Kurtafa - 4

13.
Yeti tehát az erdő mélyére elvonulva megkezdte negyvennapos meditációval egybekötött tisztítókúráját A faluban suttogni kezdtek, hogy elvitte a Yetit az ördög, mert egyszerre csak nyoma veszett. Se híre, se hamva. Irmát hiába is kérdezgették, csak a fejét rázva széttárta a karjait és nem mondott semmit.
Már, jó két hete is elmúlt, hogy ég és föld között kuksolt a treplin és várta a megvilágosodást. Imi szorgalmasan hordta neki a napi adag kecsketúrót és a friss forrásvizet. Lassan igencsak nehézzé vált a megközelítése, mert a kis és nagy dolgát végezve igencsak körbepotyogtatta a z oszlop környékét ürülékével, mely penetráns bűzt árasztó aknazárként távol tartott tőle minden élőlényt. Imi is visszatartott lélegzettel lépkedett a szarkupacokon át, hogy rákösse a leengedett kötéldarabra a napi menázsi' adagot.
A faluban lassan napirendre tértek Yeti eltűnése fölött. Hanem azért nem süppedtek egészen vissza a tespedésbe! Erről a sors keze gondoskodott. Egyik délelőtt hangoskodás zaja verte fel a környéket.
A verőfényes napsütésben egy kisebb csoport poroszkált a Kókányfalvi úton Kurtafa felé. A csoportot egy inas, gúnárnyakú, fején malomkerék-nagyságú kalapot viselő, nagy bajszú cigányember vezette. Hosszúszárú fekete bő gatyája lobogott a szélben. Hófehér ingének gallérja nyakán kihajtva. Bő újja ugyancsak leffegett, mint a győzelmi zászló. Fekete mellényének zsebéből ezüst zsebóra lánca fityegett elő kevélyen.
Mögötte két tizenéves cigánygyereke lépkedett peckesen. Olyanok, mint két tojás. Azt hihetné az ember, hogy ikrek. Mellettük egy csodaszép hosszú, vállígérő fekete hajú Madonna szépségű cigányleány kézen fogva vezet egy 9 –10 éves forma kis cigánylánykát. Mint a cigányoknál szokás, nagy hanggal trécselve vonulnak be a faluba. Szokása szerint a házelőtti pletykapadon üldögélő Gusztibácsinak igencsak elkerekedik a szeme ezen a nagy jövés-menésen és meglepetésében, se köpni, se nyelni nem tudván, ráharap a csutora szárára. Aztán jobbra sercint, balra sercint és rájuk köszön: – Agyonazisten!
A cigánykaraván hirtelen megáll, az öreg cigány lekapja kalapját és meghajolva egy pukedlit vágva, visszaköszön. – hej, Devla! Szokeresz a vakeresz tata?– Gusztiban megáll az ütő. Belészorul a szó egy pillanatra, és némán tátog, mint a sült hal. A cigány még egyszer rákérdez.
– Szokeresz, a’ vakeresz, he? Tudod, e hun laknak a Kukucsáék? Merthogy odamennénk.
Guszti a fejével int jobbra, szembe, előre… Hang nem jön ki a torkán a meglepetéstől. De, hiszen ezek a Kácsa cigány pereputtyai! Te jó ég! És már, már szóra nyitná száját, amikor a szomszéd házból a beszédfoszlányokat hallva Imi lép ki és elrikkantja magát.
– Idesapám! Megjöttek a cigányok…
– Hányan vannak?–kiáltott ki a budiról Imrebácsi. Mire Imre így kurjant vissza: –atya-gatya, nem is tudom, vannak vagy nyócan', háromig elszámoltam, de még a másik kezemen is van három ujjamra való… gyűjjék’ kend, nézze meg őket! Biztos valami tollas, vagy rongyoscigányok ezek, he?
Erre az öreg cigány erre mán felkapva a vizet így replikázik.
– Ó, hogy a Devla rúgjon meg te magyar ember! Rongyos a te segedden a gatya, te anyaszomorító! Nem látod, hogy becsületes cigányember látogatott el ebbe a világvégi porfészekbe! Na, hun laknak a vőmék, te bibas'?
– Ki a te vőd, te cigányember?  –kérdezi Imre és fenyegetően megindul a betolakodók felé, hatalmas lapáttenyerét pofonosztásra emelve. Ebben a pillanatban Benő kisteherautója fékez mellettük. Kiugrik a sofőrülésből és felnyalábolja, hatalmas karjai, közé szorítja az egész retyerutyát. Mikor kibontakoznak az ölelkezésből így fedi őket: –ej, hát hiába vártam magukat az állomáson? Elindultak gyalog! Tudták, hogy kimegyek maguk elé az állomásra, apám!
– Meglepetésnek szántuk fiam…–sunyított sandán felfelé pislogva a termetes Benőre az öreg cigány hatalmas harcsabajsza alól köpve felé a szavakat.
– Sikerült. Gyerünk, az ott a házunk! Aló’ mars, utánam!
A Kukucska portán Panka ölelésre kitárt karjaiba futottak a cigánypurdék. Úgy csüngtek nővérükön, mint gyümölcs a fán. Miután kibontakoztak egymásból édesapját ölelte át és így fedte.
– Ejnye-ejnye, édesapám, hát mér kellett így felverni az egész falut? Úgy vonultak végig rajta mintha búcsúba jönnének!
– Ne törődj velük leányom! Legalább egy kis élet költözik be velünk ebbe a kihalt porfészekbe! Láttad vóna az öregembert ott a padon. Az hittem amikor meglátott bennünket, hogy ámulatában lenyeli a csutoraszárat! Ki is csődült a jöttünkre a fél falu.
– Kit láttak még?
– Hát egy nagy mamlaszt és kifújt. Gondolom a falu másik fele meg benn, van a házukban?
– Jól gondolja édesapám. Áronbácsiék pedig benn vannak a házukban. Ezzel kész is a leltár. Még az Irma hiányzik, mert ő dolgozni van. Valakinek csak dolgoznia is kell, nemigaz. Na, de ne szaporítsuk a szót, kerüljenek beljebb!–terelte be Panka a csapatot.
A gyerekek éhes farkasokként estek neki a finom kecskesajtnak, zsendicének, finom, friss kenyérlángosnak. Benő és Vendel pedig komótosan falatozva hangtalanul nézegették egymást. Aztán Vendel szólalt meg elsőre.
– Fiam, jól meggondoltátok ezt a meghívást?
– Apuka, ez a falu félig lakatlan. Életet kell belé vernünk. Úgy kellenek ide a telepesek, mint egy falat kenyér! Már ki is néztem kendteknek két házat. Egyik lenne a maguké, a másik meg a bábié és a mámié! Merthogy őket is hozniuk kell magukkal, ha letelepedni akarnak itten!
Az öreg kézhátával megtörölve hatalmas lecsüngő konya' bajszát elmerengett kicsit, majd hirtelen rávágta.
– Akkor mán nézzünk egy másik, üres házat a Náncsiéknak is! He, Pancsikám, mi lenne, ha a nővéredékét is hoznánk magunkkal? Hagy legyen együtt a család!
– Édesapám beletanátt' a gondolatom közepibe! Nagyon is jó lenne, ha velünk lennének a Náncsiék is, legalább átadná a tapasztalatait, ha meglesz a kis trónörökös, hiszen neki már nagy gyakorlata van a csecsemőgondozásba hét gyerek után.
– Azt hiszem ezzel be is áll az egyensúly a faluban.–vetette közbe Benő.– Három ház a cigányoké, három a magyaroké egy meg a Yetiéké…
– Még mindig a magyarok felé billeg a mérleg fiam.
– De a lélekszámban már igencsak felülmúljuk őket apám! Gondoljon csak bele: ők vannak nyócan', mi meg, ha meglesz a kis trónörökös, akkor a Náncsiékkal együtt leszünk éppen huszonegyen.
– Igazad van fiam! Nem is jönnénk mi ide csak úgy egyszál magunkban. Jobban érzi magát az ember az övéi között. Nagyobb a biztonságérzete, nem igaz, he? Aztán mi van abban a pocakban Pancsikám?
– Ki lenne, Édesapám, természetesen egy nagy legény!
– Ó, Devla! Egy kis tökös gyerekecske! Köszönöm neked cigányok istene! – fordította az ég felé tekintetét Vendel, lelki szemeivel a Jóistent keresve, majd az előtte levő teli bögre golyhóit lehúzva megrázkódott és hirtelen visszazökkent a komor valóságba.
– Mi vót ebbe, ecet tán?
– Golyhói apám! Az Imre találmánya: kukoricabor… ezt itták az inkák is Délamerikában.
– Essen beléjük a moly! Jobbat nem tudtak kitanáni'? Lehetne kicsit édesebb is!
– Van ennél ütősebb is, a Gusztinak! Majd megtapasztalja, az úgy fejbe vágja az embert, mint Bacsó a marhát!
– Nahát! Már csak ezért is érdemes volt zötykölődnünk azon a vonaton, hogy ilyen nedűvel múlassuk az időt. Nem mondom, a második göbre… akarom mondani, bögre után, nem is olyan rossz ez, he!
– Este által' viszem magát az öreghez! Annál vannak az eladó üres házak kulcsai. Megnézzük őket. Kiválassza, ami tetszik. Én megalkudok majd rájuk, maguk meg csak jönnek, ha szólok.
Ebben maradtak. A gyerekek ebéd után kimentek a rétre futkározni, a patakot, Büdöstavat felderíteni. Megmártózni benne, csukafejest ugrani az ebihalaktól hemzsegő meleg vízbe.
Délután pedig Benő és Vendel általmentek a Gusztihoz. Guszti leakasztotta a veranda tartóoszlopáról a kulcskarikát és elindultak háztűznézőbe.
Ki is választották a három megfelelő házat. Már csak Benőnek meg kell egyeznie a tulajdonosokkal és nyélbe ütni a vásárlást. Aztán lehet hurcolkodni. A mustra után átmentek vizitálni Imréékhez. Ott aztán belehúztak a vonóba. Imre kecsketúróból és medvehagymából készített körözöttel kedveskedett a vendégeknek. Majd előkerült az elmaradhatatlan kecskesajt is. Erre aztán inni kellett. Torok nem maradhatott szárazon.
Mit mondjak? A Guszti által hozott nova, meg az Imre golyhóija az Áronék lófingató pájinkájával igencsak magasokra izzította a kedélyeket. Még az ünnepélyes és három lepést tartó iparos, Ármin is felengedett a végére. Az éjszakába nyúló ismerkedésnek a végén elénekelték Vendel nótáját, hogy azt mondja, hogy: „… fejik a fekete kecskét, verik a barna menyecskét…” majd két kanalat kért Vendel és eljárta a kanáltáncot. Miközben jobb kezében a kanalkat összeütögetve verte a ritmust, a másik tenyerével a csizmaszárát csapkodva eljárta az ugrálóst. Közben ajkáról szállt a nóta az ég felé. „… hely Rigó, Rigó, sárga csikó! Elittuk a ló árát! Jaj, Rigó, sárga csikó, az asszony látja a kárát!”
Most már aztán a magyarok sem akartak szégyenben maradni és eljárták a Tápéi darudöbögőst, majd Összekapaszkodva elindultak a kecskeólhoz szerenádot adni Giziéknek. Ott meg úgy istenigazából eljárták a kecsketáncot.
„Táncolj kecske, ne állj meg,
Mert az isten nem ver meg!
Kukorica csucsuka,
Rázkolódjál meg Málicska!
Ez a leány kicsike,
Szökik, mint egy kiskecske!
De a legény nem hagyja,
A bugyiját lehúzza!…”
Mikor ezzel megvoltak, akkor még egy kupica lófingatóval megerősítették az öntudatukat és elhúzva kecskeól ajtaján a riglit bevonultak a kecskék közé. Letették középre a pájinkás butykost, és körbetáncolva rákezdték, hogy aszongya, hogy:
”...A kecskének, nagy szakálla van!
Anyósomnak, nagy pofája van!
Rusnya állat mind a kettő!
Verje meg a jeges eső!…”
Befejezésül érzékeny, cuppanós csókot nyomtak egyenként a szeretett kecskék szakállas pofájára és lecsusszanva melléjük az alomszalmára mély, részeg kómába esve bele horkolták a nagyvilágba a magyar-cigány barátságot.
14.
Azon a hajnalon hiába erőlködött a falu két szem kakasa, kukorékolásukkal sehogyan sem tudtak életet verni a kecskeólban szunnyadókba. Úgy nyócóra felé Imrebácsi ébredt elsőnek. Kicammogott a kerekes kúthoz és felhúzva egy vödör jéghideg kútvizet belenyomta a fejét nyakig. Aztán kihúzva belőle prüszkölve fröcskölte szét ősz sörényéből a vizet. Miután magához tér kissé, beballagott a kamrába és kihozott egy vödör hideg zsendicét. Az ajkaihoz emelte és lehúzott belőle egy literre valót. Ettől kezdett kitisztulni az öntudata. Lassan felszállt a mámor köde, mely tegnap este igencsak rátelepedett az agyára. Fogta a maradék zsendicét', beballagott vele a kecskeólba.
A többiek éppen ébredeztek mély kómájukból. Guszti kezébe adta a vedret, amit az mohón meghúzott, majd továbbadta Vendelnek, elvégre mégiscsak ő itten a vendég. Mire körbejárt a veder, ki is űrült annak gyomorerősítő tartalma, a friss, hideg zsendice. Aztán feltápászkodva elindultak a kúthoz. Imi felhúzott egy-egy rocska jéghideg kútvizet és egyenként megmosakodván benne, lemosták magukról a tegnapi gyalázatot.
Míg tartott a mosakodás Imre kiadta az ukázt Imi fiának.
– Imikém, he, ugorgyá' mán át az Árminékhoz kapkodjál össze egy tucat tojást! Összeütök egy szalonnás, gombás tojást früstökre. Így is lett. Percek múlva megjelent Imi a kalapjába gyűjtött tojásokkal. Imrebácsi pedig nekiállt a tojásrántotta elkészítésének. Reggeli előtt a kutyaharapást szőrivel elmélet alapján felhajtottak egy-egy decinyit az Árminék adta kertészaggató szilvapájinkából és nekiálltak a früstöknek.
Miután végeztek az evéssel előkerült a golyhói. Most azonban már csak az illúzió és a szokás kedvéért mértékkel iszogattak. Guszti sandán vizslatta Vendelt, majd megszólalt.
– Idefigyelj testvérem, he, nem vagy te a Kácsa cigánynak a rokona, merthogy nagyon is arra hajazol?
– De, biza’, az lennék: Kácsa Vendel a becsületes nevem.
– A kacska Kácsának lennél a fia?
– Hát ki másnak, na meg a Trézsinek, a máminak.
– Atya, gatya, de kicsi a világ! He, én meg egy padban ültem az elemiben az apáddal!
– Keed’ is Geszterédi?
– A hát! Minden rendes ember Geszterédi vagy Penészleki!
– Akkor hát? – nézett az öregre döbbenten Vendel.– Az öreg rágva egyet a pipacsutorán hegyeset sercintve a kövezetre kibökte.
– Akkor csak két ház van eladó!
– Na, de Gusztibátyám, nem így egyeztünk meg tegnap! Nem állja a szavát keed'?
– Az én másik házam nem eladó!
– Hanem?
– Ajándokba' adom az én Kacskakácsa komámnak! Nem gondoljátok tán, hogy kereskedek rajtuk. Punk-tum! Vita lezárva ővik', a másik házam! –ezzel összeölelkeztek és cuppanós ajakcsókot váltottak egymással, mint az a testvérek között szokás. Ezzel asztalt bontottak és ment ki-ki a dolgára.
Hazatérve Benőéhez a gyerekek azzal fogadták Vendelt, hogy menne ki velük az erdőbe gombászni. Az öreg ráállt és kis kosárkáikat a karjukra véve elindultak gombászni. Amint egyre feljebb és beljebb haladtak az erdőbe csak ámultak és bámultak ennyi szépség láttán. A gyerekek egyik kezükkel a szamócákat tömték szájaikba, másikkal meg a gombákat szedegették. Egy kies tisztásra érve leültek pihenőt tartani. Vendel magaköré gyűjtötte őket és mesélni kezdett.
– Amikor még a messzi Indiában élt a lovári, teknővájó cigányok népe, akkor volt ránk jó világ! Abban az áldott országban örökké sütött a cigányokra isten áldott napja. Nem kellett nekünk fűteni, sosem volt ott tél, csak nyár. Milliom egy virágillatozott, pompázott a réteken. Csak le kellett értük hajolnunk és máris fontuk a nyakba akasztható virágfüzéreket. Bevittük a hindu templomokba és eladtuk a hinduknak, tegyék áldozati ajándékul az isteneik elé. Hálistennek annyi istenük volt, mint égen a csillag. Soha nem fogytak ki belőlük.
Miután eladtuk a virágfüzéreket nem volt más dolgunk, csak heverészni a hencsereken, cicerézni az asszonyainkkal, lányainkkal és várni az ebédet. De azért voltak ennél komolyabb dolgok is. Volt, hogy hónapokra elvonultunk egy-egy nyárfásba és ezerszám gyártottuk a tekenőket, fatányérokat, evőeszközöket. És amikor készen lettünk befogtunk egy-két kóborló szent tehenet a szekér elé és befuvaroztuk az árút Delhibe, a Chandi Chakra, a Nagypiacra. Rengeteg pénzt kaptunk érette és az aranyutcában gyönyörű karkötőket, függőket, kösöntyűket vettünk az asszonyainkra belőle. Úgy éltünk ott, mint egy megbecsült tisztes iparos réteg. Mert ugye voltak közöttünk bognárok, kovácsok és vályogvetők is. A cigány mindenhez értett.
– Történt egyszer, hogy a vajdának született egy gyönyörűségesen szép lánya. Hetedhét országban híre ment a szépségének. Eljutott a maharadzsához, Abdullahhoz is a híre. A maharadzsa magához rendelte őket, de a vajda visszaüzent, hogy a cigányoknál az a módi járja, hogy a kérő jön lánynézőbe hozzájuk, nem fordítva. A maharadzsa vándorköszörűsnek öltöztette be a legkisebb fiát, akinek a szépséges cigány lányt szánta és elküldte a cigányokhoz.
– Az volt a stratégiája, hogy a fiju magába bolondítja a lányt, és megszökteti, ahogy a cigányoknál dukál. Ezért nem érheti szó a ház elejét, még a cigányoknál sem. De fordítva sült el a dolog. A vajdának megtetszett a szépséges fiatal fiju és elhatározta, hogy megszerzi magának fiúszeretőnek. Ugyanis abban az országban ez mindennapos dolog volt, még a cigányoknál is. Csakhogy a sors közbeszólt. Mielőtt még a vajda magáévá tette volna a maharadzsafiút, az úgy összegabalyodott Zulejkával, a szépséges cigánylánnyal, hogy elháltak. És mint célja is volt, hogy meneküljön a vajda zaklatása elől, megszöktek. Nem mentek haza a maharadzsa országába sem, mert tudták, hogy a vajda ott megtalálja őket és visszaveszi a lányát, vagy pedig azt az árat szabja ki érte, hogy megfarkalhassa a maharadzsafit.
– Rámájana, a maharadzsa-fi útravalóul kapott apjától egy batyura való drágakövet. Óriási érték volt ez akkoriban. Ezzel a jussal indultak el a messzi északra. Az orosz szteppéken táborozva befogadták őket az ottani lakosok és a pár évvel utánuk szökő hetvenkét cigány családot is. Ramájánát törzsfőnöküknek választották és karavánná szerveződve elindultak hosszú, végetnemérő vándorútjukra.
– Bizony, a honfoglaló magyarokkal több ezres cigánykaraván is megérkezett Magyarországra. A magyar sereg lovait a cigányok patkolták, tekenőiket, kádjaikat, evőeszközeiket a cigányok készítették. Így aztán mi, cigányok is honfoglalók vagyunk, veletek, magyarokkal együtt. Ezért kell békességben élnünk együtt, egymást tisztelve és segítve.– fejezte be a mesét Vendel.
Miközben Vendel mesélt Sambec az ikrek egyike elbóklászott, hogy újabb adag szamócával szedje teli a kosárkáját. Egyszercsak lélekszakadva rohanvást jő. Így kiabál: Bábé! Gyüjjetek' gyorsan, mer olyat, láttok, hogy na!
– Csak nem valami csudát láttá', te gyerek?
– De, bizony azt Idesapám: egy oszlopon meztelen ember gubbaszkodik. Benyőte' a szőr a fejit. Körülötte meg rettenetesen büdös van, csupa szar minden!
– Na, gyerünk, nézzük! –ugrott fel Vendel és véget vetett a mesélésnek. Óvatosan lépkedve elindultak abba az irányba, ahonnan Sambec idefutott. Mikor az oszlop közelébe értek Vendelben megállt az ütő. Úgy hányta magára a keresztet, mint a hajderménkűt. Közben óbégatva térdre rogyott.
– Szent Habakuk! Oszlopos Simeont ez, vagy mi más lenne, ha nem az ördög incselkedik velünk. Ti is látjátok, amit én gyerekeim?
– Dik, bábé, Láttyuk'!
– Édes istenem megnyugodtam, nem vagyok vak! Menjünk közelebb, nézzük körbe!
– De bábé, nagyon büdös van körülötte!
– Ne törődjetek most ezzel, érintsük meg a szentet mielőtt kámforrá, válik!–adta ki a parancsot Vendel és elindultak az oszlopon gubbaszkodó Yeti felé.
Ekkor megmagyarázhatatlan jelenség, valóságos csoda történt. Amint a szarkupacokat kerülgetve, át akarván lépni ezt a bűzkerítést, hogy megérinthessék a szentet tartó oszlopot, hirtelen fényözön borította el a treplin ülő szentet, és amikor a fénytől elvakítva, újra kinyitották a szemeiket a szent eltűnt. Helyette csak oszlop maradt és körülötte a szarkupacok helyén fenséges illatot árasztó gombafejek nőttek ki pillanatok alatt a földből.
Magukhoz térve ámulatukból csak dögölgették a szemeiket, és egymásra tekintgettek bambán.
– Láttátok? Ugye láttátok? –kérdezgették egymást és beletörődve a szent felszívódásába nekiálltak a csodagombák összekapkodásának. Mint utóbb kiderült csupáncsak az történt, hogy az úr, kifordította a teret és Yetit ötödik dimenzióba átemelve, hirtelen kinyitotta a dimenzió kaput. Yeti, átsétálva a dimenziókapun elindult a falu felé.
Vendel és gyermekei szintén a faluba igyekezvén arrafelé vették az irányt, ahonnan jöttek.
15.
Az öreg Guszti szokása szerint pipázva ült kinn a ház előtti pletykapadon, amikor hatalmas porfelhőt kavarva egy anyaszült meztelen, hatalmas szakállú, köldökig érő hajú alak robogott felé az erdő felől. Az öreg a csodálkozástól kiguvadt szemeket meresztve hirtelen két odvas fogával ráharapott a csibuk szopókájára, hogy csakúgy reccsent! Aztán elkezdte hányni magára a kereszteket. Az, az igazság, hogy tulajdon képen ideje sem volt neki nagyon a meglepődésre, mert a meztelen alak nyomában újabb porfelhő kerekedett és éktelen kiabálással a cigány csapat vágtatott nagy vehemenciával egyre ordítva, visítva! Elől szaladt a két ikerfiú: Sambec és Umbi.  „ott fut a Habakuk, fogják meg! Fogják meg!” Sipítozták, hogy beleremegett annak a pár háznak, ami volt a faluban, az összes ablaka.
Mire azonban beérték volna a menekülőt, az átugorva Imréék kerítését a kecskeólba menekült a kérődző kecskék közé. Azok pedig megismervén régi szeretőjüket, óvón takarták el az illetéktelen tekintetek elő. Amint kifulladva Guszti elé ért az üldözőcsapat, már bottal üthették a nyomát. Hamarosan beesik a kifulladástól zihálva nagyapjuk is, Vendel, a bábé. Körbeveszik Gusztit, és kölcsönös faggatózásba kezdenek. Miután kikehelte magát, Kérdi a gyerekektől, mi után rohangásznak ahelyett, hogy hoznák már azokat a gombákat, aminek szedésére indultak az erdőbe, míg az öreg a tisztáson pihenve várta őket, hogy visszajőve a gombaszedésből együtt vigyék haza a Pankának. A gyerekek egymás szavába vágva mesélni kezdenek.
– Bábé, amint kapkodjuk össze a gombákat egyszercsak egy oszlop tetején, csupa szőr ördögöt láttunk gubbaszkodni! Lehet, hogy maga volt az eleven Sátány'!
– Mit tettek vele?
– Elkezdtük dobálni a gombákkal. Aztán megpróbáltuk lerázni a fáról, ahova felgallyazott magának.
– És, aztán? Mi lett vele? Ezért hagytatok faképnél, rohantatok lélekszakadva, hogy alig tudtam a nyomotokat követni abban a nagy porfellegben, amit kavartatok? Eldobáltátok a gombák nagy részét!
– Egyet bucskázott a fejin át, és, eltűnt a szemünk elől mintha a főd nyelte vóna el, hatalmas port kavarva a falu felé szánkázott előttünk. Lehet, hogy maga Belzebub, a sánta kanördög húzta a szekerén!
– Ó, hogy a Devla tépkedje ki a szemszőrit! –sápítozott Vendel is, aztán fejét csóválva mégegyszer Gusztinak szegezte a kérdést.
– Fődim', tényleg nem láttál erre futni egy szőrmókot, olyan ősember formájút? – a gyerekek is folytatták Guszti nyaggatását.
– Nem látta, hova tűnt ez a Habakuk?
– Nem láttam én semmit, hacsak a szemem nem káprázott az elébb, mintha forgószelet láttam vóna közeledni. A porfelhő közepibe meg még tán egy ördögszekéren ülő alakot is láttam volna… szánkázni? Lehet, hogy maga Lucifer vágtázott el itten. – motyogta az öreg elbizonytalanodva. Majd a gyerekekhez fordulva visszakérdezett.
– Patája vót’ neki?
– Hááát… Annyit láttunk csak, hogy ott gubbaszkodott fenn az erdőben egy oszlop teteibe, aztán mikor megközelítettük kámforrá változva eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Farka se vót’?
– De, mintha, valami hosszú micsudája' himbálódzott vóna a lábai közt előre, meg hátra, futtában! Nem tudtuk kivenni farok vót'-e, vagy pedig csak a pöcse. De, ha a pöcse lett vóna, hát az akkora vót, hogy a Matyi szamarunk elbújhatna szégyenibe mellette!
– Hát, szarva csak vót nekie'?
– Eltakarta a nagy, bozontos haja szőre, azért nem láttuk Guszti bátyó
– Egyáltalán emberformája vót neki? Vagy csak káprázott a szemetek? Nem kaptatok ti napszúrást, gyerekeim?
– Mindannyian láttuk, az összes purdéval egyetemben. Amint eltűnt, összekapkodtuk a körülötte kinyőtt’ illatos gombákat, aztán úsgyi elkezdtünk szaladni a falu felé a hírrel. Amint kiérünk a laposra, hát ott vágtázik előttünk, de olyan gyorsan mintha paprikával kenyték' vóna' be a seggit.
– Lehet, hogy az ördög kísértett meg benneteket!– motyogta Guszti és javasolta, hogy imádkozzanak egy sort. Így is tettek. Az ima elmondása után hazamentek a Kukucska portára és elújságolták Pankának a hírt. Az meg csak nevetett, de úgy ám hogy még a könnyei is kicsordultak.
– Ugyan már édesapám, maga se hiszi el, hogy majd az ördög csak úgy, na nem… Azt mondja, hogy ott gubbaszkodott fenn a fa tetejin egy treplin?
– Azt én lyányom! A gyerekek nem hazudnak! Látták!
– Folyjék ki a szemünk, ha hazudunk neked Panka!
– Na, akkor most szentember, vagy ördög volt, amit láttatok?
– Olyasmi vót' nénje, mint a Habakuk, amit a pap mesélt nekünk hittanórán, aki egy oszlopon gubbaszkodott…
–Az, az oszlopos Simeon volt gyerekek! Belegabalyodtatok a mesélésbe, mint majom a cérnába! Mossatok kezet aztán asztalhoz!–adta ki a parancsot Panka, miközben nekiállt felmelegíteni, az időközben kihűlt paprikás krumplit. Miután telemerte a tányérokat megszólalt.
– Egyetek, hagy teljen a begyetek! –tekintete a furcsa illatot árasztó gombákra tévedt.
– Hát ezt meg hol szedtétek? Nem valami mérges gombák?
– Az úgy volt – zúgták kórusban a gyerekek, hogy amikor a szent kámforrá vált, a körülötte lévő bűzlő ürüléke egyszerre illatos gombákká változott. Mi meg leszedtük és hazahoztuk őket.
– Jól van, elhiszem. Majd átalvisszük' Imréékhez, ha ettetek. Azok ismerik itt a környéken mi terem. Ha, ehető, akkor elkészítem nektek vacsorára.
Így is tettek Három óra felé átvonultak Imréékhez. Viszik a kosár gombát. Leteszik az asztalra. Imrebácsi szimatolja, nézegeti. Beleharap, kóstolgatja. Aztán bizonytalanul megszólal.
– Sose találkoztam még ilyen illatos, zamatos mennyei ízű mannával. Teszünk vele egy próbát.  Este elkészíttetem Irmuskával rántott gombának. Ő igencsak érti a módját. Még tartármártást is készít hozzája, meglátjátok, milyen finom lesz!
– És, ha megmurdelunk tőle, te gádzsi?– veti közbe gyanakvón Vendel, de Imre leinti. Ugyan már, hát hülyének tartasz te engem? Először egy adagot béfalatok' a Guszti kutyájával, a Pemetével. Ha az nem dobja fel a tópát’ tőle, akkor nem lesz nekünk se bajunk tőle.
Így is tettek. Amint hazaérkezett Irma, Ramóna a nagyobbik lány átszaladt hozzája elújságolnia hírt és megkérni, jönne már átal, és készítené el azt a finom rántott gombát nekik. Irma rá is állt a dologra, de a szentről szóló mondát fenntartással fogadta.
Irma állta a szavát, és kötényt kötve átment Imréékhez. Imrebácsi szokás szerint átugrasztotta Imit a szomszédba tojásért. – He, Imikém, ugorgyá’ mán’ átall’ Katinénédékhez párszem tojásért. Pakold tele a kalapodat, aztán siess vissza!
Amint megjött az Imi a tojással, Irma a két cigánylány asszisztálása mellett neki is állt a rántott gombának, meg a tartárnak. Imrebácsinak pedig az volt az első dolga, hogy az első rántott gombafejjel megétette Guszti kutyáját. A kutya vidáman csóválta a farkát és esze-ágában sem volt neki kimúlani. A finom gombaillatra átjöttek Árminék is. Árminbácsi szokás szerint hozta a demizson rabvallató golyhóit, Katinéni meg frissen kisült kenyércipót.
Míg arra vártak, hogy az utolsó gombafejeket is kisüljenek beszélgettek. Hogy, hogy nem, feljött a szóból a Yeti is. Katinéni nekiszegezte a kérdést az Irmának.
– Irma lelkem, van valami híred az uradról?
– Mióta elment még csak fel sem hívott telefonon.
– Lehet, hogy szégyenében, hogy nem tudott teherbe ejteni elbujdokolt. Vagy a Büdös tóba ölte magát?
– Annál jobban szeret az engemet, minthogy ilyet tegyen. Szerintem, felvitte a dolgozatát Pestre. Lehet, hogy ott marasztalták konzultációra.
Katinéni azonban csak kötötte az ebet a karóhoz. Nem akart semmiképpen sem belenyugodni, hogy csak úgy eltűnhet valaki a környezetéből.
– Bekék jelenteni, az eltűnését!
– Majd előkerül. Rosszcsont nem vész el! –hárította el Irma a javaslatot. Miközben így forgott a szó és fogyott a golyhói Imre felállt és menni készült. Vendel marasztalni próbálta, de Imit hívta a kötelesség.
– Meg kék fejni a kecskéket Vendelbátyám! –válaszolta és marokra fogva a fejődézsa fülét elindul befelé, a kecskeólba.
Alig telik el pár perc mikor iszonyú ordításra riadnak fel. Az Imi repül fel az eperfa tetejére, mint a győzelmi zászló! Az történt, hogy amint nekiállt Gizinek, megpillantotta a kecskék közt a meztelen csupa szőr alakot. Ijedtében-e, hogy tán ördögöt lát, úgy megrántotta a kecske tőgyit, hogy az egyszerre két lábbal rúgta fel dézsástól az eperfára őkelmét.  Onnét óbégatott lefelé.
– Idesapám: ördög van a kecskeólban!
Erre aztán felugráltak az asztaltól és megindultak a kecskeól felé. Betódulnak, és Imrebácsi lábánál fogva előhúzza a kecskék közül a minden ízében remegő Yetit.
– E' vót' az, Vendel? –kérdi marokra fogva a meztelen ember hajaszőrit.
– E', hát! –erősíti meg Imrét Vendel. A gyerekek is rákontráznak.
– Megtanátuk' a szentet! Éljen, éljen: megvan a szent Habakuk!
A spontán kitört örömködének Irma vetett véget. A még forró fakanállal, jó nagyokat húzott Yeti meztelen fenekére!
– Így kell hazajönni, jómadár? Első utunk a kecskeólba vezet?
Yeti se, köpni se nyelni nem tudott ilyetén forma leleplezése miatt. Végülis Katinéni vette oltalmába. Általvitte magukhoz és a szapulótekenőbe vizet húzva a kútról, lesikálta. Aztán Áronbácsi megborotválta. Irma pedig hazaszaladt ingé, meg gatyáé. Felőtöztették'. Most már teljes volt megint a csapat. Lehetett vacsorához ülni, és utána kvaterkázni.
Yeti természetesen beszámolt a negyvennapi böjttel egybekötött meditációról. Imi is felfedte bűnsegédi mivoltát. Így nem maradt más, mint várni a csodát. Ha Irma megfogan, akkor valóban isteni csoda történt. És azt pedig jelenteni kell a papnak. Mert bizony úgy van az, hogy isten földi helytartójának, jelen esetben Sisitka esperesnek, tudnia kell arról, ami a reá bízott lelkek között történik. Hát, akkor még egy ilyen csuda dologról, mindenképpen értesülnie kell!