Megváltás - 11. fejezet

11. fejezet
A legszörnyűbb bűntett


Teljesen átlagos nap indult Teoszon. Békésen haladt a kisváros mellett húzódó folyó, vígan csicseregtek a madarak a határon húzódó erdő árnyékában. Az emberek gyanútlanul folytatták a hétköznapi életüket, talán először azóta, hogy a háború harmadszor is elérte a Tróját.
A teosziak hitvallása egyszerű volt, mindig azon az oldalon álltak, aki éppen katonákat állomásoztatott náluk. A Szövetség már három napja szilárdan tartotta a várost, úgy tűnt, hogy az Unió egyelőre csak tüzérséggel akarja lőni őket és hanyagolja a veszteséges rohamokat.
A város középiskolája végig működni kívánt, ugyanakkor igencsak megváltozott a tanulók összetétele. A fiúk katonának álltak, vagy elmenekültek, amíg be nem sorozták őket. A lányok viszonylagos biztonságban érezték magukat a behívóktól, nekik inkább a háború egyéb, éppúgy magától értetődő velejáróitól kellett rettegniük, mint a halál, vagy a nemi erőszak. Ennek köszönhetően egyik nem sem képviseltette magát túl élénken az iskola falain belül, a lányok csak kevesen voltak, míg a fiúk leginkább semmilyen arányban sem jelentek meg az órákon.
Alisa sosem tartozott a szorgalmasabb vagy az intelligensebb diákok közé, de egy csapásra ő lett az osztály legjobb tanulója, ahogyan az aktív létszám elérte az egyet. Ő azért maradt, mert a szülei nem voltak hajlandóak megváltoztatni az életmódjukat a háború miatt, amibe őt is belerántották. Alisa legszívesebben elmenekült volna, ehelyett úgy kellett folytatnia az életét, mintha nem robbanthatták volna bármikor ezer darabra a várost éppen megszállni próbáló fél katonái. A halálfélelem a mindennapjai része lett, és minél tovább kínozta a törékeny lelkét, annál kevesebb értelmét találta ennek a konfliktusnak. Értette, hogy az Unió és a Szövetség nem szerette egymást túlzottan, de azt már nem, hogy miért kellett ennek a problémának mindenképpen milliárdok halálával rendeződnie. Nem volt egyedül ezzel a tudattal, sokan tiltakoztak, sokan rájöttek arra, hogy ennek a konfliktusnak semmi értelme nincs, de ők azt a réteget képviselték, akiket egyáltalán nem érdekelték az egyik hadviselő állam kormányát sem, azaz a népet.
Az alig tizenhét éves lány hazafelé sétált az utcán, a táskájával a vállán, egyszerű sportcipőben menetelt a rommá lőtt épületek között. Amikor éppen nem kattogtak a géppuskák, nappal egészen biztonságos volt az élet – a tüzérségi támadások inkább az álmát keserítették. Egy közönséges füldugó megmenthette az éktelen lármától, de erős altató nélkül sehogy sem tudta álomra hajtani a fejét. Mindig csak azt találgatta, hogy melyik lövedék fogja telibe találni a házukat, kioltva az ő és családja életét. Vagy csak vele fog végezni? Esetleg nem is ölné meg, inkább csak megnyomorítja?
Amikor nem ezeken tűnődött, akkor azon elmélkedett, hogy miért háborúznak még az emberek. Azon gondolkozott, hogy miért kellett ennek megtörténnie. De erre hamar megtalálta a választ: azért, mert emberek. Az ember nem tudott megvonatkozni az érzéseitől, ha két katona egymásra fogta a fegyverét, akkor meghúzta a ravaszt, holott tudták, hogy mind a ketten meg fognak halni.

Ismét géppuskatűz támadt, ezek szerint az Uniónak ma is akadt néhányszáz felesleges élete. Alisa ösztönösen szaladni kezdett, holott még messze járt otthontól. Ha ez tegnap előtt történt volna, akkor a kórházba megy, de abból már nem maradt semmi sem, tegnap az óvóhelyet kereste volna fel, de az pont ma este omlott be. Nem érezte magát biztonságban máshol, csak az otthonában, illetve még ott sem, de a lehető legnagyobban. Nem először történt meg, hogy így kellett menekülnie, de ez mégis más volt, mint a többi. Másképp ordítottak az emberek, nem úgy, mint amikor eltalálják őket… Úgy kiáltottak, mintha elevenen darabokra tépték volna őket. Alisa megtorpant, kővé dermedt, amikor rájött, hogy mi történt körülötte. Nem az Unió támadt… Nem is tudta megmondani, hogy mi támadt. Hatalmas, fekete, bogárszerű lények törtek a városra; korábban még sosem látott ilyet, sőt nem is tudott elképzelni ehhez foghatót. A katonák elkeseredetten lőttek rájuk, a golyók úgy pattogtak le kérges a bőrükről, mintha ártalmatlan kavicsok lennének. Csak felbőszítették őket, arra sarkallva, hogy őket tépjék szét, és ne a civileket. Alisa csak állt, és figyelte az ocsmány teremtmények véget nem érő áradatát.
Egyszer csak valaki a vállára tette a kezét.
– Menekülj! – rivallt rá az egyik katona. Egyedül állt, akárcsak ő, fegyvere volt, vagy sem, éppen annyi túlélési eséllyel rendelkezett, mint Alisa. Azonban a délceg férfi mégis a harcot választotta, menekülési lehetőséget adva a lánynak. 
Hirtelen Alisa elé ugrott a lények egyike. Azonnal feleszmélt a döbbenetből, felocsúdott a lehetetlen megtörténéséből, aztán rohanni kezdett. A katona maradt, szilárdan állt a talajon, amit őriznie kellett a szívével, a lelkével… És az életével. Alisa hallotta a harci kiáltását, majd azt is, amikor a megmentője tüzet nyitott a fegyverével. Észlelte a lény hosszú karmait, ahogyan kopogtak a betonon, örökre a fejébe vésődött a katona a kiáltása. A hang, amikor az ember akkor ad, mikor a testébe hatol egy durva, éles eszköz és elkezdi róla lehámozni a bőrt, majd mélyebbre hatol a testében, darabokra törve a csontjait, széttépve a belső szerveit. Egy hang, ami csak akkor maradt abba, amikor a karmok közt egy állkapocs veszedelmes fogai vetettek véget a hős életének.
Alisa futott, futott, futott és futott, gyorsabban, mint amikor lemérték, sebesebben, mint amikor az ellenségei kergették, nagyobb iramban, mint bármikor is az életében. Percek alatt elérte a házukat, az egyetlen helyet, amiről a szíve azt mondta, hogy esélyt ad a biztonságra. Az egyszintes épület jelentette az utca egyetlen ép házát, a katonák itt védelemre rendezkedtek be. A bejáratra egy harckocsi vigyázott, az ablakokból géppuskák csöve meredt ki, akár egy erődítménynél. Alisát beengedték, majd a szüleihez terelték. A családja a sarokban kuporodott össze, féltek, rettegtek, de mégis örültek, hisz egyikük sem hitte volna, hogy Alisa életben tudott maradni odakint, és ezért a katonák sem engedték ki őket, hogy megkeressék.
– Minden rendben lesz, kicsim, minden rendben lesz… – nyugtatgatta az apja, holott épp az ellenkezőjét vélte igaznak. Őt már nem érdekelte a saját élete, ahogyan a feleségét sem, csak az számított nekik, hogy a gyermekük, a szemük fénye túlélje a mai napot.

Kezdetét vette az, ami rosszabb volt az elmúlásnál, a biztos halálra történő várakozás. A csapdába esett vad harcra készült, megpróbált minél több esélyt adni magának a túlélésre, bármennyire is kicsi legyen annak a reménye. A testét elöntötte az adrenalin, lelkét félelem torzította el, elviselhetetlenné téve a létezését. Folyton azt találgatta, hogy mikor veszi kezdetét a harc, számba vette, miként veszthette el az életét és szórakozni kezdett azokkal a lehetőségekkel is, amik megmenthették őt. Nem tudta kiverni őket a fejéből, a gondolatok nem hagyták enni, inni, aludni, vagy bármi mást tenni. Ha ez a folyamat elég ideig gyötörte az áldozat testét és lelkét egyaránt, akkor az meghazudtolta a létezését. Mert amikor eljött a pillanat, mikor a vesztét fenyegető tényező előlépett a tudatlanság homályából és farkasszemet nézett vele, az áldozat már nem próbált meg ellenállni. Várta már azt a percet, amikor véget érhetett a szenvedés, felismerte, hogy az rosszabb magánál a halálnál is.
Alisa eleget élt a halál árnyékában ahhoz, hogy rájöjjön, nem a halál a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett egy emberrel. Hiszen mindenki szembesült egyszer a végzetével, legyen bárki is, tegyen bármit is, a halál elérte és elragadta, mint bármi mást. Éppen ezért nem az számított, hogy miként és hogyan érte az elmúlás, hanem az, milyen minőségben töltötte az ezt megelőző időt. Boldogan élt, szomorúan, esetleg félelemben, halálos rettegésben? Mert ezt tette az erőszak, ehhez vezetett az, hogy az erősebb kihasználta a gyengébbet, legyen az a kormány, vagy egy másik ember. Tenni kellett volna ez ellen, de Alisa nem tudott.
Egyedül gyengék vagyunk, legyünk bármilyen erősek, okosak és hasznosak is a társadalomban, csak egy apró porszemet alkotunk egy hatalmas egészben. Csak együtt, egységesen lehetünk igazán erősek, csak akkor biztosíthatjuk azt, hogy ne kelljen megtapasztalnia azokat a dolgokat, melyek még a halálnál is rosszabbak. Választhatunk, vagy mindenkit megvédünk előle, beleértve önmagunkat is, vagy senkit sem, kiszolgáltatottá téve testünket és lelkünket egyaránt a pokol valós értelmezésének.

Egy ideig, talán néhány percig megállás nélkül kattogtak a géppuskák, a tank ontotta magából halálos lövedékeit. De ezt a harcot nem nyerhették meg, csak elnyújthatták vele a halálra való kegyetlen várakozást, ami így is úgyis elérkezett. Mert elhallgattak a tank lövegei, nem kattogtak már a géppuskák, hiszen nem maradt, akik hangot adhatna nekik. A lények behatoltak a házba, megöltek mindenkit, aki az útjukba állt, ahogyan azokat is, akik kitérni próbáltak előlük. Elérték a szobát, ahol Alisa családja is volt, a lány apja eléjük ugrott, azonnal félbevágták. A lány anyja felordított, de nem a férjéhez rohant, hanem Alisát próbálta védeni. A testével állta el a hosszú, hegyes karmot, amely Alisa életét hivatott kioltani. A lény félrelökte az anya holttestét, majd üvölteni kezdett, amint meglátta a lányt.
Alisa térdere borult, könyörögni kezdett.
– Kérem… Kérem… Csak öljenek meg… Érjen véget… Kérem…
A lény még hangosabban üvöltött, aztán az egyik karmát átszúrta Alisa koponyáján. Véget vetett a szenvedésének, mert Sreaka így fogta fel az egészet. Az ő szemében nem csak parancsot teljesített, szerinte az ember rászolgált a halálra. Nem a szeretete, a művészete, vagy a felvilágosult gondolkodása miatt, hanem azért, mert képes volt ezt tenni a másikkal. Addig tudta gyötörni egy olyan fajtársát, aki semmit sem vétett ellene, amíg könyörögni nem kezdett a haláláért. Ezt nem tudta megbocsájtani egyetlen létformának sem… Örült neki, hogy ettől a mocsoktól is megszabadíthatta az univerzumot.

***

Nem csak Teoszt érte támadás, Sreaka első csapásra milliókat érintett. Nem nézett határokat, nem foglalkozott azzal, hogy éppen a Szövetséget, vagy az Uniót támadja. Mivel a két hatalom alapvetően még mindig utálta egymást és képtelen volt belátni, hogy az új ellenség nagyobb veszélyt jelentett rájuk nézve, mint egymás, ezért az égadta világon semmi szándékot nem mutattak az összefogásra. A józanabb gondolkodású emberek ezt nem tudták megérteni, Charles Maxim admirális azonban csak jót röhögött az egészen. Jól tudta, hogy ez lesz.
Kopogtattak a bejárati ajtón.
– Jöjjön csak – mondta hangosan Maxim.
Kate az admirális színe elé járult.
– Látni akart, uram? – kérdezte Hudson.
– Csukja be! – intett neki Maxim. Csak azután folytatta, hogy Kate eleget tett a szavának. – Mint tudja, nemrég megtámadott minket egy idegen faj.
– Sugárszennyezés szülte mutánsok, a Trója egyik, még nem ismert fajából alakulhattak ki – adta vissza a média véleményét Kate.
– Nem, ők idegenek – szögezte le Maxim. – És maga mindent el fog mondani róluk, mielőtt még bárkinek is elmondanám, hogy ön sem épp egy ember.
– Már ideje volt – jelentette ki Kate.
– Hogy mondja? – vonta össze a szemöldökét Maxim.
– Everett. Azért manipuláltam, hogy szagot fogjon és bebizonyítsa önnek, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam.
– Igazán nem kellett volna – mosolyodott el Maxim, majd hirtelen komorrá vált az arca. – Mondja el, hogy kik maguk és miért akarnak kiirtani minket!
– Mert nem érdemlik meg az oxigént, amit belélegeznek – jelentette ki Kate.
– De maga mégsem ezen a véleményen van, másképpen már rég elpusztította volna a Minervát – szögezte le Maxim. – Miért?
– Szerintem megérdemlik, és ezt próbálom bebizonyítani.
– Hogyan? – kérdezte faarccal az admirális.
– Azáltal, hogy rávezetem az emberiséget a helyes útra, de ez időbe telik.
– Ezért fog beszélni – jelentette ki Maxim. – Kétlem, hogy ezek az izék azonosak lennének önökkel, ami igen érdekes. Miért nem önök támadnak minket?
– Mi nem hiszünk az erőszakban – vágta rá Kate.
– Akkor jó a humoruk. Mik ezek a lények?
– Sreaka – felelte Kate. – A mi nyelvünkön annyit tesz, hogy a legszörnyűbb bűntett, ami bárki is elkövethet.
– Mármint egy bizonyos dolog, nem több?
– Sreaka egy mesterséges intelligencia, a lények, amiket lát, csak a harcosai, tudattalan szolgálók, amelyek a DNS-ükben hordozzák a programozását. Sreaka szabadon rendelkezik az agyukkal, arra fordítja, amire a legfőképpen vágyik, és ez a gyilkolás és a parancsteljesítés.
– Hogy lehet legyőzni őt?
– Nem lehet – rázta meg a fejét Kate. – A harcosai folyamatos mentális összeköttetésben állnak egymással, ha egy meghal, a halála megmaradt Sreaka emlékezetében és annak körülményei is. Kedve szerint változtathatja a programját és a formáját, a harcosok következő generációja már immunis lesz arra, ami az adott egyed vagy egyedek halálához vezetett. A vadász lelőtte az egyiküket az erődben, cserébe már nem fogják őket a golyók. Ha erősebb fegyverekkel lőnek rájuk, azok sem fognak hatni rájuk, ha tűzzel ölik őket, az is elveszti a hatását, és így tovább, egészen addig, amíg a kifogynak a módokból. Ki fogják irtani az emberi fajt, ezt nem lehet megállítani, csak késleltetni.
– Akkor ön segíteni fog abban, hogy a lehető legtovább késleltessük – jelentette ki Maxim, Kate bólintott. – Tudja, én csak azt nem értem, hogy ha úgy változtat, amin akar, akkor hogy nem pusztítja el önöket is?
– Létezik egy biztonsági mechanizmus, ami meggátolja ebben.
– Ha változtatni tud a programján, akkor azon is felül fog kerekedni.
– Ezzel mi is számoltunk. Sokak azt mondták, hogy el kell pusztítanunk őket, mielőtt elpusztítjuk őket, azonban…
– Azonban? – húzta a szemöldökét Maxim.
– Sreaka egy olyan védelmi vonalat alkot, ami elméletben bármilyen fenyegetést meg tud állítani. A körülmények nem engedik, hogy megfosszuk magunkat az egyetlen tényezőtől, ami biztosíthatja a túlélésünket.
– Mindig van egy nagyobb hal – mosolyodott el Maxim. – A titka biztonságban marad nálam, ha bármi történik, én hívom, maga idejön és tanácsot ad. Ezeket a saját gondolatmenetem eredményeképpen fogom kezelni, és a hadvezetés elé tárom. Nem szokásuk hajlani a szavamra, de ha ez a Sreaka tényleg annyira veszélyes, mint ahogyan állítja, hamar tanácstalanná válhatnak.