A Sárkány torkában 3. 13. rész

A romulánok távozta után nem sokkal Konmel tábornok is visszatért a Gro’Tahh fedélzetére. De még előtte biztosította a kapitányt, hogy szívesen látja a Voyager legénységének bármely tagját. Az ő szavaival élve: „Jó látni néhány otthoni arcot!” és emellett még hozzá tette: „A romulánok ocsmány képén kívül persze!” A kapitány az egész legénység nevében megköszönte a szíves ajánlatot. Emellett felajánlotta, hogy átküld egy gépészcsapatot, akik segítenek a rendszerek helyreállításában. Ezt az ajánlatot pedig Konmel szívesen el is fogadta. Így esett meg, hogy B’Elanna, és másik öt gépész átment a Klingon hajóra. Tom is kihasználta szabadnapját és felesége után ment. Harry akinek ugyancsak nem akadt semmi dolga követte barátját. Kathryn külön kérésére Hetes is a „vendégek” közé került. Hiszen szaktudása bármikor jól jöhetett. Emellett pedig ez egy remek alkalom volt arra, is hogy új tapasztalatokat szerezzen az emberi kapcsolatok terén.

Végül összesen jó húsz ember ment át a Klingon hajó fedélzetére. Szemmel láthatóan egyikük sem járt még ilyen hajón. Erre persze Konmel tábornok is számított, így az érkezőket négy tiszt várta, akik aztán két elé osztották az embereket. Turistákra és dolgozókra. Így végül is két-két tiszt kísérte a csapatokat. Később aztán Konmel tábornok… talán éppen a bizalom erősítése képen visszahívta a kísérő tiszteket. Persze meghagyta a vendégeknek, hogy csak a kijelölt területekre léphetnek.

A hajó legénysége klingon mércével nézve nagyon is vendégszerető volt! A látogatók jó része hamar barátokra tett szert. Ily rövid idő alatt a legjobb kapcsolatok még is a gépházban születtek az egymás mellett dolgozók között. Első látásra mindenkinek felhőtlen hangulata volt. De aki csak egy kicsit is jobban oda figyelt az hamar felfedezhetett valakit aki kilógott a tömegből. Még ha nem is olyan feltűnően. Ez a személy pedig B’Elanna Torres hadnagy volt! Kicsit kényelmetlenül érezte magát. Mindig is igyekezett megfeledkezni félkilngon létéről. Elnyomni énjének e részét. Ez sosem ment túl könnyen számára. Ám itt, igyekezete értelmét vesztette. A hajó legénysége kezdettől klingonként tekintett rá. Ahogy egyedül maradt azonnal klingonként szóltak hozzá. Ő pedig számara is meglepő módon szégyellte, hogy nemet kell mondania, még ha nem is volt benne olyan erős ez az érzés. De hát itt nem az intenzitásról volt szó. Koránt sem. Hanem magáról a tényről. Ez az érzés furcsa volt B’Elanna számára. Nem érette. De ki értette volna! Azzal kellett szembesülnie, amit egész élete során elfojtott. Magába nézve szinte döbbenten pillantotta meg a semmit. Az ürességet mely lelke klingon felében tátongott. Hisz ő maga egy összetett lény, egy összetett lélek volt. Ember és Klingon egy testben. Oly különböző és még is hasonló. Ez volt ő. Ez volt az igazi lénye. És csak most ébredt rá, hogy ez idáig csak fél ember volt. Túlságosan is elnyomta személyisége másik oldalát. Rá kellett döbbeni, hogy ezzel egy óriási hibát követett el.

E percben elhatározta újra, értékeli önmagát. Felfedezi másik oldalát is. Hiszen eddig azzal álltatta magát, hogy klingon oldala egyben sötét oldala. Pedig sötétség nincsen világosság nélkül. És a világosság ez esetben klingon oldalának pozitívumait jelentette.
Úgy határozott, hogy amint lesz alkalma, azonnal elkezdi bepótolni, amit az évek során kihagyott. Rá kellett döbbennie, hogy szinte semmit nem tud a klingonokról. Mindössze néhány emléke volt melyek még anyjától származtak, és persze amit az akadémián megtanult. Ő fontos dolognak tartotta, hogy lánya megismerje klingon oldalát. A kultúrát, az embereket! De B’Elanna makacsul ellenállt. E képen kapcsolata is megromlott anyjával, olyannyira, hogy hosszú évek óta egyetlen szót sem váltott vele. Eddig egyáltalán nem is gondolt erre. Most azonban megbánta! Megbánta cselekedeteit. Azt, ahogy az anyjával bánt. Szerette volna jóvátenni vétkeit. Ám anyjától már nem kérhetett volna bocsánatot. Hisz ő halott volt már.
Majd talán Sto’Vokorban gondolta magában. Arcán halvány mosoly jelent meg amint felötlött benne ez a gondolat. Természetesen nem hitt sem, a pokolban sem pedig a menyben. Se istenben sem a sorsban. B’Elanna hamisíthatatlan ateista volt. A tények embere. De gépészként ez nem is csoda!

Ilyesmiken járt az esze. Végül annyira belemerült gondolatai világába, hogy a külvilág szinte teljesen megszűnt a számára. Így azt sem vette észre, hogy valaki már egy jó ideje figyeli. Csodálattal adózva elbűvölő lényének.
- Hello B’Elanna! – szólt egy mély férfihang a háta mögül. Torres hadnagy meglepetésében hirtelen összerezzent. Majd csupán tizedmásodpercek leforgása alatt szembe fordult az ismeretlennel.
Egy kis híján két méter magas, jól megtermett klingon hadnagy állt mögötte. Fekete haja varkocsba fogva lógott a egészen a válla alá. Robosztus arcán bárgyú mosoly ült.
Torres hadnagy érdeklődve szemlélte az előtte állót. Tudta, hogy ismeri valahonnan, de agyában valahogy nem álltak össze a részletek egységes képet formálva.
- Megismer hadnagy? – váltott valamivel személytelenebb hangsúlyra.
B’Elanna tovább kutatott az emlékei közt de az a fránya kép csak nem akart össze állni. Az ismeretlen látva a hadnagy reakcióját úgy döntött ideje lesz felfednie kilétét.
- Én vagyok az K’temoc! – mondta egyszerűen.

Ez volt a kulcs B’Elanna emlékeihez. Végre beugrott neki! K1Temoc most 90 éves. Valakije volt! A kolónián, ahol született és nevelkedett, ott, ott ismerte meg őt. K’temoc árva volt. Szülei nem sokkal az ő születése után meghaltak egy balesetben. Nevelő szülőknél lakott. Egy ugyancsak klingon házaspárnál! Egy-két évvel volt csupán idősebb B’Elannától. Ő volt talán az egyetlen barátja azon a helyen. Ő volt az aki tolerálta B’Elanna „elviselhetetlen” természetét. Az ottani klingonok embernek tekintették, míg az emberek inkább klingonnak. Sokat is csúfolták homloka miatt. Egyedül K’temoc volt az aki megértette és elfogatta őt olyannak amilyen. Nem azzal törődött, hogy B’Elanna ember e vagy klingon. Ő látta benne azt, amit szülein kívül talán senki más. Látta a jó oldalát. A szíve mélyén rejtőző kedvességet, bájt.
- K’temoc! – mondta öröm teli hangon. Arcára boldog mosoly ült ki. Te… te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten.
- Ez hosszú történet. Lényeg az, hogy beléptem a Klingon Flottába. Már jó pár éve ennek. Azt, hogy kerültem ide, ha minden igaz Konmel tábornok már elmondta a kapitányodnak!
- Erre a legvadabb álmomban sem mertem volna gondolni! – szögezte le még mindig a meglepetés hatásától zavartan.
- Mire? – kérdezte a másik. – Hogy az évek óta nem látott gyermekkori barátodat itt látod viszont egy Klingon hajó fedélzetén hatvanezer fényévnyire az Alpha kvadránstól? – mondta teljesen természetesen. K’temoc azon kevesek közé tartozott a klingon faj körében melyeknek volt némi humorérzékük, és kedvüket lelték az iróniában.
- Ezt most úgy mondtad, mintha teljesen természetes dolog lenne, hogy ilyen őrjítő távolságokra vagyunk az otthonunktól!
- Nekem természetes. Ez a hajó az otthonom! Így én szinte soha sem vagyok távol!
Mi van az igazi otthonoddal a Tok’mar kolónián? Mi van a szüleiddel? – kérdezte érdeklődve.

K’temocot láthatóan érzékenyen érintette ez a téma. Torres hadnagy látván barátja reakcióját, már-már majdnem visszakozott volna, amikor amaz hirtelen hosszú hallgatás után megszólalt.
- Mint tudod a szüleim katonák voltak. Jó ideig egy hajón szolgáltak. De mikor az apámat öt éve előléptették és saját hajót kapott elváltak útjaik. Két külön hajón jártak az űrt. Aztán hadba léptünk a Domínium ellen. Apám hajóját 2374 januárjában egy Jem’hadar cirkáló kamikaze akciója, semmisítette meg. Anyám pedig a végső összecsapásban esett el. – mondta majd egy pillanatra elgondolkozott, hogy aztán ismét folytassa. – Furcsa nem? Hány emberrel esik meg, hogy életében kétszer is elárvul?
- Sajnálom. – felelte B’Elanna együtt érzően.
- De már beletörődtem! Mind a ketten Sto’Vokorba jutottak! Csatában haltak meg! Úgy haltak, meg ahogyan minden igaz klingon szeretne. Egyszer majd én is követem őket! – mondta végül. – De ennyit rólam! Most mesélj te magadról! Látom, elvégezted az akadémiát!
B’Elanna elmosolyodott.

- Tévedsz barátom! Két év után kiléptem! Nem bírtam azt a kötöttséget. Nem jöttem ki sem, az újoncokkal sem pedig a tanáraimmal. Az igazat megvallva szinte senkivel sem!
A meglepődés sora most K’temocra került.
- Akkor mégis… hogyan? – kérdezte.
- Ez egy hosszú történet. – felelte egyszerűen. – Nagy vonalakban: csatlakoztam a Maquihoz. Öt évvel ezelőtt egy kardassziai cirkáló beüldözött minket a Vad vidékre. Éppen sikerült leráznunk, amikor egy tetrion-hullám elragadott minket, amit egy Gondviselőnek nevezett sporocisztikus életforma gerjesztett. Hajókat rabolt a galaxis szinte minden pontjáról. Olyasvalakit keresett, akivel párosodhatott volna. Így kerültünk ide mi is! Jó egy hónnappal később ugyan ez megesett a Voyagerrel is. Együttes erővel megmenekültünk és elindultunk haza! Durván ennyi.
K’temoc elképedt tekintettel nézett B’Elannára.
- És még valaki azt mondj, hogy a Csillagflotta unalmas! – jegyezte félvállról. – És… jó utatok volt? – kérdezte kicsit tétován.

- Ahogy vesszük! Egy párszor elfoglalták a hajónkat. Szövetséget kötöttünk a Borggal egy 8472-es megnevezésű faj ellen mely egy Folyadék űr elnevezésű párhuzamos dimenzióból betört a kvadránsba és sterilizálni akarta az egész galaxist. Aztán szövetségünk felbomlott és csatáztunk egy párat a Borggal. Később békét kötöttünk a 8472-es fajjal. A Harogin vadászcsapatok holofedélzetté alakították szinte az egész hajót és a legénység egy jó részét neurokinetikus adóvevők segítségével a programba és végigjátszatták velünk a történelmünk nagy háborúit. Végül velük is sikerült dűlőre jutnunk. Volt részünk időutazásban. Találkoztunk ferengikkel. Számtalan subtér anomáliával. És alig három hete szabadítottunk fel pár ezer Borg dolgozót a Kollektíva „fogságából”!
K’temoc döbbenten hallgatta végig B’Elanna rövid kis beszámolóját, majd tétován megszólalt.
- Csak magamat tudom ismételni! Még hogy a Csillagflotta unalmas! – mondta halvány, tétova mosoly kíséretében.
Torres hadnagy arcára széles mosoly ült ki. Hát így telik a haza felé vezető utunk. De nem kell aggódnod! A Borggal durván évente egyszer csatázunk. Most jut csak az eszembe!
Ebben, ez évben eddig nem találkoztunk velük! Ez annyit tesz bármelyik pillanatban, támadhatnak!

A hadnagy arcára hirtelen ráfagyott a mosoly! Áá! Nem a haláltól félt! Hanem attól, ami annál is rosszabb! Ez volt az asszimiláció! Az embert megfosztják öntudatától, és életét a közös agy egyetlen egy elhanyagolható részeként kell elélnie! Szörnyű volt még bele gondolni is. Nem még átélni!
Torres hadnagy látva régi barátja arckifejezését gyorsan hozzátette.
- Ne izgulj! Csak vicceltem! – biztosította.
- Még jó hogy! A hideg kiráz, ha csak az asszimilációra gondolok. Mindannyian hallottunk egy s mást erről. Persze mind feltételezéseken, elméleteken alapult csupán! Az asszimilálódást át kell élni! Feltételezésekkel kétlem, hogy le lehetne írni!
B’Elanna egy pillanatra elgondolkozott, majd lopva körül pillantott a gépházban. Szeme éppen a megfelelő pillanatban siklott a bejárati ajtóra. Ugyan is az ép ebben a pillanatban csukódott be a két belépő után. Egyikük Paris hadnagy volt, akit meglepő módon Hetes támogatott. Nem kellett túl éles szem hozzá, hogy B’Elanna felfedezze a Tom szeme alatt húzódó sötétlila zúzódást, és a szája sarkából komótosan csörgedező vérerecskét.

Torres hadnagy pár lépéssel eléjük sietett. K’temoc hadnagy először fel sem fogta, B’Elanna hirtelen reakcióját. Ám mikor hátra fordulva meglátta a hadnagyot és az őt támogató ismeretlen, de felettébb gyönyörű nőt, azonnal megértette barátja reakcióját.
- Tom! – Mi… mi történt veled? – kérdezte aggódva, miközben gyengéden átvette Hetes szerepét, majd pedig lassan a legközelebbi székhez támogatta. Paris hadnagy apró szisszenés közepette helyet foglalt. Vett pár mély lélegzetet, majd megszólalt.
- Támad egy kis kulturális… félreértés! – felelte egyszerűen. Eddigre már K’temoc hadnagy is csatlakozott a társasághoz.
- Miféle kulturális félreértés? – kérdezte érdeklődve.
Tom helyett Hetes válaszolt.
- Paris hadnagy csiszolni próbálta klingon nyelvtudását, és véletlenül valami olyasmit mondott, ami sértően hatott a jelenlévőkre.
B’Elanna kérdő pillantást vetett férjére.
- Úgy gondoltam benézek a hajó… étkezdéjébe…
- Tudtommal nem szereted a klingon kaját! –vágott a szavába B’Elanna.
Lehet, hogy meglep, amit mondok, de némelyiket igen! De egy valami biztos! Még a klingon kaja is jobb, mint Neelix mai ebédje!

- Ez látod igaz! – felelte együtt érzően.
Szóval bementem az étkezdébe és annyit mondtam: „Jó napot! Hogy s mint vannak. Milyen az ebéd?” Vagy legalább is ezt szándékoztam megkérdezni. Először csak nevettek de aztán elszabadult a pokol! Egyenesen négyen vetették rám magukat! Ha nincs Hetes… - mondat, miközben hálás pillantást vetett megmentőjére.
K’temoc hadnagy érdeklődve pillantott előbb Hetesre, majd Tomra. Képzeletében megjelent a négy klingon harcos amint Paris hadnagyot oktatják a kultúrára. Akkor megjelenik ez a nő, és rendet tesz közöttük. K’temoc hadnagyot nem érintette volna meglepetten, ha egy klingon nő teszi ugyan ezt! Hiszen ők is harcosok! Könnyen felérhetnek egy férfival. De egy emberi nő! Az teljesen más! Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy alapjában véve az átlagos emberi nők gyengébbek egy átlagos emberi férfinál! És ahogy végig nézett Hetesen nem is vonta kétségbe ezt a megállapítást. És még is négy klingon harcost terített le.
Vagy még se? – gondolta magában. Talán egyéb módszerekkel sikerült véghez vinnie tettét.
Gondolat menetét Hetes angyalian gyönyörű hangja szakította félbe.

- Paris hadnagy összekeverte a szavakat. Ő azt mondta, hogy: Koh’tarohh latrohk bwer’tok zurtak juk’toc’ra. Nak’torr zitahh lobivosz nordakk tk’lot rugahh.
K’temoc hadnagy érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
- Esetleg lefordítaná nekünk? – kérte B’Elanna.
- Természetesen. Paris hadnagy ezzel azt fejezte ki: „Jó napot. Egy macska van a gatyámban. Anyátok milyen lobivosz ebédre rúgom őt hátul.
K’temoc nem bírván magába tartani hangosan elnevette magát. Példáját persze senki sem követte, de őt ez érdekelte a legkevésbé.
Alig, hogy elhalkult a klingon nevetése, B’Elanna ragadta magához a szót.
- Szóval te azt mondtad négy klingonnak, - szabad fordításban – hogy hátsón rúgod a lobivosz anyjukat? – kérdezte kicsit szemrehányóan. – Az a lobivosz is elég sértés volt. Nem még a maradék!
- Én mondtam volna, hogy úgy látszik egy kis félreértés történt, de addigra már kaptam egyet a szemem alá, aztán pedig jött a többi. Így hát beszélni aligha maradt időm.
B’Elanna megcsóválta a fejét, majd rövid hallgatás után megszólalt.

- Hagy, mutassalak be titeket egymásnak. K’temoc hadnagy a gyermekkori jó barátom. – fordult az említett felé. – Ő pedig Tom Paris hadnagy. A férjem! – mondta egyszerűen. A megtermett klingon arcán mintha a szégyen pírja ült volna ki pár pillanat erejéig.
- Gratulálok! – mondta Tomnak alig érezhető gúnnyal a hangjában. – És a hölgyben kit tisztelhetek? – fordult Hetes felé pár pillanattal később.
- Ő Hét Kilenced. A legénységünk tagja. – mondta egyszerűen.
K’temoc már-már megkérdezte volna, hogy milyen név ez a Hét Kilenced, amikor végre észre vette a Hetes bal szeme felett húzódó implantátumot. Nem is értette, hogy nem vette észre eddig. A kép pillanatok alatt összeállt az agyában. Egy valódi Borggal hozta össze a sors. Bár az általa látott képeken teljesen máshogy néztek ki. De az implantátum az implantátum.
- Ő egy…
- Borg voltam. Ha erre kíváncsi. – mondta Hetes teljesen természetesen.
K’temoc hadnagy rendesen meglepődött az biztos. Nem így képzelte el az első találkozást. Képzeletében hősis csatát vívott a dolgozókkal, melyek szinte egyáltalán nem hasonlítottak az előtte állóra. De e helyett rég nem látott gyermekkori barátja mutatja be neki, ráadásul, mint a hajó legénységének tagját. Ennyit a képzeletről!

A hadnagy hirtelen nem is tudta, hogy reagáljon. Megtámadja? Ez teljesen kizárt. Torkolja le, a Kollektíva által elkövetett bűnök miatt. Az ő bűnei miatt. De ezeket dolgozóként követte el. Nem volt saját akarata. Vagy egyszerűen bánjon vele úgy, mint bármelyik másik emberrel?
K’temoc végül is az utóbbi mellett döntött.
- Üdvözlöm! – mondat kicsit tétován.
- Ha meg bocsátanak nekem vissza, kell térnem a munkámhoz. – mondta egyszerűen. Már hátat is fordított volna, amikor K’temoc egyetlenszóval megállásra kényszeríttette.
- Várjon!
- Tehetek önért valamit? – kérdezte érdeklődve.
- Ha jobban belegondolok igen. Arra lennék kíváncsi, hogy mi történt azzal a négy harcossal… akik Mr. Parisra támadtak?
- Erőszakot kellett alkalmaznom. Mivel ismereteim alapján egy feldühödött klingont szép szóval nem lehet csak úgy megállítani.
- Ebben nem téved. De még is… hogyan? Hisz…
- Én csak egy nő vagyok. Igen! Ám de így is jóval erősebb egy átlag embernél.
- Már ne is haragudjon… de nem látszik magán.
- Nincs okom önre haragudni. De, hogy válaszoljak a kérdésére, a Borg múltomból származó implantátumoknak köszönhetem emberfeletti képességeimet. A Doktorunk az implantátumaim hetven százalékát távolította el csupán. A többi már szerves része a testemnek. Nélkülük megszűnne az életem. – felelte.

Segíthetek még valamiben?
K’temoc hadnagy tétován nemet intett. Hetes így hát visszatért munkájához. Akarom mondani csak tért, volna. Hiszen alig, hogy elvált B’Elannaéktól megint csak nyílt a gépház ajtaja. Ám most nem egy sebesült tiszt lépett be rajta, hanem maga Konmel tábornok. Arcáról csak úgy sugárzott a harag. Gyorsan végig hordozta fürkésző tekintetét tisztjein. Pillantása először a sérült Mr. Parisra esett, majd átsiklott sorban B’Elannára, K’temoc hadnagyra és végül Hetes állapodott meg.
- Hoppá! – jegyezte meg félhangosan Tom, feleségére sandítva.
- Már, megint mi történt? – kérdezte amaz.
- Fordulj meg és megtudod. – felelte egyszerűen szeretett férje.
Torres hadnagy követve férje instrukcióit hamarosan szembe találta magát Konmel tábornok haragos arcával.
- Gyorsan terjednek a hírek! – jegyezte meg K’temoc.
A tábornok öles léptekkel közeledett. Hetes, aki távolabb volt már a kis csoporttól, jobbnak látta újra csatlakozni hozzájuk.
- Tud nekem valaki elfogadható magyarázatot adni!? – kérdezte minden egyéb teketória nélkül.
- Egy kis nyelvek közötti eltérés! – felelte tétován Tom.
- Még is miféle eltérés? Két tisztem fekszik a gyengélkedőn. A másik kettő is elég rossz bőrben van. Szóval, ha lenne olyan szíves és elmondaná, hogy mi történt nagyon hálás lennék! – mondta egyre ingerültebben.

Tom újra elmesélte a történetet az elejétől a végéig. Néha-néha Hetes segítségére szorulva. Főleg a klingon szavak terén.
- Maguk csillagflottások! – mondta a fejét csóválva. – Miért kell maguknak állandóan okoskodniuk. Miért nem bírnak nyugodtan elvegyülni. És miért próbálkoznak olyas valamivel, amiről úgy is tudják, hogy nem sülhet ki belőle semmi jó?
- Ez a felfedezés vágya! – felelte Tom. – Ma például megtanultam milyen az, ha négy feldühödött klingon támad az emberre!
Konmel újra csak a fejét csóválta.
- Emberek. – motyogta az orra alatt, majd rövid hallgatás után Hetes felé fordult. – És maga… hogy, miért? – kérdezte kicsit zavartan. Furcsa mód ő maga is meglepődött saját zavarán. De hát nem minden nap történik meg az emberrel, hogy hatvanezer fényévnyire az otthonától, a saját hajóján a saját embereit betegállományba küldi egy „gyenge”, ám fölöttébb szemre földi nő!
- Szem és fül tanúja voltam az eseményeknek. Láttam, hogy Mr. Parist megtámadja az a négy klingon. Azzal azonnal tisztában voltam, hogy a hadnagynak szinte semmi esélye nincs ellenük.
- Hetes! Azért ne túlozzunk. – mondta önérzetesen.
- Paris hadnagy. Észrevételeim szerint önmagunk túlértékelése nem vezet semmi jóhoz. Így javaslom, értékelje át a sajátmagába vetett hitét. – okította a hadnagyot. – Szóval látván Mr.

Paris reménytelen helyzetét, úgy döntöttem a segítségére leszek.
- És ez elég volt ahhoz, hogy így helyben hagyja négy tisztemet?
- Természetesen. – felelte egyszerűen.
- Maguk emberek szeretnek sok minden diplomatikus úton megoldani. Miért nem követte ezt a példát.
- Konmel tábornok. Szeretném felvilágosítani, én pusztán három éve szakadtam el a Kollektívától. Ez idő alatt sokat tanultam az emberi viselkedésről. Ám a diplomáciáról szóló fejezetbe még csak bele bele olvastam. És azt hiszem azt ön is tudja, hogy a Borg nem diplomáciai érzékéről híres! De a legfőbb indok még is az, hogy egy feldühödött klingonnal nem lehet szót érteni. A sajnálatos módon bántalmazott tisztek, talán engedelmeskedtek volna felettesük parancsának. De nekem semmi képen sem.
- Ezt megértem. – felelte már valamivel nyugodtabban. – Nem az én feladatom az önök büntetésének kiszabása. Ezt a feladat a kapitányukra hárul. Már tájékoztattam a történésekről. Azt üzente, hogy azonnal jelentkezzenek az irodájában.
- Értettük! – biztosította Hetes.

Konmel tábornok magához intette az egyik gépészt.
- Kísérje el a vendégeinket a legközelebbi transzporter állomásra.
A klingon biccentett egyet a tábornok felé, majd határozott léptekkel elindult az ajtó felé. Tom apró szisszenés közepette feltápászkodott a székről, majd Hetes társaságában elindult a tiszt után. Konmel tábornok még egyszer utoljára végig hordozta tekintetét a jelenlévőkön, majd határozottan oda szólt K’temocnak.
- Folytassa hadnagy! Nincs idő az üres fecsegésre! – mondta nyersen, majd hátat fordított és elindult ő is az ajtó felé.
- Hát… akkor még beszélünk. – mondat kicsit tétován.
- Mit szólnál az estéhez! Átjöhetnél a Voyagerre. Meghívnálak egy vacsorára. Tom biztosan nem bánná!
- A ma este sajnos nem jó! Szolgálatban vagyok. Két nap múlva lesz csak néhány szabadnapom.
- Ó. Hát… akkor mondjuk három nap múlva? Ki tudja. Talán addigra már otthon is megejthetjük a vacsoránkat!
- Jó ötlet! Akkor három nap múlva! – mondta búcsúzóul K’temoc.