Garawa

Száz meg száz év is eltelt azóta, hogy az emberiség először érezhette milyen érzés az igazi szabadság – az Űr szabadsága. Elszakadni a Földtől, az egyetlen helytől a világegyetemben, mely igazán nekünk teremtetett – meghódítani mindent maga körülötte, és elpusztítani magát, mert hiába a technológia, a szellem nagysága, az ember mindent megváltoztathatott maga körül – az életét, a helyét, lassacskán talán még idejét is – de önmagát soha.
És ami természetébe ágyazódott, benne is maradt. Hálát adott mindenki Istennek, Teremtőnek, - ki-ki a magáénak -, mert a végeláthatatlan növekedés és terjeszkedés közepette valahogy béke honolt mindenütt. Ritkaságszámba ment, hogy új, intelligens fajjal találkozott volna bárki – bármerre, az emberiség töretlen arroganciája még azt is elhitette vele, hogy nemcsak a Föld, hanem az egész világegyetem neki van rendelve.
Érdekes, hogy időről-időre előfordultak még diktátorok is itt-ott a nemzetek élén. Ó, igen a nemzetek. Megmaradtak. Hogy miért? Ki tudja. Tény, hogy valahogy mindenki szerette a nyelvet, amin édesanyja először megszólította – és bár sokan szerettek volna csak angol, csak német, csak kínai egyedeket maguk körül – senki sem tudta sem terror, sem béke zászlaja alatt egyesíteni az emberek mindenségét.

A nagyság átka, hogy elhiszed, nem érhet meglepetés. Steril laboratóriumok, legyőzhetetlen hadseregek, mindentől óvó gyógyszerek, fénynél is gyorsabb hajók. Minden megvolt – de valójában minden mögött csak érlelődött az igazság, amivel egyszer – ha csak egy pillanatra is – szembesülnie kellett néhányunknak.
Egy átlagos napon, egy átlagos katonai laboratórium átlagos munkatársai. Péter és Ferenc.
- Nincs kutatás, nincs fejlesztés, nincs itt semmi új.
- De legalább semmi szokványos sem. Minden más, mint akár a központban, akár egy ipari cégnél, ahol eddig dolgoztam.
- Ha itt lettél volna évekkel ezelőtt. A régi időkben, amikor még arról szólt minden, hogy megtaláljuk a frankót, tutit – nem úgy, mint most, amikor nálunk is mindenféle költségvetési kereteket, meg pénzt osztanak be idióták.
- Béke van, mit vársz. Az ember, mint a vírus elszaporodott az űr minden szegletében, és békét kötött Istennel, a kicsi zöldekkel, és lassan talán magával is fog. Azért a Földért kár. – Péter szentimentálisan hitte, hogy az ősi vallások valami módon nagyobb igazságot hordoznak magukban, mint bármi, amiben a Föld elnéptelenedése óta az emberiség hinni mert. – Isten a maga képére teremtett minket, és nekünk adta a Földet. Érthetetlen, hogy okozhattuk a pusztulását. Utazás.
- Mit mondasz? – nézett rá Ferenc monitora mögül, Péter is egy monitorba bámult bambán.
- Nem fogod elhinni – utazás van! – pattant fel Péter ülőhelyéből, amiben egyébként az ebédidőt kivéve gyakorlatilag egész nappalát képes volt eltölteni.
- Mi utazunk? Mutasd!

És Péter megnyomta a digitális és valós világ közötti kapcsot jelentő billentyűt és kinyomtatta a hivatalos üzenetet – alig egy perccel megérkezése után. Az üzenetben a szokásos hivatalos megszólítás, bevezetés, és befejezés mellett egyetlen bekezdés tartalmazta mindazt, amit érdemes volt elolvasni. A központi felügyelőség javaslata szerint jár el az alakulat – és a standard felszerelések, és egységek indítását rendeli el a kérdéses helyszínre. A küldetés időtartama várhatóan 3 hét. A tájékoztatást folyó hó 23-adik napjára rendelem a 12-es tárgyalóterembe 9 órára. Minden további szükséges információ ott kerül közlésre.
Péter lelkendezését Ferenc – az öreg róka, jóval korosabb és megfontoltabb nála – nem akarta megtörni. De benne megmozdult a rutin, amin mit sem koptattak az elmúlt csendesebb évek – miért ilyen gyorsan? 23-adika másnap volt. Általában az eljárás heteket ad az embereknek, hogy felkészüljenek, beszéljenek családjukkal, barátaikkal, vagy egyszerűen csak – lerészegedjenek, ahogy az már szinte illő volt egy távoli feladat végrehajtása előtt.

De ez most más volt. Eljött a másnap reggeli megbeszélés – amin nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy valami nem stimmel. A „minden szükséges információ” ugyanis csak annyit takart, hogy a hajón az indulás után lesz tájékoztatás a pontos helyszínről, a feladatról, egyéb körülményekről. Ráadásul indulás 24 óra múlva. Ez még a csomagolásra sem volt elegendő – de ezúttal a laborosok is a katonák uniform összeállított csomagját kapták – idő helyett, hogy saját holmijukat magukkal hozhatnák. Sőt, nem volt szabad semmilyen személyes tárgyat magukkal vinniük.
Ez az eljárás jócskán leegyszerűsítette mindenki életét. Nem lehetett becsempészni idegen anyagot, fertőzést, de még csak egy tárgyi emléket sem sehonnan egy emberek lakta településre, – ha a küldetés valamiképp „veszélyes” lehetett. De hogy mi veszélyes, és mi nem – azt valahol odafent döntötték el.
Az igazi tájékoztatás megtörtént a hajón. A két laboros, a 10 főnyi űrszemélyzet, és a 30 katona – akik között szintén akadtak szakemberek is – nyugodtan és türelmesen hallgatták a küldetésért felelős vezetőt, aki ezúttal nem katona volt. Megint egy furcsa momentum – miért küldenek egy ilyen csapatot egy fizikus vezénylete alatt?
A küldetés lényegében arról szólt, hogy a hajót az űr egy bizonyos pontjára kellett vinni, majd az egyébként szokványos műszerekkel méréseket végezni – és az eredményekkel visszautazni. A mérések elvégzéséhez a fizikusnak szakasszisztensekre volt szüksége – ezért Péter és Ferenc, valamint a bűnözőktől való védelemre szegődtek hozzájuk a katonák.

A fizikust Henry Garawa-nak hívták. Megelőzte űrkutatásban végzett munkái által legendás híre – mégis nem tűnt többnek harminc évesnél. Bár alig beszélt magyarul, az angol – mint a szakmai nyelv – hidat vert közte és újdonsült asszisztensei közé. A tájékoztatást követően – kérésére- leültek hármasban egy külön helységben kávé mellett ismerkedni.
Henry alapvetően szótlan típus volt, általában csak a szerencséjén múlott, hogy a körülötte lévőket jól kezelte. Most is csak várt, míg Ferenc meg nem törte a csendet.
- Miért vagyunk itt valójában? Úgy értem miért mi? Nyilván megvannak a saját kollégái is.
- Igen. Megvannak. Én akartam így.
- Hogy mi jöjjünk?
- Hogy idegenek jöjjenek. Olyanok, akik – és itt elakadt a szava, nem fejezte be a mondatot, de mintha Ferenc kiolvasni vélte volna az igazat a szeméből.
- Miért megyünk oda? – kérdezte Péter, utalva az űrkutatás alapvető tulajdonságára – szinte közelébe sem kell menni semmihez ahhoz, hogy alaposan megvizsgálják.
- Mert onnan nézve mást fogunk látni, mint bárhonnan máshonnan.
- Mit?
- Hát ezért megyünk oda.
- Van családja, doktor? – kezdett bizalmaskodni Ferenc, érezve, hogy Henrynek valójában ilyen szándéka volt a beszélgetéssel.
- Van. Feleségem, két gyermekem. Lányok. Kényeztetnek, ha otthon lehetek velük.
- De persze ez nem gyakori.
- Kinél az?

Szó – szót követett, oldódott a hangulat. Mindenkinek külön szálláshelye volt a hajón, és mikor a beszélgetés végeztével ki-ki megtalálta saját fekhelyét – kialakultak a szokásos kis beszélgető – szórakozó társaságok.
Ferenchez Péter nyitott be elsőnek, és szokásos fiatalos hevével látott neki a dumának:
- Ezen a küldetésen nincs nő – nincs szex.
- Hát, ezt baszhatjuk.
- A szexet?
- Az egész küldetést.
- Nem értelek. Most megint mi van? Elvégre nem csücsülünk otthon, nem?
- De. Persze. Jól elleszünk. Ugyanazt a szart fogjuk rágni itt is, csak közben néha majd megdobnak az űrviharok, amik nem léteznek.
- Nem vagy te életunt egy kissé?
- Szerinted öcsi miért kellettünk mi ennek a zseninek? – Az „öcsi” szót Ferenc egyértelműen akkor használta, ha ideges volt. Még Pétert is jobban tisztelte annál, hogy normális hangulatában így szólítsa.
- Nem tudom. Talán, mert olyan tapasztalatunk van, ami...
- Nincs nekünk semmink. – szakította félbe Ferenc. – Ráadásul nem vagyunk angolok. Mindig angolokat választanak, ha valami fontos van – és most az van, különben nem ez a zseni bogárka vezetne minket a semmibe. És egyáltalán miért kellett az egészet rábízni?
- Akkor szerinted, mi van?

- A küldetés fontos. Nyilvánvalóan csak Henry tud róla mindent. Mindenki jónak tűnik a maga területén, aki itt van. A küldetés fontos. Miért idegenekkel? Miért velünk? Szerintem nem tudunk semmit, amitől különlegesek lennénk. Inkább éppen az, hogy nem tudjuk, miről van szó. Olyanok kellettek neki, akik nem tudják, mire vállalkoznak, csak mennek előre, mint a birkák – még örülnek is neki, ha akár életük árán megszerezhetik az eredményeit.
- Igen, idegenek kellettek. – lépett be Henry a helységbe. Valószínűleg volt némi kockázat belépésében – vagyis abban, hogy érteni vélte, mit beszél a magyar duó saját nyelvén. – De nem azért kellettek idegenek, amire ti gondoltok. Nem áldozatokra van szükségem, és senkinek sem kell az életét adnia. Azért kellettetek ti, mert tiszta lappal akartam indulni. – a srácok kérdő tekintetétől immár feszélyezettebben, de egyre őszintébben folytatta. – Ti bíztok bennem, mert nem ismeritek a felfedezésemet, amitől mindenki más otthon elfordult tőlem. De legalábbis kételkedett.
- Azért megyünk, hogy bebizonyítsuk?
- Azért megyünk, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz. Legyen elég ennyi. Egyelőre. Esküszöm, őszinte vagyok. Egyszerű mérések az egész, semmi más. De nem akartam előítéleteket hagyni egyetlen munkatársamban sem. Nincs kockázat. Megyünk, jövünk.
- Akkor, ha már mindenki jól megnézte a szobámat, akár mehetnénk végre enni is – fejezte be szkepticizmusával Ferenc a beszélgetést.

A háromhetes küldetésből praktikusan egy hét volt az oda, egy másik hét a vissza útra tervezve. Bár a tervben leírt mérések mindössze órákat vettek igénybe, mégis bőrére volt eresztve az időzítés. Ezen nem lepődött meg senki – a tudományos alaposság, megfontoltság mindig jelentős időtartalékok tervezését igényelte.
Már négy napja úton voltak – a hajó teljesítményének, sebességének a szokott 70%-át kihasználva, amikor feltűnt a közelükben egy másik hajó. Kellemes meglepetésnek indult, mert bár az űrnek ez a része általában teljesen elhagyatott, és ez okot adott volna a gyanakvásra, de mindenki örömmel nyugtázta, hogy végre történik valami.
- Krionok – szólalt meg a pilótafülkében az űrszemélyzet vezetője.
Mivel a társaság többi része hallgatott, a pilóta levonta a logikus következtetést – a többiek nem tudják, miről van szó. Egy hátravetett mondattal elintézte őket: - Nem túl tudományosan szólva szarban vagyunk, de öt perc alatt megoldjuk.

Valóban nem volt nagy a probléma. A krionok földön kívüliek voltak, egyike a kevés értelmes fajnak, akikkel összefutottunk, de rossz szándékúak. Az emberiség fejlettebb technológiája, és jóval nagyobb szaporulata mindig is kordában tartotta őket – de egyedileg időről-időre elkövettek bűncselekményeket. A hajójuk is jóval alulmaradt a csapat első osztályú kutatóhajójánál, mindössze annyit kellett tennie a pilótának, hogy emeli a sebességet.

Henry javaslatára egy időre irányt változtattak. Szerinte nem ártott az óvatosság – ne tudja senki, hogy merrefelé tartanak. Amint elhagyták a krionok által feltételezhetően belátható távolságot – ismét a helyes irányba álltak. Egy napra jártak a céltól, amikor Henry bevette magát a pilótafülkébe – és ki sem mozdult onnan. A pilóta mellett csak leste a néma monitorokat, figyelte az űr fekete csendjét, és míg a többiek játszva kergették az időt, ő lázasan figyelte a semmit. Óráról-órára arra kérte a pilótát, hogy lassítson – óvatosan közelítse a célt, még ha az ezer meg ezer kilométerekre volt is.

A társaságból Péter is kivált egy időre, barangolt a hajón. Észrevette, hogy Henry nyitva hagyta szobája ajtaját – fiatalos kíváncsiságának engedve (és tudva, hogy valami rejtélyes megszállottság uralkodik Henryn, ami nyilván a pilótafülkében tartja) ahelyett, hogy egyszerűen becsukta volna az ajtót, benyitott, és szétnézett odabent. Henry ugyanolyan standard holmikat kapott, mint mindenki – az egész szoba épp olyan kiábrándító volt, mint maga az egyre untatóbb küldetés. Péter egy pislantást vetett még a műszerekre, ruhákra, amikor megakadt a tekintete az egyik táskán – pontosabban a táska nyitott zsebéből kilógó kis papír sarkára. Láthatóan jó minőségű papír volt, egy kép, egy fotó, amit hanyagul raktak vissza, és így felhívta magára a figyelmet.
Meg sem próbált ellenállni kíváncsiságának, egyetlen óvatos, de határozott mozdulattal kirántotta a képet, megnézte, és émelygéssel teli fanyar arcot vágott rá. Döntenie kellett, mit kezdjen azzal, amit látott, de nehezére esett a kellemetlenség – elindult, hogy megossza Ferenccel felfedezését. Ferenc a katonákkal kártyázott (már két napja).
- Lenne itt egy fontos megbeszélni való, csatlakoznál hozzám?
- Muszáj?
- Szerintem érdekelni fog.
- És minket nem?! – horkant fel az egyik barátságtalanabb katona.
- Tudományos jellegű. Nem hiszem.
- Rendben, jövök, egy perc.
A folyosón a szobájuk felé sétálva Péter elmondta mit látott.
- Értem.
- Nem, azt hiszem, nem érted.
- Láttál egy képet nála egy meztelen 10 év körüli fiúról. Van családja, nem?! Mondjuk, én nem épp ilyen képeket szoktam róluk őrizgetni, de hát ki tudja.
- Lányai vannak.
- Igen. Hm. Szóval egy perverz kis csodabogárral van dolgunk. Na és? Tedd magad túl rajta – lehet, hogy nem szimpatikus, nem tisztességes, de az ő dolga.
- Istennel majd elszámol érte. Rendesen megszállott lehet, hogy becsempészte a képet, hiszen nem lehetne nálunk semmi személyes.
- Jaj öcsi, hagyd ezt. A tököm ki van vele, amikor ilyen vagy. Most kezdjünk imádkozni a lelkéért?
- Undorító.

Ferenc gyerekesnek tartotta Péter ilyen erős felháborodását. Őt is zavarta a dolog, de a munkatársaival mindig következetesen józanul bánt – és jól megtanulta, hogy felesleges a magánéletből fakadó érzelmeket belekeverni a munkájába, mi több, biztosan tudta, hogy ő mindig, minden körülmények között meg tudja őrizni józanságát, hidegvérét.
A hajó közben lassacskán olyan közel került a célterülethez, hogy a műszerek már érzékelték az ott jelenlévő objektumokat. Többek között egy kisbolygót, helyesebben egy levegőtlen sziklát, ami alig volt százszor nagyobb, mint a hajó.
Eltelt még egy óra, és már szabad szemmel is látható volt az égitest. Szabálytalan volt, épp csak emlékeztetett egy gömbre – nem volt rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy nem mozgott. Ez Henrynek rögtön feltűnt, és mikor a többiek kétkedve kérdezgették, hogy ide meg minek jöttünk, azt válaszolta, hogy csodálatos, amit látunk. Aztán intett, és a hajó megállt, tartotta helyzetét a sziklához képest.
- És most szétnézünk.
- Jöhetnek a mérések? – kérdezte Ferenc.
- Igen. A következő irányokba kell szétnéznünk. Távolságellenőrzés öt másodpercenként. Viszonyítási alap a szikla. Legyetek gyorsak és pontosak. – Henry papírokat nyújtott át Ferencnek.
- Mi van ezekben az irányokban?
- Fekete lyukak. Mindenfelé körbe. A koordináták pontosak – ha mégsem, akkor elkéstünk.
- Oké, kezdjük!

Péter és Ferenc nekiláttak az érdemi munkának, és közben morogtak magukban, hogy mi is lehet ez az egész. Negyedóra sem telt bele, mikor Henry megjelent mögöttük, és éhezve felfedezésének igazolását olvasni kezdte az eredményeket. Ferenc és Péter is ezt tették, és közben figyelték az egyre izgatottabb angolt – aki nem bírta cérnával, és magától szólalt meg magyarázatot adva mindenre:
- A világ mozgásban van. A galaxisban minden, égitestek, por, fény, még a hatalmas erejű fekete lyukak is változtatják a helyüket. És néha egy-kettő közülük mintha egy pont felé tartana. Ez veszélyes, mert ha találkoznak, akkor az amúgy is rendkívüli gravitációs erejük megsokszorozódik, és a környezetük összeomlik beléjük – elindítva egy megállíthatatlan folyamatot.
- De mi vagy ötvenet figyelünk innen, és nem mozdulnak. – mondta Péter.
- De igen. Csak mi nem látjuk, mert mind felénk jönnek. Elnyelik a fényt – csak hozzánk képest oldalirányú mozgást tudunk érzékelni a legjobb műszereinkkel is, ezért nem látunk mozgást – javította ki Ferenc.
- Így van. – helyeselt Henry. – De az igazán furcsa nem ez. A fekete lyukak elindulnak egy pont felé – aztán egy idő múlva következetesen egyszerre eltérnek eredeti irányuktól. Hirtelen teszik, és egyszerre. Senki sem érti, hogy miért – sőt, nem hiszik, hogy így van. Nem tudom, meddig tartanak felénk, azt sem, hogy miért fognak megállni. Évek óta figyelem a jelenséget, többször észrevettem már ilyet, de még soha nem sikerült előre megjósolnom, és időben a középpontra érnem. Most igen. Sietnünk kellett, mert lehet, hogy egy-két percig tart csak, de lehet, hogy napokig. Azért jöttünk ide, mert innen egyértelműen megbizonyosodhattunk az igazamról.

- És most, megyünk tovább?
- Várjuk meg, míg befejeződik. – lelkendezett Péter.
- Nem lehet. Ha ez most mégsem ér véget, és közelebb érnek, akkor többé nem leszünk képesek moccanni sem tőle. – fogta vissza őt Ferenc, a tapasztalt szakember óvatosságával.
- Messze vannak.
- De gyorsulhatnak is.
- Kár vitatkozni, - fejezte be a vitát Henry – nem maradunk. Felesleges kockázat lenne, ennyi nekem elég. Mehetünk haza.
- Józan belátás egy pedofil csodabogártól, nem is rossz. – szólalt meg magyarul Péter, aki nem bírta csalódottságát magában tartani.
- Mit mondtál? – Henrynek feltűnt egy szó Péter mondatában, de megpróbálta palástolni zavarát.
- Semmit, csak, hogy mehetünk haza.
Azzal, Péterrel az élen, - aki most érthetően menekült a kellemetlen helyzetből – átmentek mind a pilótához, és közölték vele, hogy indulhatnak vissza. A pilóta nem reagált, fel sem nézett, csak bámult ki az ablakon.
- Ott, látjátok?
- Mit?
- Azokat a közeledő felhőszerű árnyakat?

Valóban, az ablakon kitekintve, mintha szellemeket láttak volna a szikla felől nagyon gyorsan közeledni. Alig eszméltek, és néhány másodperc múlva az árnyak elszálltak a hajó alatt és ekkor hatalmas robaj hallatszott a hajó hátulja felől, beleremegett minden körülöttük, majd hirtelen csend lett. A pilóta szinte tudatalatti reflextől vezérelve a mikrofon gombjához nyúlt és belekiabálta, hogy vészhelyzet, ismeretlen látogatókat kaptunk.
Ezután a csapat minden katonatagja felpattant, fegyveréhez nyúlt, és a pilótára hallgatva a gép hátuljába igyekezett, a raktér ajtajához. A műszerek nem érzékeltek mozgást, mégis érezni vélték, hogy az ajtó mögött ott vannak az idegen látogatók. A katonák élesítették fegyvereiket és megcélozták az ajtót.
Henry, Péter és Ferenc is odaértek, Henryvel az élen. Percek teltek el néma csendben, mindenki várta, mi történik. Henry vette a bátorságot először, hogy megszólaljon:
- Szerintem, tőlünk várják, hogy kinyissuk az ajtót.
- Akkor nyissa ki. Mindenki kész?
- Kész.

Henry kinyitotta az ajtót, az alaktalan, fényes szellemképek ott lebegtek előttük a másik helységben, és furcsa, idegesítő hangot hallattak – amit az egyik katona valószínűleg agresszív jelnek foghatott fel, mert lőni készült – és ettől a következő pillanatban minden megváltozott.
Mindenki, aki fegyvert tartott kezében, egy szempillantás alatt vörös folyadékká vált, és szétloccsant a padlón. Vér és bűz terített be mindent. Minden katona halott volt, mindenki más élt és futásnak eredt mindenfelé.
Egyedül Henry maradt a helységben, bokáig állva a szennyben. Nem mozdult. Érteni vélte, hogy csak a veszélyt jelentő katonákkal bántak el így az idegenek. Egy árny közeledett felé, ő nem mozdult továbbra sem. Az árny odaért hozzá, de nem állt meg, körbevette, és átjárta. Így álltak – és Henry hallgatott. Az árnnyal együtt – most értette őket. Hallotta a hangjukat, és szólni tudott hozzájuk.
Közben a személyzet körében kezdett csitulni a pánik, lassacskán mindenki egy helyen, a pilótafülkében gyűlt össze. Kivéve Pétert és Ferencet – ők együtt maradtak, ezúttal Péter szobájában, mert az, közelebb esett a raktárhoz. Némán rakosgatták felszerelésük darabjait, magukban azon gondolkodva, hogy mit tegyenek most.
Henry nem esett pánikba. Állt nyugodtan, és hallgatta az idegen hangját. Kérdéseket is feltett, kimerítő válaszokat kapott rájuk. A kommunikáció megnyugtatta, és mindent megértett.

Eközben Péter szobájában Ferenc kifakadt:
- Mondtam, hogy az a geci áldozati bárányoknak tart minket, ezért kellettünk mi. Még hogy nem hittek neki. A tetű kis angol.
- Mit is várhatunk egy beteges, aberrált, pedofil baromtól. Mi legyen most?
- Mindenki meg fog halni – ezek kinyírnak minket. Nincs értelme menekülni, harcolni kell. Az űrhajó fegyverzetét használhatnánk. A szikla nagy, de érdemes megpróbálni. Ha az megvan, talán megússzuk.
- Henry ott maradt. Nem halt meg ő sem, de ott maradt. Miért?
- Szerintem nagyon is tudja, mit csinál. Nem bízom benne. Nem érdekel, mit pofázik a bizalmatlan kollégáiról, nekem csak egy gátlástalan, őrült tudós.
- Menjünk vissza, nézzük meg! Ha meg akarnának ölni, elkaphattak volna egyszerre a többiekkel.
- Rendben, menjünk, de ami engem illet, legszívesebben kitekerném a nyakát.
Visszamentek a raktárhoz. Henry ott állt, árnyak sehol. Péter és Ferenc óvatosan beléptek és figyeltek. Henry rájuk nézett és mosolygott. Nem mozdult, csak beszélni kezdett hozzájuk:
- Ők is élők, mint mi. Csodálatos szellemi erők birtokában vannak, amiket arra szántak, hogy kordában tartsák a galaxis mozgásait. Ők mozgatják a fekete lyukakat, és segítségükkel minden mást. Mi az utazásinkkal sok munkát adunk nekik. Minden térugrás, fénysebesség áthaladás megzavarja a galaxis harmóniáját, és ezt nekik kell rendbe tenni, különben szétesne minden egy szempillantás alatt.

- Megölték a katonákat!
- Mert fenyegették őket.
- Akkor tűnjünk el innen, irány haza, de gyorsan.
- Hát nem értitek? Mi vagyunk a veszély.
- A katonák voltak veszélyesek, nem mi.
- Az egész emberiség jelent veszélyt! Mit gondoltok, mi történne, ha elmondanánk otthon, hogy a galaxist szellemi lények tartják össze, akik ilyen sziklákon élnek, és hatalmukban áll az anyagi formákat megváltoztatni. Mit tennének? Tovább kutakodnának és fegyvert, hatalmat kovácsolnának mindebből, tönkretennék a galaxist, ahogy a Földet is tönkretették.
- Akkor nem mondunk semmit otthon, csak menjünk már! – könyörgött Péter, akit kétségbe ejtett félelme, hogy soha többé nem térhet haza. Halk morajlás hallatszott, majd megszólalt a pilóta a mikrofonon keresztül:
- Itt vannak a krionok! Megtámadtak minket!
- Hogy érhettek ide ilyen gyorsan? – kétkedett Ferenc.
- Ők segítettek nekik. – szólalt meg halkan Henry. – Ha az árnyak elpusztítanának minket, akkor az emberek vizsgálódnának. De ha egy krion csapat meggyilkol és kirabol minket, akkor nyugodtak lesznek – érteni fogják mi történt. A krionok pedig elég ostobák ahhoz, hogy ne vegyék észre, milyen jelentősége van mindannak, amit itt találtak.
- Ez nem lehet igaz, én kilövöm azt a sziklát, és téged is te szemét! – kiáltotta Péter, és egy hegyes alakú műszert döfött Henry mellkasába. Henry összeesett, utolsó leheletével még egy mondatot formált:
- Mi vagyunk a veszély a világra!

Ferenc és Péter átrohantak a pilótafülkébe, ahol a személyzet izgalomban várta, mi fog történni. A pilóta próbált meglógni a krionok elől, de a hajó alig mozdult.
- Az árnyak tartanak itt minket – először a sziklát kell kilőni, baszd meg! – üvöltött Ferenc.
- Fordulj arra, és tűz!
A pilóta egy hirtelen mozdulattal visszafordította a hajót a szikla felé és célzott. Robbanás hallatszott. A krion hajó előbb lőtt, mint ők. Hajójuk darabokra hullott. A krionok a tőlük megszokott sietséggel összeszedték az űrből a roncsok érdemes részeit, és eltűntek a messzeségben.