Kurtafa - 5

16.
Alig telt el három hét, amikor Kurtafát ziháló teherautók motorbőgésének zaja verte fel. Guszti szokás szerint kinn üldögélt a verőfényes délutáni napsütésben a ház előtti pletykapadon. Pemete elnyúlva hevert a pad alatti árnyékban hűsölve. A fűben lomha varangyos békák görögtek. A levegő vibrált a nap hevétől. Az agresszív zajra Guszti hirtelen felkapta a fejét, és szokás szerint ráharapott a meggyfaszopókára. A csibuk reccsent egyet odvas, a nikotintól megfeketedett agyarai alatt.
A kanyarban felbukkant egy traktor vontatta echós szekér. Mögötte pedig egy bútorszállító teherautó döcögött komótosan. Hirtelen megdörgölte öklével szemeit, kalapját lekapva ősz fejéről meglengetve maga előtt, legyező mozdulatot tett mintha el akarná hessegetni a délibábot. Merthogy a délibáb játszott vele, az egyszer biztos. Pillanatok alatt a ház elé ért és nagyot döccenve megállt a karaván. Az echós szekér nyitott végéből loboncos hajú, cserzett arcbőrű, konyabajszú ősz öreg cigányember hajolt ki derékig és széles karimájú, fekete nyúlszőrkalapját Guszti felé meglengetve elrikkantotta magát.
– Csecseruca' palacsinta!
Guszti hirtelen megmerevedett. Nyaka végén ülő zanzafejét nyakastól előrenyújtva, szemeit összecsippentve, hunyorítva, hirtelen felismerni vélte régi cimboráját.
– Hej, a devla rúgjon meg vén gezentor! Te lenné az, Kacskakácsa cigány Kása? Ó, hogy diházom a buládat!
– Ehun' vagyok-e! – mászott le kapaszkodva a szekérről az öreg cigány és hatalmas kalapját mégegyszer meglóbálva lépett egyet Guszti felé. Pemetének sem kellett több, azt hívén, hogy gazdáját orvtámadás érte felugrott a levegőbe és fogai közé kapta a szerinte csakis gazdája pofozására meglengetett kalapot, és eliszkolt vele. Az öreg cigányt azonban nem lehetett megállítani. Guszti előtt termett felrántotta a padról és körbetáncolta vele a placcot.
Aztán cuppanós csókot nyomott Guszti borostyás, ráncos pofájára és még mindig a markában tartva, mint egy rongybábut kissé eltolta magától és vizsgálgatni kezdte. Kisvártatva megszólalt.
–Hívtál, gyüttem'! Hoztam a retyerutyát is. Hely, Trézsi, Jankica, Bakfitty! Gyertek vizitálni az én cimborámnál! –rikkantotta és a ponyva alól egy huszonéves cigány asszony, egy pörgekalaú, stuccolt bajszú cigányember, mászott elő. Bakfitty két karját felemelve egy őszhajú ezerrác cigány asszonyt, a Trézsit emelte le és talpraállitotta a füvön.  Ezután öt-hat cigánypurdé ugrált ki az echós szekér ponyvája alól és egymás szavába vágva körbetáncolták a felnőtteket. A végén a traktor vezetőfülkéjéből Kece, az öreg cigány legkisebb elvált emberként velük élő fia ugrott ruganyosan talpra. Körbefogták Gusztit és egymás szavába vágva, üdvözölték, sorra ölelgették jótevőjüket, a házat nekik adományozó nagy fehér főnököt.

A teherautó elébük kerülve ifjabb Kácsa Vendellel, négy kiskorú gyerekével, feleségével, Arannyal, a nekik adományozott másik ház felé vették az irányt. A nagy örömködének Katinéni vetett véget. Erélyesen lekiabálta a hangoskodókat.
–Hely, hogy a kakas csípjen meg benneteket! Be nem állna a szátok! Még kihűl a lepénylesőtök! Hát senki sem éhezett meg ebben a nagy utazásban? – egy pillanatra néma csend állt be, majd elébb a gyerkőcök kezdték el kajdászni', hogy én is, én is. Aztán kalapját a kutya szájából visszaszerezve az öreg Kacskakácsa lovagiasan meglengette Katinéni előtt és bemutatta a társulatot.
– Meggyüttek' a cigányok!
– Láttyuk! –nevette el magát Katinéni és előreindulva beinvitálta magukhoz a társaságot. Miután, mint a verebek, körülülték a nagy kecskelábú asztalt térült-fordult és egy nagy cseréptál, gőzölgő kecskepörkölttel tért vissza. Leállította az asztal közepére. Ármin pedig cseréptálkákat helyezett mindenki elé. Katinéni egy hatalmas malomkerék nagyságú kenyeret hozott ki a kamrából. Egy késsel keresztet rajzolt a kenyér aljára, majd rövid asztali áldás elmondása után felszeletelve elhelyezte a kenyérszeleteket egy nagy fatálcán.
– Mindenki annyit szed amennyi, jólesik. Kurtafa vendégei vagytok. A kecskegidát Imre adta, a kenyeret a Katinéni kemencéje sütötte, a bort meg Guszti hozta a férfiaknak. A lányoknak, asszonyoknak, gyerekeknek pedig bodzaszörppel és friss kútvízzel szolgálhatok. Miután az éhes csapat éhét elverte, szomját eloltotta Irma átal hozta a feketelevest. A felnőttek a kávé kortyolásába mélyedtek. Guszti csibukjára gyújtott és bodor füstfellegeket eregetett az égre. Az asszonyok leszedték a kenyérbéllel tisztára kitörölt tálkákat, a nagy cseréptálat és elvonultak mosogatni.
A gyerekek, meg iszkiri, nekiiramodtak megkeresni Vendelbátyjuk házát. Kíváncsiskodni, segíteni az apróbb holmikat, behordani. Vendeléket Pankáék látták vendégül. Benő Vendel és a teherautó sofőr pedig a nehéz bútorokat hordta be és állította a helyére a házban. A gyerekek éppen akkor értek oda, amikor már az ebédelésnél tartottak. Természetesen nekik is terítettek egy kisebb kecskelábú asztalnál és a Vendel négy gyerekével összetolva asztalaikat nekiláttak a mákos dödöllének.
Öt óra felé megérkeztek Imréék is és behajtották a kecskéket az ólba. Imi nekiállt megfejni őket. A fejés végeztével, apjával csatlakoztak a Katinéniéknél kvaterkázó férfiakhoz. Imrebácsi egy kisebb, fonott pájinkás butykost állított az asztalra. Míg Katinéni kihozta a két Imrének a gőzölgő kecskepörköltet addig a pájinkásbutykos szájról, szájra körbejárt. Így erősítették meg a férfibarátságot. Az Imrék kikanalazták a pörköltet. Megitták Guszti utolsó csepp rabvallató nova borát is. Aztán asztalt bontottak és Guszti vezetésével elindultak Kacskakácsáék leendő otthona felé.
Bakfitty felkapaszkodott a traktor nyergébe és a helyszínre fuvarozta az echós szekeret. A férfiak pedig elkezdték a le és bepakolást. Hétóra felé átaljöttek' Vendelék is, hátha elkél a segítség. Nagyjából bepakoltak. A belső elrendezés, az apró tárgyak kipakolása már az asszonyok és gyerekek dolga volt. Miután végeztek a nehezével a férfiak igencsak kiszáradtak a nagy kalória veszteségtől. Úgy döntöttek, hogy átalmennek' Imréékhez felfrissülni egy kicsikét. Családiasan körülülték a hatalmas kecskelábú asztalt. Középre nagy kerek fatálcán egy óriási kupac kockára vágott kecskesajt került. Mellé zöldhagyma. Imre leballagott a pincébe és felhozott egy tízliteres Golyhóit. Mindenki annyit buggyantott a demizson tartalmából a fakupájába amennyit egy hajtókára ki bírt inni. Fél kilenc felé Yeti is megjelent. Már nyoma sem volt rajta az utóbbi elhanyagolt állapotának. Normális ember benyomását keltette.
A kölcsönös bemutatkozások után nekiállt falatozni és iszogatni a társasággal. Kisvártatva Irma is megjelent. Egy termoszban gőzölgő feketét hozott átal, hogy megerősítse vele a férfiak öntudatát. Nem sokat időzött velük. Megvárta, míg megisszák a feketelevest, majd összeszedve az üres kávéscsészéket hátra ment a kiskonyhába elmosogatni őket. Mielőtt hazatért volna még egyszer helyet foglalt közöttük.
– Csak pár percig maradok, hogy ne vigyem el az álmukat!–mondta és jelentőségteljesen végigsimított domborodó hasán. Aztán cinkosan összevillant a tekintete a Yetiével. Yeti egy pohár golyhóival tósztot mondott.
– Nagy nap ez a mai. Egyrészt két családdal szaporodott falunk létszáma, ami dicsértes. Megmutatja ez a nép, hogy a vidék élni akar! Hiába szippantja el a város a falu lakosságát, mi itt nem hagyjuk magunkat! Csakazértis megmutatjuk a magyarok és a cigányok istenét. Hej, Devla! Hajrá magyarok! –rikkantotta el magát és egyhajtókára kiitta a kertészaggatót. A többiek követték példáját. Ekkor a beállott hatásszünetben fejével biccentve intett Iminek, hogy hozzon kis pájinkás kupicákat. Megbuggyantotta őket és újabb tósztra emelte a kupicáját.
– Most pedig arra igyunk, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor hamarosan egy újabb lakossal szaporodik Kurtafa. – Minden szem Irmára szegeződött. Irma szerényen pironkodva mentegtőzni kezdett.
– Nem a mi érdemünk. Ez csakis isteni csodának köszönhető. Mivel Yeti az erdőben elvonulva forrásvízen és kecsketúrón élve negyven napig böjtölt és meditált, valószínű, hogy a három dolog összegződött és megszűnt a magtalansága. – fejezte be Irma mondókáját és magukra hagyva a férfiakat sietett át Aktinénihez, közölni vele is a jó hírt. Mondanom sem kell, hogy Katinéni se köpni, se nyelni nem tudott a megdöbbenéstől. Fülét Irma hasára fektetve hallgatózni kezdett. Aztán megszólalt.
– Nagyon-is eleven a kis jövevény. Szeretnék valamit kérni tőled.
– Mi legyen az Katinéni?
– Végezzünk otthonszülést, mint régen! Én harminc évig bábaasszonykodtam a környéken. Szeretném én levezetni a szülést.
– Katinéni, ahogy engemet is maga segített a világra jönni, ugyanúgy az én magzatomat is a maga kezeire bízom. –Katinéni nagyon megörült ennek a döntésnek és máris elkezdett forogni az esze kereke. Így fordult Irmához.
– Irmuskám! Azt ugye, te is tudod, hogy itt isteni csoda történt?
– Lehet, hogy van benne valami Katinéni.
– Nekem az a javaslatom, hogy vasárnap mise előtt átal' kéne' mennünk Kókányfára a Sisitka plébános úrhoz. Elé tárnánk a helyzetet. Mert nekem az a véleményem, hogy isteni kinyilatkozás történt ott, amikor a cigányok szeme láttára eltűnt a Yeti a trepliről, és, már megbocsájts, de a szarkupacokból, csodálatos életelixírt adó illatos gombák nőtek.Ezt nem lehet mással, csak isteni csodával magyarázni.
Mond valamit. De, akkor már a Yetit is rá kellene beszélni, hogy menjen elgyónni a plébánoshoz, és mondja el neki a látomásait. Hogy s miként jelent meg neki maga az atyaisten. Miként szólott hozzája az éteren keresztül!
– Igazad van. Ez még jobban megerősítené a plébánosban a hitet. Ő kiprédikálná a csodát, aztán jelentené a feljebbvalóinak. Eljutna a hírünk még a Pápához is! Lenne itt búcsújárás, mint a Medzsigorei könnyező szűznél. Beírnánk a falu nevét a szenthelyek aranykönyvébe!
– Szerintem is. Menjünk el együtt vasárnap a plébános úrhoz!–javasolta Irma, és elbúcsúzva a felajzott szülésznőtől hazafelé vette az irányt.
Közben Imrééknél magas fokra emelkedett az ismerkedési est higanyszála. Éjfél felé már sírva kapaszkodtak össze és kólót jártak. Aztán elénekelték még az új beköltözőknek kedveskedve az „a cigányok sátora, leégett az éjszaka!…” című illusztris eredeti cigánydalt. Természetesen a Tápéi Darudöbögős eljárása sem maradhatott ki a repertoárból. Aztán mindennek megkoronázásául elzarándokoltak a kecskeólhoz szerenádot adni a nőstényeknek.
Eljárták a kecsketáncot, majd rázendítettek, hogy aszongya, hogy: „fejik a fekete kecskét, verik a barna menyecskét…!”  Ezzel be is fejezeték a szerenádot. Szép óvatosan, lábújhegyen, hogy senkit se zavarjanak meg álmában elosontak, és hazafelé vették az irányt.
17.
A két cigány család letelepedésével megélénkült, mondhatnánk úgyis, hogy életre kelt az eddig kihalásra ítélt Csipkerózsika álmát alvó falu. Katinéninél szinte mindennapossá vált a kenyérsütés. A dagasztást már Vendel felesége Arany és szépséges leánya, Ramóna vette ki a kezei közül. A kemence begyújtása és a tűz ébrentartása Imire hárult. Ezer örömmel végezte, sőt kikövetelte magának ezt a posztot. Hogy miért? A dolog igen egyszerűnek látszó és kézenfekvő: a szépséges cigánylány két dióbarna, gyönyörűséges szemének, bájoló tekintetétől.
Amint Katinéni kihamuzta a kemence pallóját és bevetette a sütnivalót, Imre Ramóna kíséretében kihajtotta a kecskéket. Először a rétet legelték a jámbor jószágok. Aztán délfelé a gyerekek, Umbi és Sambec vezetésével kihozták nekik az ebédet. A két kamasz fiú bevetette magát az erdőbe madárfészkeket rabolni, szamócázni, míg a kisebbek ott maradtak a kecskékre vigyázni, amíg Ramóna és Imi lemennek a Büdös-tóra megmártózni és etyepetyézni.
Mert bizony hogy akárhogyis csűrjük-csavarjuk a dolgokat a szépséges cigánylány nagyon felpiszkálta Iminek, eddig kecskékre átállított libidóját. A harmadik, vagy negyedik napon történt-e, nem tudni mikor először mentek le, fürödni a Büdös tóra Ramóna kibújt karton ruhácskájából és ott állt anyaszült meztelen a parton. A zeniten álló napsugár glóriát font alakja köré. Imre szájtátva bámult rá és birborfurulyájával egyetemben kőszoborrá merevedett a látványtól. Ramóna szavai térítették vissza a valóság talajára.
– Hé, te mamlasz! Mit bámulsz, mint borjú az újkapura? Nem láttá még meztelent? Vesd le a gatyád, azt ugorjuk! Verseny, ki ér a középire!
Imrének se kellett több. Kibújt tubigatyájából és mereven előreálló bíborlándzsájával rohamra indulva Ramóna után ugrott a poshadt vízbe. Ramóna úgy úszott, mint egy fürge csíkhal. Imre hatalmas tempókkal utána! Hamarosan beérte és bal karjával átölelve, a jobbal egy-két tempót téve, máris a tó közepén lévő sássziget homokos partján kötöttek ki.
Ramóna nem sokat teketeóriázott. Hanyatt vágta magát a fövenyen, gyönyörűséges szemérmét felkínálta Iminek. Imi egy pillanatra elhessegette a Bumbusmaris szőrbozótos burzsintjának' visszataszító képét. Behunyta a szemeit és rohamra indult bevenni Ramóna bíborkelyhét. Az elhálás, vagy fövenynász percek alatt véghez ment. Miután jóllaktak egymással, Imre hanyatt vágta magát, Ramóna pedig ráhasalva elkezdte a nagy mamlasz paplanszáját csókolgatni, nyelvével nyelvét kutatva csóközönnel elárasztani. Aztán egyre lejjebb és lejjebb haladba nyakát, mellbimbaját', majd ágyékát apró csókocskállal illetni.
Ettől Imi biborfurulyája megemberelve magát, a kókadozásból újra emelkedni kezdett. Ramóna nem hagyta annyiban a dolgot. Fodros ajkai közé vette biborfurulyályát és igyekezett a bennszorult nektárt cseppenként kiszívogatni, mint a pillangó a virág bibéjéből a mézet. Imre tűrte egy darabig ezt a kellemes orvtámadást, majd amikor már kirobbanni készültek heréi, akkor egy hirtelen mozdulattal felült. Derékon kapta Ramónát és bíborlándzsájára szúrta, mint egy győzelmi zászlót. Ramóna úgy lovagolt Imrén, mint az amazonok.
Mikor már elteltek egymással, szégyenlősen körülnéztek, nem látta-e őket valamilyen állat, madár, vagy ki tudja. Bizony nem volt hiábavaló az óvatosság, mert a sástengerből kutató szemek parázslottak feléjük. A két kamasz: Umbi és Sambec figyelte az aktus minden mozdulatát. Miután lelepleződtek, előbújtak.
– Éljen, éljen! Az Imi megcsárázta' a mindzsádat! Most már elháltatok! Házastársak vagytok!
– Pszt! Csendesebben, a fáknak is füle van!–intette őket Ramóna és szégyenlősen magaelé tette kezeit eltakarva testvérei elől szemérmét. De a fiúk, iszkiri, árkon-bokron túl voltak. Futottak a szüleiknek megvinni a jó hírt: férjhez ment a Ramóna!
Imi és Ramóna kiúsztak a partra, megszárítkoztak a napon, majd felöltve egyszál ruhájukat elindultak a kecskék felé. Amikor a kicsik meglátták őket, kéz a kézben közeledni rögtön rázendítettek.
– Hej, Devla, hej! Ágyesz bugyesz, szakeresz a vakeresz! A Ramóna férjhez ment! – és ők is iszkoltak haza, hogy telekürtöljék a falut a jó hírrel. Imiéknek este, amikor behajtották a kecskéket a fejés előtt nem volt más dolguk, minthogy illően rendbe szedve magukat Imrebácsi kíséretében átballagjanak Vendelékhez leánykérőbe. Az öreget engedték előre, mert úgy volt szokás. Mondta is neki az Imi, hogy „… apuka, maga menjen elől, keed kapja az első pofont!”
Az öreg nem ment üres kézzel. Jobb kezében egy pálinkával teli butykost szorongatott, oldandó az esetleg a bejelentés által keletkező feszültséget. A hír természetesen már messze előttük járt. A kapuban ünneplőbe öltözve Vendel és Aranka állt. Aranka kezében, egy tálkában pogácsa. Vendel kezében egy másik tálkán pálinkás pohárkák. Mikor megérkezett a leánykérő küldöttség Imrebácsi elmondta az ilyenkor szokásos szöveget.
– Azért gyüttünk', mert hallottuk, hogy itten egy eladó sorban lévő lyányt rejtegetnek a sutban! Adják elő menten, mert én már a gondolatául is berúgtam.–Vendel így válaszolt.
– Csak nem magának fáj a foga a csibehúsra vén gezentor, mert akkor már mehet is, fordulhat sarkon!
– Nem, nem, a kisfiamnak, Imikémnek állott a kangörcs a farkába, hogy a ragya verje ki. Meghágta a Ramónát! Én pedig becsületbeli ügyemnek tartom, hogy megkérjem neki a süldő lyányotokat feleségül. Adjátok-e?
– Kerüljetek beljebb!– rikkantotta Vendel és a bal kezében tartott tálcán sorakozó pohárkákba töltötte a jobb kezébe Imrétől átvett butykosból a pájinkát'. Miután megitták, az Aranka kezében lévő tálcáról hamuban sült pogácsával lettek kínálva a vendégek. Csak ezután léphették át a küszöböt. Körbeülték a kecskelábú asztalt és megkezdődött az alkudozás.
– Mit kértek a lyányé?
– Nem eladó.
– Ne vicceljen Keed! Ilyen gyönyörű lyány megér akár százezerforintot is.
– Még száz aranyért sem adom, a mi üdvöskénket. Kaphat ez még szebbet, gazdagabbat, fiatalabbat is. Nem egy negyvenéves öreglegényt.
– Nem öreg-a’! Oda tudta neki tenni a rispángot Vendel!
– Nincs neki semmije!
– Adom vele hét hold erdőbirtokomat, a forrással.
– Kevés.
– Adom vele a házunkat is. Rájuk íratom, nekem marad a haszonélvezet.
– Adom, adom, ezt mind te adod. A gyereknek nincsen semmije se?
Ekkor már nem bírta megállni az önérzetében megsértett Imi. Felpattant ülő helyzetéből és közbekiáltott. – én meg hét nőstényt, meg egy bakot viszek a házasságba! A kecskék az enyémek, vagy mi a szösz?
–Na, e’ mán’ beszéd!–vágta el az alku fonalát Vendel és egymásba tette a két fiatal kezeit. –éjetek békességben! Ágyesz-bugyesz'! Áldásom rátok.
A leánykérést és egyben házasságot is, egy kiadós vacsorával ünnepelte meg a két család. Arany halászlét főzött a Sambec és Umbi által kifogott vízi pocokból és csíkhalakból. Mellé túrós csusza dukált. Kísérőnek lófingató és golyhói. A lakoma végeztével átkísérték Ramónát leendő otthonába. Elől ment az ifjú pár. Mögöttük Imre és Vendel. Aztán Arany a dunyhával. A gyerekek meg a kis és nagypárnákkal. Vitték Ramóna stafírungját.
Imrééknél körbeülték a nagy kecskelábú asztalt és várták a vendégeket. Mert ebben a minifaluban semmi sem maradt titokban. Jöttek is Árminék nagy fazék kecsketúrós dödöllével megrakodva. Aztán átaljött' Gusztibácsi Irmával és Yetivel. Irma hozta a szokásos termoszba töltött feketekávéját. Guszti egy demizson nova borral járult hozzá az ünnephez. Befutott a Kukucska család is. Panka hat csirkét rántott ki erre a jeles alkalomra. Púposra rakott tálcán hozta őket. Benő egy nagy tál friss, ropogós hasábburgonyával egyensúlyozott.
Éppenhogy lerakták az asztalra a finom illatokat árasztó, gőzölgő sülteket, amikor éktelen zenebona hallatszott a nagykapu felől. Cigány csapat közeledett. Elől haladt méltóságosan, egyenes derékkal hátán átszíjazott citerával Kacskakácsa. Ujjai sebesen forgatták a lúdtollat, miközben egyik lakodalmas nótát a másik után játszotta a sebtiben összeverbuvált cigányzenekar. Kácsa mögött köcsögdudáját nyektetve lépdelt veje, Bakfitty. Mellette kétoldalt Umbi és Sambec ceglédi kannákat püfölve. És a másik három kis cigánygyerek a Jankica alomjából. Ők kanalakkal verték a rigmust. A sort Jankica zárta, fejetettjén, malomkerék-nagyságú tálon ropogós kacsasültekkel egyensúlyozva.
Óriási ováció fogadta a bevonulásukat. Jankica az asztal közepére helyezte a tálat. És szolgálatkészen az asztalnál ülők mögött állva, egyenként rakosgatta tányérjukra a kacsasült darabjait. A zenekar elhelyezkedett a sarokban. Kacskakácsa leült a hokedlira. Ölébe helyezte a citerát és máris felharsant, hogy: „lakodalom van a mi utcánkba, férjhez ment a Kácsa Vendel lyánya…” Egy pillanatra mindenki belefeledkezett a mulatozásba és észre sem vették, hogy bakfitty eltűnik, mint a kámfor.
Minden szem Yetire figyelt, amikor tósztra emelve poharát ekként szólott.
– Nagy nap ez a mai! Megtörtént a falu életében az első vegyes házasság: egy gyönyörű cigány lányt vett feleségül egy magyar ember! Most vált igazán otthonukká a frissen betelepülteknek is a mi falunk. Ürítem poharam a cigány-magyar barátságra! Proszit!
Miután befejezték a tószt lereagálását, és fenékig ürítette mindenki a poharát, éktelen visítás verte fel a falu csendjét. Ramóna visítását lehetett hallani a távolból.
– Segiiitséég!
– Vendel talpra ugorva elkiáltotta magát: –szökik a menyasszony!
Imi nagy szemeket meresztve azt se tudván hova kapjon, berohant a kiskonyhába, ahol asszonya éppen a túrós gálicát készítette az imént. Hűlt helyét találta. A katlan előtt egy szalmabábú állt neki háttal Ramóna ruhájába öltöztetve. Felkapva a szalmabábut kirohant és ordítva bizonygatta: –az elébb még itt állt, most meg e’ lett belőle!
– Irigy utána, te mamlasz! Elrabolták a felségedet! Addig, amíg vissza nem szerzed nincs helyed a lakodalomban!
Imi nekiiramodott és amerről az imént a hangfoszlányokat hallotta arrafelé rohant. Átugorva Katinéniék kerítésén a tyúkólban talált rájuk.
Felnyalábolva Ramónát rohant vele, ahogy a lába bírta vissza a lakodalomba. Bakfitty, pedig lógó orral settenkedett utánunk. Mikor átalértek az Imréék portájára akkor egy nagy fekete kalapot tett le a placcra Vendel és követelte, hogy fizesse meg a leányrablás árát a bakfitty sógor. Bakfitty elővette degeszre tömött tárcáját és egy marék húszezrest dobott a kalapba.
Tiéd a menyasszony, de csak egy tánc erejéig! –kiáltotta Kacskakácsa, a bábé és a zenekar rázendített a talpalávalóra.
Mondanom sem kell, hogy hullottak a tíz és húszezresek. Aztán a végén Trézsi, fél kilónyi arany ékszert dobott a kalapba.
– Ez a tiéd kislyányom'. Még én kaptam a nagyapádtól, amikor elvett. Nekem már nincs szükségem rájuk. Viseljed egészséggel!–mondta és derékon ragadva, legényesen megforgatta Ramónát. Szólt a köcsögduda, harsogott a két ceglédi kanna amint Umbi és Sambec nagy vehemenciával püfölte őket.
Aztán a Bábé, állt fel és dobott a kalapba egy aranyórát, láncostul. –enyém a menyasszony! Kiáltotta és intett a citerásnak. Az meg rákezdte.
„… sej, haj Ramóna, súgok néked valamit,
Gombold ki a selyeminged elejit!
Le, Ramóna, tálé jaka,
Itten van a bábé maga, hely!
Sej, haj romana te, hogy a Devla rúgjon meg!
Dikhele, dáresz: dalamuszi,
dalamuszi, dákesz, dikkendál…”
Az öreg után, úgy illet, hogy utoljára a család még, vagy éppen nőtlen férfitagja kérje le a menyasszonyt. Így is tettek. Kácsa Kece lekérte apjától Ramónát. Megforgatta, majd fejével intett az újdonsült férjnek, hogy kapja ölbe a menyasszonyt! Ő pedig magához véve a menyasszonypénzzel, ékszerekkel teledobált kalapot, elindult utánuk. Letette a küszöbre a kalapot, sarkon fordult és visszament a násznéphez. A fiatal házasok pedig bevonultak a hálókamrába, most már ténylegesen is elhálni azt a házasságot.
Miután elpusztítottak minden ehetőt, akkor a gyerekek, és asszonyok háttérbe vonulva nyugovóra tértek, hagy szórakozzanak a férfiak. A fiatal házasok pedig bevonultak a hálókamrába, most már ténylegesen is elhálni azt a házasságot.
Hajnalig szólt a nóta. Amikor már végleg kimerült a repertoár, akkor összekapaszkodva eljárták a Tápéi Darudöbögőgőst és elindultak a kecskeólba szerenádot adni a kecskéknek, hogy ők se maradjanak ki a vigasságból. Elénekelték a kecskedalt, majd végezetül eljárták a kecsketáncot is, miközben ezt gajdolták':
„… Tánc, tánc, kecsketánc,
Szebb a pina, mint a ránc…”
Aztán részeg kómába esve elnyúltak a kecskeól alomján. A reggeli napsugár úgy talált rájuk békés szendergésben. Ki-ki egyik, vagy másik nősténykecske nyakát átölelve békésen hortyogta a kék levegőégbe, a magyar-cigány barátságot.
18.
Most már, hogy a falu kezdett megtelni élettel Yetinek is komolyabbra fordult az élete. Már végzett a múlt feltárásával. Kókányfán a Polgármesteri Hivatalban és az Anyakönyvi Hivatal irattárában minden Kurtafára vonatkozó iratot fellelt. Kiírta az adatokat arra vonatkozóan, hogy a múlt század hetvenes éveiben volt a legnagyobb a falu összlétszáma: 278 fő. 42 porta, 47 házzal. Egy osztott falusi iskola, ami még Klebelsberg Kunó idejéből, a falusi iskolaépítés korszakából maradt fenn.
Volt egy népboltjuk, ami azelőtt a hangya Szövetkezet tulajdonában volt, de államosították 1950-ben. Aztán volt egy kocsma, ami a Kurta Kocsma névre hallgatott. Volt egy Tanácsháza, mely egyben Anyakönyvi Hivatalnak és Kultúr Otthonnak is helyet adott. Ennyi.
A falunak sem temploma, sem kápolnája nem volt. Temetkezni is a Kókányfai Köztemetőbe szoktak. Amolyan alvó faluként volt e csendes kis zugoly elszámolva és nyilvántartva. Így, aztán lassú elnéptelenedése senkinek sem tűnt fel.
Miután a feltáró résszel végzett, hozzákezdett a második részhez, a falu újjáélesztésének elvi leírásához, majd harmadik részként, a tények regisztrálásához. Most ott tartottunk, hogy Yeti április helyszínre érkezése óta eltelt három hónap és a falu lakosainak száma nyolcról huszonkilencre emelkedett. Lényegében három eddig lakatlan ház népesült be. A lakosság etnikai aránya megváltozott. Az eddig színtiszta magyarok, lakta faluba beköltöző két cigány családdal a cigányok létszáma 19 főre emelkedett az időközben faluba költöző Yeti és Kukucska Benő, pedig 10 re emelte a magyarok lélekszámát.
A cigányok tizenkét iskoláskorú gyerekkel szaporították a falu létszámát. Így őket Kókányfára kellett beíratni az iskolába. Útban volt még három születendő gyermek is, melyek szintén erre a romlott világra kívánkoznak hamarosan. Ott volt ugye az Irma és Yeti magyar, a Benő és Panka vegyes, valamint Imi és Ramóna szintén vegyes házasságból születendő gyermekei.
Amint elkészült a disszertáció első kötetével Interneten átküldte konzultánsának, Nyeles Margitnak, aki szintén filozófusként egy másik munkán dolgozott az UNIÓ-nak a megbízásából. Az ő témája pedig az elidegenedés témaköréből merítkezett. A téma címe: A városi ember elidegenedése és a probléma megoldás alternatívái. Margó szintén elküldte konzultánsának, Yetinek az ő eddig elkészült tényfeltáró munkájának elkészült első kötetét.
Alig telt el a konzultáció cseréktől, amikor Margó azzal állt elő, mi lenne, ha összeülnének és személyesen a terepen, egészítenék ki a tapasztaltakkal a disszertációkat. Yeti megpendítette a dolgot Irmának, amit az örömmel fogadott. Azonnali meghívást Küldtek Margónak. Yeti ment át érte Kókányfára a buszmegállóba, hogy átkísérje Kurtafára.
A busz félórakéséssel rendre megérkezett és két nagy bőrönddel a kezében egy harmincév körüli szemüveges, kesehajú szikár vénlány kecmergett le róla, magas sarkú cipőben, kosztümben, fején kis kurtakalappal. Hóna alatt esernyőt szorítva. Úgy nézett ki, mint egy feldíszített karácsonyfa. Yeti, azonnal kikapta kezeiből a bőröndöt, majd leemelte a magas buszlépcsőről és talpra állitotta az útszéli gyepen. Jobbról-balról cuppanós csókot nyomtak egymás arcára. Kezet ráztak majd Yeti összecsapva tenyereit döbbenten megszólalt.
– Istenemre mondom Margó, te semmit sem változtál!
– De, te annál nagyobbat Yeti! Hova lett a mi régi, bohókás csupaszőr, mókárképű Yetikénk?
– Komoly ember lettem: megnősültem. Hamarosan apa leszek!–húzta ki magát Yeti. Margó se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől.
– De, Yeti, erről nem volt szó! Hát nem megfogadtuk egymásnak, hogy ha mindketten végzünk a disszertációnkkal, és facéran maradunk egymáséi leszünk?
– Változott a helyzet. Rátaláltam egy csodálatos teremtésre és beleestem, mint légy a mézesköcsögbe.
– Tudod mi vagy te, egy piaci légy! Jól mondtad. Beleestél, mint egy piaci légy az Irmába. Arra nem gondoltál, hogy velem mi lesz? Amikor felcsináltál, és rábeszéltél, hogy vetessük el a gyereket, mert minek két gyereknek egy harmadik mit ígértél? Később majd visszatérünk egymásra. Hát ennyit ért a szavad, de nem baj, én akkor is barátomnak tartalak. Kalap rá.
– Margókám, két felesége nem lehet egy férfiembernek, nem vagyunk muzulmánok! Ígérem neked, hogy szerzek olyan vőlegényt neked, hogy jobban odateszi neked a rispángot mint én annakidején. Úgy megekecsel', hogy fennakadnak a szemeid! De, pszt! Erről ne beszéljünk többet. Itt jön értünk a konflis!
A Kurtafa felőli úton porfelhőt kavarva viharsebesen közeledett a Kece vezette szamaras kordé.
Megállt előttük. Leugrott a bakról. Malomkerék nagyságú fekete kalapját lekapva fejéről egy pukedlit csinált Margó előtt és bemutatkozott.
– Kacska Kece!
– Nyelves Margit, de szólítsál csak Margónak! Szervusz!
Ezzel Kece feldobálta a kocsiderékba a bőröndöket. A két utas felkapaszkodott a kocsiba és leült háta mögé helyezett lócára. Aztán az ostorral pattintott egyet és indulásra nógatta Matyit, a szamár csődört.
– Hő, Matyi, hő! –De, a Matyi megmakacsolta magát és az istenért sem akart elindulni. Hiába csapkodta az ostorral, nem bírta mozgásba lendíteni. Erre leugrott a bakról és megragadva a kocsirudat és a szamár mellé állva húzni kezdte a kordét, ezzel is példát mutatva neki. De az állat inkább csak hátrafelé farolt. A kordé tapodtat sem mozdult előre.
Elunva Kece küszölődését Margó és Yeti lekászálódott a kordéról és nekiveselkedve hátulról elkezdték tolni a kordét és Matyit. Erre elindult a szamár. Most már négyen húzták, vonták, tolták a kordét, rajta a bőröndökkel. Amint befordultak a faluba Guszti szemei kigűvedtek a látványtól. Meglepetésében akkorát harapott a pipaszárába, hogy csakúgy reccsent. Pemete felugrott a pad alól és feléjük rohanva, csaholva követte a bevonuló karavánt. A cigánypurdék pedig cigánykereket hányva, hempergőzve, visítva özönlötték körbe a különös menetet.
Irma szemei kikerekedtek és majd leesett a lépcsőről a kacagástól. Kitárt karokkal rohant feléjük amint lehorgonyoztak a kapu előtt. Keblére ölelte margót és máris tuszkolta be a házba. Kece segített behordani a bőröndöket, majd lerakva őket állt egy kis ideig és szakértő tekintettel végigmustrálta margót a tetejitől a talpáig. Olyannyira szuggesztíven méregette, hogy szinte perzselt a tekintete. Margót kiverte veríték és még a hátán, de a seggpartján is folyt a tajték. Hirtelen feltoluló gerjedelmét rejteni akarván kezet nyújtott Kecének.
– Köszönöm a forspontot. Igazán nagy élmény volt ez kocsikázás.– Kece kalapját megemelve rókamosollyal kivillantotta mind a harminckét egészséges, fehér, ragadozóra emlékeztető fogát és így vigasztalta Margót.
– Rá se rántson kiskegyed! Ma ilyenje volt a Matyinak. Legközelebb, ha jobb passzban lesz, akkor elviszem én magát kocsikázni, el egészen a Büdös-tóig is, meg vissza! Csókolom a kisztihandját'!
– Viszontlátásra Kece úr!
Miután Kece mögött becsukódott az ajtó Irma azonnal beinvitálta Margót a fürdőszobába toalettet végezni. Miután lezuhanyozott, felfrissült, ruhát váltott nekiültek a finom Irma főzte feketének. Feketézés közben beszélgettek.
– Azt hiszem, hogy a migráció okainak boncolgatása egészen jól összeállt nálad.– jegyezte meg Yeti Margónak címezve. Margó magaelé meredt és így válaszolt.
– Tudjátok az a baj, hogy a hatvanas évektől kezdődően igen erős volt az iparosítási mánia miatti falusi munka-erőelszívás. Én ebben látom annak az okát, hogy egész családok, rokonságok hagyták ott a falusi környezetet, hiszen a városba panellakásokkal, infrastruktúrával, jó kereseti lehetőségekkel csábították őket.
– Láthatjuk’, hogy mi lett a vége. Jött a rendszerváltás és megfordult a trend. Kiárusították az országot. Bagóért elkótyavetyélték a gyárakat. A Multik pedig lerombolták Ózdot, bezárták a cukorgyárainkat, tönkretették, elsorvasztották a konzervipart. Blattolt hozzá Yeti. Margó rendületlenül folytatta.
– A kilencvenes évektől elkezdett a nép visszaáramlani a falvakba. Sertés, liba, marhatenyésztésből, takarmánytermelésből próbáltak megélni. Aztán jött a 21. század és ránk zúdult az UNIÓ, minden áldásával. A hatalmas szupermarketek gombamód szaporodtak. Behozták az UNIO által dotált olcsó húskészítményeket, kínai könnyűipari termékeket. Gyakorlatilag most ott tartunk, hogy megszűnt a könnyűipar. Most zárták be az utolsó ruhagyárat Dunaújvárosban. A libatenyésztőket nem fizették ki. A baromfi-feldolgozókat bezárták… kínai csirkét, eszünk, szlovák tejet iszunk. És szemünket dörgölve éber kómájából ébredve bőgünk, mint a marha. –überelte Yeti. Irma közbevetette.
– Most az ország nagy része munkanélküli és egyéb állami segélyeken tengődik, mint a Toldi lova. Más része közmunkán van, vagy feketemunkából próbál kenyeret keresni a családnak. Eladták az Állami Gazdaságokat, a repteret, még az országház van hátra aztán slussz! Be lesz fejezve. Gyarmat leszünk, jöhet a bérrabszolgaság, a jobbágyság. – jegyezte meg csendben Margó. Yeti csak annyit mondott erre, hogy: – nézz étek, a vidék megtartó ereje, az ősi ösztön fenntart bennünket. Fogy a magyar? Sírnak, de nem tesznek ellene semmit. Majd jönnek a kínai bevándorlók, és minden megoldódik. Ez aztán a baba! Margó búsan ingatta a fejét és magaelé motyogott.
– Felfigyeltem a dolgozatodban egy jelenségre.
– Éspedig?
– Arra, ahogyan kezd újraéledni ez a falu. Cigánymagyarokkal települ be spontán. Szerintem ez az alternatíva életképes. Két ősi, ösztönnép keveredik egymással és belakják a környéket.
–Mondasz valamit. Itt tartunk most. Innentől már az élet fogja írni a tényfeltároló dolgozatunkat.–jegyezte meg Yeti. Margó még szólt volna, de Irma elvágta a társalgás fonalát és közbevetette.
– Ebből nem élünk meg. Gyerünk a konyhába! Margókám, üssünk össze valamit vacsorára, aztán majd folytatjátok az eszmecserét! Így is tettek. Amikor a hatalmas tintagombákat meglátta Margó, összecsapta a tenyereit és így sopánkodott.
– Ó, istenkém, létezik ez? Hol teremnek ilyen csodálatos gombák?
– Itt, az Imréék erdejében, meg a réten. Akarod őket látni, esetleg szedni is belőlük?
– Persze hogy akarom.
– Akkor majd szólok a gyerekeknek, elvisznek gombászni.
– Ha, igaz, akkor holnap ez a kackiás bajszú úriember, Kácsakece úr elvisz engemet a Büdös-tóhoz. Majd elgombászgatunk együtt.
– Jó, jó, de előbb vizsgáltassátok át az Imrebácsival, nehogy bolondgombát hozzatok haza! Mondta nevetve, és vidáman csevegve elkezdték a gombafejeket kirántani, majd a tartárt elkészíteni.
Vacsora után az Interneten szörföztek, és közben beszélgettek, majd eltették magukat holnapra. Elalvás előtt Margó megszámolta a szoba sarkait. Álmában a selyemréten járt, ahol cigánygyerekek potyogtak az égből. Az egyik meztelen arkangyal, a Kece, éppen az ő ölébe pottyant, és hatalmasat szeretkeztek a rét selymes, zöld füvén.
19.
Másnap reggel Kece sietve jő. Hátán gombászó háncskosárral, lábain pacskerral, rövidgatyában, félmeztelen, fején kalapban állított be Irmáékhoz.
– Szép jó reggelt!–köszönt be és Margóra sandított.
– Mehetünk hölgyem?
– Természetesen, indulhatunk Kece úr! –válaszolta Margó és sortban, rövidújú blúzban, fején szalmakalappal, karján kiskosárral útra készen várakozva, csak Kecére várt. Kece belekarolt és elindultak a Büdös-tó felé. Mikor a tópartra értek margót mellbe vágta a táj gyönyörűsége és lenyűgözte a panoráma.
– Tudsz úszni?–kérdezte tegezésre váltva Kece.
– Mért ne tudnék? Minden városi lány megtanul az uszodában. Én is tanultam úszni.
– Akkor úszunk egyet?
– Ússzunk!– adta beleegyezését Margó és megszabadulva blúzától, sortjától anyaszült meztelen fejest ugrott a hűs vízbe. Kecének sem kellett több. Szintúgy ledobva gönceit utána ugrott és a vízben vad kergetőzés kezdődött. Persze, hogy beérte Margót és magához ölelve tempózott vele egy sort. Közben bíborlándzsája megmerevedett és harci riadót fújt.
Mikor kiértek a tópartra zavartan nézetek egymás meztelenségére. Aztán pillanatok alatt megtörtént, aminek be kellet következnie. Kece hanyatt fektette margót a hűs fövenyen és meghágta, mint egy kancát. Margó a kéjvágytól felkorbácsolva lábaival fenyegette az eget. Gyönyörtől gyöngyöző, bugyborékoló sikkantásait visszhangozva verte vissza a túlpart. Amikor elteltek egymással szégyenkezve takarták el egymás elől bűnös szemérmüket. Megszárítkoztak a napon majd magukra, kapkodták gönceiket.
Éppen ideje is volt, mert kíváncsi gyereksereg jelent meg a parton. Ők is fürödni jöttek. Jó, hogy nem lettek szemtanúi a szeretkezésnek, mert pillanatok alatt telekürtölték volna vele a falut. Felöltözködve elindultak gombászni. Közben beszélgettek.
– Te legényember vagy még Kece?
– Nem, én már egyszer házas ember voltam, csak elvált tőlem az asszony, mert egy magyaremberrel állt össze. Tőlem van két, attól meg négy gyereke.
– Én még nem voltam férjnél.
– Miért, mi tartott vissza?
– Nem értem rá. Építettem az egzisztenciámat.
– És sikerült felépítened, azt az egzisztenciát?
– Nagyjából. Tulajdonképpen most tartok a finiselésnél. Azért vagyok itt. Yetivel közösen finiselünk…
– Idefigyelj, bülbülmadaram! Nem lehetne ebből kihagyni a Yetit? Velem is tudnál finiselni. Elég jól finiseltünk az előbb nemigaz?
– Ó, de szamár vagy! Ne keverd össze a finiselést a kufircolással! Ez két különböző fogalom. Yetivel mi lelki társak, duálpárok vagyunk. Összeköt bennünket a közös munka.
– És sose kufircoltatok?
– Nem mindegy az, neked? Mi van máris féltékeny vagy. Ha annyira akarod tudni, felhomályosítalak: lyuksógorok vagytok.
– Akkor egy percig sem maradhatsz náluk. Megölöm, ha közeledik feléd! Te, mán az én asszonyom vagy, mert becsáráztam' a nindzsádat'! Mától a feleségem vagy!
– És, ha én nem akarok a feleséged lenni?
– Ó, hogy a devla rúgjon meg, te asszony! Hát nekem kisebb a károm, mint a Yetinek? Vagy mi nem tetszik bennem?
– Egyezzünk meg valamiben: neked nagyobb a dákeszod,mint a Yetinek, viszont a Yetinek meg nagyobb esze mint a tiéd! Most pedig szedjük azt a gombát, kapkodjuk teli a kaskákat! –zárta le a vitát Margó és nekiálltak a gombaszedésnek. Délutánra két teli kosár gombával állítottak be Imréékhez.
– Imrebácsi! Megvizsgálná nekünk, hogy jókat szedtünk-e?
– Hol szedtétek?
– A maguk erdejében.
– Akkor nincsen köztük bolondgomba, de még susulyka sem. Hanem ki engedte, meg hogy leszedjétek az én gombáimat?
– Hát nem az isten teremtette ezeket is Imrebátyám? –mentegetőzött Kece, de Imre leintette.
– Idefigyelj, te bibas! Hát az én kecskéimet is az istenke teremtette, de próbálnád meg kifejni a tejüket, ami engemet illet, letörném a derekadat!
– Hát, van benne igazság–ingatta nagy busa fejét a Kece, miközben a gombákra sandított. –akkor most vigyük vissza, vagy hagyjuk itt magának?
– Bolondokat beszélsz. Megtarthatjátok, van ott elég! Máskor kérdezzetek meg, hogy lehet-e szedni! Ennyi.
– Értem. Olyan ez, mintha Imrebátyámnak gusztusa támadna az én rétemre tévedve lelegelni az én kis bülbülszagú rózsaszálamat… az engedélyem nélkül!
– Hát, ha nem is akarnám a magamévá tenni a te Margitkádat, de azért egy kicsit elciceréznék vele, ha hagyná…
– Azt próbálná meg! Mától a feleségem, mert elháltunk! Senki egy újjal sem érhet hozzája, mert elvágom a torkát!
– Na, jól van csak vicceltem. Tudjátok mit? Főzzük meg nálam! Üssünk össze egy gombás tojásrántottát! Jó lesz?
– Benne vagyunk!
– Hé, Imikém, kisfiam!–kurjantotta el magát Imrebácsi, mire Imi borzas feje kandikált ki a szénapajtából, ahol éppen Ramónával cicerézett.
– Itt vagyok édesapám!
– Ergye', gyorsan, ugorgyá' átall a Katinéniékhez. Kapkodjál össze egy kalapba való tojást a rántottához! Siess, amíg össze nem szedik a tyúkok alól!
– Te meg, fiam menjél, átal' az Irmáékhoz és hívjad meg őket gombás tojás rántottára, amíg mi felpucoljuk a gombát, meg a hagymát Margóval!
– Rendben van, de ígérje meg vén gezentor, hogy egy újjal sem érinti az asszonyomat, mert letöröm a derekát, ha megtudok valamit, a gonosz szándékáról!
– Menjél, csak menjél nyugodtan! Nem gondolod tán, hogy vénember létemre, ilyesmire vetemednék?
– Nono, a vén kecske is megnyalja a sót Imrebátyám! – kiáltotta a kapuból vissza Kece és elindult az Irmáékhoz.
Mire Irmával és Yetivel visszamentek, már javában készült a finom szalonnás, gombás tojás. Imrebácsi egy-egy kupica lófingatóval kínálta őket, hogy legyen ágya zsíros, tápláló gombának. Aztán kiette az asztal közepére a golyhóis fonott demizsont és akkurátusan töltögetett a decis borospoharakba. Amint fogyott az étel és a borocska úgy emelkedett a hangulat is. Mikor az asszonyok leszedték a tányérokat, akkor előkerült az Irma által átalhozott' elmaradhatatlan kávés termosz is.
Az asszonyok nekiálltak a mosogatásnak, míg a férfiak a fekete leves kortyolgatásának. Előkerültek a férfidolog. Margó, mivel vendég volt a férfiakkal maradt, csak Ramóna és Irma látott a csetres elmosogatásához. Margóból kibújt a szociológus-filozófus énje és faggatni kezdte Kecét.
– Aztán, hogy gondolod a jövőt, te cigányember? Miből fogunk megélni Budapesten? Drága ám ott az élet. El kell menned, dolgozni! Értesz te egyáltalán valamihez?
– Megmondom őszintén, a rezezésen kívül nem sok mindenhez.
– Mi az a rezezés, nekem ez új?
– Hát mi lenne, minden cigánypurdé tudja: színesfémtolvajlás. Ebből éltünk ott Penészeken és a környéken. Bementünk a városokban, összeszedtük a házaktól a felesleges fémhulladékot és eladtuk a színesfémkereskedőknek.
– Tudom már miért állt fél napot a múltkor a nyíregyházi fekete vonat! Ti szedtétek fel a síneket?
– Nem a síneket a Krapajék szedték fel. Nekik van hegesztőpisztolyuk, meg gyorsvágójuk, amivel percek alatt miszlikbe aprítják a síneket. Mi a rézre specializálódtunk. A telefon kábeleket szoktuk felszedni, meg a villanydrótokat levagdosni. Otthon aztán leégetjük róluk a műanyagot és eladjuk az orgazdáknak.
– Szent egek! Van nektek lelkiismeretek azért a pár ezer forintért ekkora kárt okozni? –szörnyűködött margó –Nemig az, hogy nem találtok munkát magatoknak?
– De, bizony, hogy igaz. Annyira igaz, hogy a segélyekből nem tudunk megélni. Az éhenhalástól a családi pótlék ment meg bennünket! Ezért van mindenhol nyolc-tíz gyerek.
Na mármost, ha újítani akarunk a ruhatáron, egy-egy cipőt, nagykabátot venni, hogy ne úgy nézzünk ki, mint a cigányok, akkor lopni kell!
– Mér, hát nem cigányok vagytok? –szegezte neki a kérdést fejét ingatva Margó. Sehogysem vette be a begye ezt az antiszociális viselkedést. Rögvest szóvá is tette. – iszonyú károkat okoztok ezzel az országnak.
– Jaj, kisnaccsád! A fejétől is bűzlik ám a hal! Ott fönn, a nagygazdagok,a politikusain nagyban űzik a tolvajipart! Széjjel kellene csapni közöttük! Apránként szétlopkodták már az országot! Eladták a gyárainkat! Nincs a cigánynak munka! Megélhetési bűnözésnek hijják, és szemet húnynak a lopáskár okozásunk felett. Bagoly mondja verébnek, de nagy fejed van! Elhiszitek, hogy életerős férfiak szívesebben dolgoznának, ha lenne hol, minthogy lopkodjanak? Életveszélyben forgunk, nap, mint nap!
– Miért, miért? Hát tudjátok ti, miként lopjuk a nagyfeszültségű, legprímább rézdrótot?
– Nem.
– Na, az úgy van, hogy feldobunk egy drótot a két ,vagy három vezetékre. Rövidzárlat keletkezik és leold a transzformátor biztosítéka. Attól függ az életünk mennyi idő múlva, szakaszolják vissza. Minden a gyorsaságunkon, szerencsés esetben a lassúságukon múlik. Általában 20-25 percünk van, hogy leszereljük két villanykaró között a vezetékeket. Ha késünk, kampec! Így murdeltak meg két hónapja a Kesekovácsék! Szóval örök rizikó a cigányság élete! Nekem elhihetitek.
– És mit akartok itt kezdeni? Újra segélyekért kuncsorogni, sorra gyerekeket csinálni a lyukas zsebű államnak? Most vettetek itt fillérekért házakat, földeket. Meg kéne művelni! Vagy nem szokta a cigány a szántást? – firtatta most már Yeti is. Kece ebből is kivágta magát.
– Minek termeljünk, amikor semminek nincs ára! Annyi meg a házkörüli hatalmas portákon is megterem, amit megeszünk. Az állam kibabrált a néppel! Legatyásítottak magyart, cigányt! Pestre pedig nem megyek! Úgy illik, hogy az asszony követi a férjét! Neked kell Margókám idejönnöd, ha a feleségem akarsz maradni!
– Ami azt illeti, nem is rossz ötlet. Hat-hétmillióért eladom a kis egyszobás cellámat és vásárolok itt egy nagy parasztházat. Aztán csinálunk bele egy szakajtó gyereket. Internet van. A munkámat be tudom fejezni. És ami a lényeg: terepmunkán vagyok, leszek. Mindenesetre, ha én ide letelepedek, márpedig erősen gondolkodom rajta, akkor én megtalálom a módját, hogy fellendítselek benneteket, bennünket. Jólétet hozzak a falunak.
– Ó, akkor tégedet megteszünk vajdának! A cigányok a lábad nyomát is csókolni fogják!
– Egy feltétele van a letelepedésemnek.
– Mi légyen az?
– Szeretnék egy új állampolgárt világra hozni Kurtafának. Ezzel is hozzájárulni a falu benépesítéséhez. Csak akkor hurcolkodom ide, ha megfogantam Kecétől.
– Rajtam nem múlik. Az előző asszonyomnak is csináltam már egy pár purdét! Megy ez nekem, mint a karikacsapás! Csak asszony kell hozzá, aki állja! Merthogy akinek én egyszer odateszem a rispángot, abból gyerek lesz, ammá’ biztos!
– Akkor megegyeztünk. – mondta jelentőségteljesen megrezegtetve hangját Margó és Kecére pislantott. Kece heves fejrázással igenelt hozzá.
Így konfirmálták Margó és Kece egymásratalálását. Természetesen a nagy örömre koccintgatni kellett. A végén pedig szólt a nóta. Yeti előkapta zsebéből a furulyáját és fújta a talpalávalót. Kece és margó pedig táncraperdült. A végén elénekelték a vőlegény nótát.
Csáresz bula, tollas légy,
Szőrös mindzsa hová mégy?
Nem megyek én csak oda,
Hol a bíborfurulya!
Kece koma beveri,
A Margó meg beveszi!
Dikkázom a buládat
Csárelom a minzsádat!
Hej!
Mindzsa, mindzsa, szőrös mindzsa,
Mégis mindzsa a mindzsa!
Kifordítom, belerakom,
Kiveszem, meg húzogatom.
Hej!
Mindzsa, mindzsa, szőrös mindzsa,
Mégis mindzsa a mindzsa!
Bula, bula, csáresz bula mégis bula a bula!
Hej!
Dikhele, Dukhele, dalamuszi dákesz!
Dalamuszi, dalamuszi, dikhendál!
Kiitták a maradék golyhóit, letakarították a kecskelábú asztalt és ki-ki a párjával, hazafelé vette az irányt. Kece szakítva a cigány szokásokkal, igazodva a magyarság identitástudat szabályaihoz, nem vihette haza a szülői házba Margót. Margó emancipáltsága megkövetelte, hogy a megszerzett lövőlegényt saját hálókamarájába édesgetve úgy tartsa ott, mint azt a bizonyos kanlegyet, aki belesett a mézesköcsögbe.
Felfogadta terepmunkásnak. Azon kívül, hogy minden éjjel meg kellett hágnia a nagyétkű, egyre vehemensebb kancanőt, még nappal kísérgetnie kellett a táj feltérképezésére. Ez igen fontos feladatnak ígérkezett, mert, ha összejön Margó ötlete, akkor bizony megfogták az istenlábát. De erről majd később.