Forever Young 32.rész

32.    A döntő
Brian gondolatai...
A bemelegítés előtt az öltözőben valami mágikus borzongás kerített hatalmába Brooks jelenlététől. Ez adott erőt ahhoz is, hogy végre valamelyest közeledni merjek felé. Majdnem fél éve ez volt az első mondat, amit hozzá intéztem. És így utólag visszagondolva ezt is jól elszúrtam. Miért a papírokról beszéltem? Miért nem kérdeztem meg mondjuk tőle, hogy nem lehetnénk-e barátok? Bár akkora távolságból, amekkora köztünk volt, biztosan máshogy hangzott volna... De egy dolgot legalább már tisztán látok. Brooklyn továbblépett. Azzal a nyugodtsággal, ahogy ott állt a fal mellett, egy buddhistát is az őrületbe kergetett volna. Egy percig sem izgatta fel magát miattam, és ez nagyon fájt. Ő biztosan láthatta rajtam, hogy mennyire felkavar a közelsége. Ha nem hallom meg, ahogy Patric becsapja a szekrénye ajtaját, lehet, hogy rászánom magam, és megcsókolom. Ott helyben. De miket gondolok, ennyit sem kellett volna megtennem. Elvesztettem a fejem, ezt nem lett volna szabad, túllőttem a célon. Biztos jót nevettek rajtam Patric-kel. De elhatároztam, hogy akkor is megmutatom neki, hogy én vagyok a jobb, ha ez már nem számít semmit.
Mikor elkezdődött a bemelegítés egy nagyon erős lökést éreztem magamban ahhoz, hogy túlteljesítsem magam. Mint valami energiabomba, úgy robbant szét bennem a bizonyításvágy, és eldöntöttem, hogy ez a meccs sorsfordító lesz. Mikor megszólalt a bíró sípja a labda 3 percen belül hozzám került. 2 passzal körítve elvittem a TIES kosaráig, és bezsákoltam. A szezon során még egyszer sem sikerült zsákolnom, még az edzéseken sem, ezért ez hatalmas teljesítménynek számított. A kispadra néztem, de Brooklyn nem mutatott semmi érdeklődést. Csak úgy ült ott, unottan, és a térdét átölelve bámult maga elé. Ha régebben kérdeztek volna meg, akkor azt mondtam volna, hogy szomorú, vagy gondterhelt, de most üresség áradt a szeméből, tekintete üveges volt. Ez valamelyest lelombozott, de mikor nem éreztem magamban elég erőt visszagondoltam az öltözőben történt majdnem-csókra, és ez felpörgetett. Brooklyn volt az én doppingom, a gyógyszerem, vagy a drogom, mindegy hogyan hívom, ő hozott vissza az életbe. A második zsákolásom után láttam, ahogy elkapja rólam a tekintetét, és bár lehet, hogy ezt csak beleképzeltem, de izgalom és büszkeség keveréke csillogott a szemében. A képzeletemre hagyatkozva gyártottam még magamnak hasonló kábszer-képeket, és ebből merítettem erőt, hogy tovább játsszak, és megnyerjem ezt a játékot. Érte.
A második negyed végére jelentős előnyre tettünk szert, de a TIES rengeteg szabálytalanságot is elkövetett a győzelem érdekében. Mikor elkezdtük a harmadik negyedet már több büntetőn is túl voltunk, de a TIES-osok nem álltak le. Futottam a palánkhoz, hogy passzolhassanak nekem, mire az egyik létra az oldalamba fúrta a könyökét. Éles fájdalom hasított belém, és a földre zuhantam. Hallottam, amint a játékvezető belefúj a sípjába. A TIES-os srác, aki nekem jött, nyújtotta a kezét, és segíteni akart felállni, de ez nehezemre esett. Miután talpra segítettek felhúztam a pólóm, és egy hatalmas váraláfutást fedeztem fel a könyöke nyomán, a jobb bordáim környékén.
- Minden rendben, fiam? – kérdezte az edző, mikor már az egész csapat körém gyűlt.
- Persze, Edző bá – mondtam, de a kezemet még mindig a sérülésemen tartottam.
- A bíró büntetőt ítélt meg, meg tudod csinálni? – nézett rám aggódva.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, Edző bá! – mondtam, és a labda után nyúltam. Egy büntető két dobásból áll, és mind a kettőt nekem kellett bedobnom. Oldalra néztem a kispadra, és Brooklyn ugyan még mindig a térdét ölelgette, engem nézett, és az alsó ajkát rágta aggódva. Mikor észrevette, hogy őt nézem, még akkor sem vette le rólam a szemét, csak görcsösebbre szorította az öklét. Visszafordultam a palánk felé, és farkasszemet néztem a kosárral, majd egy lepattintás után elrugaszkodtam a földtől, és eldobtam a labdát. Az egész csarnok felmorajlott, mikor a labda repült a kosár felé, és... IGEN! – ujjongtam magamban. – BEMENT! Az egész tömeg ujjongott, és én egyből a kispadra néztem, ahol Brooks ült. De sajnos ez egy meggondolatlan cselekedet volt, mivel Patric meglátta, amint odanézek, és nekem vágta a labdát. Pont a lila foltot találta el az oldalamon, és belém hasította fájdalom, nem tudtam megfogni a labdát. Fenyegető tekintettel meredt rám, majd egy dühös és gúnyos hangnemet megütve rám förmedt.
- Szánalmas vagy, Bass! Az oké, hogy Brooklyn-t nem tudtad megtartani, mert neki egy férfi kell, de hogy még egy labdát sem bírsz elkapni...
Az agyam elborult a haragtól, és az indulattól. Már egy fél éve magamba fojtottam az összes gyűlöletet, amit ez a senkiházi váltott ki belőlem, és ez most kitört. Patric el akart menni, de én a vállánál fogva visszarántottam, és meglódult az öklöm. A jobb szeme alatt találtam el azt a férget. Ő odakapta a kezét, és a másik szemével felindultan meredt rám, majd mikor letörölgette a vért az arcáról, nekem rontott. Ott ütött, ahol csak ért, nem kímélve sem a már amúgy is sérült bordáimat, sem semmi egyebet. Belerúgott a lábszáramba, és aztán ellökött, pont úgy, hogy a jobb oldalamra estem, és hirtelen éktelen fájdalom nyilallt a csípőmbe. A Patric mellett álló emberek igyekeztek lefogni őt, nehogy újabb támadást intézzen ellenem, és hál’ Istennek, sikerült ezt megakadályozni. Amilyen gyorsan csak tudtam felálltam, és két TIES-os kosaras közt éppen láttam, ahogy Brooklyn felénk rohan. Patric is észrevette, és úgy fordult, hogy Brooklyn előbb lássa meg az ő monokliját, mint engem. A terve sajnos bejött.
- Úristen! Beléd meg mi a fene ütött? – kérdezte tőlem minden szót külön megnyomva, miközben két tenyerével közre fogta Patric arcát.
- Te komolyan a látszatnak hiszel? – tártam szét a karom hitetlenkedve, de Brooks nem nézett rám többet, csak Patric sebesülésével foglalatoskodott. Megütközve bámultam rá, a szemem összeszűkült, és szédültem a testi-lelki fájdalmaimtól. Miután magamhoz tértem a felismerésből, hogy az elmúlt pár nap összes pillanatában csak képzelődtem biccentettem az edzőnek, hogy számomra vége a meccsnek, és ő megértette. Kibicegtem az öltözőbe, és többé nem néztem magam mögé.

Brooklyn gondolatai...
A csapatunk vezetett, szinte már lehetetlen volt a TIES számára beelőzni bennünket, még a sok szabálytalanság ellenére sem. Amikor elkezdtük a harmadik negyedet csak akkor kaptam fel a fejemet, mikor a bíró sípolt. Odapillantottam, és láttam, hogy Brian a földön fekszik, és az oldalát fogja. Már mozdultam, hogy odaszaladok, de az nagyon rossz ötlet lett volna. Mert észbe kaptam, hogy Patric is ott van. Nyugi Brooklyn, Brian nagyfiú, ezt is ki fogja bírni nélküled – nyugtattam magam, de mikor Brian felhúzta az atlétáját, hogy megmutassa az edzőnek és a bírónak a lilás-kékes véraláfutást a jobb bordáinál egyszerre szörnyedtem el, és dübörgött fel a szívem. Elszörnyedtem, mert olyan szívfacsaróan nézett ki a sebesülése, hogy legszívesebben hetekig ápoltam volna, jeges borogatással. És szívdobogtató volt, mert Brian felsőteste kidolgozottabb volt, mint valaha, észbontóan szexinek találtam, és rádöbbentem, hogy még mindig eszméletlenül vonzódom hozzá. Brian-t felsegítették, és miután beszéltek valamit az edzővel, a kezébe adták a labdát. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Miközben én feszült várakozással, az ajkamat rágva bámultam Brian-t, ő egyszer csak rám pillantott. Diadalmas arckifejezéssel nézett rám, és az én szívem kihagyott dobogni. Egyre görcsösebben szorítottam ökölbe a kezemet, és legyűrtem magamban a kényszert, hogy rámosolyogjak. Kapkodva szedtem a levegőt, és nagyokat nyeltem, de a gombóc nem akart eltűnni a torkomból. Ekkor visszafordult a palánk felé, lepattintotta a labdát, felugrott, és eldobta. A labda olyan lassított felvételben szállt a palánk felé, mint a legnyálasabb romantikus filmekben vagy videoklipekben. És BEMENT! Egy elégedett, boldog mosoly jelent meg az arcomon, és Brian is látta, mert rám nézett. A tömeg felmorajlott, és éljenezni kezdtek.
- Brian Bass! Brian Bass! – kiabálták minden felől. Egy pillanatra hátra néztem, és mindenki állva ujjongott, és szurkolt. Ám mikor a tekintetem visszatalált Brian-re azt láttam, hogy megrántja Patric vállát, és behúz neki egyet. MICSODA? Ez lehetetlen! – kételkedtem magamban, mert nem akartam elhinni. Megdörzsöltem a szememet, hogy jól láttam-e, de mire kitisztult a látásom, már Patric püfölte Brian-t. Felpattantam, nem volt időm gondolkodni, és rohantam a pályára, hogy megállítsam a verekedést. Mikor átküzdöttem magam a csapattársak között az első, amit megláttam, az a Patric szeme alatt domborodó csúnya, lilás monokli volt, amiből szivárgott a vér. Elöntött a düh. Hogyan képes Brian ilyesmire? Mit ártott neki Patric? Ha rám dühös azért ne őt büntesse!
- Úristen! Beléd meg mi a fene ütött? – förmedtem rá, de mikor kimondtam a szavakat már elpárolgott a dühöm, és újra az a fiú állt előttem, akibe szerelmes voltam. És mellette Patric, akivel jártam. Kétségbeesetten vizsgálni kezdtem a pasim szeme alatt húzódó csúnya sérülést, nehogy valaki kiolvassa a szememből, hogy legszívesebben Brian nyakába borulnék.
- Te komolyan a látszatnak hiszel? – kérdezte Brian, és nekem összeszorult a szívem. Neki akartam hinni, meg akartam mondani, hogy szeretem, de nem tehettem ekkora tömeg előtt. Ehelyett még egy pillantást sem vetettem rá, mert éreztem, hogy a sírás környékez. Hallottam egy lemondó sóhajt, és Brian elbicegett az öltöző felé. Én sietősen megöleltem Patric-et, és végignéztem a válla fölött, ahogy a szerelmem elballag az öltözőbe. Nélkülem.

Brian gondolatai...
Az utam a fiatal ápolónőhöz vezetett, aki kent valamit a bordáimnál lévő foltra, visszarakta a csípőmet – ami nagyon fájt –, és bekötözte a lábszáramon éktelenkedő, vérző sebet, amit Patric cipője okozott. Ezután a kezembe nyomott egy papírt, amire felírt egy izomlazító kenőcsöt, egy porcvédő tablettát, és a telefonszámát... Kínosan éreztem magam. A lány kb. 5 évvel lehetett idősebb nálam, de azért mikor elmentem nagyon illedelmesen, igazi hálával megköszöntem mindent. A motoron nehézkesen ment a vezetés, minden mozdulat fájt, de ez volt a kisebbik gondom.
Belegondoltam, hogy Brooklyn vajon mennyit látott a verekedésből. Vajon arról beszámol neki Patric, hogy miket vágott a fejemhez, mielőtt behúztam neki? Nem valószínű. Brooklyn-t valószínűleg örökre elvesztettem. Bele kellet törődnöm. Otthon anya teljesen kiborult.
- Kisfiam! Ezt hogy képzelted? Én jó szívvel elengedlek arra a mérkőzésre, és egész este szorítok érted, erre te beállítasz agyonverve, tele kék-zöld foltokkal, és alig tudsz járni! Áruld el hogy mi történt veled! – körül belül ebből állt az egész estém. Azt tudni kell, hogy anya a kosárlabdajátékkal szemben teljes mértékben laikus. Nem látott még életében egy meccset sem. Miután végre hagyta, hogy megszólaljak, mindent részletesen elmondtam neki. Brooks-ról, Patric-ről, és a verekedésről.
- Pont olyan vagy, mint apád. Ő is verekedett értem az egyetemen. Volt egy másik udvarlóm, Mike Leshkovitz. Mindenki csak Leshko-nak hívta. Nagyon kitartóan csapta nekem a szelet, de én akkor már apáddal jártam. Egyszer ő rajtakapta Mike-ot, amikor elhívott randizni, és jól elverte. Aztán letérdelt elém, és megkérte a kezem. Három hónappal később befejeztük az egyetemet, összeházasodtunk, és kilenc hónap múlva jöttél te.
Mikor anya befejezte ezt a kis történetet, én elgondolkodtam. Patric az én Mike-om. De sajnos minden esélyemet elvesztettem a lánynál, akiért odavagyok, mert most egy agresszív, erőszakos bunkónak tart. És fogalmam sem volt, hogy hogyan érjem el, hogy a véleménye megváltozzon.

Brooklyn gondolatai...
A bíró elrendelt egy fél óra szünetet, és ez alatt én Patric sebét ápolgattam fertőtlenítővel.
- Szzz! – szisszent fel, mikor rátettem a jeges borogatást a szeme alatt domborodó, lilás púpra.
- Nagyon fáj? – kérdeztem tettetett együttérzéssel. Igazából Brian-re gondoltam, és arra, hogy az utolsó esélyemet is elszúrtam.
- Most hogy itt vagy, már kevésbé – mondta Patric, és megfogta a kezemet. Óvatosan megérintettem az ajkammal a monokliját, és éreztem, ahogy megrándul az arcán egy izom a fájdalomtól.
- Sajnálom – suttogtam elhaló hangon.
- Mit sajnálsz? – kérdezte gyengéden, miközben a kezemet a szájához emelte.
- Ez az egész miattam van. Ha Brian nem lett volna mérges rám, akkor nem esik neked. El sem tudom képzelni, hogy hogyan volt képes ilyesmire...
- Nem a te hibád! Tényleg nem az! Ne törd magad emiatt! Nekem nem fáradtság miattad verekedésbe keveredni. Sose fogom megbánni – mosolygott, majd magához húzott, és megcsókolt. A bíró újra belefújt a sípjába, hogy a csapatok menjenek fel a pályára. Patric is indult.
- Visszaállsz játszani? – kérdezte hitetlenkedve.
- Én vagyok a csapatkapitány! Meg kell nyernünk ezt a meccset! – mondta, gyors puszit nyomott a homlokomra, és elfutott. Az utolsó két negyedben Patric sérülése és az előbbi kis csetepaté ellenére sem sikerül beelőznie bennünket a TIES-nak. Sokszor néztem az ajtóra, hátha Brian visszajön, és visszaáll játszani, de nem jött. A szomorúság költözött az üresség helyére, mert már végleg úgy éreztem, hogy elveszítettem őt. De az a tervem, hogy véget vetek a hazugságaimnak, még mindig erősen húzott afelé, hogy mindent bevalljak Patric-nek. Igaz, ez a verekedés, amit Brian provokált nem segített végrehajtani ezt. Patric mellett kéne kiállnom, és segíteni, hogy felépüljön, ehelyett én szakítok vele, azzal az ürüggyel, hogy azt a fiút szeretem, aki elverte... A helyzetem kilátástalan, legalább is ma estére. Egyenlőre nem szakíthatok vele. Mikor a bíró lefújta a meccset a csapat Patric köré gyűlt, és felemelték őt a levegőbe. Nagy volt az ujjongás, mert végre visszaszereztük a bajnoki címet. Még legalább egy órát a tornacsarnokban töltöttünk, mert a két csapat még kezet fogott egymással, átadták a serleget, és még az edzőnek is meg kellett köszönni az egész éves munkát. Örültem, hogy egy kicsit végre háttérbe kerültem, mert így volt időm átgondolni, hogy mihez is akarok kezdeni. Ha Patric ma este...változtatni akarna az ártatlanságomon, azt mondom neki, hogy fáradt vagyok. De ezzel az érvvel nem fogom sokáig húzni. Hétfőn egyenesen a szeme elé állok, és megmondom neki, hogy vége, nekem ez nem megy. Nem fog örülni, de meg fogja érteni. Mikor a fiúk elindultak haza, Patric hozzám lépett.
- Nélküled ez nem sikerült volna.
- Ezt mire értsem?
- Mire érthetnéd?
- Hát, elveretni magadat nélkülem is sikerült volna, mert elég bunkó tudsz lenni, de az, hogy bajnok vagy, az tényleg nagyrészt az én érdemem! – mondtam eltúlzott büszkeséggel.
- Ha tudnád, mennyire igazad van... – suttogta az orra alá Patric, és magához ölelt. Már csak mi ketten voltunk az egész csarnokban, és hirtelen lekapcsolták a világítást. Patric-kel összerezzentünk, és elnevettük magunkat. Miután kibotorkáltunk az utcára, Patric betessékelt a kocsiba, és meg se kérdezte, hogy vigyen-e haza, csak simán elindult.
- Patric... – kérdeztem halkan, mikor kinéztem az ablakon.
- Hm? – kérdezett vissza szórakozottan.
- Hová megyünk? – bátortalankodtam.
- Haza. Mármint hozzátok. Hazaviszlek.
- Tényleg? - kerekedett el a szemem.
- Miért mire számítottál? – nézett rám. Látszott rajta, hogy mulat rajtam.
- Hát nem is tudom... Hozzátok. Azt hittem, mármint... Nem úgy... Vagyis... – nem tudtam, hogy mondjam meg neki, hogy arra számítottam, hogy most elvisz őhozzájuk, és megpróbál lefektetni.
- Azt hitted, hogy rád mozdulok? – kérdezte sanda mosollyal, de továbbra is az utat figyelte, mire én tüntetőleg kibámultam a szélvédőn. Hallgatásomból leszűrte, hogy nincs hozzáfűznivalóm a dologhoz, így hát folytatta. – Nos, én úgy érzem, hogy ez egy elég kemény nap volt, biztosan fáradt lehetsz, és nem gondolom, hogy az én ábrázatom jelenleg lázba hozna téged. És egyébként is. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy addig várok rád, amíg te készen nem állsz erre – mondta, és az arcán lévő monoklira mutatott, ezzel nyomatékosítva szavait.
- Hm – mondtam bölcsen, és hallgatásba burkolóztam egészen hazáig. Nem tudtam megemészteni, hogy Patric... Hogy ő nem... Lehet, hogy ezt most sértésnek kéne vennem? Már nem akar engem? Bár az nekem csak jó! Vagy csak azt akarta elérni, hogy egyszer ő utasíthasson vissza engem? Cseles!
Mikor megérkeztünk, még leheltem egy óvatos csókolt a csúnya, lila dudorra Pat arcán, és miután anya megkínálta őt egy kis jéggel, elköszöntem tőle. Aznap éjjel végiggondoltam az egész napot. Ma Brian közeledett felém... valamilyen érdekes módon. A pályán a csapatunk él játékosa, és a csapatkapitány összeverekedett miattam (valószínűleg ezzel nagy botrányt keltve az utolsó tanítási napra). Bajnokok lettünk. Mármint a HATS. És Patric megkímélt egy kínos beszélgetéstől. Végül így, elmélkedve nyomott el az álom.