Kurtafa - 6

20.
Immár a Kácsa család betelepedésével a Vendelék négy és a Bakfiffyék hat iskoláskorú purdéjával 10 re emelkedett a falu kiskorú, családi pótlékra, beiskolázási, tanszer segélyekre jogosuló személyeinek a száma. Augusztus elején meg is jelentek Kókányfa Polgármesteri Hivatalában a családok, a gyerekek pátbeiskolázósát megejtetni, és a segélyeket kihajtani az előljáróságból. A polgármesternek már előre azon főt a feje, hogy az ez évi kvótából miképpen tud eleget tenni a kérelmeknek.
Mindenképpen pótköltségvetést kell készíteniük. Ebből viszont jó, ha októberre lesz valami. Hogy addig miből szorítja ki a hivatal ezt a nem várt kiadást, a jövő titka. A polgármester és a jegyző asszony nagyban törte a fejét a megoldás alternatíváin. Osztották, szorozták a büdzsét, de sehogyan sem akartak vele zöld ágra vergődni. Így szólt a jegyző asszony a polgármesterhez.
– Jenő! Én ezt már nem csinálom tovább: feladom! Ki a Jóisten hívta ide ezt a rahedli cigányt?
– Ha tudnám Mancikám, megcsavargatnám a tökeit az egyszer biztos! –dörmögte Jenő, a polgármester. Vagy az ég szarta ide őket? Valaki csak kűdte, vagy hítta őket?
– Nem kellett azokat hívni Jenő, jöttek azok maguktól is. Buszon, traktorral, echós szekérrel…
Megmondom neked őszintén, azért minden rosszban van valami jó is: megemelkedik a fejkvótánk. Le tudunk rántani nyolc-12 milliót is a pótköltségvetéssel az államtól. Hátrányos helyzetűek támogatására, erre, arra… még, ha csak a felit ki is fizetjük ki nekik a segélyekre, akkor is marad nekünk belőle jócskán megtakarítás egy kis év végi jutalmazásokra a testület dolgozói számára.

– Mancikám! Bár az isten beszélne belőled. Jól meg kellene akkor faggyúznunk azt a pótköltségvetést.
– Bízd ide Jenő! Öreg motoros vagyok én, értem a csíziót. A kisujjamban van, hogy lehet lehúzni az államot. Meglásd ezek a cigányok, lesznek nekünk az aranytojást tojó tyúkocskáink! Bízom benne, hogy a végén jól jövünk ki ebből a kényszerhelyzetből. Még az iskolára is kapunk plusz pár millát, mert ezzel a tíz fővel ötven fölé emelkedik a létszám. Ez pedig egy új tanítói státuszt jelent. Akkor pedig át kell, hogy soroljanak bennünket magasabb fejkvótába!
Így tanakodtak, osztottak, szoroztak, amikor megjelent a küldöttség. A hangos zajongásuk már az utca végén elárulta jövetelüket. Illően kopogtak és a hat felnőtt, tíz gyerek szélvészként zúdult be a Hivatal egyetlen helységébe. A felnőttek egyszerre kezdtek el beszélni. Jenő kétségbeesetten állt fel és túlkiabálva őket, elordította magát.
– Ácsi more! A szentségeteket, hát egyszerre kell pofázni! Ki itt a vajda, az maradjon benn! A többi, meg aló-mars, kifelé! Ott várjanak kinn, amíg szólítjuk őket!
Így is tettek. Az öreg Kacskakácsa Vendel bennmaradt. A többiek eloldalogtak kifelé a folyosóra. Jenő, helyet mutatott neki az asztaluk elé húzott fa hokedlin. Vendel helyet foglalt és mustrálgatni kezdte a polgármestert, mint lókupec a fuvaros lovat a vásárban. Amaz idegesen fészkelődött a vizslató tekintetek kereszttüzében, majd megszólalt.

– Mondjad csak te cigányember, honnan fútt ide benneteket a szél?
– Geresdlakról, ha meg nem sértem polgármester uramat, a nyírségből.
– Áruld már el, ki súgott nektek, hogy itt olcsón eladó házak, hatalmas porták, parlagon heverő földek, egy elvadult Édenkert vár benneteket? Tán a fülemilék' vitték el a jó hírt?
– Az, úgy igaz, hogy van nekem Kurtafán egy gyerekkori, Geresdlakról elszármazott iskolatársam a Görbe Guszti. Ő hitt ide minket barátságul. Nekünk adta mind a két eladó házát. Igaz, hogy a kutya sem vette meg eddig tőle. Ott maradtak nyűgnek a nyakán, mint kutyán a kolonc.
– Ti meg rárepültetek, és huss, felültetek a repülőszőnyegre s máris itt termettetek, mint a mesében.
– Hát valahogy így vót. Szóval itten vagyunk mostan, itt termettünk. Híttak’-jöttünk.
– Rendesen kijelentkeztetek Geresdlakról?
– Ki, itt vannak a passzusok-e! –vette elő hatalmas lajbizsebéből az előre elkészített iratköteget, és az asztalra borította őket. A jegyzőnő nézegette, rakosgatta, majd elővette a regisztrációs Nagykönyvet és kezdte bevezetni a neveket. Néha felpillantott, ezt-azt kérdezgetett.
– Tudják, hogy csak úgy jár a tanszer és beiskolázási segély, ha a gyerekek rendesen járnak majd iskolába?–jegyezte meg jelentőségteljesen, tagoltan, hangsúlyozva a szavakat.
– Hogy ne tunnánk' szép nagysága! Járnak, azok majd meglátja, hogy mennyire járnak, de még mennyire! Én kezeskedem róla, hogy nem fogják elkerülni az iskolát, hogy a Devla tépkedje ki a szemük szőrit!
– Aztán mi lesz a munkával? Miből akartok megélni? A gyerekekből, családi pótlékból, segélyekből? Van valami alternatívátok? –az öreg csak kigűvesztette' a nagy dülü szemeit, majd fejét vakarva megszólalt.
– A csupasz seggünkön kívül nincsenek nekünk semmiféle níváink…
– Itt nem lehet ám lopni, rezezni!
– Ó, hova tetszenek gondolni, mi rendes cigányok vagyunk! Mesteremberek. Dolgozni fogunk.
– Mit?
– Az én családom teknővájó cigány család. Kivágunk a réten egy magányos, nagy nyárfát, azt tavasztól őszig feldolgozzuk. Tekenyőknek', szapulókádaknak, fakanalaknak, tányéroknak, amire szükség lesz. Aztán az őszi vásárokban kiáruljuk.
– De, azt nem gondoljátok, hogy a fának gazdája is lehet? Meg kell tőle vásárolni?
– Bízza ide! Megegyezek vele. A fiam, a’ meg bádogos és köszörűs cigányember. Elvált. Nincsen neki se kutyája, se macskája. Hátára veszi a bádogos puttonyát, aztán járja a környéket. Befódja a fazekakat, lábosokat. Megköszörüli a késeket, ollókat… szóval ne féltsenek minket! Nem vetemedünk tyúklopásra.
– Jól van. Aláírom a letelepedési engedélyeiket. Kiálítatjuk a lakhelyigazolásaikat. Még elintézzük a Földhivatalnál a házak, telkek átíratását is. Cserébe egyet kérek csak: ne lopjatok!
– Ój, Devla! Folyjék ki a két szemem, ha egy tojást is elviszünk valahonnan! Nem vagyunk mink rablók!
– A gyerekeknek ingyen adunk tankönyveket, írószereket. A tanszersegélyen megveszitek a füzeteket, és még ruhára is telik belőle. Igényelitek-e az ingyen uzsonnát, ebédet? Iskolatejet az kötelezően megkapják a gyerekek minden reggel.

Na, erre az öreg felugrott a hokedliról és megmarkolta az asztallapját. Félő volt haragjában menten a Jegyzőnőre borítja, az otromba, sértő kérdés miatt. Így éktelenkedett.
– Hogy a Devla rúgja, meg aki ilyet mer rólunk gondúni'! Még hogy nem tudunk a purdéknak enni, adni! Vajas kenyérrel, téliszalámival, tejjel-mézzel etetjük őket ténsasszony! Nem vagyunk mi éhenkórászok! Nincs is kocsma a faluban, hogy eligyuk még az árvák könnyét is, mint sokhelyütt, máshol! Jut is marad is a segélyekből flamóra a purdéknak.
– Szóval nem igényelik az ingyen kosztot?
– Nem.
– Akkor miben segíthetünk?
– Nincs szükségünk semmire. Megoldjuk egymásközött. Majd teszünk valamit a megélhetés érdekében. Devla megsegíti az ő cigányait.
– Akkor nincs is több dolgunk magával. Küldje be egyenként a családtagjait, írják alá az igazolványaikat, vegyék át az e-havi a segélyeket és éljenek Kurtafa polgáraként tisztességgel békességben!
– Ágyesz-bugyesz! –lengette meg búcsúzóul malomkeréknyi fekete kalapját, miután átvette az igazolványát, felmarkolta a havi ellátmányként számító segélyt. Kiment és sorra beküldte a felnőtteket.
Így, ilyen simán megtörtént a cigány családok letelepedése. Miután megkapták az igazolványaikat, elkezdhették Kurtafai legális életüket. Amint elhagyták a Község Házát az ablak függönyét félrehúzva még gyanakvóan utánunk nézett a jegyzőnő, nem vittek el egy darabot a Község Házából. Miután nem látott a kezükbe, sem egy WC-ből leszerelt vízcsapot, egy WC ülőkét, villanykapcsolókat, villanykörtéket sem, a folyosón elhelyezett padok is a helyükön maradtak, megnyugodva fordult a Polgármesterhez.
– Mára végeztünk is Jenő. Becsukhatjuk a bótot, akár haza is mehetünk, eleget dolgoztunk! Becsukhatjuk a Hivatalt! Ezzel sarkig tárta a kétszárnyú ablakot, hogy kiszellőztesse a falak között megszorult cigány szagot.
21.
Margóék igencsak munkálkodtak egy közös csemete összehozásán, de semmi kincsért sem akart összejönni. Hiábavalónak bizonyult Kece buzgó igyekezete, csak nem esett Margó teherbe. Megpróbálkoztak ők mindennel. Kiszámolták a peteérés közelébe eső 3 lehetséges tüszőrepedési napot. Ez sem használt. Próbálták úgyis, hogy szeretkezés közben Margó fejen állt, hátha minden cseppje beletalál a méhébe annak a fránya ondónak. Azonban a fürge gyíkként mozgó spermiumok csak nem tudták a megérett petéket elkapni.
Végső kétségbeesésükben Katinénihez fordultak. Egyik este átalmentek' hozzájuk. Úgy surrantak be a hátsó, ház mögötti kiskapunk, mint a csirketolvajok. Katinéni már bemosakodva várta Margót. Bementek a tisztaszobába és felhúzva a gumikesztyűt, benyúlt a hüvelyen át és kitapogatta a méhet. Miután érzékelte, hogy a méh hátra van hajolva egy mozdulattal előre, húzta a méhszájat.
– Na, ezzel meg is volnánk. Ez többé nem lehet akadály. Esetleg még olyan előfordulhat, hogy a tüszőrepedéskor a tüszők nem jutnak be valamiért a méhbe. Lehet ez petevezeték elzáródás is. Be kellene menni a kórházba egy teljes kivizsgálásra. Átfúvatnák a petevezetéket és kész. Nem nagy ügy! –biztatta Margót Katinéni a biztos siker reményében. Margó azonban makacskodott.
– Nem megyek én sehova! Engem ne fogdosson, nekem ne nyúlkáljon a hüvelyemben egy férfi sem! Elég volt húszévesen az abortuszom! Azt hittem ott nyúlok ki menten!
– Mivel elég fejletlen a méhed leányom, erősítenünk kellene! Lehet, hogy az abortusz utáni kaparással elvékonyították a méhfaladat.
– Bizony ez lehetséges, mert azóta nem maradtam terhes, pedig sosem védekeztem. Van valami erősítő módszere erre Katinéni?
– Vannak nekem ezeréves bevált gyógyfőzet receptjeim. Lefőzöm neked, csak meg kell innod! De, nagyon keserű lesz, arra felkészülhetsz!
– Nem bánom én Katinéni, ha az ördög vizeletét kell is meginnom, csak hasson! És, ha ezek sem hatnak?
– Hát akkor még mindig van egy lehetőség: a Matyi csődörrel kell tágítani a hüvelyedet és a termetes, vastag hímvesszejével erősíteni a méhedet. Annak akkora a pénisze, hogy felnyomja a méhedet a gyomrodig. Aztán rátapadva a méhszájra ki, behúzogatja. Így erősödnek majd a méhszalagjaid, és maga a méhed is izmosodik ettől a masszázstól. A szamár magja, meg ami bé folyik, az egyenesen elixírként belülről táplálja a méhfaladat.
Margó megfogadva Katinéni tanácsait először a teakúrát végezte el. Természetesen, amikor eljött a tüszőrepedés ideje, és a két hétig önmegtartóztató Kece szétrobbanni készülő, lúdtojás nagyságúra dagadó heréiből betöcskölte a fél liter ondót, olyannyira, hogy még a Margó fülén is az folyt ki, megnyugodva várták az eredményt. Semmi. Na, ennek már fele sem tréfa, rátértek a kettesszámú terápiára. Két hétre kibérelték Kece apjáéktól a Matyit. Az öreg kicsit huzakodva, de kötélnek állt. Bár nehezen vált meg a tudnivalón csökönyös szamártól. Igen csak elő kellett vennie Kecének a rábeszélőképességét.
– Édesapám, komoly kérésem van feléd.
– Ki vele, had hallom!
– Szeretném elvinni a Matyit pár hétre magunkhoz.
– Vidd fiam, hiszen a tiéd. Oszt mit csinálsz vele ott a postaházban? Fuvarozni akarsz? Mert akkor vigyed a kordét is!
– Nem, nem. Egészen más célra kell nekünk most a Matyi! Gyógyszamár lesz belőle!
– Aztán mit gyógyít ez a csökönyös, buta szamár, he? Hagy hallom!
– Megsúgom magának, de pszt! Egy szót se róla, senkinek, mert akkor elmegy a hatása.–mondta Kece és apja fülébe, súgta, hogy: meddőséget fog gyógyítani.
Az öreg értetlenül rázta a fejét. Úgy rázkódott a gúnár nyakán az a zanza feje, mint a vibrátor. Hát, még amikor rákérdezett, hogy –mondjad mán melyiteket fogja gyógyítani, vagy mindőtöket? Merthogy te nem vagy meddő a’ biztos. A Margit meg, hát nem is tudom… orvosnak kék ezt eldönteni, nem egy szamárnak.
– Édesapám a Katinéni megvizsgálta. Ő mondta, hogy kívül belül gyenge és fejletlen a méhe. Erősíteni kék. Ő tanácsolta a szamarat. –az öreg szeme elkerekedett és hűdötten nézett a fiára, nemhogy meghibbant ez a gyerek? Aztán kétkedőn megkérdezte.
– Fiam, de nagy szamár is vagy te! Nagyobb, mint a Matyi! Hiszel egy kiszuperált obligon kívüli bábának? Képes lennél meghágatni vele a Margitot. Kihúzza a bélit azzal a hatalmas szerszámával, te ütődött! –Kecét azonban nem lehetett eltántorítani. Akárhogy is tamáskodott Vendel, vitte magával a Matyit a postaházba. Aztán elkezdődött a terápia. Mindjárt az első estén a Margit fejére húzta a szoknyáját és szabaddá téve hátsó fertályát felkínálta a Matyinak.  Matyi megszagolgatta a tüsmüst' és hatalmasat nyerített. Majd mégegyszer beszagolt neki, mire kitágultak az orrcimpái és erős remegés jött rá. A hatalmas, méretes hímvesszeje elkezdett önálló életet élni és követelte a jussát.
Margit a karszék párnázott, puha ülőkéjébe fúrta a leszegett fejét és égnek tartotta a fenekét. Matyi kétlábra állt és patás mellső lábait Margit vállaira helyezve leszorította a karszékbe. Aztán akkorát nyerített, hogy iázására minden ablak megremegett. Ágaskodó bíborlándzsáját beledöfte Margit tárogatójába és elkezdte húzogatni benne. A szomszédok kiszaladtak az éktelen iázásra és a postaház ablaka alatt kíváncsian gyülekezve elkezdtek a magasabbak bekukucskálni. A kisebbek pedig bakot tartottak egymásnak, úgy leskelődtek. Éppen Sambec térdelt az Umbi vállain, amikor Margit egetverő, sőt velőtrázó üvöltése vegyült a Matyi vad, hörgő iázásába. Ettől a Sambec lefordult ijedtében a bakot tartó Umbiról.
A szamár beleélvezett Margit vaginájába, hogy csakúgy töcskölt. A kilövellés pillanatában két hátsó lábával az ablakot találva felfelé rúgott. Az ablak üvegje csörömpölve tört ezer darabra. Szilánkjai összevagdosták az ablakban éppen soronkövetkező leselkedő, Imrebácsi amúgy is marcona orcáját.
– Hű, az annyját, ez aztán úgy beprückölt' a Margitnak, hogy nekem is jutott belőle! Törölgette orcájáról az üvegcserepek által kiserkent vért. Azt hívén, a szamár életelixírje fröccsent rája. A begerjedt szamarat csak nagynehezen lehetett levezetni Margitról. Rúgott, harapott. Követelve a repetát.
A nézősereg szájtátva vetette magára a kereszteket és imádkozni kezdett a Margit lelki üdvéért, mert az már biztos, hogy ezt a tortúrát nem éli túl. Margitot azonban nem olyan fából faragták. Amint levezették róla a megvadult szamarat, megrázta magát, egy nagy kockás törlőronggyal megtörölközött a mellé folyt ejakulátumtól majd lerángatta a fejére szorult szoknyát. Felállt és meghajolt a nézőközönség előtt. A bámészkodók ovációban törtek ki, hogy lám, az ő Margitjuk, mekkora hős, még egy szamárcsődör attakját is félvállról kezeli! Aztán elhúzta a sötétítő függönyt és mindenkinek jóéccakát kívánt.
Ez a terápia ment két hétig. Akkora már a Matyi annyira kimerült, hogy olyanná vált, mint a mosogatórongy. Valaha méretes durungja, bőnyeként lógott a hasa alatt. Amint eljött a peteérés ideje Matyit Kece hazavezette, mit vezette, vitte! A közben idehúzott kordéra feldobva a Sambeccel, meg az Umbival húzták vissza az apjuk portájára. Mikor az öreg meglátta a gyászmenetet így dévánkozott.
– Atyagatya csevapcsicsa! Hát ezt meg mi lelte? Megmurdelt a szegény pára?
– Munkahelyi ártalom édesapám, nem bírta az iramot és kidőlt.
– És a Margittal mi van? Él-e, hal-e?
– Ó, abba a villám se vág bele! Túléli az még az atomcsapást is!
– És, használt neki a szamárterápia, fiam?
– Annyi a változás, hogy kefélés közben állandóan iázik! Úgy nyerít, mint egy szamárkanca!
– Ó, hogy a devla rúgja meg! Hát még sem maradt úgy?
– Nem, apám. Ez a terápia sem jött be neki. Pedig, ha nem marad teherben, akkor lőttek a házasságomnak. A Margit nem költözködik ide mihozzánk. Én meg mit keresnék azon a nagy Pesten ugye?
– Mondok én neked valamit, te gyöngyvirágos vőlegény! Kérdezzétek meg a Yetit,ő hogy csinálta, hogy magtalansága  ellenére teherbe ejtette az Irmát? Aztán tegyen úgy a Margit is!
– Apám, hogy ez nem jutott eszembe! Mégiscsak jó az öreg a háznál! Holnap rábeszélem a Margitot, hogy vonuljon el az erdőbe negyven napra! Nincsen kec-mec': ez az utolsó lehetőségünk! –mondta Kece és kezet csókolt az apjának.
22.
Mielőtt Margit elvonult volna a negyvennapos böjtre mégegyszer összeült Yetivel pontosítani a, mostmár közösen folytatott disszertáció stratégiáját. Meghányták-vetették minden oldalról.
–Yetikém, mi lenne, ha első nekifutásra kijátszanánk a letelepedési, vagy újrakezdési segély aduját. Úgy tudom, hogy gyerekenként, akik új házat építenek, vagy vásárolnak, és felújítanak, annak jár a gyerekenkénti szocpol. Ez pedig nem semmi! Mindent ki kell, zsarolunk ebből a szemét államból!
– Margókám, egyem azt a racionális, szociális eszedet! Benned egy menedzser veszett el, de nagyon! Tehát: megírjuk a cigányok kérvényeit. Bevisszük Kókánykafára láttamoztatni a polgármesterrel, mert egyelőre, de remélem, hogy nem sokáig, még odatartozunk közigazgatásilag! Aztán felkűdjük' jóváhagyásra a belügyminisztériumba. Ezzel annyi pénzhez juttatjuk a cigányokat, hogy komfortosíttathatják a háziakat.
– Jó, ezt megírjuk, beadjuk. Ha megjön a pénz, akkor összedobjuk és egy normális vállalkozóval, elkészíttetünk egy törpevízműként szuperáló Hidrofort, ami ellátja őket vezetékes vízzel. Mikor ez kész van, rögtön utána beadjuk a szenyvíz, csatornázás programot. Természetesen kistérségi pályázatra. Most lehet törpe víztisztítók telepítésére, üzemeltetésre az U-tól pár millát leszakítani.
– Oksza'! Ha, ez meglesz, akkor tudunk továbblépni. Fel kell duzzasztani a falu létszámát legalább nyolcvanra, hogy továbblépni tudjunk, és megkezdhetjük az önállósulási és Kókányfáról való elszakadási manővereket.
– Azt mondod, ez lenne a járható út?
– Persze, így még több támogatást tudnánk az államból kifejni!
– Margó, honnan veszünk ennyi embert?
– Bízd ide! Geresdlakról és Penészekről jön az utánpótlás, csak füttyentenünk kell nekik.
– Akkor mehetünk Kókányfára! Intézzük el a folyó ügyeket a polgármesterrel! Aztán én elvonulok. Kece velünk jön, mint a cigányok képviselője.
Így is tettek. Másnap reggel már ott toporogtak a szokás szerint mindig késő polgármester ajtaja előtt, mint a szarógalamb. Fél kilenc felé meg is érkezett a szemközti presszóból, miután megerősítette kissé az öntudatát pár kupica kóser pálinkával. Amint meglátta a küldöttséget borzongás futott rajta végig és a kölcsönös üdvözlések után így szólt hozzájuk.
–Emberek, rögvest hozzákezdünk, ha a jegyző megérkezik. Addig várjanak kinn a padon!
Kisvártatva Mancika, a jegyző, lihegve beesik. Éppen a péktől jön, akitől a friss zsemléket tarhálta össze a reggelihez.
–Hűha, egy egész küldöttség! Rögtön kezdünk emberek, csak megreggeliztetem a testületet, mert éhes hassal nem forog az ember esze kereke!– mondta és bevonult az irodába. Félóra múlva kipattant a polgármesteri iroda ajtaja és bé bocsájtást nyertek a küldöttek.
– Miben segíthetünk? –kérdezte tőlük a jegyzőnő. Margit elébe állt és a kezében tartott iratcsomót szépen elébe rakosgatta. Aztán így konferálta fel az ügyet.
– Kérem szépen először is a letelepült három család szocpolját szeretném elintézni. Remélem ennek objektív akadálya nincs. Én vagyok a jogi képviselőjük. Itt vannak a megbízásaim
– Azt tudják ugye, hogy csak úgy kapják meg a szocpolt, ha számlákkal igazolják a felhasznált pénz ellentételezését. Mert minden téglával el kell számolniuk.
– Természetesen. Annyi számlával lökjük ki a hatóság szemeit amennyi szükséges. Megvásároljuk az anyagokat és a többi a mi dolgunk. Bízza ránk a hatóság. Nem kell aggódni!
– Jó, rendben van, továbbítom a kérelmeket.
– Bocsánat, nem kérelmeket, hanem a jogos járandóság igényléseit, asszonyom! Ez nagy különbség. Szeretném, ha mielőbb a pénz racionalizálódna, és a bankszámlámon lenne! Itt nem buta, becsapható, kisemmizhető kisemberekkel állnak szemben, hanem egy kétszeres doktorandusz szociálpolitikussal! Tegyék a dolgukat!
– Értettük, harapta össze remegő békaszáját a polgármester és rákérdezett.
– Van még valami?
– Van. Szeretnénk egy törpevízműre, csatornázásra és mini szennyviztisztitóra Uniós pénzt megpályázni. Itt a kérelem, most, ezennel benyújtom. Kérem nem elfektetni, azonnal továbbítani! –mondta és a polgármester elé, helyezte az iratokat. A polgármesterben egy pillanatra megállt az ütő, ekkora pimaszság láttán. A megdöbbenéstől se köpni, se nyelni nem tudott. Elvörösödve visszakérdezett.
– Ne, cseréljünk helyet asszonyom?
– Nem török a babérjaira uram!
– Mondják, meg őszintén mit akarnak egy holt faluval? Körberöhögik magukat a hatóságok ezekkel a kérvényekkel.
– Várjuk meg, hogy ki nevet a végén! Blattolom magának, hogy féléven belül az összes ház lakott lesz Kurtafán. Ha kell, akkor kínaiakkal telepijük be, de csak azértis megmutatjuk, hogy Kurtafa élni akar, és helyet követel magának a nap alatt!
– Csak azt ne, asszonyom! Százszor inkább akkor jöjjenek a cigányok!
– Nos, akkor ez lenne az első lépés polgármester úr! Most elvonulok negyven napra meditálni. Ha testben és lélekben rehabilitáltam magamat, akkor újult erővel vetem magamat bele a falumentési programba.
– Mit akarnak elérni?
– Távlati terveink között szerepel egy alsó tagozatos iskola, egy kápolna, saját pappal.
– Mibul?
– Ne féljen, kifejjük az államból a pénzeket! Beadjuk a pályázatokat a kistérségi fejlesztés programjába. Egy éven belül olyan faluházat terveztetünk a Makoveccel, hogy hét határból a csodájára járnak!
– Atyagatya! És aztán?
– Aztán, elszakadunk Kókányfáról és megkezdjük az önálló életünket.
– Nem mondja komolyan?
– De, ez véresen komoly. A mi kettők disszertációja UNIÓS projekt készítésére szól, UNIÓS pénzből. Olyan falufeltámasztást végzünk, hogy még az ENSZ-ből is a csodájára fognak járni!
– Na, Mancika, hamarosan visszazökkenhetünk a tespedésbe. Megszűnik ez a kettősség. Lepasszolhatjuk Kurtafát. –jegyezte meg megkönnyebbülten felsóhajtva a polgármester és ráütötte a pecséteket a kérvényekre.
– Akkor végeztünk is! – állt fel a jegyző asszony és tekintetével az ajtó felé nézett, miután búcsúzóul kezet fogott a küldöttség tagjaival. Olyan volt a kézfogása, mintha döglött békalábat fogna az ember a kezében. Hideg és hűvös.
Kókányfáról hazatérve megbeszélték a stratégiát. Yeti elmondta a koreográfiát.
– Margitom, azt tudnod kell, hogy a testedet nem fedheti ruhadarab. Anyaszült meztelenül kell az úr elé járulnod!
– Semmi gond.
– Amint kiérünk a helyszínre, odatámassza a cölöphöz a tyúklétrát az Imi, te felhágol a treplire. Aztán elveszi onnan, és csak a negyvenedik napon támassza újra a cölöpnek, hogy le tudjál kecmeregni onnan a piedesztálról. Ottan kényelmesen elhelyezkedel. Vagy a sarkaidon guggolva, vagy a valagodon ülve, de néha frissítőül fejen is állhatok. Így koncentrálsz, addig, amíg ki nem üresedik az elméd. Ekkor megnyílik az égi csatornád, és kapcsolatba lépsz az úrral. A negyvenedik napon megkapod az égi áldást és megszűnik a meddőséged.
– Hogy táplálkozom, mi módon?
– Az Imi, minden hajnalhasadáskor, amikor még harmatos a fű, elhozza neked a napi menázsit: egy kiló kecsketúrót és egy liter forrásvizet. Leengeded a kötelet. Kiveszi az üres üveget és zacskót, kicseréli telire. Te meg felhúzod a friss menázsit. Ennyi.
– Nem fogok megőrülni a magányosságtól?
– Nyugodj meg nem, leszel egyedül. Veled lesznek a denevérek, szúnyogok, az erdő vadjai és nem utolsó sorban maga az úr.
– Juj! –nyikkant meg felszisszenve Margó.–erről nem volt szó! Kiszívják a véremet a szúnyogok. A hajamba csimpaszkodnak a denevérek.
– Rá se ránts, ettől is erősödik a méhed, meg a libidód.
– Nem a kecsketúrótól?
– Attól is, meg ettől is. A lelki terápia a fő. Imádkozzál, meditálj! Üsd el valamivel az időt!
– Közben masztizhatok is?
– Persze, annyiszor nyúlsz magadhoz ahányszor kielégülni vágyol. A kéjvágy feltupírozása, a kielégülés katarzisa, csak élesíti a belső látásodat és az elmevilágodat!
– Hát, akkor nincs más hátra, mint előre! Indulhatunk!– modta Margó és elindultak a nagy utazásra.
23.
Egyik este megszólalt a telefon Irmáéknál. Yeti vette fel és meghökkent az angol nyelvű bejelentkezésen. Rögtön átkapcsolt az elméje angolra és máris vette az adást. Aztán visszafordítva a szót magyarra, így kiáltott a konyhába ki Irmának.
– Irmuskám, lelkem-galambocskám, téged keresnek Kalkuttából.
– Honnan?
– Csak innen a szomszédból, Indiából…
– Viccelsz? Ki keresne engemet, hacsak a Pemete néni nem, aki missziós nővérként él kinn 56 óta Indiában.
– Éppen ő az. Beszélni szeretne veled.–mondta Yeti és átadta a telefonkagylót Irmának. A beszélgetés a következőképpen zajlott le.
– Te, vagy az Irmuskám?
– Igen, én vagyok nénikém.
– Mi újság most otthon, a faluban? Anyád, apád, rokonok jól vannak? Ötven éve nem hallottam róluk.
– Már mindenki jól van nénikém. A falu egyik fele, anyámékkal együtt kihalt, a másik fele meg elvándorolt. Mindössze 10-en lakunk már csak. Ittmaradtunk magnak.
– Istenem, hogy megy az idő! –sopánkodott Pemete, majd így folytatta. –még mindig olyan gyönyörű az a táj?  Egészséges a levegő?
– Igen, nénikém a táj gyönyörű, a levegő is tiszta mióta kimentek az oroszok.
– Mit szólnátok hozzá, ha meglátogatnálak benneteket?
– Örömmel látnánk.
– Nem egyedül mennék.
– Nem gond, annyi az üres ház, hogy százan is jöhetnek!
– Egyelőre hárman mennénk és egy kimeríthetetlen bankszámlával.
– Atyagatya nénikém, csak, nemhogy meg akarja venni a falut? Merthogy a fele még eladó.
– Kislányom, majdnem eltaláltad. Be szeretnénk fektetni a misszió pénzét. Egy szeretetotthont létesítenénk hospis szolgálattal együtt. Egy már működik Adonyban hét éve. Óriási az igény ránk. Már hét apácánk van ott, mint hospis nővér. Megtanultak magyarul is és befogadta őket a környék. Az állam is kalapot emelt előttük. Lehetőséget kaptunk a bővítésre.
Rátok gondoltam. Köszönjük a bizalmat. Mikor tetszenek érkezni?
– Szombat délben landolunk Ferihegyen. Fel tud jönni valaki értünk?
– Természetesen. Ha kell akár egy kamiont is küldünk értetek, hogyha sok a poggyászotok. Mi is vele megyünk, a kedvesemmel, Yetivel.  Miről ismerlek meg benneteket?
– Apácaruhában leszünk. Egy ősz öreg asszony és két boxos fekete indiai leányzó. Missziós kitűzőt fogunk viselni.
– Nénikém. Várni fogjuk magukat. Csókolom.
Ahogy letette a kagylót, összenéztek Yetivel és döbbent csend telepedett közéjük. Yeti szólalt meg elsőre.
– Nem is rossz ötlet. Missziós pénzen, missziós öregek otthona, elfekvővel, hospis szolgálattal. Azt hiszem fellendül a falunk Irma! Megfogtuk az isten lábát anyukám!
– Olyan híre lesz a falunknak, hogy eljut tán még Amerikába is!
– Ha, ezt a Margit megtudja, eldobja az agyát. Átírhatjuk a közös részt a disszertációnkban! Merthogy gyökeres fordulatot fog venni a falu újraéledése.
– Viszont az elfekvővel meghalók rontani fogják a halálozási statisztikát. Nem győzünk cigányokat betelepíteni, hogy a szaporulat arányban legyen az elhullással!
– Annyi baj legyen. Ha kell, letelepítjük az összes szatmári és nyírségi cigányokat is!  Csak füttyentünk neki, és máris jönnek csapatostól.
–Attól félek, hogy inteni sem kell nekik. Megérzik a lehetőséget és máris itt teremnek. Mindenesetre ráérünk még ezen gondolkodni, ha komolyra fordul a dolog. Amint letelepednek a nővérek, megépül és beüzemelik az otthont, meglátjuk, mi történik. Nekem mindenesetre tetszik a dolog – jegyzete meg Yeti és lezárta a témát.
A hétvégén Benő beindította a Zsukkot és hármasban elindultak Budapestre. A reptér fogadószintjén a szokásos kíváncsi és frusztrált tömeg kavargott. Aztán a hangosbemondó bemondta a Londoni gép érkezését. Mindhárman izgatottan várták a kijáratnál mikor bukkannak fel az apácák. Jó negyven perc is eltelt, amikor a bőröndökkel megrakott kocsit toló ötven év körüli fityulás, kék egyenruhás fehér bőrű és két szurokfekete bangladesi apáca megjelent. Azonnal Benő hatalmas, ölelésre kitárt karjaiba szaladtak. Úgy ölelte magához őket, mint kotlós a szárnyai alá vett kiscsibéket.
Irma halvány vonalaiban felismerte az eddig csak fényképeken látott rokont. A szülei mindig csak úgy emlegették, hogy: „… tudod, a Pemete, az, az apáca!” Azonnal a terepjáróhoz mentek. Bepakolták a bőröndöket és elindultak Kurtafa felé. Jó, három és félóra zötykölődés után elérkeztek a bekötőút leágazásához. Benő leállította a motort és kiszállította a benn ülőket. Mozgatnák meg elzsibbadt tagjaikat! Az apácák csodálattal, vegyes áhítattal vetették a kereszteket a gyönyörű táj láttán. Pemete nővér így fordult Irmához.

–Kishúgom, ez maga a paradicsom! Egyenest az Elziumba hozott minket ez a rőt szakállú óriás! Váltott egy-két szót angolul a fekete boxosbőrű arcukból hatalmas dióbarna szemekkel kitekintő, villogó szem fehérjüket meregető bangladesi apácákkal, majd elindultak gyalog, a faluba vezető bekötőúton. Benő Irmával előrement a bőröndöket kipakolni, meleg vizet készíteni a vendégeknek és természetesen egy jó erős kávét, főzni az eszméletük helyrehozatalához. Mert bizony rájuk fér. Hiszen félájultra csodálkozták magukat a tájban való gyönyörködéstől.
Yeti, kissé hátrább maradva kísérte őket. A két indiai apáca haladt elől. Pemete kissé lemaradozva lépdelt Yetivel társalogva utánuk. Hol magyarra, hol meg angolra fordítva a szót izgatott kommunikálásba bonyolódva araszoltak a falu felé. Amint beérnek a faluba elsőre Gusztiba, ütköztek. Az öreg kinn ült a pletykapadon. Papucsba bujtatott lábaival pemete kutya meztelen hasán taposva, mélyeket szívott a meggyfacsibukból. A léptek zajára feltekintett és megállt benne az ütő. Se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől. Hirtelen megdörgölte szemeit, hogy jól lát-e, majd akkorát harapott a meggyfacsibuk szopókára, hogy csakúgy reccsent.
–Atyagatya, szent Habakuk! Ezer ördög és pokol! Hát ezek az ördögpofák hunnan termettek ide?–motyogta, s hörögve buggyantak elő a szavak lila ajkai közül. Pemete megérezve gazdája elbizonytalanodását kiugrott annak hasán taposó talpai alól és morogva, farkát behúzva sunnyogni kezdett a jövevények felé. Ekkor látták meg a mögöttük haladó Yetit. Yeti átlátva a helyzetet előrelépett és az öreg előtt megállva így szólt.
– Ne szarjon mán annyira Gusztibátyám!  Apácák ezek a lelkeim, hús-vér emberek, nem pedig valami szerecsenek, csak annak látszanak. Indiai apácák a javából. Jöttek nekünk segíteni, megoldani a problémáinkat.
Az öreg még mindig gyanakodva mustrálgatta őket, aztán tekintete Pemete nővérre tévedt, aki tiszta, de kissé tört magyarsággal kezet nyújtva bemutatkozott.
–Sororr Regina Pemete missziós nővér vagyok, de maga csak szólítson nyugodtam Pemetének! Hadujudú öreg gatyám…– tette hozzá még angolul és megveregette az öreg ráncos arcát, mint lóvásárban a cigány a kehes ló pofáját. Éppen hogy csak a pofáját nem húzta széjjel, megvizsgálván a fogai, hány éves lehet. Mire lehet még használni. Guszti beleremegett az apáca energikus kézfogásába. Úgy érezte, mintha satuba szorították volna a kezét. Kisvártatva kinyögte.
– Isten hozta magukat! Hol járnak erre, ahol a madár se jár?
– Jöttünk vizitálni. Aztán ha tetszik a hely, megtelepednénk itt, maguknál öregapánk…
– Hát akkor télleg nem a pokolból pottyantak ide? Merhogy olyan fekete ez a két másik, mint az ördög.
– Nyugodjék le kend, kissé megkapta őket a nap. Meleg van ám arrafelé Bangladesben. Jöttünk, láttunk, maradunk!
– Hát akkor… isten hozta magukat minálunk – állt fel Guszti és hátat fordítva nekik az izgalomtól remegve bevonult az ámbitusra, hogy az oszlopok közül gyanakodva sandítgasson az Irmáékhoz betérő idegenek után. Pemete halkan szűkölve kushadt a lábainál farkával verve a döngölt agyag padlót blattolt gazdája szertefutkározó gondolataihoz.
Irma már előkésztette a fürdőszobát és jó meleg vízben lezuhanyozva könnyű indiai slafrokba bújtak apácáink. Ez egy szürke, pamut zsákruha féle volt. A közepén e fejnek és a nyaknak egy lyuk volt benne kivágva, majd kétoldalt kis, hasíték a karoknak, hogy ki tudjanak nyúlni alóla. Nagyon szellős, praktikus találmány a’ biztos. A kávét szürcsölgették, amikor az egyik apáca: Jazmina egy nagy fémdobozban valódi indiai teafüvet hozott ki és Irma kezébe nyomva angolul hadarva jelezte, hogy ők ilyenkor teázni szoktak.
– Teát szeretne főzni kincsem! – fordította magyarra a szót Yeti és fejével biccentett a konyha felé. Irma kivonult a két apácával és kisvártatva tálcán egy hatalmas teás kancsóban, friss, illatos, gőzölgő teával tértek vissza. Szucsuma, a másik nővér mindenki elé tett egy capot (csészét), majd Pemete nővér, mint rangidős teletöltötte a csészéket. A teákat kortyolgatva Pemete nővér előadta jövetelük célját.
– Nem tudom mennyit hallottatok a Kalkuttai Teréz anya által alapított rendről. Mi a szegényeket, árvákat, magára hagyott beteg, ápolásra szoruló embereket karoljuk fel. Ápolási rend vagyunk, de hospis szolgálatot is adunk. Az egész világon vannak misszióink. Hét éve alapítottuk nálatok, Magyarországon, Adonyban az első missziónkat. Azóta két szeretet otthonunk és egy kápolnánk épült meg ott és már tizenegyen vagyunk. Testvéreink nagy népszerűségre tettek szert és a lakossággal olyan már a kapcsolatuk mintha mindig is itt éltek volna közöttünk. Szépen megtanultak magyarul. Remélem a mi két apácanővérkénk, hamarosan beletanul a magyar nyelvbe –nézett mosolyogva a magyarul kukkot sem értő indiaiakra.
– Ó, drága nénikénk, bizonyára belejönnek majd ők is a magyar nyelvbe, elsajátítják szokásainkat.–jegyezte meg Yeti, majd így folytatta. – Hogy gondolják, mik a terveik?
–Első lépésként szeretnénk egy nagy házat vásárolni hatalmas kerttel. Ezt kitataroztatnánk, komfortosíttatnánk és panzió szerüreg alakítanánk ki. Itt lenne a mi szállásunk, irodánk, a nővér szoba. A kert hátsó traktusában felhúzatnánk egy húsz férőhelyes épületet. Ebben helyeznénk el öt szobában az első lakókat. Olyan házra és telekre volna szükségünk, ami mellett nagyobb, beépíthető parlagföld, esetleg még egy üresen álló ház is van, hogy a későbbiekben tudjunk bővülni.
– Fogunk találni Pemetenéné’, biztosan találunk majd. Holnap széjjelnézünk a faluban. Gusztinál vannak az eladó lakások kulcsai. Megszemléljük és kiválasztjuk az erre a célra alkalmas házakat. Aztán a technikai lebonyolítást majd megszervezzük. Beviszem magukat Kókányfára a polgármesterhez és nyélbe ütjük a letelepedésüket.
– Köszönöm fiam. Mindig tudtam, éreztem, hogy egyszer még hazatalálok, mert nem tudnék halálom után idegen földben nyugodni. Köszönöm neked uram!–fohászkodott égnek emelt tekintettel, majd asztalt bontva ki-ki elvonult a hálószobájába kipihenni a nap fáradalmait.