberek kellettek, akiket bárminek el lehetett mondani, csak közönségesnek nem. A Légió igazi kihívást kapott, azonban Stone mégis úgy érezte, hogy az osztaga a hírnevéhez képest lealacsonyító feladatot kapott. Ennek ellenére mégis kiléptek a vetőkapszulákból, majd a Goliath III páncél viszonylagos védelmére támaszkodva megkezdték a küldetésüket.
– Legyetek résen! – figyelmeztette őket a százados. – Egy üres utca tökéletes csapdát jelenthet.
– Értettem, uram – vágta rá Connor, az új csapattag.
– Shh… – intette le Sarah.
A légiósok erősen a fegyverükbe markoltak, ahogyan végigmentek a holttestekkel borított utcán. Féltek, de legbelül azt kívánták, hogy bárcsak a tettek mezejére küldték volna őket, a harcok sűrűjébe. Ám hamarosan a legkihaltabbnak tűnő rész is kellő jelentőséget szerzett.
– Tetű! – kiáltotta Thompson. Lőtt, a golyó keresztülvágta a lény torkát, amely élettelenül zuhant a talajra. Az emberek nem értették meg, hogy Sreaka egyetlen tudatott jelent, amely minden harcosában egyként van jelen. Maxim hiába adta tovább pontosan azt, amit Kate mondott neki, a hadvezetés a fajra, és nem magára a tudatra a mutánstetű elnevezést.
– Bolond! – rivallt rá a százados. – Élve kell.
– Bőven lesz alkalmunk rá – felelte Thompson. – Ha egy van, akkor ezer.
– Jönnek! – jelentette ki riadtában Christopher.
Azonnal tüzet nyitottak, csak kevés golyó vétette el a célját. Ahol a közönséges katonák fejvesztve rohantak volna, ott a légiósok halomra ölték a tetveket. Azonban hamar érvényelsült az ellenség túlereje. Sreaka harcosai ellepték az utcákat, majd a tetőkről is közéjük próbáltak ugrani.
– Alakzatot tarts! Hátra! – utasította Stone.
Az osztaga fegyelmezetten vonult, ketten nézték a hátukat, míg négyen szemből, a támadás elsődleges irányából tartották fel az ellenséget. Azonban voltak helyzetek, melyeket nem lehetett érdemben kivédeni, helyzetek, melyekben még a szerencse sem garantálhatta, hogy mindenki megmeneküljön. Túl sok tetű jött, minden alkalommal egy lépéssel közelebb értek, amikor a légiósok megöltek egy sort belőlük. Johnson felismerte azt, amit a többiek is, ez egy újabb harcmező, ahonnan nem menekülhettek meg mind. Azonban ő nem tagadta meg ezt a tényt, egyszerűen tudomásul vette, hogy nem képes még egy bajtársat meggyászolni és az ellenség karmaiba vetette magát.  
– Johnson! – kiáltott utána Stone, de semmit sem tehetett. A harcosok karmai úgy átvágták a golyóálló Goliath III páncélt, mintha papírból lenne. A társa üvöltött, ahogyan darabokra szaggatták, ugyanakkor a tökéletes alkalmat is megteremtették számára. Megbizonyosodhatott róla, hogy értelmet nyerjen Johnson áldozata.
Stone előrántotta a sokkolót, majd belelőtte a harcosok egyikébe. A lény felüvöltött, aztán ájultan összeesett.
– Most! – ordította bele a rádióba. Előreugrott, majd egy szürke, téglalap alakú szerkezetet nyomott az elkábított tetűre. Már éppen szétszaggatták volna a tetű társai, amikor elragadta őt egy sárga fénysugár, amely egyenesen a Minervára juttatta őt és az osztagát. 

***

A hat élő és Johnson holtteste egy üres hangárban találta magát. Két katona leszedte a századosról a tetvet, majd gyorsan bedobták a helyiség közepén álló cellába.
– Részvétem – jelentette ki Einstein, gyászos arccal, fehér köpenyben állva a társuk felett.
– Ajánlom, hogy megérje – mordult fel Stone, amint felegyenesedett a talajról.
– Másképpen nem hoztuk volna meg az áldozatot – jelentette ki Nick.
A teleportáció még gyerekcipőben járt, akárcsak az energiapajzsok. Az osztag és a lény felsugárzása annyi energiába telt, amennyit a Minerva reaktorai egy év alatt sem termeltek volna meg, ráadásul csak olyan élő szöveteket lehetett felsugározni vele, amelyhez hozzákapcsolták a megfelelő berendezéseket, ezeket kísérleti célból a Goliath III páncélokba építettek be. Mégsem volt feltétlen szükség az egészre. Einstein olyan tények alátámasztására kívánta használni az élő tetvet, amelyeket egyébként is tudott, azonban hamar lehullott volna róla az álcája, ha a megfelelő források híján kezd el „fényt deríteni” rájuk.
– Mark Johnsonnak hívták – jelentette ki Stone, majd az öltöző felé vette az irányt.

***

Egyetlen napba sem telt bele, hogy megszülessen a hatalmas áttörés. Einstein személyesen kívánt beszélni Maxim admirálissal, aki a maga módján kívánta üdvözölni őt.
– Vagy rájött valamire, ami méltó a nevéhez, vagy takarodjon innen a franca! – mondta Nick szemébe.
– Most jöttem rá, hogy győzhetnénk le valamit, amit elméletileg nem is lehetne. Remélem, hogy az admirális úr ezt a csekély információt méltónak találja az idejéhez – felelte Einstein.
– Hogyan? – tért a lényegre Maxim.
– Hang – jelentette ki büszkén.
– Rájuk ordítunk és meghalnak? – húzta a szemöldökét az admirális.
– Minden anyag reagál a hanghullámokra, beleértve azt is, amit a tetvek természetes golyófogóként használnak. Találtam egy olyan hangskálát, melynek hatására eléggé elveszti a tartását ahhoz, hogy áthatoljon rajta a gyalogsági géppisztolyoknál használatot lövedék.
– Honnan tudja, hogy működik? A mieinkre nem jelent veszélyt?
– Agyonlövettem a tesztpéldányt – mosolyodott el Einstein. – Filmre vettem, hogy később megnézhesse. Az általam alkalmazott frekvencia kívül esik azon a tartományon, amelyet az emberi fül képes észlelni, nem befolyásolja a harctudásukat, ahogyan az eszközeiket sem.
– Értem. Illetve az még mindig nem világos számomra, hogy ez minként nyerné meg nekünk a háborút. Ha a tetvek mindenhez alkalmazkodni tudnak, akkor előbb, vagy utóbb ehhez is.
– Nem nyerhetjük meg vele, de időt ad. Nem csak azért, mert sebezhetővé tesz minden eddig létező tetűgenerációt, a katonáinkba is lelket fog önteni.
– Lelket? – kérdezte szkeptikusan Maxim.
– A tetvek eddig jöttek, láttak és győztek, mindenhol, ahol csak felbukkantak. Azonban amíg a hang kifejti a hatását, miénk lesz a kezdeményezés. Ha talán csak egyszer ebben a szörnyű háborúban, de szét fogjuk rúgni a seggüket. Javaslom, hogy minél hamarabb építsük meg a megfelelő berendezéseket és kezdjük meg a sugárzást, aztán minden fronton indítsunk ellentá…
– Köszönöm, Dr. Einstein – szakította őt félbe Maxim. – Majd én eldöntöm, hogyan tovább.

***

A tudomány segítségével bármely nép hihetetlen tetteket hajthatott végre. A békés civilizációk teljes mértékben rátámaszkodhattak, jobbá téve vele a mindennapjaikat. Számukra is létezett a technika árnyoldala, de háttérben maradt, korlátlan idő telhetett el az adott fegyver kifejlesztése és a tényleges bevetése között, legyen az próba céljából, vagy akár élesben. Az agresszív civilizációknál ennek a fordítottját lehetett megfigyelni, a tudomány vívmányai először a katonai életben fejtették ki a hatásukat és csak később költöztek bele a nép hétköznapjaiba. Az ilyen civilizációknál nem számított, hogy milyen veszedelmes fegyvert találnak ki, azonnal ki kellett próbálni. A tudósaik és nagy gondolkodóik hiába mondták, hogy az adott fegyver begyújthatja a légkört, kettétépheti a világukat, vagy akár az egész univerzumot az összeomlás szélére taszíthatja, nekik ki kellett próbálniuk, mert arra számítottak, hogy hamarosan élesben is használniuk kell majd. Így is lett. Ezt a természetük által kikényszerített körülmények egészen addig biztosították, amíg az adott nép rá nem jött arra, hogy ez csak a pusztulásához vezethet és át nem állt egy békésebb létsíkra, vagy maradéktalanul el nem pusztította önmagát. Így, vagy úgy, de megszakadt a pusztítás körforgása.
A Szövetség hamar rájött, hogy Sreakát nem fogják legyőzni hagyományos fegyverekkel, azonban, mint minden agresszív faj hatalmának, megvoltak a maga alternatívái. Az ember a huszonhatodik század végére még nem tudott rájönni, hogy tud elpusztítani egy egész bolygót, de azt már kitalálta, hogyan lehetne leradírozni róla minden szénalapú életet. A ciánt már a huszadik században sikeresen egy gáz halmazállapotú vegyület részévé tették, azonban az csak egy bizonyos hőmérséklet felett fejthette ki a hatását. Azonban az emberi gondolkodást sosem tudta elhagyni az elképzelés, miszerint halálos gázzal borítsanak be egy egész bolygót, elpusztítva rajta minden emberi lényt. A végeredményt az XCT-221 jelentette, a modern kémia csúcsa, egy olyan cián tartalmú gáz, ami minden emberek számára még elviselhető körülmény között megőrizte a halálosságát. A Szövetség végtelen felvilágosultságát jellemezte, hogy az új fegyvert a kémia Szent Gráljaként nevezték és Fallen szövetségi elnök csak egyetlen tényezőt tudott negatívumként felsorakoztatni mellette: nem készült el elég korán ahhoz, hogy bevethesse a Földön.
De a Trójára már rá lehetett szórni!
Diana admirálisasszony flottája ugyan csak kevés ellátmányt hozott magával, azonban ahhoz bőven elég XCT-221 állt a rendelkezésükre, hogy a Tróján egyetlen hét leforgása alatt elpusztítsanak minden életet. Amikor megérkezett, nem akarta, hogy vér tapadjon a kezéhez, de amint biztossá vált, hogy a bolygón mindenképpen minden ember meg fog halni, nem látta akadályát Maxim javaslatának. A szövetségi cirkálók teleszórták a Trója légkörét XCT-221-el, aztán várni kezdtek.
A bolygó lakossága több milliárdról néhány ezerre csökkent, csak a légmentesen zárható óvóhelyek nyújthattak átmeneti biztonságot a túlélőknek. Őket meg lehetett volna menteni, hiszen a Szövetség rendelkezett a megfelelő felszereléssel ahhoz, hogy kimentse őket, de őket inkább Sreaka érdekelte. A hőképek alapján a felszíni aktivitásuk nullára csökkent, ugyanis a levegő éppúgy halálossá vált a tetvek számára, mint az emberekre nézve. Azonban alaposan beásták a föld alá, itt életben tudtak maradni. Diana úgy látta, hogy a kiirtásukhoz nem kell mást tenni, mint beomlasztani a járataikat, illetve gondoskodni arról, hogy kellő mennyiségű XCT-221 szivárogjon beléjük. Erre volt az atombomba.

Stone dermedten állt az obszervatóriumban, tudta, hogy ami atomfegyver Diana kezében végezte, azt most a felszínre lőtték. Az űrből a kisebb töltetek becsapódásit alig lehetett észrevenni, a nagyobbak azonban még a légkört is szét kívánták szaggatni maguk körül. Ő csak állt és figyelte ezeket a rettenetes detonációkat, és a Minervát elhagyó rakéták sokaságát, melyek ugyanezt kívánták maguk után hagyni. Először történt meg vele, hogy félteni kezdte a népét. Nem másoktól, nem az univerzum egy spontán, szeszélyes jelenségétől, hanem attól a hihetetlen erőtől, ami a kezébe került. Életében először érezni kezdte a tényt, ami mindig is az orra előtt állt.
Ez nem helyes.
– Tudod, hány év mire a Tróján valaha is élet lehet? – törte meg Kate a gyászos csendet. – Mi néhány évtizede vetettük meg rajta a lábunkat, néhány évtizede! De egymillió év múlva is csak egy kopár szikla lesz.
– A tetvek meghalnak, ez a lényeg – vágta rá férfiasan Stone. – Vagy ők, vagy mi.