Megváltás - 18. fejezet

18. fejezet
Ítéletnap


Sreaka hamar megtisztította a Mükénét a magát emberiségnek nevezett mocsoktól. Nem látott bennük ellenséget, hiszen az azt feltételezte volna, hogy fenyegetést jelentett rá, és az maga után vonta volna, hogy tartson tőlük. Sreaka úgy látta magát, mint egy takarítót, aki félresöpörte a létezés nem kívánatos elemeit, hogy ne szennyezzék be annak fényét. Látott az emberekben jót is, rosszat is, valamint meglehetősen figyelemreméltó tényezőket is, melyeket nem tudott bármelyik kategóriába is besorolni. Amikor a tradák eltakarítását végezte, egyetlen acélos tudattal kellett felvennie a versenyt, amilyen a sajátja is volt. Ez a tudat belátta, hogy nem győzhet ellene, és menekülni kezdett. A tradák hajók millióit küldték szét a csillagokba abban a reményben, hogy elszökhetnek előle. Éppen ezért a kiirtási folyamat egy hosszadalmas hajtóvadászatba csapott át, ami még annak ellenére is rettentően sokáig tartott, hogy a tradák nem jutottak ki az eternák territóriumából, ami a háború alatt minden irányból lefedte az ő területüket. Azonban az alapján, amit megtapasztalt, Sreaka biztos volt abban, hogy itt nem ez lesz. Számolt néhány elkóborolt hajóval, amit később össze kell roppantania, azonban nem látta esélyét egy tömeges vándorlási folyamatnak. Annak ellenére, hogy az emberek mind a saját fejük után mentek ahelyett, hogy egyetlen acélos tudat uralkodott volna felettük, megálltak ott ahol voltak, képtelenül arra, hogy elmozduljanak. A Hammerholdot sem hagyták el, ehelyett minden mozgósítható hajójukat orbitális pályára rendelték, mialatt a szárazföldi haderejüket a felszínre küldték. Még a lakosságot is fegyverbe parancsolták, akik szép számmal vették fel a géppisztolyok tömkelegét. Nem azért tették ezt, mert esélyt láttak a túlélésre, nem azért küzdöttek, mert azt hitték, hogy győzhettek. Azért sorakoztak fel előtte egyként, mert tudták, hogy bármit is tesznek, futnak, harcolnak vagy elbújnak, mindenképpen meghalnak.
Kit tett volna ilyet? Miért harcolt volna bárki is, ha már csak meghalni tudott? Sreaka sok mindent látott a létezése alatt, rengeteg civilizációt figyelhetett meg, de még sehol nem látott ilyen acélos akaratot, sehol sem ütközött a tiltakozás ilyen erélyes formájába. Ha elutasításról esett szó, ha dacolni kellett valamivel, akkor az emberiséget olyan acélos akarat jellemezte, amit sem ő, sem az alkotói nem érhettek el. Ez az akarat bármire képessé tehette volna őket, azonban egy olyan rendszer, egy olyan létezési forma megtartására használták, ami sem nekik, sem másoknak nem felelhetett meg. Ha csak egy másik rendszerhez ragaszkodtak volna… Ha csak felismerték volna, hogy mi hevert az orruk előtt… Azonban nem lehetett ezen gondolkodni, egy civilizáció sorsát sem lehetett a „ha” és a „talán” vállára helyezni. Sreaka tette, amit tennie kellett. Tette, amit helyesnek vélt.
Tette, amit mondtak neki.

Diana sosem látott ahhoz fogható hadat, mint amivel Sreaka érkezett. Négyszázharminckét cirkálót helyeztek a parancsnoksága alá, a legnagyobb és legerősebb hadat, amit valaha parancsnok kaphatott, de már az első pillanatban tudta, hogy ez a sereg annyit fog számítani, mint egyetlen vékony csepp egy végtelen óceánban, amely vadul háborgott körülötte.
Az admirálisasszony végnézett a hatalmas, fekete lények áradatán, majd az armada közepén haladó, hold méretű bestiára szegezte a tekintetét. Sreaka arcot akart adni magának, azt akarta, hogy az emberiség lássa a gyilkosát, a gigászi, gömb alakú, vörös szemű, csápos égitest egyetlen élő organizmust jelentett, amely minden szempontból eleget tett az elvárásainak. Diana farkasszemet nézett a monstrummal, egyenesen a szemébe nézett a gyilkosának.
– Tűz! – parancsolta rezzenéstelen arccal.
Elérkezett a vég, az utolsó állomás egy végtelennek tűnő alagúton, és az embernek már csak az számított, hogy miként emlékeznek majd rá. Nem akarta, hogy úgy nézzenek vissza a civilizációjára, mint egy vad és önző társadalomra, hanem mint egyetlen erős, szilárd közösségre, amely a végsőkig kitartott a létezése mellett. Akként akarta mutatni magát, ami sosem volt, ahelyett, hogy csak elfogadta volna azt, aminek született. Ezt a ragaszkodást vad ágyútűz jelképezte, aknák robbanása, nukleáris töltetek becsapódásai kísérték. Minden, amit azért teremtett, hogy sakkban és félelemben tartsa önmagát annak az eszközévé vált, hogy megőrizze ezt a társadalmat, pedig jól tudta róla, hogy nem helyes.
Sreaka már alig várta, hogy elpusztítsa ezt a közösséget, ezt a halmazt, ami még önmagának is csak ártani tudott a végtelen önzése és kapzsisága által vezérelve. ADC lövedékek, aknák, cirkálók, űrvédelmi lövegek, ezek már meg sem tudták karcolni az armadáját. Óriási tűzerővel ruházta fel a bárkáit, melyek egyetlen lövéssel széttéphették az emberiség leghatalmasabb űrhajóit is. Azonban nem mindegyiknek szánta ezt a sorsot. A Zeusz nem pusztulhatott el egyetlen nyaláb által, egy sokkal monumentálisabb ötlet kerítette hatalmába Sreaka elméjét, aki hamar a Zeusz felé irányított egy bárkát. Diana minden állásból tüzet nyitott rá, az atomtöltetű robbanófejek egyszerűen lepattantak a bestia bőréről, a rakéták, a másodlagos ütegek és a sínágyúk által ezerszámra ontott lövedékek egy teljességgel haszontalan folyamot képeztek, ami mindennek árthatott, csak az ellenségnek nem. Diana döbbenten figyelte, ahogyan kinyílt a bárka állkapcsa, a szájában a Zeusz háromszor is elfért volna.
– Önmegsemmisítést készenlétbe!
Az emberiség legnagyobb és legerősebb alkotása lassan eltűnt a bárka állkapcsában. Az atomreaktorokban az urán elérte a kritikus tömeget, az irdatlan erejű robbanás szétvetette a hajótestet, majd a bárkának veselkedett. A bestia jóízűen mordult fel, jól esett neki csiklandozás.

Sreaka percek alatt felmorzsolta a világtörténelem leghatalmasabb flottáját, ám a püspökfalatot a lakoma végére tartotta: elérkezett az idő arra, hogy lemészárolja a Hammerhold teljes lakosságát. A bárkák a nagyvárosok fölé siklottak, a bőrükön réseket nyitottak, hogy a szervezetükben utazó társaik minél hamarabb elérhessék a felszínt. Sreaka a hold méretű játékszerét a bolygó másik oldalára parancsolta, hogy két tűz közé szorítsa az ellenséget. A gigászi égitest csápjai közül újabb bárkák törtek elő, melyek több milliárd tetvet hordoztak magukban, készen arra, hogy mindenkivel végezzenek, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, szépekkel és csúnyákkal, erősekkel és gyengékkel, okosakkal és butákkal, hasznosakkal és haszontalanokkal, bátrakkal és gyávákkal egyaránt.

***

Einstein fegyvere többé már nem működhetett, a golyóálló tetvek és hárpiák mindent elsöpörtek maguk előtt, azonban a férgek és gólemek is kivették a részüket a pusztításból. A Hammerhold városai lángoló katlanná váltak, ahol milliók folytatták az elkeseredett harcukat.
Stevenson hallotta a géppuskák kattogását, a katonák elkeseredett ordítását, ahogyan darabokra vágták őket a tetvek. Neki csak egyetlen pisztolyt osztottak, amivel semmit sem tehetett Sreakával szemben, de mégis elejét vehette a rémálomba illő sorsnak. A családjával a ház legbiztonságosabb szobájába húzódott, eltorlaszolta az ajtót, majd arra az egyetlen célra használta a fegyverét, amire egyedüli haszna lehetett. A szép felségére fogta, agyonlőtte az asszonyt, a fiatalabbik lányára irányította a csövét, vele is végzett, aztán az idősebbik következett. Végignézett a holttesteken, kinyitotta a száját, majd a szájába vette a pisztoly csövét, és kiloccsantotta az agyvelejét.

***

Freud, Einstein és a tizennyolc követő a székhelyükön húzták meg magukat. Nem terveztek harcolni, éppen a békével akartak érvelni. Amikor eljött az idő Sreaka berontott az ajtón, mire a tetvek egy alázatos srácra lettek figyelmesek. A fiú letérdelt előttük, majd szavakkal próbált értelmet adni az életének.
– Nem jelentünk fenyegetést. Nem akarunk mást, mint békét. Hadd létezzünk a magunk egyszerű és ésszerű elvei alapján. – A tetű ráugrott, és kettévágta a testét. Rövidesen a társai is belelendültek a mészárlásba, az új világ híveit úgy vágták le, mint a közönséges bárányokat.
Freud figyelte a mészárlást, egyszer csak Einstein a vállára tette a kezét.
– Ez volt az egyetlen lehetséges végkifejlet – mondta, mielőtt nyomtalanul eltűnt volna az épületből. Allan sem volt rest, még azelőtt elhagyta az elátkozott planétát, mielőtt rávethette volna magát az egyik tetű.

Sreaka mindenkit megölt, aki az útjába került, majd túlélők után kezdett kutatni. Az utolsó követőre az erkélyen talált rá. Igor egy nyugágyon borozott, állatszerű szájában szivart szívott. Nem becsülte annyira az ellenségét, hogy a szemébe nézzen, amikor eljön a pillanat.
– Tévedsz – jelentette ki Igor, amikor meghallotta a tetű lépteit. Sreaka azonnal megállította a harcosát. – A rendszered nem engedi meg magának a saját létedet. Vagy azt hiszed, hogy ezzel jót csinálsz? Talán eleget teszel a rendeltetésednek? Azt hiszed, neked lehet egyáltalán, amikor az alkotóidnak sincsen? Egy napon rájössz majd, hogy te is éppolyan jelentéktelen, céltalan eleme vagy a létezésnek, mint azok, akiket eltiportál. Aznap meghalsz.
Sreaka elgondolkodott egy pillanatra, az egész serege megállt arra az egyetlen másodpercre. Nem értette, hogy mit akart mondani neki Igor, de már nem is érdekelte. A tetű lesújtott az öregre, véget vetve a szánalmas, mégis boldog életének.

Az ideális társadalmat az embereknél nem lehetett békésen megvalósítani, harccal pedig eleve kudarcra ítéltetett ez az elképzelés. Az ideális világ elvei a követők vérében állt, a pontokat pedig egyetlen, vérrel írt felirat váltotta fel.
ALISA

***

Mialatt Diana flottája darabokban zuhant a légkörbe, Stone osztaga elkeseredett küzdelmet folytatott a felszínen. A Titánoknak nem lehetett hasznát venni a szűk utcák közt, azonban a Goliath III sem nyújtott megfelelő védelmet a plazmával szemben. A közönséges lövegek már a tetvek torkát sem tudták megsebezni, ahogyan a szájpadlásukban sem tehettek számottevő kárt. Csak robbanólövedékekkel tarthatták távol maguktól az ellenséget, azonban hamar megcsappantak a készletek.
– Kifogytam! – jelentette ki Kasumi. Azonnal előhúzta a katanáját. A karddal úgy vágta ketté a tetvet, mintha közönséges állat lett volna.
– Hátra! – parancsolta Stone. A pisztolyával darabokra lőtt két tetvet, majd a következő tár után nyúlt, hiába. Nem lehetett esélyük ekkora túlerővel szemben, azonban nem volt más választásuk, csak harcolni tudtak.
Az osztag alig vonult le a térről, annak máris megrepedt a beontja. Egy hatalmas féreg ugrott ki belőle, majd rávetette magát a légiósokra. Az emberek nem lehettek elég gyorsak, nem ugorhattak félre időben. Chris eltűnt a fenevad szájában, Sarah-t kettétépte az egyik szemfoga. A százados döbbenten rohant oda hozzá.
– Minden rendben lesz – mondta neki Stone. Sarah belei az utcára tódultak, a légiós a fájdalom és a sokk ellenére is tudta, hogy véget ért az élete.
– Mondják meg Everettnek, hogy szeretem – mondta alig hallhatóan, majd végképp kihunyt benne az élet szikrája.
– Úgy lesz – mondta Stone a könnyeivel küszködve.
– Ezért megfizetnek – jelentette ki Kasumi, mire remegni kezdett a talaj. – Visszajön! – figyelmeztette a társait.
Stone döbbenten nézte végig, ahogyan féreg ismét előjött a talajból, majd elragadta a szerelmét. Ő felordított, legszívesebben a fenevad után ugrott volna, azonban az eltűnt, és nem is tért vissza már.

Két perc sem telt el Kasumi halála után, máris mentőosztag érkezett a légiósokhoz. Amint megérkeztek a túlélők, a Minerva elhagyta a harcteret. Maxim nem azért vállalta fel a túlélést, hogy elmenekülhessen. Az emberiség nem bukott el a Hammerhold elestével. Hat égitest maradt még, ahol emberek laktak, a korábbi populáció felét kitéve. Ugyanúgy meg kellett védeni őket, ugyanúgy meg kell küzdeni értük, mint a Trójáért, a Mükénéért vagy a Hammerholdért.
A háború még nem ért véget, noha már elveszett.