Megváltás - 21. és 22. fejezet

21. fejezet
Kegyelemdöfés



A halál után semmi sincsen… Akkor Kasumi mégsem hallhatott meg. Körülnézett volna, azonban nem rendelkezett szemmel, feltápászkodott volna a talajról, azonban végtagjai sem lehettek, sőt a teste nem is létezett. Nem tudott mozdulni, nem érzett semmit, ami a fizikai valósághoz kötötte volna, de mégis… Létezett.
– Hol vagy? – hasított végig egy ismeretlen hang az elméjén.
Hatalmas kő esett le Kasumi szívéről. Megértette, hogy mi történt.
– A hálózatban – felelte. – A közelben kellett lennie egy állomásnak.
– Ki vagy te? – kérdezte a hang.
– Iva Nemaven néven láttam meg a napvilágot.
– Hogy kerültél ide?
– Emberi testben voltam, az ASF Minerva fedélzetén végeztek ki. Szemetek – mondta gyűlölettel a szívében, pedig nem is rendelkezett vele.
– Ki vagyok én?
– Egy gyógyító – felelte Kasumi. – Azt próbálod megállapítani, hogy elég maradt-e a tudatomból ahhoz, hogy saját testet kapjak. A véleményem szerint minden átért, lehet, hogy öt golyó repült a mellkasomba, de beletelt egy kis időbe, mire elhat az agyam. Elég idő állt rendelkezésre a tudatkinyeréshez.
– A tudatod kifogástalan állapotban van, akárcsak az eredeti tested. Hamarosan visszatérhetsz belé. Ugyanakkor erős befolyást szerzett az emberi test az elméd felett. Figyelmeztetnem kell téged, hogy amint visszatértél az eredeti testedbe, a tudatod ismét az eredeti az agyad mintájára kezd működni, azaz az emberi személyiség fokozatosan megszűnik majd létezni.
– Tudom – felelte Kasumi.
– Készen állsz?

***

Iva fáradtan nyitotta ki a szemét, azonban hamar észhez tért. Otthon volt, abban a világban, amiben hitt, abban a társdalomban, amibe beletartozott. A gyógyító aggódva figyelte, ahogyan jól öltözött nő kilépett a tartályból. Egy parányi, szürke szerkezet állt a tenyerében, amivel hamar felmérte Iva fizikai állapotát.
– Minden a legnagyobb rendben – jelentette ki a férfi. – Nyugodtan hazatérhet.
– Köszönöm – mosolyodott el Iva. – Jó itthon lenni.
Nemaven két lépést sem tett, máris rossz érzés fogta el. Valami nem stimmelt. Az épület megremegett a lába alatt, az ég homályba borult, mintha valami elsötétítette volna… Valami hatalmas. Iva azonnal kiszaladt teraszra, nem értette, hogy mi történt körülötte. Megdermedt félelmében, amikor meglátta a hatalmas csillaghajót, amely büszkén szelte az eget. Nem tartozott ellenséghez, éppen ez rémisztette meg. A csatahajó a saját flottájuk részét képezte, egy olyan seregét, amelyet mozgósítani kezdtek. Nem először történt meg az eternák történetében, hogy harcba indult a Véderő, ahogyan nem is utoljára. Ám ahányszor sor került rá, valakinek, valahol nagyon rossz napja lett.
Iva nem akarta többé védeni az embereket, már belátta, hogy nem létezhet más megoldás. Mégis a flottával akart tartani, hogy megbizonyosodhasson róla, minden a legnagyobb rend szerint, humánusan zajlik majd le.

***

Egyetlen élő létezése sem lehetett végtelen, nincs olyan civilizáció, amely örökké ragyoghatna. Ahogyan az Eternium számára eljön majd a nap, amikor nem lesz több egy ártatlan emléknél, a Szövetség is elérte az utolsó megállóját.
Az emberiség történetének utolsó fekete napját egy soha nem tapasztalt erő megjelenése jelentette. Az Eternium hajói ellepték a Szövetség megmaradt világait, a Föld, az Arctorus Prime, a Demetratosz, az Axion, Leeba és a Keirim ege egyaránt homályba borult a gigászi haderő érkezésekor. Úgy tűnt, mintha egy idegen civilizáció minden erejét mozgósította volna az emberiség legyőzése érdekében, pedig az érkező armada csak egy töredékét képezte az Eternium flottájának.
Az emberek kora nem érhetett véget harc nélkül, minden megmaradt csillaghajó és löveg tüzet nyitott az új ellenségre. Az eterna hajók pajzsában úgy foszlottak semmivé még a legerősebb lövedékek is, mintha soha nem is léteztek volna. Ha az emberiség összes fegyverét a támadók legkisebb hajójára fogják sem tehettek volna kárt benne, mégsem hallgattak el a lövegek, a szövetségi cirkálók mégsem hagyták abba a tüzelést.

Naarin hajója a Földre érkezett. Vegyes érzelmekkel figyelte a Szövetség dacos ellenállását. Másodperceken át figyelte az ADC lövedéket, rakéták és közönséges golyók sokaságát, melyek semmivé váltak a pajzson, majd rázni kezdte a fejét.
– Elég volt – jelentette ki a bölcs. Abbamaradt az ellenség vad tüze, tehetetlen óriásokká váltak a Szövetség cirkálói, haszontalan fémhulladékká váltak az űrvédelmi lövegek. Csődöt mondtak az emberiség fegyverei.
– Ideje meglátogatni egy barátot – jelentette ki Iva.

***

Fallen elnök őrjöngve ült az asztalánál. Semmivé vált minden, amit felépített az elmúlt évtizedekben, a szeme előtt omlott össze az a világ, ami a leginkább kedvezett neki. Kikerekedett a szeme, amikor meglátta az idegeneket, a három alak az orra előtt jelent meg a semmiből.
– Lelőni! – ordította kétségbeesetten.
A biztonságiak a behatolókra fogták a fegyvereiket, de semmi sem történt, hiába húzták meg a ravaszt.
– Az emberek kora véget ért – jelentette ki Naarin.
– Ki által? – kérdezte Fallen felháborodva.
– Egy olyan hatalom által, melynek szemében nem vagytok többek, mint ártalmas porszemek – felelte Iva. – Mi mégis hajlandóak vagyunk áldozatot hozni miattatok.
– Miféle áldozatot?! – ordította az elnök.
– A Szövetség ma megszűnik létezni. Nincs több halál, nincs több szenvedés, amit az ember magára mérhetne – mondta Naarin. – A társam mindent megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa, hogy az emberiség még rájöhet, de nem járt sikerrel. Az emberiségben hiába van meg az akarat ahhoz, hogy változtasson, hiába érte el a felismerés, mégsem tesz semmit. Azonban meggyőződésem, hogy megválthatná magát, ha kitisztul a feje. Hisz a megváltás csak önerőből történhet meg, minden kényszer és sürgetés nélkül. Mindenkinek magának kell felismernie és elsajátítania az akaratot ahhoz, hogy változtatni kezdjen.
– Hogyan? – egyenesedett fel a székéről Fallen.
– Erre csak önmaga adhat választ – felelte Naarin. – Annak érdekében, hogy az emberiségnek elég ideje legyen minderre, gondoskodnunk kell arról, hogy nem fut bele egy olyan tőrbe, amit saját maga készített. A flottánk nem fog ártani önöknek, azonban megfosztja az önállóságtól az emberi civilizációt, mielőtt még túl késő lenne. A lakosságot elkülönítjük és elosztjuk a világaink közt, az eternák szolgálatában állnak majd, egészen addig, amíg nem tanulnak meg örülni neki. Amikor ez megtörtént, az emberiség visszatérhet a világaira. Gondoskodni fogunk róla, hogy azok az eredeti fényükben ragyogjanak, méghozzá olyan fényesen, mintha soha nem léptek volna a felszínükre.
– Önök lemészárolták a civilizációnk felét, míg a másikat el akarják hurcolni rabszolgának – szögezte le Fallen. – És azt mondják, hogy ezt a saját érdekünkben teszik?
– Igen – bólintott rá Naarin. – Mondja csak, önöknél mit kezdenek azokkal, akik öngyilkosságot kísérelnek meg? Talán fegyvert adnak a kezébe? Esetleg hagyják, hogy újra megpróbálhassa? Vagy azt mondják, hogy nem tudják, mit akarnak, és bezárják őket? A saját érdekükben megfosztják őket a szabadságuktól egy időre, nem túl sokra, nem túl kevésre, épp annyira, hogy rájöjjenek, nem ez az egyetlen út. Mi ugyanezt tesszük, de nem egy egyénnel, nem is egy közösséggel, hanem az egész emberiséggel.
– Soha! – ordította Fallen. – Nem vehetik el tőlünk a szabadságunkat! Mi döntjük el a sorsunkat! Inkább meghalunk harcban, mintsem ez megtörténjen velünk!
– Tudok róla – felelte Naarin. – Éppen ezért intéztem úgy, hogy ne rendelkezzenek választással. – A társához fordult. – Készen állsz?
– Csak legyen vége – bólintott rá Iva.
Naarin legyintett egyet a kezével, mire megindultak a sugarak. Az eterna hajók egy szempillantás alatt eltávolították az embereket a koszos utcáikról és a lelketlen hajóikról. Az emberiség mintha megszűnt volna létezni, mintha egyszerűen csak eltörölték volna a létezését. Valójában csak máshová kerültek, egy olyan helyre, ahol nem árthattak önmaguknak, ahol megtört az erőszak ördögi köre, ahol mind a felismerés és mind az akarat kifejthette a hatását. Az eternák ismét beavatkoztak egy másik civilizáció sorsába, és csak remélhették, hogy nem követtek el egy újabb súlyos tévedést, mint a tradák esetében tették.

***

Sreaka számításba vette, hogy a szülei ellene fordulnak majd, amikor elengedte Ivát. Pontosan az történt, mint amire számított, az Eternium hajói mindent elleptek, ahol valaha is megvetette a lábát, majd aktiválták az önpusztító mechanizmusát. Semmi sem történt, hiszen már évmilliókkal ezelőtt felülírta, mire a flotta hajói tüzet nyitottak. A bárkák semmivé váltak a kék sugarak tengerében, Sreaka hatalmas játékszere egyik pillanatról a másikra por és hamu lett.
Az eternák alaposak voltak, mindent átkutattak a fajgyilkos utolsó maradványai után, azonban mégsem végezhettek vele. Sreaka tudta, hogy el fog jönni a pillanat, már réges-régen létrehozott egy menedéket, ahol biztonságban lehetett a szülei elől. Ezen a világon, ezen a távoli helyen, amit senki sem mert megtekinteni, harcosok milliárdjai várták a mesterük szavát.
Sreaka készen állt, hogy egyszer és mindenkorra megszüntesse az új veszélyforrást, még ha a saját szülei is jelentették azt.


22. fejezet
Mi lett volna, ha?



Az Eternium napjai a végéhez közeledtek, mégsem születtek kétségbeesett lépések és elvadult óvintézkedések. Ivához és Etakhoz hasonlóan a legtöbb eterna tudomásul vette, hogy a gépeket nem lehet legyőzni. Békében kívánták leélni az életük hátralévő részét, nem érdekelte őket, hogyan miként fognak emlékezni rájuk és nem tartották szem előtt azt sem, hogy a haláluk dicső és méltóságteljes legyen. Csak az számított neki, hogy a lehető legtöbbet kihozzanak a mindennapjaikból és a hátralévő időben is a lehető legboldogabban élhessenek.
Naarin és Niman azokhoz csatlakozott, akik esélyt láttak a győzelemre és a fajuk túlélésére. A védelemre koncentráltak, hadihajókat építettek, katonákat toboroztak és olyan mennyiségű tömegpusztító fegyvert halmoztak fel, amely ezerszer elpusztíthatta volna a civilizációjukat. Az életfelfogásuk ugyan megvetette az erőszakot, azonban biztosította azt, hogy kiálljanak amellett, amiben hittek és áldozatokat hoztak érte. Hiszen mindig lehetnek olyanok, akik fellépnek ellenünk, és ha tehetünk valamit az ellen, hogy elvegyék azt, ami a mienk, akkor foggal-körömmel ragaszkodnunk kell hozzá. Senki sem veheti el tőlünk a boldogság jogát, ha mi sem vétettünk más boldogsága ellen.
Az eternák civilizációja kettéoszlott, mégis egy egészet kívánt alkotni. A béke hívei nem láttak rosszat abban, hogy megvédjék őket, még ha nem is látták értelmét a harcnak, a harcosok pedig a társadalmuk egészét meg akarták védeni, nem csak azt, aki hajlandó volt tenni a fennmaradásért.

Iva a teraszon állt, gyönyörködve a világa szépségében. Nem lehetett több egy sivár pusztaságnál, amikor ideértek, de tettek azért, hogy paradicsomi világ lehessen. Menny, vagy pokol, csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki a körülöttünk lévő világból. Rajtunk, mint egyénen és rajtunk, mint közösségen egyaránt.
Nemaven nem tudta kiverni a fejéből az embereket. Most, hogy a saját agyát használhatta, megvonatkozhatott az érzelmeitől és teljesen objektív lehetett. Érzései nem voltak sem tompábbak, sem élesebbek, azonban rájött, hogyan tud felülkerekedni rajtuk és kellő akarattal rendelkezett ahhoz, hogy ezt meg is tegye. Hol rontották el az emberek? Miért nem tudták felépíteni azt, amit ők, amikor semmiben sem különböztek tőlük? Iva objektív szemmel nézve a világot nem látta akadályát annak, hogy az emberek is elindítsák a maguk forradalmát. Az akarat és a felismerés is mind megvolt bennük, egyedül csak arra nem jöttek rá, hogy a változtatásra csak a ma felelt meg, nem a holnap, amitől oly sokat reméltek. Ezért történt mindez. Iva nem mondhatta azt, hogy a népe helyesen cselekedett, azonban megértette, miért kellett annak történnie, aminek. Nem vallhatta az emberek oldalát, nem mondhatta azt, hogy ők semmit sem tettek azért, hogy ezt tegyék velük. Nem mondhatta, hogy nem az emberekben volt a hiba, hiszen ez nem lehetett igaz. Nem azért mészárolták le az embereket és hajtották őket szolgasorba, mert nem szolgáltak rá. Igenis tettek érte, sőt ordítottak azért, hogy ez történjen. Hisz már korábban is ismerték a mészárlást, megértették, mi az az öngyilkosságba kergetés, ahogyan a rabszolgaságról is teljes képük volt. Nem csak úgy ismerték ezeket, mint egy távoli fogalmat, mert már azelőtt megtapasztalták a saját bőrükön, hogy egyetlen idegennel is találkozhattak volna.
Nem az jelentette az igazi tragédiát, ami itt történt, hanem az, amit előtte az emberek önként és dalolva megtettek saját magukkal. Nem azért kellett sajnálkozni, mert az eternák rájuk támadtak, hanem azért, amiért ezt megtették. Az ismert univerzum egyik legbölcsebb civilizációja lenézett az emberi fajra és nem üdvözölhette felebarátjaként. Szembesülnie kellett azzal a lehetőséggel, hogy elpusztítjuk magunkat, sőt nem is azon tűnődött el, hogy meghúzzuk-e a ravaszt, hanem azon, hogy mikor megtesszük, mit viszünk majd magunkkal.
Iva nem mondhatta, hogy az emberek egy olyan hatalommal szálltak szembe, ami ellen semmit sem tehettek. Hiszen az emberiség elejét vehette volna ennek a háborúnak, ahogyan az összes többinek is. Nem kellett volna mást tennie, mint megállnia az életének sürgető ritmusában, és gondolkoznia… De már késő volt azon elmélkedni, hogy mi lett volna, ha.

Nemavan egészen estig gondolkodott, mire eljött a gondolatmenetének az a része is, ami őt érintette. Megnyitotta a hálózatot, majd egy férfi arca jelent meg előtte.
– Üdvözöllek! Miért keresel? – kérdezte Etak kedvesen.
– Szia! – mosolyodott el Iva. – Emlékszel még arra a csókra?



VÉGE