Megváltás - 17. fejezet

17. fejezet
Egy eterna háborúba
indul…


Kasumi sosem érezte magát ilyen boldognak, mint ebben a néhány pillanatban. Sharon élt, és ő rátalált, még időben kimentette a háború poklából. Parancsot szegett, elárulta a Konföderációt, ezzel mindkét felet maga ellen játszva, de mégis… Mégis átölelhette őt, érezhette a sós a könnyeit, ahogyan átitatták a blúzát. Véget ért az egy évtizednél is tovább tartó gyász, beforrhattak mindkettejük lelkét kínzó gyötrelmes sérülések. Mindent megért ez a pillanat, árulást, gyilkosságot és koldulást, egy életen át tartó szenvedés nyerte el a méltó jutalmát.

***

Amikor Kate felébredt, kipattant a szemhéja. Felszínre törtek azok a heves érzelmek, melyeket egészen eddig elnyomni próbált. Kibújt a szellem a palackból, és többé nem lehetett gátat szabni annak, amit elindított. Hiszen csak huszonhárom év telt el azóta, hogy sor került az álmában szereplő pillanatra. Sharonnak még életben kellett lennie, akárhol is legyen.
– Újabb rémálom? – fordult felé a százados. Egy ágyban töltötték az éjszakát, ahogyan azelőtt is, hogy felszínre tört az igazság. Stone-t katonának nevelték, abból is a legrosszabb fajtának. Egy szörnyetegnek, aki nem kegyelmezett. Mégis… A szerelem legyőzte a háborút.
– Fogjuk rá – bólintott Kate.
– Miért választottad őket? – ráncolta a homlokát Stone. – Csak kínoznak.
– Megesik, hogy a régi test tudata megpróbál magára találni. Korábban is átéltem már ilyet. A tudatom idegen a saját testében, és ezért alkalmazkodni kezd.
– Már korábban emberi testet öltöttél?
– Nem érhettem be mindig azzal, hogy a magasból figyeltelek titeket – magyarázta Kate. – A kőkortól kezdve a középkoron át egészen a napjainkig megjelentem már a Földön, mindig más formában, mindig más személyként végezve. Ez a jelenség elmúlik, amint visszatértem az eredeti testembe. A tudatom visszarendeződik az eredeti állapotába, így az a személy meghal, akinek a bőrébe bújtam.
– Egész életünkben idegenekkel voltunk körbevéve? – döbbent meg a százados.
– Annyira sűrűn azért nem történt meg – rázta a fejét Kate. – Nem avatkozhattunk be, csak szemlélhettünk és átélhettünk, ami nem feltétlenül jelentett jót a ti társadalmaitokban. Nagyon kevesen döntöttek úgy, hogy köztetek járjanak, ebben magasan én tartom a rekordot. Lenyűgöz a fajotok, jobban, mint bárki mást.
– Miért? Mitől különbözünk annyiban, mint más fajok?
– Én is ezt kérdezem magamtól – mosolyodott el Kate.
– Egyszer úgyis megtudom – jelentette ki a százados. – És milyen volt?
– Emlékezetes – vágta rá Kate. – Talán az döbbentett meg a legjobban, hogy mindegy, mikor léptem a Földre, mindig úgy gondoltátok, hogy jelen rossz. De nem próbáltatok változtatni rajta. Mindig a múltban kerestétek a megoldást, az ideális képet, ami a leginkább megfelelt nektek, és mindig a jövőben láttátok a megvalósítását. Sosem vettétek észre, hogy a ma nem különb sem a holnapnál, sem a tegnapnál. Éppúgy tökéletes arra, hogy változtatni kezdjetek.
– Az őskorban jobb volt – jelentette ki Stone. – Törzsi közösségekben éltünk, akik összetartottak. Még nem létezett pénz, ami megronthatta volna a társadalmat.
Kate elnevette magát.
– Nem volt jobb? – kérdezte a százados.
– Nem volt – rázta a fejét Kate, mikor már könnyezett. – A törzsi közösségek összetartottak, ebben igazad van. Méghozzá azért, mert sosem állhattak túl sok emberből. A halál is mindennapok részét képezte, a betegségeknek, a ragadozóknak és más törzseknek köszönhetően már az is csoda volt, ha valaki megélte a felnőttkort. Azonban az erkölcs nem tért el a maitól. Léteztek kedves emberek és jóval kevésbé kedves emberek, ugyanakkor semmilyen réteget nem tapasztaltam, ami meggátolta volna azt, hogy az erős kihasználja gyengébbet. Ehhez nem kellett pénz, az csak egy eszköz, ami megengedi a fejlettebb társadalmak létezését. Az ember miatt lett a kizsákmányolás eszköze, nem a pénz miatt lett kizsákmányoló az ember. A domináns nem, legyen az nő vagy férfi, mindig is kihasználta a helyzetét. Egyszer például találkoztam egy férfival, aki nagyon le akart feküdni velem. Ő úgy gondolta, hogy hanyagolja az udvarlást, helyesebbnek vélte, ha keres egy botot, fejbe vág vele, bevonszol a kis kuckójába és úgy intézi el, amit akart. Majdnem sikerült leütnie, és ha nincs annyi lélekjelenlétem, hogy elmeneküljek, akkor lehet, nem ellenezném túlzottan a kiirtásotokat.
– Ez nem jelenti azt, hogy…
– Nem a tegnapban kell keresni a megoldást, ahogyan a holnapban sem – vágott bele a szavába Kate. – A mát kell nézni!
– Mert a teljes pusztulás küszöbe tényleg a legmegfelelőbb kor arra, hogy elkezdjünk tenni valamit – mondta szkeptikusan Stone. – Nekünk már késő.
– Nincs olyan, hogy késő – vágta rá dacosan Kate.
– Hogy jutottatok idáig? Mi késztetett titeket arra, hogy elkezdjétek kiirtani azokat a civilizációkat, amit a többségetek nem talál érdemesnek a túlélésre?
– A tradákkal kezdődött – magyarázta Hudson. – Olyanok voltak, mint ti. Meg akartuk őket menteni, fel akartuk emelni őket a mi szintünkre, de nagyon rossz vége lett. Háborúba keveredtünk, először az életünkben. Mi elvetettük a harcot, azonban rákényszerültünk. Hiába múltuk felül minden létező szempontból az ellenségünket, folyamatosan módot kerestünk arra, hogy kibújjunk a konfliktusból.
– Ezért csináltátok a tetveket – ismerte fel a százados.
– Megnyerték nekünk a háborút, de az így is hatalmas árat követelt. Ha letelepedésről volt szó, mi az élettelen sziklákat részesítettük előnyben. A tradák nem fáradtak a terraformálással, minden életvilágon megtelepedtek, ami csak az útjukba került. Néhányat sikerült megmentenünk, de a legtöbb örökre a háború martalékává vált. Korábban sem létezett túl sok életvilág, ma már valóságos csoda, ha egy bolygó mesterséges beavatkozás nélkül is életet hozhat létre.
– Ez nem igaz – rázta a fejét Stone. – Ott volt a Föld, az Arctorus rendszer hat bolygója és a Hellászon is eredetileg két világ rendelkezett élettel. Ez kapásból kilenc életvilág, ahogy ti nevezitek.
– Csak a Föld valódi életvilág – jelentette ki Kate. – A többit még mi népesítettük be annak idején, azonban a tradák felszámolták a populációjukat. Az életvilág probléma orvoslása érdekében úgy döntöttünk, hogy nem térünk vissza rájuk, azonban ezzel sem ellensúlyozhattuk azt, ami történt. A becslések szerint, ha önerőből pusztítjátok el magatokat, annyi életvilágot fogtok elpusztítani, hogy talán már sosem lesz természetes úton létrejött szén alapú élet a Tejúton. Ezért félnek a bölcsek, ezért döntöttek úgy, hogy kiirtanak titeket.
– Várjunk csak. Mikor zajlott ez a háború? – ráncolta a homlokát Stone.
– Hatvanötmillió évvel ezelőtt – jelentette ki Kate.
– És a Földet is érintette, igaz? – Kate bólintott. – Ti pusztították ki a dinoszauruszokat… A ti művetek – döbbent meg a százados.
– Nem közvetlenül – mosolyodott el Kate.
Elhallgattak egy időre. Stone számára minden értelmet nyert az eterna céljával, az indítékával és szentesítésével kapcsolatban. Azonban egyvalami még mindig nem fért a fejébe.
– Gondolkoztam azon, amit a bőség kosaráról mondtál – törte meg a csendet a százados. – Miért ne lenne ugyanaz a kettő?
– A bőség kosarából mindenki egyaránt vehet azt jelenti, hogy az államnak mindenkinek megegyező mértékben kell lehetőséget biztosítania a boldogságra. De nem azt kell. Ha a fejembe veszem, hogy egy gyárban dolgozzak, akkor nekem nem az kell, hogy talán egyszer valamikor, ha mindent megteszek érte, egy gyárban dolgozhassak. Nekem az kell, hogy egy gyárban alkalmazni is kezdjenek. A bőség kosarából meg is kell kapnom a részemet, nem csak megelégednem a lehetőségével. Az állam célja a nép boldogsága, gondoskodnia kell róla, hogy én megkapjam azt a részt, ami az én boldogságomhoz kell.
– Az még oké, de nem mindenki rendelkezik a megfelelő képzettséggel ahhoz, hogy egy gyárban dolgozhasson. Mi van, ha annak ellenére, hogy a gyári munkáslétben látod az örök boldogság titkát, fogalmad nincs róla, hogy mit kéne csinálnod?
– Akkor miért akarnék gyári munkás lenni? – kérdezte Kate. – Ha én akarok valamit, akkor teszek érte. Csak akkor kaphatom meg az én részemet a kosárból, ha én is beleteszem a sajátomat. Ez így működik.
– Ezt nem mindenki látja be – rázta a fejét Stone. – Vannak, akik csak elvenni akarják a részüket, és ezért az általad felvázolt rendszer nem működne. A lehetőség a legtöbb, amit számunkra az állam biztosíthat, a többinek rajtunk kell állnia.
– A lehetőség elszalasztható, mindkét oldalról hiba csúszhat a számításokba – vágta rá Kate. – Az állam akár vissza is élhet vele, azáltal, hogy nem biztosítja nekem a lehetőséget, majd azt mondja, hogy megtette, csak én nem tettem eleget érte.
– Ez így működik – jelentette ki a százados. – Nincs tökéletes állam, a tökéletesség csak egy elképzelés, amire törekszünk, holott sosem érhetjük el.
– Az ideális államot csak az ideális nép hozhatja létre. Amíg a társadalmatok önző emberekből áll, akiket csak a saját boldogságuk érdekel, addig az állam is önző lesz, és a saját céljait a nép fölé fogja helyezni. Semmi sem lehet tökéletes, ez igaz, de amit én javaslok, az közelebb van hozzá, mint bármi, amit ember létrehozhatott.
– Nem működne.

***

Sharon nem hagyta nyugodni a nővérét. Kate a keresésére indult, amint véget ért a századossal folytatott párbeszéde. Úgy érezte, mintha falhoz beszélt volna, csak remélhette, hogy a keresés közben nem ütközik hasonló akadályba. Nem emlékezett rá, hogy hol találta meg a húgát, mégis akadt egy megérzése.
A Demetratosz jelentette az Arctorus rendszer harmadik bolygó méretű világát. Elveszett a Hammerhold és az Arctorus Prime között, már az egyenlőségi háború alatt is úrrá lett rajta a szegénység. Sokan az Axionra menekültek, az élettel teli holdra, amely szüntelenül keringett körülötte. Egy sokkal gazdagabb világ lehetett egykor, azonban az egyenlőségi háború gondoskodott róla, hogy elveszítse a ragyogását a szegények szemében. Ma már mindkét égitest egy gigantikus nyomortelepnek számított, ahol nem létezett kibúvó a nincstelen lét árnyékából.
Kate Prien városába ment, érezte, hogy itt Sharon nyomára kellett lelnie. A háborúban a Konföderáció rommá lőtte a várost, azóta sem tudtak életet lehelni belé. Hudson elhaladt egy étterem romjai mellett, a menü még állt a földdel egyenlővé vált épület bejárata előtt. Végighaladt a törmelékkel fedett utcákon, aztán egy hatalmas kárétert talált, melyben egykoron egy emeletes ház pihenhetett. Semmit sem kellett volna, hogy jelentsen, mégis úgy érezte, hogy forró nyomon jár. Az ösztönei egy sikátorba vitték, ahol egy kuka állt, egy szakadt matracnak is ott kellet volna lennie… Akárcsak a húgának.
Bevillant egy emlék, itt találkoztak akkor, egy elkeseredett éjszaka sötétjében… Elmenekültek a Konföderáció rohama elől… Visszatértek a Sodanhoz, Drake megbocsájtott neki… Sharon a kabinjában lakott, a Thészeusz fedélzetén… Egy ideig minden rendben volt… Aztán történt valami… Valami rettenetes…

Elkeseredetten szólt a megszállási riadó, a Thészeusz fedélzetén gépfegyverek kattogtak, a Sodan elszántan védte a hajót a Légió ellen, de nem nyerhetett. Kasumi tudta, hogy a hajót már nem lehet megmenteni, csak Sharon túlélése foglalkoztatta. Tüzetesen kereste, a csata kellős közepén az egész hajót felforgatta utána, csak a gépteremben lehetett. Mindenhol holttestek feküdtek, Kasumi aggódva tekintett körbe a helyiségben, sikerült rátalálnia.
Sharon a gépterem belső részében tartózkodott, amelyet egy masszív üvegfallal szigeteltek el a vezérlőktől. A lány kétségbeesetten verte az üvegfalat, a Sodan egyenruha mögött is felismerte a nővérét. Kasumi mindent megtett azért, hogy átjuthasson a falon, belelőtt, karddal vágott bele, az öklével verte, de akkor sem juthatott rajta keresztül. Sharon mögött egy jól megtermett, fekete páncélba burkolt alak jelent meg. Az áldozata semmit sem tehetett ellene, minden erejéből segítségért kiáltott. Csapdába esett vadként ütötte a biztonsági üveget, ami az élet és halál közti vékony határvonalat jelentette. Finom bőre szétnyílt a megpróbáltatásoktól, a vére lassan, de biztosan csorgott végig az üveglapon.
– Segíts! – kiáltotta, de belefulladt a szó. Döbbenten nézett le a mellkasát keresztülvágó kardra, vér csordult ki a száján, futott végig az ajkán és az állán, majd hullott a padlóra, ahol ő is végezte, amint kihúzták belőle a katanát. Kasumi nem tehetett mást, mint tehetetlenül nézte, ahogyan a húga holtan összeesett előtte…

Kate felordított, az emlék épp olyan intenzív volt, mintha itt és most történt volna meg vele. Azt hitte, hogy megőrül a fájdalomtól, szüntelenül fel alá járkált, aztán összerogyott a fal mentén. Keservesen zokogni kezdett, többé már nem tudott felülkerekedni az érzelmein. Ezt a kínt nem lehetett elnyomni, nem lehetett elengedni, vagy eltemetni. Vérben forgott a szeme, bármit is hitt eddig, bármilyen hosszú életet is élt, bármekkora boldogságban is, bosszút akart állni. Vérnek kellett folynia Sharon véréért, élettel kellett fizetne a húga életéért.
Kezdetben Kate nem talált módot arra, hogy ezt megtehesse. Azonban hamar támadt egy ötlete.

***

– Csatlakozni akar a Légióhoz? – kerekedett ki Maxim szeme.
– Ha esélyt akar az emberiség túlélésére, akkor megadja, amit kérek – jelentette ki Hudson.
– Nos, a Trója óta egyébként is több páncél van a hajón, mint ember, aki hasznát venné – sóhajtott egyet az admirális. – Stone osztaga?
– Igen – vágta rá Kate.

Az eterna név egyet jelentett az örökkévalósággal, ami egy békés és boldog létet takart magában. Azonban egy ilyen fejlettségű civilizációt sem kerülhetett el a háborút, és az egész univerzum megremegett aznap, amikor az eterna háborúba indult. A szomszédjaik félni kezdtek attól, hogy a tradákkal vívott háború letéríti őket az útjukról. Rettegve kívánták, hogy ne érezzenek rá a vér ízére, és továbbra is megvessék a háborút, mintsem a létezésük részének tekintsék. A mai napon, abban a pillanatban, amikor Kate Hudson magára húzta a Goliath III páncél masszív sisakját, a mozdulatba beleremegett a létezés.
Egy eterna háborúba indult… Kasumi visszatért.