1.
Valahol Göcsej, dimbes-dombos lankái közt az asztfalkigyóként tekeredő bekötőút két oldalán búvik meg Kurtafa. A Budafai, valaha működő olaj és gázmező kútjai innen pár kilométerre rozsdásodnak, mivel kimerült az olaj és gázmező. A kis zsákfaluban huszonegy ház áll még. A többi az enyészetévé lett az idők folyamán. Volt egy Népboltja, egy Kocsmája és egy Kispostája. Mivel közigazgatásilag a közeli Kókányfához tartozott, így nemhogy Tanácsháza, de még temploma sem volt. A szocializmusban különben sem dívott a templom és kápolnaépítés.
Amint lekanyarodik a közútról az ide tévedő vándor a másfél kilométeres aszfaltútról, egy göcseji kis faluban, találja magát. Az út két oldalán az utcafrontra néző hosszú házak sorakoznak a hatalmas porták végében. A porták többszáz méteres hosszú csíkokban nyúlnak el a közeli erdők széléig. Nincsenek bekerítve, mint az Alföldön szokás. Nem hiányoznak senkinek sem a hatalmas erődszerű kőfalak, vasalt kapuk. Nem, ehelyütt' minden porta nyitott, hiszen egy kis összeszokott faluközösség élt itt hajdanán. Nem volt egymástól féltenivalójuk.
A házak egy kaptafára készültek. Megkockáztatom, hogy egyazon kűmíves' mester kezemunkái, mind. A húszméter hosszú, négy méter széles, hófehér, valaha meszelt falú házakat zsindellyel fedték, hiszen itt a fa adott. Zsindelytető van a hosszú kukoricagórén, a kerekes kút fölött és a gazdasági udvarban elhelyezkedő tágas pitvaron is. A pitvar ugyanolyan méretű, mint a ház, csak a pitvaron kétszárnyú, vasalt faajtók vannak a sarokvasakra felszerelve, hiszen ide lovas, vagy ökrösszekérrel is be lehetett állni, ha meghozták a terményt, vagy a télirevaló tűzifát.
Némelyik portán hátul aszaló helyezkedik el, a faluban bőven termő szilva és alma aszalására szolgálva. Van, ahol még működőképes a konyhából nyíló búbos kemence. Másutt a kemence kinn van az udvaron. A porta legvégében mintegy a telekhatárt megszabva, a telek végének háttal támaszkodva a sertés, baromfi és kecskeólak helyezkednek el. Végfaluk gerendából és a vesszőfonattal összerősitett vázra készített sárral betapasztott paticsfal. Oldalfaluk pedig gyalulatlan deszkafalból épült.
A hatalmas telkeken régen metszett, félig elvadult szilva és almafák termik bőven ennek a mini édenkertnek gyümölcseit. Az eladhatatlan, kihalt házak félig romosan várnak a feltámadásra. Vannak olyanok is, amelyeket a rokonok, unokák látogatnak. Amolyan hobbikertként, víkendházként megtartva. A Népboltot hét éve bezárták, mert a helyben maradó, akkor még huszonhárom lakosnak nem volt érdemes fenntartani. Hiszen, akár kerékpáron is be tudtak szaladni a közeli Kókányfára. Ott működött az általános iskola, az orvosi rendelő és a Postahivatal is. Miután a helyi postát bezárták, abban Kaktusz Irma, volt Postáskisasszony lakott tovább, mivel a Posta az ő szülőházában működött, amíg működött. Most immár harminchétévesen, szülei halála óta egyszál magában lakja a rideg, nagy házat és Kókányfára jár be az ottani Postahivatalba dolgozni.
A langymeleg kora tavaszi, március eleji napsugár kicsalogatta a gangra Gusztibácsit. Úgy gubbaszt a kis sámlin, mint egy beteg, vedlett, öreg madár. Lábainál elnyúlva hever Pemete, félszemű korcs ebe. Ilyenkor délután, háromóra felé az ebédutáni szundikálásból felébredve ki szokott ülni a gangra és szemeivel az utat pásztázva figyeli, hogy mikor tűnik fel Irma kerékpáros alakja. Irma, a szemközti ház lakója. A tekintélyes kőház a Postának adott otthont hetvenéven át, amíg be nem zárták. Mióta megszűnt működni, azóta Irma a szomszédos Kókányfára jár be a Körzeti Postahivatalba, dolgozni. Hazafelé bevásárol Gusztibácsinak, önmagának és kihozza a faluban még hírmondónak, megmaradt pár embernek a levél, pénz és esetleges csomagküldeményeket. Természetesen a nyugdíjukat is ő veszi fel megbízás alapján. Így nem kell azzal fáradniuk, hogy bekecmeregjenek Kókányfára.
Így várakoztak Irmára miközben az idilli csendet fülsértő motorberregés törte meg. Egy hatalmas Duts Hudson közeledett a bekötőúton. Mikor a szélső házak előtt elhaladt, a falu közepén álló volt Postahivatal előtt lefékezett. Megtámasztotta a motort és lepattanva róla kiegyenesítve derekát, megropogtatta csontjait. A bukósisakot levéve a motor kormányára akasztotta, majd hangosan beköszönt a gangon ülőknek. Gusztibácsi agyonazistennel válaszolt, míg Pemete barátságosan dobolt farkával a kövezeten. A, behemót, vöröshajú, szakállas óriás elindult a nyitott kapu felé.
– Szép napunk van–mondta és várta a beljebb való invitálást, vagy legalább a szóba elegyedés lehetőségét. Guszti kiköpött a csibuk szopókája mellől. Szívott még egyet rajta, majd odvas fogai közül kivéve, marokra fogva előre mutatott a ház előtt álló kispadra.
– Üjjék' kend le, ne vigye el az álmomat, menek én is!
– Köszönöm a megtiszteltetést, élek is vele. – dörögte az óriás és leült a padra. Kisvártatva lebotorkálva a lépcsőkön mellé telepedett Gusztibácsi is. Rögtön káderezni kezdte, kiféle, miféle a jövevény.
– Hát maga hun’ jár erre, ahol a madár se jár? Mi szél fútta ide?
– Erre jártam, gondoltam benézek–válaszolta Benő.
– Azt jól tette, mert tudja meg, hogy hozzánk csak az jön bé’, aki véletlenül idetévedve ránk lel.
– Vegyük úgy bátyám, hogy én most magukra ráleltem.
– Ahogy gondolja az úr. Aztán mi járatban errefelé?
– Megmondom őszintén, bátyám, hogy egy hete járom a gyönyörűséges zalai dombvidéket, Göcsejt. Egy helyet keresnék, ahol el lehetne bújni a világ elől. Ahol újra ember módjára lehetne élni, a természet lágy ölén.
– Hátha megunta kend az életét, akkor hazatalált. Ez a falu eladó!
– Mért néz úgy rám? Nem látta a falu elején kitéve, hogy mi van rá kiírva?
– Kurtafa– mondta megdöbbenve Benő.
– És a tábla hátulján is elolvasta az írást?
– Nem.
– Hát ott van kiírva magyarán: Ez a falu eladó.
– Ne bolodítcson' meg öreg! Rögtön eldobom az agyamat!– rikkantotta Benő és felugorva visszaszaladt a bekötőút elejéig. Valóban, a falutábla hátulján ott díszelgett a felirat:” Ez a falu eladó!” Amint böngészgeti a feliratot, guggolásából biciklicsengő riasztotta fel. Egy fiatal nő kerekezett és kanyarodott le a főútról. A csodálkozástól, hogy eleven embert lát ezen a kihalt tájon, majdnem lefordult a drótszamárról. Ha Benő vasmarokkal meg nem támassza kormányánál fogva a biciklit, lehet, hogy el is dől Irmával együtt.
– Maga mit keres itt? – kérdezi szoknyáját lesimítva Irma.
– Falut szeretnék venni, kisasszony! – mondta harsányan, vakítóan fehér fogsorát kivillantva szőr, szakáll, bajusz keretezte arcából Benő.
– Kaktusz Irma postás – nyújtotta kezét bemutatkozásra a nő. Benő lapáttenyerébe fogva a puha kis kezet szintén elrebegte: Kukucska Benő kirúgott népművelő, szabadúszó, munkanélküli…
– Hát, akkor? – nézett vele farkasszemet Irma és megfogva a biciklikormányt elindult a házak felé. Benő mellette lépkedett. Beszélgettek.
– Szóval eladó a falu?
– Na, nem az egész, csak nagy része. Öt ház lakott a huszonegyből. Mi vagyunk itt az utolsó mohikánok. Ha az öregek meghalnak, akkor én is elköltözöm és kihal a falu.
– Infrastruktúrával hogy állnak kisasszony?
– Villanyunk van. Még a faluvillamosítás elején vezették be 1954.-ben. Akkor százon felüli volt a lakosok száma. Népboltunk, kocsmánk, postánk volt. Most meg a nagy nihil. Halotti, néma csend, mintha fel lenne ravatalozva az egész falu.
– Mennyiért mennek itt a házak?
– Semennyiért uram – vetette közbe a padon üldögélő öregember, amikor melléértek–itt nincs értéke a házaknak. Mindenki szabadulna tőle. Kísértetfaluba csak a bolond költözik.
– Akkor én leszek az első bolond! Mutassanak nekem egy jó állapotban lévő házat, amit kis ráfordítással ki tudok javíttatni!
– Mingyá’ hozom a kulcsokat. Mutatok én hármat is, ha kell!–állt fel az öreg és befelé indult a veradára. A bejárati fa tartóoszlopáról leakasztotta a kulcskarikát és visszacsoszogott az utcára. Irma feltalálva magát, rögtön a helyzet magaslatára emelkedett. Így rikkantott örömében.
– Amíg nézgelődnek, addig én főzök egy koffét az uraknak! Oksza?
– Oksza–dürrögte Benő, mint egy fajdkakas és követte az öreget.
A harmadik háznál lecövekeltek. Benő úgy érezte, mintha mindig is ebben a házban szeretett volna élni. A hosszú, magtárt, tisztaszobát, nagy konyhát, kemencével, aztán onnan két egymásbanyiló kisebb szobát mustrálgatva máris elképzelte hol lesz majd a dolgozószobája, a hálószoba, a gyerekszoba! A ház érintetlenül is olyan volt mintha most menetek volna el belőle dolgozni és hazavárná a lakóit. A tisztaszoba plafonig polcolt ágyneművel bevetve. A falakon szentképek, Háziáldás, családtagok bekeretezett képei.
Tulajdonképpen azonnal beköltözhetően hívogatta vendégeit. Egy alapos padlósúrolással, pókhálózással, tisztasági meszeléssel máris beköltözhető lenne. A barnára festett padlásgerendák melegséget sugároztak az elhagyatott házba. A plafonról régimódi, cilinderes villanykörte lógott le. Felkattintva a villanykapcsolót, sárgás fény áradt szét a lehúzott spaletták miatt félhomályban derengő szobában.
– Kié ez a ház? Hol találom a tulajt?
Az öreg a pipával a mellére bökött.
– A ház az enyém. Apai örökség. Húsz éve haltak el a szüléim. Hétéve a feleségem is a temetőben nyugszik. Amig az unokák kicsik voltak, egész nyáron, sőt téliszünetben is itt vendégeskedtek. Később ide hozták a barátaikat is. Voltak itt disznótorok, karácsonyok… gyerekzsivajtól volt hangos a ház. Most már mindnek családja van. A fiamék beköltöztek Egerszegre. A lányom Pesten lakik. Oda köti a munkahelye, a családja. Egyre ritkábban néznek rám. Néha megcsörren a karácsonyra kapott mobilon. Megkérdezik jól vagyok-e, aztán ennyi.
– Van ára a háznak Gusztibátyám?
– A hozzávaló hatalmas telekkel együtt annyi, hogy kifizeti az illetéket. A házat ráadásul adom a földhöz. Két hektár földem van, amit nem művel a kutya sem. Majd megegyeznek a fiammal, ha érdekli. Én nem szólok bele.
– Akkor megegyeztünk!–csapott Guszti bácsi tenyerébe Benő és elindultak visszafelé. Ahogy haladnak, már kinn ült egy idős emberpár az egyik ház előtti padon.
– Agyonazisten! –köszöntek rájuk.
– Jó napot kívánok!–viszonozta a köszönést Benő. Guszti csak biccentett feléjük. Így konferálta fel őket. Ők a fazekasék. Ármin az utolsó fazekas volt a környéken, amíg bírta erővel. Már nem korongozik. Nem bírja meggyúrni az agyagot. Kikezdte az ízületeit a podagra.
Szótlanul, elgondolkozva haladtak tovább, míg a Postához nem értek. Belépve a Postahivatalon keresztül, vezetett a lakásba az út. Minden berendezés érintetlenül állt, hiszen magántulajdon volt. A Posta nem vitt el semmit. Még az egyetlen telefonvonalat is meghagyta Irmának, szolgálati vonalnak. A Nagyszobába érve már várta őket a gőzölgő kávé. Irma igencsak megörült Benő komolynak látszó vételi szándékának. Kissé gyanakodva bár, de magában reménykedve biztatta.
–Benő! Jöjjenek el kedves felségével! Nézzenek jobban körül! És ha megtetszik neki is, mi szeretettel befogadjuk magukat. Legalább életet lehelnek ebbe a holt faluba.
–Megígérem Irmuska, hogy napokon belül visszatérünk.
Bizonygatta sűrűn Benő, és jóízűen kortyolgatta a finom feketét. Még elidőztek kicsit, aztán Benő felpattanva hű motorbiciklijére búcsút intett Irmának és Guszti bácsinak.
2.
Benő fülében elültette az öreg a bogarat. Egész úton hazafelé ott zümmögött benne, és folyton csak azt cirpelte', hogy, aszongya: „itt a helyetek! Ide kell, jöjjetek! Megtaláltátok az elveszett Édenkertet!” Alig várta, hogy hazaérjen és leállíthassa a nagy, dög motort. Felaraszolt a negyedik emeleti panelkuckójukba és kivágva az ajtót beesett rajta. Hű felesége Panka rögtön látta, hogy kedves férjeura igencsak fel van ajzva. Rögtön elkezdett forogni az esze kereke, hogy itten most nagy kitárulkozásnak lesz rögvest a tanúja. Így is történt. Míg a gázra melegedni feltett, rotyogó paprikás krumplit kevergette a fakanállal, hátulról Benő átölelte és magba olvasztotta gyönyörűséges, tűzrőlpattant kis feleségét.
– Pancsikám, bülbülmadaram: megfogtuk az isten lábát! – dürrögte felesége fülébe, mint egy felajzott cicerézéshez készülődő fajdkakas. Az asszony igyekezett csillapítani férjeura hevességét, és a forró fakanállal ajkaira húzott egyet. Majd így replikázott.
– Lári-fári! De sokszor hallottuk már ezt! Én már azt sem hiszem el, amit kérdezel, te szoknyapecér kandúrbandi! Ha én még egyszer megtudom, hogy rajtam kívül is emelgeted a csajok szoknyáit, akkor kiheréllek! Ezt blattolom neked! Benő az orvtámadástól kissé hátrahőkölt és dörmögve magyarázkodni kezdett.– ejnye, hogy gondolhatnál ilyet te féltékeny kis cigánylyány! Hát hogy lehetne tégedet megcsalni? Hiszen aki egyszer belédkóstolt, az úgy jár, mint a légy, amelyik belesik a mézesköcsögbe! Imádlak, szeretlek, soha el nem engedlek! Éppen ezért próbálok meg az életszínvonalunkon csavarítani egyet. Na, jöhet a kusály'! – lihegte Panka fülébe, majd lezuttyant a viaszosvászonnal letakart asztal alól kihúzott hokedlira.
Panka elébe helyezte a paprikáskrumlival teli illat és ízfelhőt árasztó lábost. Aztán kivette a hűtőből a legolcsóbb, kétliteres házi sört. Odaállította Benő elé. Míg Benő a palack nyakának a zárókupakból való kiszabadításán fáradozott, az alatt elé helyezte a félliteres söröskriglit, majd kihúzva a másik hokedlit, szemeivel a jóízűen faló Benő arcát pásztázva várta, hogy mivel rukkol ki szeretett férjeura. Miután még a maradék szaftot is kitörölte a lábos aljáról, kiitta a maradék sört is krigliből, elkezdte a mondókáját.
– Mit is ígértem én neked, amikor ott, azon az éjszakán a Művházban elháltunk a kis irodám vedlett díványán?
– Hát, hogy elválsz a feleségedtől. Mindent felégetsz magad mögött és új életet kezdel velem, ha kell akár a világvégén is! Ami a felégetést illeti, az, sikerült is. Itt vegetálunk ebben az egyszobás panelcellában, várva, hogy kisüssön ránk a nap. De, ebben a rohadt kövérházban a picike konyhaablakon a lifthoffal szemben lévő lakásában lakó Bumbusmaris ragyás pofája vigyorog rám a nap helyett! Penészednek a falak a gőztől. Hát, ide, ebbe a prolifészekbe kell nekem megszülnöm, a kis királyfit? – dünnyögte Panka szomorkásan. Benő az asztalra csapott hatalmas, ökleivel.
– Az anyja úristenit ennek a szemforgató jóléti demokráciának! Kicsináltak, de azt nem érik meg, hogy emiatt becsináljak! Padlóra tettek a Városháza Urai, mert kihúzták alólam a Művházat. Bezárták, mert nem kell már a népet művelni! Minek akkor a sok kenyérpusztító népművelő. Megszűntek a Szocialista Brigádok. A Bélyeg, Fotó, Önképző körök és szakkörök. Felszámolták a Néptáncosokat. Minek annyit kőteni a ruhatárukra, csizmákra és főkötőkre. Most mi van helyette: zsibvásár! Hétfőként Hírős Turka keddenként, Rutibutik szerdánként edény, csütörtökön cipővásár, Pénteken kilósruha, szombaton meg istentisztelet a Pünkösdistáknak, Adventistáknak, Jézusszíve Társulatnak, meg a Jehovistáknak! Hát én ebben nem voltam partner! Lapátra is tettek tisztességesen!
– Végkielégítésként, pénz helyett megkaptál engemet.
– Hát, ami azt illeti, te a világ összes kincsével felérsz kis bülbülmadaram. Neked meg az iskolát húzták ki a lábad alól. Ősztől már bezárják azt is. Lebontják, és eladják a telket egy Szupermarketnek, mert ez kell a népnek! Hagy vásároljanak kedvükre! Csak azt nem kérdezi senki, hogy miből?
– Bence, hagyjuk itt ezt a bűnös várost!
– Egy strófra' jár az eszünk kereke, kismadaram! Találtam egy olcsó kis falusi házikót. Igaz, hogy nincs víz, gáz, de villany az van a faluban. És elférünk benne, kényelmesen, csak hatan lakják…
– Értelek, azok is hamarosan kihalnak… szerintem csak a hülyék, meg a béna öregek maradtak ott, abban a kihalásra ítélt világvégi falucskában? Jól gondolom szívem pilótája!
– Na, azért annyira nem lesújtó a helyzet. Zsákfalu az igaz, de óriásiak lehetőségek!
– Bánom is én, ha a világvégére megyünk is csak el innen. Minél messzebbre! Ózdon nincs lehetőség. Meghalt minden. Nem akarom, hogy a gyerekünk a nyomorban, bűzben, mocsokban és a kukázók tengerében nőjön fel, ebben a nagy nihilben. Lenne egy kis házunk, szép nagy portával, virágoskerttel…
– És hatalmas mezőkkel, kertvégében Csilifuti kis patakkal, erdőcskével, mókusokkal– folytatta Benő az álmodozást tovább gombolyítva és az üres sörös palackra meregetve kigúvadt tekintetét. Panka vette a lapot és újabb teli palackot emelt ki a hűtőből. Miután Benő megitta a marhát, mert szavajárása szerint, ha szomjazott, akkor csak ennyit mondott hű felségének: szomjas a marha, inni kér! Vagy csak annyit szólt, hogy ha éppen vendég is akadt olykor-olykor, hogy „itassuk meg a marhát!” Ezt a népi kifejezést még népművelő korában gyűjtötte palócföldön, tájoláskor. Szóval megitta a marhát és elkezdték a tervezgetést.
– Anyukám, elpasszoljuk a lakás három milláért ─ többet úgysem ér! Tudod, az egyszobásokra harapnak, mert kicsi a rezsije. Jobban el lehet adni, mint a két-háromszobásokat. Felvesszük a lét, aztán ágyesz-bugyesz'! Búcsút intünk eddigi életünknek. Úgy a háta megett hagyom ezt a hűtlen várost, hogy vissza sem nézek! Majd megtudják, kit veszítettek el Kukucska Benővel! Majd hallják még a híremet.
– A kisfiunkat pedig szabad emberként, földbirtokos farmerként neveljük fel a Göcseji dombság ölelte kies völgyében megbúvó falucskában! Te, Benő, vannak ott lakatlan, eladó házak? – szegezte neki a kérdést egy hirtelen jött ötlettől felbuzdulva urának Panka.
– Mi, az hogy vannak! Az egész falu eladó, mind a huszonegy házával együtt!
– Azon gondolkodom, forog az eszem kereke, hogy mi lenne, ha?
– Ha?
– Ha, mi ott megtelepednénk, esetleg édesanyámékat is lehoznánk, onnan a nagy szatmári nihilből Geszterédről?
– Mi lenne? Jó lenne! Én még a testvéreidet is le fogom oda telepíteni! Hagy legyen együtt a család!
– De, Benő, ez komoly? Mit fognak szólni a falusi rúmik?
–Bízzad rám kedvesem! A Te családod az én családom. És megmutatjuk a világnak, hogy a cigány is ember!
–Akkor ebben maradunk Mackókám?
–Ebben, és akkor most…! Áldozzunk Ámornak, a mámornak a szerelem oltárán!– rikkantotta, Benő és hatalmas, oszlopszerű karjai közép kapva imádottja tárgyát bekormányozta az egyetlen szoba, vetetlen családi ágyába. Hogy mi történt, azt fedje jótékony homály!
3.
Benő állta a szavát. Olyannyira komolyan vette elhatározását, hogy már másnap feladta a hirdetést a Helyi Mocsár elnevezésű napilapban, hogy eladó a lakásuk. Három nap alatt a harminc jelenező közül a legtöbbet ígérővel megegyeztek a vételárban is. Elmentek az ügyvédhez és megkötötték az adásvételi szerződést. Benő, mindig is a tettek embere volt, így már nem volt kec-mec': nincs visszaút!
Felültek hát a hatalmas, nagy, böhöm oldalkocsis motorra és irány Darány! Kurtafára előre! Úgy száguldottak a poros országúton hatalmas porfelleget kavarva, mint a Kis Mukk a varázsszőnyegen. Koradélután érkeztek meg a falu bekötőútjához. Leállította a motort. Kiszálltak és kifújták magukat. Panka összecsapva aprócska tenyereit csak ámuldozott az elébük táruló látvány szépségétől.
– Istenkém, jaj, Devlám! Hova hozott engemet ez a magyar ember? Hát nemhogy a paradicsomba érkeztünk te Benő? Mindenütt erdő, mező, virágos rét, kis patak! Hogy lehet innen elmenekülni? Milyen emberek laktak itt, akiknek volt szívük itt hagyni ezt a tájat? – sápítozott és új járt a szája, mint a kereplő. A szóáradatot Irma biciklicsengője zavarta meg. Hazatérőben volt Kókányfáról. A keresztútnál lefékezett Benőék mellett és kezét nyújtva ismerősként üdvözölte elébb Benőt, majd Pankát is.
– Éreztem én, itt, legbelül, hogy visszajönnek! Mert akit egyszer rabulejt ez a környék, azt úgy fogva tartja, mint macska a púpos egeret! Hát, akkor kerüljenek beljebb! Igyunk egy kávét nálam, aztán megejthetjük azt a háztűznézőt! Invitálta őket beljebb és kerékpárját magamellett tolva elindultak befelé, a faluba. Gusztibácsi szokás szerint kinn ült a pletykapadon, sárga agyarai közé szorítva csibukját, bodor füstfelhőket eregetett az égre. Mellette félszemű, korcs ebe, Pemete feküdt elnyúlva a pad árnyékában a szikrázó délutáni napsütésben.
– Agyonazisten!
– Magának is!
– Tuttam', hogy visszagyünnek!
– De, biztos a dolgából öregapám! És, ha csak kirándultunk egyet? Erre jártunk, benéztünk…
– Aki egyszer idetéved, azt fogva tartja a táj! Tudom, én is így kerültem ide jó Negyven éve is, van annak már. Ittragadtam egy lyány miatt. Aztán hoztam magam után a szüléimet is. Úgy éltünk mi itt a szocializmusban, mint a Marci a Hevesen.
– Hát, maga nem őslakos itt Gusztibátyám?–meredt rá Benő hűdötten.
– Ha, azt a negyvenöt évet számolod, amit itt leéltem, akkor akár az is lehetnék, de a Fazekaséknak még mindig csak gyüttment vagyok.– mondta Guszti és felkecmergett a lócáról, majd elindult befelé a gangra. A többiek pedig utána.
A gangon letelepedtek a kecskelábú asztal mellé. Guszti belépett a kamrába és kisvártatva hideg bort tartalmazó üvegkancsóval, poharakkal tért vissza. Közben Irma az asztal sarkára pakolta a kenyeret, tejet, gyufát és légypapírt. A napi bevásárlást. Ugyanis a nyugdíj felvétel mellett Guszti bácsinak is ő vásárolt be. Irma a konyhából tiszta törlőruhát vett elő és fényesre törölte a poharakat. Tálcát rakott alájuk és Guszti bácsira tekintett. Az öreg szótlanul telitöltötte a poharakat.
– Isten hozta nálunk az új lakosokat! – rikkantotta és koccintásra emelte a poharát. Ittak. Aztán ott folytatták a beszélgetést, ahol az imént abbamaradt. Benő szólalt meg először. Kibújt belőle a népművelői kíváncsiság.
– Aztán honnan fújta ide a szél Guszti bátyámat, ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet?
– Megmondom. Nem titok az: Penészlekről…– Pankának felcsillantak a szemei, hogy földijébe ütközött és így kiáltott fel – de, hiszen mi földik vagyunk! Én meg Geszterédi lyány lennék, ha igaz! – na, erre az öregnek könny szökött a szemébe! Megölelgette Pankát és így dürögött neki.
– Aztán isszák-e még arrafelé a durát?
– Isszák ám!
– Akkor csak nem halt még ki a magyar virtus! – rikkantotta vígan és akkorát harapott a csibuk szopókájába, hogy csakúgy reccsent.
Irma kíváncsian faggatni kezdte az öreget.
– Ugyan elárulná nekünk Gusztibácsi, hogy mi lenne az a magyar virtus.
– Mán’, mérne árulnám el, nem titok! Aki a durát issza, vágyik annak szíve vissza! Szóval a dura, az, mifelénk nemzeti italnak számított akkoriban, a szegénység vitte rá az embereket. Úgy készül, hogy a 96%-os denaturált szeszt megvesszük pár forintért. Aztán égetett cukorral összeforraljuk és literenként két darab faszenet dobunk bele. Mire kihűl, a faszén magába szívja a bűzét, amivel megkezelték, hogy nehogy valaki italozásra használja! Másnap pedig belekeverünk egy akármilyen aromát és kész a konyak, whisky, csokilikőr, vanyilia' likőr, na, szóval a kalap és a kontyalávaló.
Istenem, milyen kicsi a világ! Nem gondoltam, hogy még életemben földimmel találkozom. Aztán milyen a világ arrafelé? Változott-e nagyot a negyvenötév alatt, mióta nem jártam arra?
– Gusztibátyám, vakon is odatalálna! Mindent úgy talána', mint amikor eljött onnan! Semmi sem változott. A cigányok ugyanúgy lopnak, a durát most is főzik és nyakalják a jó magyaremberek! Mert tetszik tudni, hogy van az?
– Már, hogy ne tudnám leányom: úgy szép a magyar, ha részeg, úgy jó a zsidó, ha taknyos!
– És a cigány?
– Nem volt nekünk a cigányokkal semmi bajunk. Néha elemeltek egy-két csirkét, leböngészték a határt, ami elhullott aratás után, azt összeszedegették.
– Vótak' ott a szomszédban a Kácsa cigányék, a teknővájók! Na, azok rendes emberek voltak. Egy –egy szezonban kivágtak egy hatalmas nyárfát, azt minden porcikáját feldolgozták. Az augusztus 20-i vásáron eladták a sok teknőt, szapulót, kanalakat, fatányérokat, sajkákat. Vajon élnek-e még?
– Csak nem a kacska Kácsáékra gondol kend?
– De, bizony, hogy azokra! Ismeritek őket?
– Hát, mond az, magának valamit, hogy az én nevem Kácsa Anna, de csak Pankának szólítanak?
– Rokona lennél te a Kácsa cigánynak?
– A, nagyapám.
– Atyagatya! Rögtön lerakom a hajamat! Együtt jártam vele elemibe! Szóval él a vén gezentor?
– De, még mennyire hogy él. Harminckét unokája hetven dédunokája van és él a nagyanyánk is a Trézsi! Erre varrjon gombot Guszti bácsi!
– Hát én, most bevallom férfiasan nektek, se, köpni se nyelni nem tudok. Ígérjetek meg nekem valamit!
– Mi legyen az?
– Ha letelepedtek, elhozzátok az én gyerekkori pajtásomat!
– Elbiza!
– Akkor nincs miről tovább beszélnünk! Tiétek a középső ház ─ mondta és leakasztva a kulcskarikát elindult az eladó házhoz. A többiek utána. Mikor megcsikordult a rozsdás zárban a kapukulcs és recsegve-ropogva kitárult a nagykapu úgy léptek oda be Benőék, mintha hazajöttek volna. Amíg Panka és Irma a ház belsejét szemrevételezte, Benő rögtön nekiszegezte a kérdést az öregnek.
– Mit kóstál Guszti bátyám?
Az öreg leakasztotta a kulcskarikáról a kulcsot és a következő szavak kíséretében a kezébe, nyomta. – a tiétek a ház!
– Ezt nem gondolja komolyan? Csak van valami ára?
– Megmondtam neked a múltkor, amikor itt jártál, hogy kifizeted az átírást és az illetéket és ágyesz-bugyesz! Csak nem kérek pénzt a földijeimtől! Micsinálnék' én két házzal. Az enyémnek is csak a konyháját használom. Vegyétek úgy, hogy nászajándékul kaptátok tőlem! Erről nem akarok többet beszélni!
A végszavakra léptek ki a lányok a házból. Panka meghatódva össze-vissza csókolta az öreget, majd Irmával egymás nyakába borulva örömkönnyeket hullattak. A vizit után átmenetek Irmához az elárvult Postaházba. Guszti megvárta, amíg lefő a kávé. Megitták a gőzölgő fekete levest és Gusztibácsi hazatért, magukra hagyva a fiatalokat. Úgy döntöttek, hogy ott éjszakáznak Irmánál. Másnap pedig levizitálnak a szomszédoknál.
4.
Az este beszélgetésekkel telt el. Irma előtárta szürke, egyhangú életének rövid történetét.
– Az életem fehér lap. Nincsen rajta semmi. Szüleimnek egyetlen gyermekeként még a széltől is óvtak. Elvégeztem a postatiszti iskolát és Egerszegen dolgoztam a Nagypostán. Amikor tízéve hirtelen meghalt édesanyám, át kellett vennem a helyi Kispostát. Rá egy évre édesapám agyvérzést kapott, féloldala lebénult. Őt ápoltam négy évig. Közben elszálltak felettem az évek, és itt maradtam harmincnégy évesen, aggszűznek. Aztán hogy az árvaságomnak nagyobb nyomatékot adjanak, bezárták egyetlen vőlegényemet, szerelmemet, a Kispostát. Egyedül maradtam, mint az újam. Most Kókányfára járok be az ottani Körzeti Postahivatalba. Amíg meg nem szűnik az is.
– Bizony szomorú sors ez és nagyon igazságtalan hozzád barátném! Tört fel az indulat Pankából. Meglásd, mi életet, színt, vidámságot hozunk ide! És máris meghívunk a kisfiunk keresztanyukájának. Na, vállalod a keresztkomaságot?
– Ezer örömmel! – csillant fel nagy szürke szemeinek tekintete. Majd rezignáltan hozzátette – ugyan már milyen keresztkomaságról beszélhetnénk? Nekem nincs gyerekem, de még egy elszánt férfi sem közelben távolban, aki megörvendeztetne vele!
– Majd lesz! Szerzünk egyet! Meglásd, a Jóisten majd csak ideterel valakit! Ahogy minket is idevezérelt, úgy eljő te királyfid is meglásd. Hófehér paripán…
– Mint a lovastengerész?
– Úgy bizony, berobog, mint Horthy Miklós Budapestre 1920-ban.
– Bánom is én, ha kerékpáron jön, vagy gyalogosan, csak már itt lenne ez a királyfi! Lepókhálózna nálam. Istenem, mennyit imádkoztam már, hogy egy férfit adjál nekem. Nem baj, ha kancsal, ha horkol, ha habókos egy kicsit, csak oda tudja tenni a rispángot. Attól még, hogy egyedül maradtam én is, kívánom a szexet.
– Ne búsulj barátném, a Jóisten ád neked még többet is. Csak várni kell türelmesen.
– Meddig?
– Amikor itt lesz az ideje, bekopogtat hozzád. Ahogy mi egy pillanat alatt megismertük egymást, úgy fogsz járni te is.
– Akkor maradjunk is ennyiben. Álljunk neki a vacsorának! – zárta rövidre a beszélgetést Irma. A lányok kimentek a konyhába, Benő pedig bekapcsolva a számítógépet, az Internetet kezdte el vallatni. Mert, bizony a faluban a volt postahivatal rendelkezett egyedül telefonvonallal. És Irma, mint postai dolgozó ingyenes Internet hozzáférést is kapott.
A vacsora hamar elkészült. Imrebácsiék által frissen szedett vargánya gombát rántottak ki. Mellé tartármártást kanyarítottak és hasábburgonyát sütöttek. A vacsorához fehérbor és üditőítőital dukált. A vacsora végeztével folytatódott a beszélgetés. A fonalat most Benőék vették fel és szőtték az ismerkedés szövetét.
Benő kezdte a mondókáját.
– Én elvégeztem annakidején a könyvtár-népművelő szakot az ELTE-n. Még ott megismerkedtem a leendő felségemmel. Pesti létemre leköltöztünk Ózdra, az acélipar egyik fellegvárába. Ott lettem a Munkás Művelődési Központ népművelője. Feleségem pedig a Városi Könyvtárban könyvtárosnő. 10 éve született meg egyetlen gyermekünk, a kis Bence.
És milyen az élet? Harmincöt évesen belebotlottunk egymásba az én kis bülbülmadarammal, Pankával. Megszerettük egymást. Elváltam feleségemtől. Összeköltöztünk, és most várjuk a kis trónörököst.. Az orvos szerint, kis tökös gyerek lesz!– mondta büszkeséggel a hangjában és megsimogatta Panka domborodó hasát. Aztán Panka vette át a szót.
– Én, egy kis Szatmári faluban Geszteréden születtem. Édesapám a teknővájó cigányok kasztjából származik. Édesanyám pedig magyar asszony. A Sztálinvárosi építkezésen ismerkedtek össze. Édesapám a kőíveseknél dolgozott, édesanyám pedig malteros lány volt. Összeházasodtak, és amikor már leálltak az építkezésekkel, akkor a héttagú család hazaköltözött Gesztherédre.
Anyuka nevelte a gyerekeket, apuka pedig Nyíregyházára járt be dolgozni. A vasútnál kapott állást. Jól fizettek amíg két éve balesetben tolatás közben a vagon kereke, levágta a bal lábfejének felét. Lerokkantosították. Legalább biztos megélhetésük van. És kaptak kétmillió Forint kártérítést is a Biztosítótól.
Azért nem tétlenkedik, mert a négy kistestvéremnek kell a ruha, cipő, az élelem. Pótolni kell a nyugdíjhoz. Így aztán nagyapámnak segít. Folytatja az ősi teknővájó, faragó mesterséget. A nővérem és a bátyám már régen kirepültek a házból. Külön családban élnek. Engemet meg kitanítattak a Nyíregyházi Tanítóképzőben. Alsótagozatos tanitónéni lennék, ha lenne munkahelyem, de nincs.
Miután így meg és kibeszélték életük folyását a lányok, megágyaztak, és lefekvéshez készülődtek. Amíg a fürdőszobában tisztába tették magukat, az alatt Benő újfent az Interneten szörfözött. Majd ő is megtisztálkodott és átadták magukat az édes álomnak.
Reggeli után Irma bekerekezett a munkahelyére Benőék pedig elindultak a faluba vizitálni. Elsőre Fazokasékhoz kukkantottak be. Katinéni a nyílt téri kemencében már hajnalban bevetette a kenyereket és a lángosokat sülni. Már csak a kellő pillanatban való kiszedésük volt hátra.. Ekkor toppantak be Benőék. A közelgő léptek, és a beköszönés hangjára előjött Árminbácsi is a fészerből. Már tudtak a jövetelük céljáról, és kellő barátsággal fogadták őket. Rögtön hellyel kínálták őket az udvarra kihelyezett kecskelábú asztalnál. A kölcsönös bemutatkozás után Katinéni mentegetőzve a kenyér és lángosok kemencéből a sütőlapáttal történő kiszedéséhez látott. Közben Ármin tartotta szóval a vendégeket.
– Aztán jól meggondolták, hogy ide, ebbe a kipusztulásra ítélt faluba akarnak letelepedni. Hiszen errefelé még a madár se jár!
–Éppenezért választottuk Kurtafát. Életet fogunk bele verni. Felébresszük a falut a kómából.
–Hát, ha ez sikerül, akkor én megeszem a sapkámat!–hitetlenkedett Ármin, de nem sok ideje maradt a tamáskodásra, mert máris nyílt a kertkapu és a kertszomszédék, a két Imre lépkedett peckesen. Az idősebbnek egy csupor kecsketej, a fiatalabbnak meg abroszba kötött kecskesajt volt a kezeügyében. Az asztalhoz léptek, terhüket lerakták az asztallapra, majd bemutatkoztak, ahogy illik.
– Kecskés Imre, Kecskés Imi! Hoztuk a früstökhöz valókat! Fogyasszuk egészséggel!–mondta Imrebácsi és Katinénire tekintett. Az pedig az asztalra helyezett mindenki elé egy - egy üres begrét, és kistányért. Felszeletelte kockákra a sajtot, és középre helyezte, ki -ki annyit vehet amennyi, jólesik neki. Aztán a még illatozó, kakastejjel megkent, köménymaggal megszórt kenyérlángosokat helyezte el középen egy rafiából fonott tálcára.
– Vegyetek, egyetek, hagy teljen a begyetek! –rikkantotta kacagva, és a csuporból telecsurgatta mindenkinek a begréjét friss, habos kecsketejjel.– Törjetek a lángosból, egyetek a sajtból, és kísérjétek le finom kecsketejjel. Ezt tudjuk nektek prezentálni! – kínálta őket és letelepedett az asztal másik végébe, készen állva, ha valakinek szüksége lenne még valamire, akkor ideteremtse.
– Benő és Panka meghatódott ettől a barátságos fogadtatástól és jóízűen falatoztak. Ilyen jól már régen esett nekik az étel. A reggeli után Imi átszaladt egy csupor zsendicéért. Beszélgetés közben ezzel hűsítették magukat.
Miután a fiatalok elmondták kifélék mifélék, honnan jöttek, miért jöttek Fazokasék is, bemutatkoztak röviden. Árminbácsi kezdte.
– Én régi Fazokas családból származom. Az apám apja, apám és én is fazekasként kerestük a kenyerünket. Már nyugdíjasként nem igen dolgozom. Ha készítek is valamit csak hobbiból. Minden berendezésem megvan, üzemel a kemencém is. Csak hát nincs kereslet. Hetvenkétévesen már nem vásározok.
– Én pedig bábának tanultam annakidején a Bábaképzőben, majd a szocializmusban védőnőként ebben a körzetben dolgoztam hatvanéves koromig. Öt éve nyugállományban vagyok.–mondta Katinéni bemutatkozásként. Aztán Imrebácsira tekintett.–he, mongyá' mán tisis' valamit, Imre! –az öreg megköszörülte a torkát és nekiveselkedett a mondókájának.
– Mit mondhatnék? Élünk itt a fiammal, vegetálunk, mint a Toldi lova. Az olajbányászatban dolgoztam, míg meg nem szűnt az is. Ötvenötévesen nyugdíjaztak. Az asszony négyéve meghalt. Magunkra maradtunk ezzel a mamlasszal! – bökött Imre felé. Nem tanult semmit. A buta fejével csak segédmunkásságig vitte. Kétéve aztán lapátra tették őt is, mert bezárt a lakatosüzem Kókányfán, ahol dolgozott. Most 42 évesen itt van a nyakamon.
Élünk a negyvenezer Forintos nyögdíjamból és a mellékesből. Mézelek. Van 22 kaptáram. Legeltetjük őket. Aztán egy évben kétszer, de van úgy, hogy háromszor is kipergetjük a mézet, amit Dikóné felvásárol és az Egerszegi piacon, kiárul. Van hét nősténykecskénk és egy bakunk. A kecskét az Imikéméi. Ő gondozza, legelteti, feji őket. És készíti a kecskesajtot, amiből a felesleget Dikóné felvásárolja. Nem mondom, semmiben nem szenvedünk hiányt. Egyedül az bánt hogy ez a gyerek ilyen mamlasz. Fél a nősüléstől.
– Én megnősítem Imrebácsi!–ajánlkozott Panka! Szerzek én neki olyan tüzesvérű cigánylyányt, hogy győzze kielégíteni! –Imrebácsi oldalbökte a szájtátva hallgató Imrét.
– Hallod-e kisfiam? Panka szerez neked egy lyányt, de oda kell ám tenni neki a rispángot, he!
– Odateszem én neki, ha megáll, úgy, mint a Gizinek, meg a Mancinak! He-he-e… nem panaszkodnak azok egy mukkot se!
– Látom nem is olyan mamlasz ez a fiatalember. – Jegyezte meg göcögve, nevetve Benő miközben barátságosan hátba veregette a fültövéig elvörösödő Imit.– Úgy látom hamarosan rokonságba kerülünk mi, ha az isten is úgy akarja! Legalább lesz, aki kalákában segít nekem helyrepofozni a házunkat! Na, Imre: áll az alku! – rikkantotta vidáman Benő és egymás tenyerébe csaptak.
A früstökölés után átmentek elbúcsúzni Gusztibácsihoz és motorra pattanva búcsút intettek a kapufélfának. Viszontlátásra Kurtafa!
