Megváltás - 14. fejezet

14. fejezet
Megsemmisítő tökéletlenség


Semmi sem lehetett tökéletes. Az eternák ugyanolyan halandó lényekként kezdték, akárcsak az emberek. Nekik, akárcsak az embereknek, megvoltak a maguk hibái, és ezért bármit is csináltak, az magában hozta a tévedés lehetőségét. Sreaka a tökéletes fajmegsemmisítő fegyverként született, azonban mégsem lehetett legyőzhetetlen. Csak annyira lehetett tökéletes, mint az alkotói. A kérdés csak az, hogy egy, az emberek számára felfoghatatlanul fejlett, bölcs és hatalmas civilizáció, mint az eterna, mennyire érhetett közel ehhez az állapothoz?

– Közeledünk! – jelentette ki Stone. A sereg folytatta az útját a fészek felé, órákon át haladva a holttestekkel borított tájon. Nem tudták, hogy mi vár rájuk, azonban biztosak voltak abban, hogy túlestek a nehezén. Sreakának időbe telt megkerülnie Einstein fegyverét, és addig nem győzhetett, amíg ez nem történt meg. Stone legalábbis így vélekedett, és Grand sem lehetett vele másképpen, ha a sötétedés után is folytatni kívánta az előrenyomulást.
– Érzitek ezt? – kérdezte Simon, az új csapattag. Nem sokkal a csata után sorozták be közéjük, ugyanis az ő osztagából senki sem maradt életben. – Mozog a föld – mondta bizonytalanul, pedig nem volt egyedül ezzel az érzéssel.
A katonák egyfolytában a talajt nézték, nem egyszer odavilágítottak, hogy teljes mértékben meggyőzhessenek arról, hogy nincs veszély. Azonban a rengések fokozódtak, a százados Titánja rázkódni kezdett.
– Mi lehet… – szólalt meg Thompson, aztán keserves ordításban tört ki. A Titánja egy hatalmas, fekete féreg szájában végezte, ami úgy ugrott ki a földből, mintha még repülni is képes lenne. Stone lélegzete elakadt a bestia láttán, amely rövidesen a föld felé fordította a hatalmas, fúrószerű fejét, majd beleásta magát a földbe. Hamarosan egy újabb féreg vetette elő magát a mélyből, aztán még egy és még egy.
– Harci riadó! Harci riadó! – ordította Grand. – Tűz minden állásból!
Egy féreg ellen nem lehetett mit csinálni, csak meglőni, amikor éppen kint járt talajból. Azonban a katonák szinte sosem találták el a célpontjukat, ehelyett a bajtársaik szenvedték kárát a golyóknak. Az ellenség új formája káoszba taszította az emberek seregét, a katonák egymást lőtték agyon, a tankok véletlenül egymást, vagy egy Titánt robbantottak darabokra, fel sem fogva, hogy nagyobb tüzeléssel nagyobb kárt okoztak önmaguknak, mint az ellenség teljes erőből érkezve.
Csak a légiósok tudták eldönteni, hogy hová lőjenek. Stone látta, ahogyan az egyik féreg beleharapott a mellette álló tankba. Nem habozott, azonnal belelőtt egy gránátot a sokszemű, fekete bestia fejébe. A lény koponyájában egy termetes lyuk keletkezett, az agyveleje húsz méteren át terítette be a földet. Úgy tűnt, még mindig mutatkozott némi esély a győzelemre, de Sreaka nem engedte túl sokáig, hogy ez a káros illúzió létezhessen.
Hátborzongató üvöltés hasított a levegőbe. A félelemteljes hang hasonlított a tetvek kiáltásra, azonban sokkal mélyebb volt annál, valami nagyobbtól kellett erednie. Stone rövidesen két emelet magas óriásokra lett figyelmes, melyek úgy festettek, mint a gólemek. Az emberszerű, fekete, kiálló agyarakkal rendelkező, vörös szemű teremtmények egyik karja egy pirosan égő csőben végződött, a másik egy hatalmas, érdes kézben teljesedett ki. A gólemek megálltak, a válluk és a hátuk tetvektől hemzsegett, amik vörösen égő a szájjal rendelkeztek.
– Plazma! – kiáltotta Sarah döbbenten.
A tetvek állkapcsából és a gólemek karjából egyaránt vörös energianyalábok eredtek, keresztülvágva magukat páncélon, csonton és húson egyaránt. A Stone mellett álló Titán felrobbant, amikor eltalálta az egyik gólem, még a tankok vastag páncélja is csak a tetvek lövedékei elől nyújthatott valamiféle védelmet.
– Hol marad már a tűztámogatás?! – ordította Christopher.
– Jönnie kell – jelentette ki a százados, elvégre a cirkálók nem vesztegelhettek örökké az égen.
A hatalmas lövegek csakugyan eldördültek, amint a kezelőik felfogták, hogy mi történik körülöttük. A gólemek tucatjával, a tetvek százával pusztultak el az emberiség legzajosabb fegyverei által. A vadászgépek és helikopterek sem maradtak tétlenek, hamar hozzáláttak a cirkálók által kihagyott lények módszeres elpusztításának. Ezzel egy időben a szárazföldi haderő is magára talált. A Titánok semlegesítették a férgeket, mialatt a tankok és a gyalogosok gólemekre és a tetvekre támadtak. Véget ért a mészárlás, a harcot ismét küzdelemnek lehetett nevezni.
Halál követett halált, mindkét oldalon ezerszámra estek el a harcosok, azonban úgy tűnt, hogy Grand serege tartja magát az iszonyatos túlerővel szemben. Sreaka taktikája azon alapult, hogy új módszereket fejlesszem ki az ellenséggel szemben, mindaddig, amíg ki nem fogy a hatékony védelmi módszerekből, mégsem ezzel a módszerrel akarta megnyerni a csatát. Ő egy már létező formát akart alkalmazni, melynek eddig nem kívánta felfedni a létezését.
Éktelen sikolyok törték meg a csata lármáját, egy eddig még sosem látott fenyegetés hallatta először a fertelmes hangját. Stone felnézett, feketévé vált az éjszaka homálya, mintha csak egy új, mindennél vastagabb felhőt kerített volna föléjük a szél. Egy felhőt, melyből vörös plazmanyalábok törtek elő, a cirkálókra és a szárazföldi csapatokra egyaránt lesújtva. A helikopterek egyszerűen felrobbantak, a Hammerfist gépek lángoló roncsként száguldottak a föld felé, a cirkálók páncélja haszontalanná vált, a hatalmas csillaghajók fokozatosan, lövésről-lövésre, találatról-találatra váltak lángoló romhalmazzá. Ha volt Titán, tank vagy katona, akit megkímélt a szemből áradó tűz, azt a hárpiák könyörtelenül elpusztították.
– Vissza! Minden egység, vissza! – ordította Grand kétségbeesetten. Nem tehetett mást, hiszen Diana is ugyanígy döntött. Az emberek elvesztették a légi fölényt, az ormótlan cirkálóik kénytelenek voltak még azelőtt kiemelkedni a légkörből, hogy elemésztették volna őket a hárpiák.
– Nem lehet! – tiltakozott Sarah. – Ezt a csatát nem veszíthetjük el!
– Eldőlt, mielőtt elkezdődött volna – vágta rá a százados. – Hallottátok a tábornokot, vissza! – nyomatékosította az elhangzottakat.
Grand még reménykedett abban, hogy a visszavonulás rendezetten, kis veszteség mellett mehet végbe, így a még mindig jelentős létszámmal rendelkező sereg megőrizhette volna az ütőképességét. Azonban a cirkálók fedezete nélkül összeomlott a morál, a katonák nem akartak harcolni, csak menekülni. Mindenki a saját életét nézte, a gyalogosok szétszaladtak, a tankok átgázoltak rajtuk, hogy minél hamarabb kivághassák magukat a káoszból, de még a Titánok is csak önmagukra voltak tekintettel. Nem vették észre, hogy csak akkor juthatnak ki a lidérces szörnyek szorításából, ha összefognak és továbbra is egyként küzdenek. Mindenki ment, amerre látott, teljesen kiszolgáltatva magát az ellenségnek.
– Alakzatot tarts! – utasította Stone. Legalább az ő emberei ne legyenek hülyék. – Vagy együtt megyünk ki innen, vagy sehogy sem.
– Értettem – nyugtázták valamennyien.
Egy Titán még elmenekülhetett a harctérről, hiszen nem csak egy tank szilárdságát hordozta magában, azonban egy gyalogos mozgékonyságát is megtartotta. Teljes gázzal hajtva egy Titán százhúsz kilométert tehetett meg egy óra alatt, a gigantikus gépszörnyek mindent felrúgtak maguk előtt, legyen az ember vagy tetű. Azonban még így is időbe telt, mire elérték a harcmező szélét, a menekülés és a biztos halál küszöbét.
– Gólem! – kiáltotta Chris.
Stone látta a hatalmas bestiát, amely csaknem akkora volt, mint a harcjárműve. A gólem úgy félrelökte Chris Titánját, mint egy közönséges konzervdobozt, aztán Stone-ra fordította a karját. A százados félreugrott a plazmanyaláb elől.
– Ezt kapd ki! – mondta dühösen, majd elsütötte a lövegét. A gólem hátratántorodott a mellkasán felrobbant gránáttól, azonban nem dőlt le a lábáról. A százados ismét lőni akart, de a fegyvere néma maradt. – Picsába – vágott egyet a műszerfalba. A felordított, miközben eleresztette a második lövését. A nyaláb leszakította a Titán karját, amely a löveggel együtt a földön végezte. Az állapotjelzők pirosan villogtak, a fél gép lángokban állt, de a szerkezet megmaradt a lábán.
Stone rájött, hogy ezzel a taktikával nincs esélye. Segítségre sem számíthatott, Chris Titánja szikrázó romhalmazként feküdt a földön, a többi légiósa pedig a saját élet-halál helyzetéből próbált kikeveredni. 
– Így állunk? – mondta mérgesen. Rohanni kezdett, majd állon vágta a gólemet. A bestia megtántorodott, aztán visszaütött. Egy karral Stone csak háríthatott, rámarkolt a gólem csuklójára, az nem mozdult, de ő sem tudott.
A lény felordított, a plazmavetőt az irányítófülkére fordította. A százados tehetetlenül nézte, ahogyan az ágyú felizzott, aztán a gólem éktelen kiáltásba kezdett. A fény kihunyt a fegyverből, akárcsak a bestia lelketlen tekintetéből. Stone döbbenten állt a történtek előtt, csak akkor vette észre a társát, amikor a gólem már holtan összeesett előtte. Chris a bestia koponyáján állt egy hosszú kardot állítva az agyába.
– Még jó, hogy nem a szokásos hacukában ültünk beléjük – nevetett fel a légiós. Ugyan a Titánok irányítófülkéje légmenetesen zárt, Grand parancsba adta, hogy ma a légiósok csak a Goliath III páncélban ülhettek bele. Így a sugárfertőzés megkockáztatása vagy halálos mennyiségű XCT-221 belélegzése nélkül hagyhassák el a járművüket. A páncél mellé teljes fegyverarzenál párosult, és a légiósok még mindig használták a Sodant is híressé tévő kardokat. A kvadrániumból készült pengék úgy vágták a titánt, mint kés a vajat, egyáltalán nem jelenthetett nekik problémát egy gólem vastag koponyája.
– Szép munka volt – mondta elismerően Stone. Lenyújtotta a karját a légiósnak, hogy ő felugorhasson rá.
– Kérhetek egy szívességet, uram? – A százados bólintott. – Menjünk innen a búsba!

***

Sreaka még a káosz és a teljes szétziláltság dacára sem ölhetett meg mindenkit. Néhány százan túlélték az ütközetet, legtöbben gyalogosok, akiket egy-egy tank vagy egy Titán mentett ki a földi pokolból. A harcjárművek hamar kifogytak az üzemanyagból, ezért hátra kellett hagyniuk őket. Grand túlélte a csatát, egy sziklás emelkedőt jelölt ki összevonási pontnak, ahonnan az ígérete szerint hamarosan kimentik őket.
Már felkelt a nap, mire mindenki ideért. Stone elképzelhetetlennek tartotta, hogy csak ilyen kevés maradjon abból sok bátor katonából, akik mellett tegnap útnak indult. Azonban el kellett fogadnia ezt a tényt, még ha számára felháborítónak is hatott. Grand minden megmaradt légióst az őrzésére rendelt, az embereihez hasonlóan ő sem látta értelmét ennek a csatának. Nyertek az emberiségnek egy napot, cserébe megtanították Sreakának, hogyan nyerheti vissza a megsemmisítő fölényét.
Mialatt a tábornok egy kényelmesebb kövön gondolkozott, Stone közelebb ment hozzá, aztán helyet foglalt mellette.
– Bökje ki! – fordult hozzá Grand.
– Mi esélyünk van, uram? – kérdezte a százados reményvesztetten.
– Nem olyan egyszerű azt megmondani – rázta a fejét Grand. – Szétvertek minket, ez igaz, ugyanakkor mi is ugyanilyen könnyen felülkerekedhettünk volna rajtuk. A háborúban minden csak taktika kérdése, bármi győzhet bármi ellen, ha megfelelő… – Belefulladt a szó. A tábornok belemarkolt a sugárvédelmi ruha torkába. – Vizet! – fordult a századoshoz kétségbeesetten. A szeme vörössé vált, ömleni kezdett belőlük a vér. – Vizet! – nyúlt Stone után.
A százados semmit sem tehetett, Grand a földre borult, majd rángatózni kezdett. Keservesen ordított, azonban nem csak ő, mindenkivel ez történt a gyalogosok közül. Őrületes kínok közt lehelték ki a lelküket, mialatt Stone és a többi légiós semmit sem érzett. Döbbenten néztek végig magukon, azon töprengve, hogy rájuk mikor fog sor kerülni. De nem került, mintha Sreaka meg akarta volna kímélni őket. Mintha életben akarta volna hagyni ezt a nyolc lelket, hogy elmondhassák mindenkinek.
A légiósok összegyűltek, tanácstalanul állva a történtek előtt.
– Miért élünk még? – kérdezte Chris.
– Talán a páncél – vetette fel Sarah. – Sokkal ellenállóbb, mint egy közönséges sugárvédelmi ruha.
– Éppúgy légmentesen zár, mint azok – rázta a fejét Simon. – Ha a vírus átjutott rajtuk, akkor a mi ruhánkon is át kellene mennie.
– Nem olyan biztos az – vágta rá a százados. – Ez nem lehet egy szimpla kórokozó, nincs ilyen véletlen. Ez az új formájuk lesz. Apró kis lények, amelyek átrágják magukat a bőrön, aztán belülről emésztenek fel minket. A sugárvédelmi öltözetnek még akadnak puha részei, ahol könnyedén átjuthatnak, de a Goliath III még a hajlatokban is képes megállítani golyókat. Túl rágósak vagyunk nekik.
– Hisz szabad szemmel nem is lehet látni őket – hitetlenkedett Chris.
– Van értelme – jelentette ki Sarah. – Olyan formát vesznek fel, amilyet csak akarnak. Ennél keresve sem találhatnának tökéletesebbet a kiirtásunkra.
– Miért most? – kérdezte Simon. – Az első naptól kezdve is így jöhettek volna. Jóval könnyebben és jóval gyorsabban érték volna el a céljukat.
– Mert élvezik – vágta rá Connor. – Nekik ez csak egy játék.

***

A Sparrow különösebb probléma nélkül közelítette meg a túlélőket. A fertőzésre való tekintettel is felvették a légiósokat, de nyitva hagyták rámpát. A Goliath III bírta az űrt, Sreaka legújabb játékszeréről azonban hamar gondoskodott a vákuum.
A százados újabb gyásznapot köszönhetett a háborúnak. Lehetett bármilyen erős, okos, hatalmas és bátor, ebben az életben csak keserűség várt rá. Mégsem mondott le az életéről. Ezt az elhatározását nem csak az emberi dac késztette, még mindig maradt neki valamit, ami boldogságot jelentette neki ebben a sivár és kegyetlen életben: Kate. A szerelmük nem tudta boldoggá tenni Stone-t, nem fordította meg a mérleget, éppen csak arra volt elég, hogy erőt adjon az életéhez.
– Nem tudom, hogy mi lenne velem nélküled – simogatta meg a mellette fekvő szépséget. Kate szorosan a törzséhez simult, ő sem érzett másképpen. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – vágta rá ösztönösen Hudson. Megfordult benne a világ, már alig emlékezett az otthonára. Bár legbelül tudta, hogy ott jobb volt, többé már nem akart visszamenni oda. A századossal akart lenni, ameddig csak lehetett. Mégsem volt minden kerek számára. Odahaza sosem kényszerült hazudni, az emberek közt is csak a saját biztonsága érdekében tette. De nem hazudhatott többé a szerelmének.
Kate mély levegőt vett, képtelen volt megtenni a kijelentést, mellyel mindent kockára tett. Kibújt a százados izmos karjából, majd felkelt az ágyról.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva Stone.
Hudson nem felelt. Közelebb lépett az ablakhoz, némán figyelni kezdte a hamu fedte Tróját. El kellett mondania, ki kellett jelentenie azt, amit a leginkább félt felfedni, azonban túlságosan félt. Leplezni akarta ezt a tényt, akárcsak a szőkeségét. Azonban belátta, hogy semmit sem ér a rejtegetéssel.
– Nem vagyok ember – mondta alig hallhatóan Kate.
– Mi? – ráncolta a homlokát Stone.
– Én egy idegen civilizáció gyermeke vagyok, ami eternának nevezi magát – folytatta Kate. Nem bírt megfordulni, nem tudott a százados szemébe nézni. – Mi alkottuk a tetveket, és mi döntöttünk úgy, hogy kiirtsanak titeket.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Stone döbbenten. – Kate, te ember vagy. Nem lehetsz más. Éreztelek, csókoltalak, a karjaim közt tartottalak. Hogy lehetnél más?
– A testem emberi, mesterségesen ültették bele a tudatom, hogy az álca tökéletes lehessen. De ez nem tesz eggyé közületek.
– Ez nem lehet – rázta a fejét Stone.
– Akkor magyarázd meg azt, amit a Perszeuszon láttál! – mondta Kate. Elérkezett az idő arra, hogy a százados szemébe nézzen. Ugyanaz a nő volt, aki aznap a Minerva fedélzetére került, azonban Stone mégsem Kate Hudsont látta benne. Egy szörnyet, egy fenevadat, egy veszedelmes fenevadat… Az ellenséget.
Stone elkapta a szerelme torkát. Fojtogatni kezdte, lassan, fájdalmasan, mérhetetlen haragjától fűtve. Holtan akarta látni Kate-t, el akarta törni a nyakát, mint egy perecet. Azonban egy része mégsem ezt akarta. Ádáz csata dúlt a szívében, a harag gyilkolásra parancsolta, a szeretet az élet megkímélésre késztette.
– Kérlek… – nyögte ki Hudson kétségbeesetten. Stone hatalmas kézfejébe fogódzkodott, minden erejéből próbálta eltolni a torkától, de semmit sem tehetett. Stone izmai úgy tartották magukat, mint az acél, Kate látszólag nem szólhatott bele a sorsába. A százados döntötte el, hogy megengedi, vagy megtiltja a további létezését.
Elengedte. Stone nem tudta, hogy miért tett így, mintha ezt érezte volna helyesnek, vagy csak nem tudott volna együtt élni a tettével.
– Miért? – kérdezte tőle tüzes tekintettel.
Kate összerogyott a földön, mindkét kezével a torkát fogta, mintha továbbra is védeni próbálta volna. Erősen köhögött, úgy kapkodott levegő után, mintha a tüdejét sosem tölthette volna meg igazán.
– Jól tudod, hogy miért…