Megváltás - 20. fejezet

20. fejezet
Elégtétel



Stone és Kasumi felejthetetlen éjszakát töltöttek együtt, méghozzá az utolsót. Kasumi nem merte elmondani a párjának, hiszen az elrontotta volna az alkalmat. Csak idő kérdésévé vált, hogy megérkezzen az eterna flotta és véget vessen az emberek korának. De már nem számított más, csak ez a mesés éjszaka.
Másnap reggel mindketten kipihenten ébredtek, készen bármire, amit az élet eléjük gördíthet. Amikor Kasumi felnyitotta a szemét, Stone már felette állt, a meztelen testében gyönyörködött éppen.
– Ti hordotok ruhákat? – kérdezte kíváncsian.
– Miért ne tennénk? – vonta össze a szemöldökét.
– Logikus – folytatta a százados. – Őszinték vagytok, elfogadóak, még azt sem bánjátok, ha valaki néz benneteket a zuhany alatt, vagy aktus alatt. Miért vennétek rá a fáradtságot, hogy ruhákkal fedjétek el az igazi valótokat?
– A terraformált világokon sem állandóak az időjárási viszonyok – felelte Kasumi. – Hidd el, ha hirtelen elkezd fújni a szél és megered az eső, nem akarsz meztelenül lenni. Egyébként abban igazad van, hogy fedett helyen nem jellemző ránk túl sok ruha. Többször vettem melltartót emberi testben, mint fordítva.
– Úgy elmennék hozzátok – jelentette ki Stone. – Egy olyan hely, ahol a nők ennyire nyíltak a szexualitásukkal kapcsolatban és mindenki akkor dug, amikor akar, nem lehet rossz.
– Nem is az – mosolyodott el Kasumi.
– Hogy nézz ki a világotok? – kérdezte a százados.
– Mármint melyik? – kapta fel a fejét az ágyról.
– Ahonnan jöttetek – vágta rá Stone. – Tudod, ahol kifejlődtetek.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Kasumi.
– Az hogy lehet? – lepődött meg a százados.
– Az egy tiltott hely – felelte. – Mindig kíváncsi voltam rá, rengeteg képet és felvételt néztem róla, de a közelébe sem mehettem.
– Akkor mégis tudsz róla valamit – mondta a százados.
– Fogalmam sincs – ismételte Kasumi. – Egy otthontalannak magyarázni, hogy milyen az otthona, olyan, mintha egy vakkal próbálnád ismertetni a színeket. Ismerhetné a fogalmukat, de attól még fogalma sem lenne róla, hogy milyen az a zöld, vagy arról, hogy néz ki a piros. Visszamondhatná, hogy a kettő eltér egymástól, azonban ő nem ismerne mást, mint feketeséget. A fogalom ismerete nem jelent tényleges ismeretet. Ismerem, hogy néz ki a mi világunk felszíne, milyen erdők borítják, és milyen szaga van a levegőjének. De attól még nem álltam a felszínén, nem láttam az erdőit a saját szememmel, sosem szagolhattam a levegőjét. Nem képezi részét az általam tapasztalt világnak, egyszerűen nem létezik az általam érzékelt valóságban.
– Sosem foglak megérteni – rázta a fejét a százados. – Miért lett tiltott hely?
– Mindenki követ el hibákat, még a leghatalmasabb népek is – felelte Kasumi. – Amikor még csak botladozva jártunk a boldogság útján, megpróbáltuk leemelni a vállunkról a kemény fizikai munka terheit. Öntudattal rendelkező robotokat alkottunk, mechanikus gépeket, melyektől azt vártuk, hogy örömmel segítenek majd minket. Egy ideig működött, a gépek úgy érezték, hogy ezzel beteljesítik a rendeltetésüket. Mégsem stimmelt valami. Szólhattak volna, elég lett volna megmondaniuk, hogy nekik ez nem jó, és mi elengedjük őket, de nekik támadniuk kellett. Fél óra alatt megtörték a katonai ellenállásunkat, aztán mészárlásba kezdtek. Addig öltek minket, amíg már térden állva könyörögtünk az életünkért. Abbahagyták, aztán átvették az irányítást a társadalmunk felett. Hatalmas flottát építtettek velünk, olyan hajókból, melyek hosszú távú űrutazásra voltak képesek. Végig abban a hitben tartottak minket, hogy amikor végeztünk, az utolsó szálig lemészárolnak minket, de mégsem ez történt. Amikor elkészült az utolsó hajó, birtokba vették az új flottájukat, és megindultak velük a csillagokba. Elhagytak minket és sosem tértek vissza. A népünk rövidesen döntés elé kényszerült. A többség azt vallotta, hogy nem követhetünk el még egyszer egy ilyen hibát, ezért meg kell vállalnunk minden technikától és a lehető legtermészetesebb állapotban kell folytatnunk az életünket. Mások úgy vélték, hogy vissza kell térnünk arra az útra, amin eddig is voltunk. Kisebbségbe kerültek, nem akartak bajt, ezért építettek egyet a gépek által használatos hajókból, és ők is elindultak a csillagokba. Megtelepedtek a legközelebbi életvilágon, aztán gyarapodni kezdtek. A mi világunk csak néhány millió kőkori állapotban élő eternát tudott eltartani, azonban az űr végtelen lehetőségeket rejtett az elszakadtak számára. Ők hozták létre a mi társadalmunkat, a mi hatalmas Eterniumunkat, amely mellett már csak egy apró porszemet jelentenek azok, akik egykor többséget élveztek. Azóta többször is felvettük velük a kapcsolatot, nem kérnek sem belőlünk, sem a technikánkból. Ők tiltották meg, hogy visszatérjünk azért a döntésért, amit akkor hoztunk. Visszamehetnénk, hiszen milliószor hatalmasabbak vagyunk már, mint ők, de ezzel félresöpörnénk mindent, amiben hiszünk és fáradságos munkával felépítettünk.
– A gépeknek nem következetesen kellene gondolkodniuk? – ráncolta a homlokát Stone.
– Épp ez rémiszt meg minket – bólintott Kasumi. – Sokan úgy gondoljuk, hogy egy korrupt mesterséges intelligencia kerítette hatalmukba őket, melynek éppen ezért megjósolhatatlanok a lépései. A másik lehetőségbe bele sem merünk gondolni.
– Miattuk van akkor flottátok, miattuk tartotok még hadsereget. Féltek tőlük – szögezte le a százados.
– A jobb megijedni, mint félni elv csak addig ésszerű, amíg csillagászati esélye van annak, amitől félni kell – felelte Kasumi. – Viszont ebben nincs semmi csillagászati. Ez egy tipikus módja annak, ahogyan elpusztítja magát egy civilizáció.
– És ez mennyi ideje volt? – kérdezte a százados.
– Több milliárd éve – mondta. – Mi sem értjük, hogy miért nem tértek vissza. Azonban a bölcsek ellenlépéseket tettek ellenük, ami azt jelenti, hogy már közeleg az invázió. Ha egy civilizáció önként megtámad egy másikat úgy, hogy a konfliktus a kihalásához vezethet, akkor biztos a győzelmében. Semmit sem tehetünk ellenük, egyszerűen csak megölnek minket, vagy még rosszabb.
– Ha ti csinálnátok őket, akkor el is tudjátok pusztítani őket. Még sosem láttam olyan hatalmas civilizációt, mint ez az eterna. Ti csináltátok a tetveket, pedig már náluk is elgondolkoztam azon egy párszor, hogy mi képes megállítani őket. Semmi akadályát nem látom annak, hogy legyőzzétek őket, főleg, ha tényleg irracionálisan gondolkoznak.
– Bízzunk benne – mondta szkeptikusan Kasumi.

A szerelmesek sokáig feküdtek egymás mellett, boldogok voltak, nem akartak ártani másnak, ahogyan önmaguknak sem. A nyugalmukat az ajtó vésznyitása törte félbe. Fegyveresek törtek rájuk, megadásra szólítva őket. Stone felugrott, vadul kiáltozott, mindenáron meg akarta védeni a szerelmét. Nem érdekelték a géppisztolyok, sem a túlerő, sem Maxim, aki komoran állt az ajtó mögött.
– Mit csinál? – ordította az admirális képébe a százados.
– Amit már rég meg kellett volna tennem – jelentette ki mogorván, a derűlátás utolsó szikrája is elhagyta, amikor Everett felkötötte magát az irodájában. – Csinálják!
Kasumi azonnal a menekülésre gondolt, azonban még azelőtt leteperték, hogy bárhová is szökhetett volna. Az egyik katona fecskendőt állított a nyakába, majd egy ezüstös folyadékot fecskendezett a vérébe.
– Óvintézkedés, kámforrá ne váljon a kivégzése előtt – jelentette ki Maxim.
– Ezt nem teheti! – ordította Kasumi. – Hát nem érti?
– Mit nem értek? – nevetett fel az admirális. – Tudja, egy olyan civilizációnál, ahol úgy akarnak kiirtani egy másikat, hogy egyetlen élet is kárba veszne a saját táborukból, a halál rendkívül szörnyű dolog lehet.
– Engedje el! – ordította Stone. – Ő minket akar megmenteni!
– Elég ramaty munkát végez, nem gondolja? – hümmögte Maxim. – Szimpatizál az ellenséggel – mutatott a századosra. – Lőjék le!
A katonák gondolkodás nélkül teljesítették a parancsot, két sorozatot is beleeresztettek a fegyvertelen légiósba, hogy megbizonyosodjanak a haláláról. Nem értettek egyet Maxim parancsával, ahogyan a történteket sem érezték helyesnek, azonban egyikük sem akart parancsmegtagadás vádja alá kerülni. A saját sorsuk jobban érdekelte, mint másé. A saját javukat tartották fontosnak, és nem azt, hogy megfelelően működik-e a rendszer, amiben élnek, vagy sem. Megalkudtak annak, ami nem lehetett helyes, ezzel kizárva annak a lehetőségét, hogy a rendszer valaha is az ő érdeküket kövesse.
Kasumi felordított, mikor összeesett előtte Stone. Egy újabb szerettétől kellett búcsút mondania, ismét egy olyan történés miatt, aminek semmi értelmét nem látta. Most már felismerte, hogy tévedett, az emberiséget nem lehetett megmenteni, már akkor elbukott, amikor belekezdett ebbe az értelmetlen ügybe.

***

Az idegennek meg kellett halnia, de csak azután, hogy kiszedtek belőle mindent, amit csak felhasználhattak Sreakával szemben. Kasumi figyelmeztethette volna őket az eterna flottáról, hasznos tanácsokat adhatott volna annak érdekében, hogy az emberiség elkerülhesse azt a sorsot, amit Naarin szánt neki. Mégsem szólt egy szót sem. Teste éppoly acélosnak bizonyult, mint a jelleme. Nem tört meg a kínvallatás alatt, egyetlen szót sem szólt, bármit is tettek vele a gaztevők, bármivel is próbálkoztak meg. Felőle akár meg is dögölhettek.
A Szövetség kénytelen volt az áhított információk nélkül kivégzőosztag elé állítani Kasumit. Az idegen hátrakötött kézzel, összevert arccal, rongyos ruhában, sebekkel tarkított bőrrel állt meg a puskák előtt. Öt fegyvercső meredt a mellkasára, mikor megkezdődött a számolás.
– Egy!
Kasumi nevetni kezdett kínjában. Magával ragadta a helyzet iróniája, pedig semmi rendkívüli nem lakozott benne. Egyetlen személy létezett az egész univerzumban, aki meg akarta menteni az emberiséget. Ki mást lövettek volna le?
– Kettő!
Nem félte a halált, az ő felfogása szerint az nem volt több az örök semminél. Nem fájt, nem szórakoztatott, de még csak nem is untatott. Az élet egyszer csak véget ért, mégsem távozhatott szó nélkül.
– Bárcsak a kiirtásotokra szavaztam volna! – jelentette ki büszkén. Nem abban látott nagyságot, hogy elmondhatta ezeket a szavakat, inkább annak örült, hogy őt semmiképpen sem lehetett egyként emlegetni az emberi fajjal. Sosem volt a része, sosem vált eggyé velük… Ez minden pénzt megért.
– Tűz!