Megváltás - 10. fejezet

10. fejezet
Idegen


Sreakát nem lehet megállítani. A fajgyilkos már megérkezett és gyűjteni kezdte az erejét a háborújára, ami számára nem jelentett mást, mint színtiszta élvezetet. Az eternákat is könnyedén elpusztíthatná, úgy elsöpörhetné az egész civilizációjukat, mintha csak egy halom őszi falevélből állna, amit a szél könnyedén a szárnyára kaphat, és szinte bárhová elszállíthat. Ezt egy biztonsági kulcs hivatott megakadályozni, amelyet a fajgyilkos tudatába építettek, de ezen kívül semmi sem védte őket. Hatvanötmillió évvel ezelőtt, a háború után, mikor mégis eldöntötték, hogy megtartják őket, mint egyfajta vérebeket, sokan félték őket. Azonban egy olyan társadalomban, ahol inkább megijednek, mint félnek, hamar semmissé vált a fenyegetés érzése. Az eternák felülkerekedtek rajta, nem hagyták, hogy elrontsa a hétköznapjaikat, amelyek mégsem szakadtak meg. Minden ment tovább, a saját kerékvágásában, de ez nem is számított nagy csodának. Akár működött a biztonsági mechanizmus, akár nem, az eternák az égadta világon senkire és semmire nem jelentettek fenyegetést, annyira békés és jóakaratú elemei voltak a létezésnek. Akkor miért fordulna ellenük a saját gyermekük, még ha ő a világ legborzalmasabb teremtménye is?
Az emberek nem lehettek ilyen szerencsések. Bármi is működjön, bármi is mondjon csődöt, Sreaka engedelmeskedett az alkotóinak. Annak ellenére is teljesítette a parancsaikat, hogy tudta, a puszta léte is ellentmond mindennel, amiben az eternák hittek és a megőrzéséért küzdöttek. Hiszen létezett egy ok, egy tényező, ami teljes mértékben igazolta a tettüket. Ez az ok biztosította, hogy az eterna megtűri Sreakát, ahogyan azt egyértelművé tette, hogy a fajgyilkos nem marad rendeltetés nélkül. És amikor eljön az idő, amikor rászabadulhat a tökéletes ellenségre, akkor az mindennél jobb harc lesz, mint amit eddig megtapasztalhatott.
Kiteljesedhet.

***

A pusztulást megelőző idegtépő várakozást Kate egy új módszer kidolgozásával töltötte. A bölcsek elvettették azt, amit talált, tehát arra is szkeptikusak lesznek, amit ezután felfedezne. Egyértelművé vált számára, hogy nem bizonytalan lehetőségeket kell találnia, hanem kézzel fogható tényeket. Hitt abban, hogy az emberiség még megváltható, ami azt jelentette, hogy ha itt és most megkezdi az új világ békés mozgalmát, akkor annak csakis teljes siker lehet a végkifejlete. Egy megreformált világ, ami épp olyan, mint az övék volt egykor, amikor még az emberek cipőjében jártak… Ha ez nem elég, akkor semmi sem.
Kate a Minerván összeszedte a népe legfőbb elveit. Tíz pontot, melyek nem magát a kulcsot jelentették, de megteremtették a vázát annak, amin egy ilyen mozgalom elindulhatott és sikerrel kiteljesedhetett. Ezeket a pontokat feltöltötte a világhálóra, nem azért, hogy elgondolkodtassa, vagy éppen megváltsa az embereket. Ezzel adott jelt azoknak az embereknek, akik már rájöttek, mondván: eljött az idő a megváltáshoz. De semmi sem történt, egy ilyen ember sem jelzett vissza, csak egy rakás tudatlant talált, akik alapjaiban vetették el az új világ elméletét, mondván, hogy az megvalósíthatatlan. Úgy tűnt, a több ezer évig tartó megfigyelése ellenére nem tudott eleget ahhoz, hogy elindítsa a változást. Tanácsra volt szüksége, és csak egyetlen embert ismert, aki tudhatta, hogyan érhetne el bármit is az egésszel. 

– Elnézést – törte meg a lépcsőház csendjét.
Igor éppen a lakásába nyitott volna be, ismét rátámaszkodott a botjára, majd Kate-re szegezte a tekintetét.
– Egészen idáig követett? Hát miért nem szólt, hogy lassítsak egy kicsit? – vigyorodott el az öreg. – Mindegy, mindegy, ha nem probléma, megkérhetem rá, hogy legyen a vendégem?
– Persze – bólintott rá Kate.
Igor jószívűen beengedte őt az egyszobás lakásba. A rozsdás, sötétbarna falakat istentelen bűz hatotta át. Kate nem látott túl sok berendezési tárgyat, de azok is mind rossz helyen voltak, minden elképzelhetőnél ízléstelenebbé téve az otthont.
– Nagyon szép – mondta mosolyogva Hudson. Felülemelkedett az érzésein, hiszen nem akarta megbántani az egyetlen embert, aki segíthetett neki.
– Köszönöm – felelte Igor. – A konyhába ment, meleg teát hozott a vendégnek, aki szívesen elfogadta azt. Az idő az öreg számára nem rejtette magában egy jó tea elkészítésének a művészetet, vagy akár egy középszerűjét is, Kate mégis úgy tett, mintha ízletes italt fogyasztana. – Ez is megtörtént, egy nő a lakásomban – nevetett fel az öreg.
– Még nem volt nővel? – vonta össze a szemöldökét Kate.
– Próbálkoztam, higgye el, én igazán próbálkoztam. De nem könnyű csajozni, ha ronda vagy, nincstelen és magányos, igazán nem az. Lehetettem én kedves, azzal is csak magam alatt vágtam a fát. Aztán más úton próbáltam elérni a célomat – röhögött kínjában. – A sok éven át félretett pénzem ígérete fel-felcsalt néhány nem túl tiszta erkölcsű fiatalt, de ezek a lehetőségek mind véget értek számomra, amint letoltam a nadrágomat. Mondhattam én akármit, kétszer annyit, ötször, tízszer, egy egész évi keresetem, mind kifutottak, sírva a nevetéstől – rázta a fejét bosszúsan.
– Ugye nem azt várja tőlem, hogy… – hagyott ki egy ütemet Kate szíve.
– Ugyan, már úgyse működik – rántott vállat az öreg. – Az egész életemet egyedül töltöttem, mindig is számba vettem, hogy talán úgy fogok távozni ebből a világból, hogy még nem volt alkalmam rá. És én rendben vagyok ezzel, boldog életet éltem minden nehézség ellenére. Különben is, ki akarná csinálni egy idegennel?
– Hogy mondja? – rezzent meg egy pillanatra Kate.
– Egy idegennel – jelentette ki az öreg. – Nem tudom, hogy ön honnan jött, vagy melyik fajba tartozik, de az biztos, hogy nem ember.
– Az vagyok – vágta rá dacosan Kate. – Miért lennék én idegen?
– Ne engem akarjon lóvá tenni! – rázta a fejét Igor. – Egy fiatal nő bemegy egy étkezdébe és egyből leül a legvisszataszítóbb emberhez, akit talál. Elbeszélget vele, követi, sőt még a házába is minden további nélkül hajlandó bemenni.
– Mert ugyanúgy gondolkozom, mint maga. Én is rájöttem arra, mire maga.
– A bölcsesség legfőbb eredője a bánat, a tudás és az élettapasztalat csak hosszú idő alatt fejti ki a hatását. Az ön teste huszonöt, harminc év között lehet, még rengeteg időt kellett gondolkodásra és megismerésre fordítania ahhoz, hogy rájöjjön mindarra, amit én is felfedeztem. Boldog ember nem szokott túl sokat gondolkodni, az csak élvezi az életét. Én nem akarok általánosítani, igazán nem, de az ön testével nehéz boldogtalannak lenni. Kétlem, hogy túl nagy feladat lenne találnia magának egy izmos, jó kinézetű, pénzes férfit, aki szívesen gondoskodik önről. Talán, ha egy kicsit satnyább testet választ, még hinnék is önnek, de így… Ne röhögtessen!
– Nem az én választásom volt – szögezte le Kate. – A társaimmal megállapodtunk abban, hogy mindenkinek olyan testet választunk, ami leginkább tükrözi a szellemi mivoltát. Ők úgy gondolták, én ilyen vagyok.
– Csak beismerte végül – vigyorodott el Igor, aztán helyet foglalt mellette a szakadt kanapén. – Miért van itt valójában?
– Az a célom, hogy mindenki rájöjjön, amire maga. Meg akarom valósítani azt a társadalmat, amiről ön is álmodik.
– Azt nem nekünk kéne megvalósítanunk? – kerekedett ki Igor szeme.
– Komolyan beszélek – folytatta Hudson.
– Egy nép sem avatkozhat bele egy másik fejlődésébe, a következményeket ugyanis nem tudják megjósolni – felelte az öreg. – Az ön civilizációja is tisztában lehetett ezzel, elvégre csak ültek a seggükön, és nézték, ahogyan egészen eddig elmentünk. Így is volt helyes, másképpen már akkor idejöttek volna mindenféle próféta képében, hogy prédikáljanak az új világról, amikor még karddal vágtuk egymást. Könnyedén megjósolhattak volna bármilyen háborút és meg is állíthatták volna a megfelelő emberek lecserélésével, de nem tették, nem jöttek, mert hittek az önrendelkezésünkben.
– Most mégis itt vagyok – szögezte le Kate.
– És ez csakis bajt jelenthet – vágta rá Igor. – Ne minket akarjon megváltani, menjen haza és ott próbálja meg ugyanazt megtenni. Mert nem csak passzióból van itt, nem igaz? Mások mondták, hogy jöjjön le ide, és azok, akik ezt a döntést meghozták elvetnek vele mindent, amiben a civilizációjuk egészen a bölcsője óta elszántan hitt, legyen az bármi is. Letérnek az útjukról, és azt most megmondom, hogy bármerre is forduljanak róla, az csak rosszat rejthet magában.
– Szerintem mi jól tudjuk, hogy mikor kezdünk letérni az ösvényünkről.
– Honnan tudhatnák, amikor megköti a saját szemszögük?
– Nem gondolja, hogy nagyobb okai is lehetnek ennek az egésznek? – Kezdte elveszteni a türelmét Kate. Tudta, hogy Igornak van igaza, de ha Ők szerepet játszottak a dologban, akkor nem létezett más megoldás. – Nekünk is megvannak a magunk problémái, olyan tények, amelyek a puszta létünket fenyegetik, és nem csak arról szólnak, hogy megőrizzük az erkölcsi tisztaságunkat.
– Nem tudhatom, hogy kik, vagy mik fenyegethetik az ön népét, de egy dologra hadd emlékeztessem: egy civilizációra sem jelenthet nagyobb veszélyt más, mint önmaga.
– Ez a probléma – szögezte le Kate. – És ha most megbocsájt, ez egy rendkívül örömteli látogatás volt, igazán az, de mennem kell…
– A-a – rázta a fejét Igor. – Tudja, amikor a legutóbb ezt mondta, igencsak sietett. Úgy tűnt, mintha egy nagyobb hatalom sürgetné, talán jelentést kellett készítenie. De hát azok nem olyan sürgősek, kivéve, ha rohannia kell annak, aki kéri.
– Mire céloz? – kérdezte Kate.
– Ön nem egy új világot akar építeni, arra kíváncsi, hogy mi magunk fel tudjuk-e építeni. Nem tudjuk, nem vagyunk képesek rá most, ahogyan sosem leszünk azok, azonban ez a mi életünk, a mi önrendelkezésünk. Ha az emberiségnek az a sorsa, hogy a saját fegyverei által vesszen el, akkor az. Ez a mi végzetünk, mi döntünk majd így, nem más, és ez így is helyes. A vérünk a saját kezünkhöz tapadna, de ha önök próbálják megtenni ugyanezt, ugyanúgy bűnösök lesznek, mintha egy olyan civilizációt pusztítanának el, ami soha nem ártott önmagának.
– Ezt honnan tudja? – döbbent meg Kate.
– Gondolkozom, hiszen vagyok – jelentette ki Igor. – Hadd kérdezzek valamit! Ez a valami, ez a rettenetes fenyegetés, ez ránk, emberekre veszélyes?
– Nem – rázta meg a fejét Kate. – Értünk és csakis értünk jönnek majd, és nem fognak megállni addig, amíg teljesen fel nem számolták a civilizációnkat.
– Van bármi esélyük a túlélésre?
– Nem tudom.
– Akkor hagyjanak minket ki belőle – felelte Igor. – Minket sem az ő, sem az önök népe nem érdekel. Rendezzék el maguk közt, ahogyan annak lennie kell. Ami önt illeti, menjen haza! Élvezze ki azt a keveset, ami biztosan megmaradt az életéből, hisz semmi haszna egy olyan ügyért küzdeni, ami már elbukott és egy olyan célért van, aminek fogalma sincs a megvalósíthatóságáról.
– Ki van zárva – vágta rá Hudson. – Ha megbocsájt, most már tényleg el kellene indulnom. Köszönöm a látogatást, egy élmény volt!

***

A háború által nyújtott, már megszokott kerékvágásban folytatódott az élet a Minerva fedélzetén. Stone újabb kegyetlen hadgyakorlaton vett részt, ahelyett, hogy kivehette volna a részét az igazi harcokban. Fáradtan, kimerülten ért haza, ennek ellenére örült annak, hogy együtt tölthette az estét a szerelmével.
– Jól vagy? – fordult Kate-hez. Hudson megrázta a fejét, majd Stone mellkasára borulva tovább nézte a tévét. – Mintha valami nem stimmelne.
– Háború van. Olyankor semmi sincs a rendjén – felelte Kate.
– Ha te mondod – sóhajtott egyet a százados. A jobbját a szerelme oldalán hagyta, lenyűgözték Kate rövid, egyenletes lélegzetvételei, akárcsak a parányi szívének szüntelen dobogása. Hudson maga volt a tökéletesség, egy valóságos csodája a teremtésnek, és neki bármi áron meg kellett védenie. Nem azért, mert ezt várta tőle egy felettese, nem azért, mert ezt kívánta az érdeke, hanem azért, mert ezt diktálta a szíve.
A két szerelmes legszívesebben egy életen át így feküdt volna, azonban az élet ezúttal is közbeszólt. A Hírek befejezte a háború éppen nem titkosított, igen látványos elemeinek az összefoglalását és rátért arra az információhalmazra, amit figyelemfelkeltő sallangnak tekintett. Legelőször egy megmagyarázhatatlan eredetű teremtményt mutatott, amelyet a Tróján lőtt magának egy vadász. Kate azt hitte, hogy sokkot kap, amikor meglátta a másfél méter hosszú, fekete, hatlábú lényt egy lyukkal a közepén függeni egy rúdon. 
– Hogy mikre nem képes az evolúció és a sugárszennyezés? – ámult rajta Stone.
– Többre, mint gondolnád – pislogott a döbbenettől Kate.
– Ki tudja, mekkorára nőtt volna. Az ilyen mutánsoknál nincs korlátozás.
– Nagyra, eléggé elpusztíthatatlanul nagyra – vágta rá Hudson.
– Ja, mint a filmekben – nevette el magát a százados. Kate is így tett, nem azért, mert viccesnek találta a dolgot, egyszerűen csak beletörődött abba, hogy mindennek vége.

***

Maxim egy újabb tökéletesen unalmas nap elé nézett, egészen addig, amíg nem tett nála látogatást Everett őrmester. A tiszt kerek szemmel tanúsította, hogy megtalálta a bizonyítékát, méghozzá a biztonsági felvételekben.
– Látja! – mutatott a képernyőre Everett.
Maxim végignézte, ahogyan Kate kirohant a százados kabinjából, aztán látszólag semmivé foszlott.
– Meghibásodott – jelentette ki az admirális.
– Nem! – emelte fel a hangját Everett. – Kate nem az, akinek mondja magát.
– Takarodjon innen! – ordított rá Maxim.
– Maga vak? Nem látja, hogy mi van az orra előtt? – mondta felháborodva.
– Pontosan tudok róla! – állt fel a székéről Maxim. – Tényleg azt hiszi, nem nyilvánvaló számomra, hogy Perszeusz nem lehetett a Perszeusz? Hogy nem tudom az első naptól fogva, hogy Kate Hudson nem ember? Ön szerint nem tudok a meghamisított jelentésekről, vagy a maga szánalmas viszonyáról Sarah Bow-val?
Everett megdermedt, a torkába görcs állt, a feje elvörösödött, csoda, hogy lélegezni tudott.
– Fogalmam sincs róla, hogy miért építettek egy külön hajót ahhoz, hogy idejuttassák, vagy miért ilyen fontos neki a Minerva, vagy akár Stone, de biztosan tudom, hogy nem ártó szándék vezérli.
– Honnan tudhatná? – jutott szóhoz Everett.
– Mert akkor már nem lennénk itt – jelentette ki Maxim. – Azonban, ha a drágalátos államunk tudomást szerez róla, hogy ki, vagy mi ő valójában, akkor nagyon hamar nagyon negatív kép fog kialakulni benne a népünkről. Ezt mi nem akarjuk.
– Akkor mit akarunk? Ő mit akar? – kérdezte az őrmester.
– Ezt próbálom kibogozni éppen…