Éjszaka egy halott asszony ágyában 30: Fotel (1989 december)

Éreztem, hogy az imakönyvvel lezáródott egy korszak Kata életében. Furcsamódon eddig nem féltem, hiszen amit eddig megélt, abban nem szerepeltem, mintha egy képes történelemkönyvet olvastam volna. De tudtam, hogy abban, ami most következik, már én is benne vagyok. Amit most fogok átélni, az tükör lesz, magamat fogom látni Kata szemében. És nem voltam képes eldönteni, hogy ezt akarom-e. Kata nekem a kedves nagyi volt, a „nagyanyós” aki ha nem is volt központi szereplője az életemnek, de úgy éreztem, hogy kedvel, megrettentem attól a gondolattól, hogy megismerem a valódi érzéseit.
Valamikor,  kamasz koromban, olvastam egy regényt, André Mauroistól A gondolatolvasó gépet. A történet első olvasatra felszínes sci-fi: egy tudós megalkot egy gépet, amivel rögzíteni tudja, hogy miket gondolnak az emberek. A férj megismeri a feleség gondolatait, álmodozásait, vágyait és vica versa: majdnem válóper lesz belőle. Mert hiába tudta meg a férj, hogy a felesége milyen szerelemre szomjazik, hiába próbál meg olyanná válni, a végén a féltékenység győzedelmeskedett...
Igaz, később, ahogy az emberek megismerik egymás gondolatait, elkezdik megérteni a többieket, képtelenek lesznek gyűlölni egymást, de ez már nem kell nekik. A gondolatolvasó gép gyerekjátékként végzi, mivel, ahogy az író zárja a regényt: ragaszkodunk ahhoz, ami elválaszt minket.
Vegyes érzelmekkel léptem a következő tárgyhoz: vajon, közelebb hoz vagy távolabb visz Katához, ha megtudom, mit gondol rólam? Leszámoltam a félelmeimmel és engedtem annak a titokzatos kéznek és beleültem a fotelbe. Tudtam, ez az utolsó előtti tárgy. Kivéve azt az egyet, amiről tudtam, hogy nem a szobában van, de rám vár. De AZT az egyet nem akartam megfogni. Azzal az eggyel sohasem akartam szembenézni.



’89 Karácsonya előtt Luca átment segíteni a sütés-főzésben, takarításban. Mert valami nem változott: bármit is hoznak az idők, a karácsonyi készülődés az asszonyok dolga, ilyenkor jobb, ha a férfi csak annyit kérdez, mit segíthet, s ha kap valami olyan munkát, amit még ő is el tud végezni, jobb, s ha nem, inkább láthatatlanul húzódjon meg a sarokban és úgy próbálja meg észlelhetetlenné tenni magát. Nincs csodálatosabb, mint a karácsonyi készülődés illata: a frissen sülő süteményé, a frissen vágott fenyőé, a tisztaságé... Talán még szebb is, mint maga a Szenteste a várakozás.
De ezen a szombaton Luca csak félszívvel vett részt a készülődésben, kétbalkezes volt, mintha a gondolatai máshol jártak volna. Amikor kettesben voltak a konyhába, Kata rá is kérdezett:
- Te lány, hol jár az eszed? Csak nem szerelmes vagy?
- Ugyan már, Nagyi… Csak tegnap este történt valami a templomban.
Kata tudta, hogy amióta Luca a főiskolára jár, becsatlakozott az egyik városi katolikus ifjúsági közösségbe, ott tölti a péntek estéit. Előző este karácsonyi ünnepséget tartottak, tudta, hogy nagyon készült rá, de ma egy szót sem szólt róla.
- Mi történt?
- Tudod, senki sem figyelt az előadásra, mindenki csak a román forradalomról beszélt. Mindenki örült és mindenki azt mondta, hogy valamit tenni kell. Nem ülhetünk a fenekünkön.
- Fiatalok, persze, hogy lelkesednek. De remélem, nem keveredtél bele semmibe sem?
- Én nem… De tudod, a végén a karitász vezetője azt mondta, hogy több kocsinyi segélycsomagot összeállítottak és el kellene vinni Aradra. Önkénteseket kértek, kocsikat, sofőröket és kísérőket, akik már gyakorlottak voltak a csempészésben. És tudod, van egy fiú, akivel sokat beszélgettem. Az elsők között jelentkezett. Ma hajnalban indultak.
- Szereted?
- Nem tudom. Csak azt, hogy aggódom érte. Még jó szerencsét se tudtam kívánni neki. És most ott járhat, ahol éppen lövöldöznek. És aggódom érte.
- Vissza fog jönni, ne aggódj. Mindig visszajönnek. Ha visszavárod. A nagyapa is hazajött a fogságból, apáddal én is a kitelepítésből. Ő is vissza fog jönni. Hidd el.
- De a TV-ben egyfolytában arról beszélnek, hogy milyen lövöldözések vannak, hány halott…
- Imádkoztál érte?
- Igen. Az segít? Akkor nem lesz baja.
- Nem tudom, hogy segít-e. Tudod, annyi mindent kértem már Istentől az életemben, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hallgatott meg. A legtöbbször néma maradt, mintha nem is törődne velem. De tudod, ha imádkoztam, akkor mindig megnyugodtam. És néha valahogy úgy éreztem, hogy bármi is történik, az úgy lesz jól. Nevezheted öncsalásnak, ha akarod. De valahol jól alakult az életem. Sok mindent elveszítettem, sok mindent nem kaptam meg, de ti itt vagytok nekem.
- Köszönöm, Nagyi.
- De most tessék dolgozni! Holnap Szenteste és még sehogy sem állunk!

S mint minden évben, ’89-ben is megtörtént a karácsonyi csoda: hiába robotoltak megállás nélkül, hiába égett oda, lett ízetlen minden étel (legalábbis az asszonyok véleménye szerint), hiába volt csúnya a fa, Szentestére minden a helyére került és csodálatos volt az ünnep. Csak mintha Luca nézett volna ki néha-néha az ablakon, mintha várna valamit, nem is tudja mit…
Aztán, a két Karácsony között, egy este ragyogó arccal állított be hozzájuk. Látszott rajta, hogy alig bírja magában tartani az örömét, de a világért nem szólalt volna meg, amíg a Nagyi rá nem kérdezett:
- Bökd már ki, miért vigyorogsz úgy, mint egy vadalma!
- Írt. Tudod, ki. – Válaszolt az unokája pironkodva.
- Tudom. És mit írt, aminek ennyire örülsz?
- Semmi különös. Csak épségben hazaért és áldott Karácsonyt és boldog új évet kívánt.
- No, ebből szerelem lesz…
- Ugyan, Nagyi.
De Kata csak bölcsen mosolygott magában, mint aki már mindent látott és mindent tud.
És neki lett igaza: Luca egy szombat reggel szinte berepült hozzájuk, alig köszönt, máris újságolta a nagy hírt a nagyszüleinek:
- Megkérte a kezem!
Feri jutott először szóhoz:
- No, nem túl gyors ahhoz képest, hogy pár napja még azt mondtad, nincs is semmi köztetek? Legfőképpen szerelem nem?
Luca kicsit elpirult:
- De igen. De tegnap este elkísért. És útközben megcsókolt és azt mondta, én leszek a felesége.
- És erre te?
- Igent mondtam.
- Szereted?
- Azt hiszem, igen. Vágyom rá. Vágyom barátságára, a szeretetére, a megértésére és arra, hogy velem legyen. És... Úgy is vágyom rá.
- No, akkor ez már valóban szerelem. Most már szívesen megismerném lassan a hősödet.
- Meg lesz az is. Holnap eljön. Hétvégére el kellett utaznia, de azt ígérte, visszafelé meglátogat minket.
- Akkor, takarítás, főzés, sütés, ne higgye azt, hogy egy akármilyen lány kezét kérte meg! – Szólt hozzá Kata, s ezzel le is zárta a beszélgetést.
Vasárnap este megjelent a fiú az ajtóban. Kata nem tudta levetkőzni varrónő voltát, először a fiú ruháit nézte meg, s ennek alapján nem ment át a vizsgán. Kopott nadrág, kétes tisztaságú kabát, kitaposott cipő… Valahonnan ismerős vonások, de nem tudta hová tenni. Mindenesetre udvarias házigazdaként hellyel kínálta. A fiú olyan természetességgel ült be az öreg fotelba, legdrágább bútorukba, mintha az a világ teremtése óta várt volna rá. És Kata abban a pillanatban tudta, honnan volt ismerős… Ugyanaz a perfid* magabiztosság, ugyanaz a felsőbbségtudat, amit nagyon régen a tolmácsban látott.
A beszélgetés döcögősen indult, a kötelező körök (milyen családból jött, kik a szülei, mivel foglalkozik stb.) után az öreg Feri megpróbált közös témát találni.
- Luca mesélte, hogy voltál Erdélyben a forradalom idején.
- Igen, önkénteseket kerestek, akiknek van helyismeretük, akik már tapasztalt csempészek. Mivel párszor már megjártam Ceausescu paradicsomában, jelentkeztem. Egy idősebb úriember mellé osztottak be, megbeszéltük, hogy másnap hajnalban hol találkozunk és hazamentünk pihenni.
- A szülei nem ellenezték?
- Nem. Édesanyám azt mondta, hogy nagyon félt, de ki menjen, ha nem mi? Azt hiszem, neki ez a nap nehezebb volt, mint nekem.
- Szóval szombat reggel indultak.
- Igen, bár egy kicsit megrettentem, amikor találkoztunk: egy öreg Dacia várt rám. Pont olyan, amilyennel a hírek szerint a secusok** is cirkálnak. De ráragasztottunk egy óriási vörös keresztet szikszalagból, viccelődtünk, hogy előzékenyen még célkeresztet is rajzolunk magunkra… A határig sima utunk volt, ott a román határőrök nagyon zavarodottak voltak, nem tudták, hogy beengedjenek-e vagy sem. Pár órát várakoztunk, beszélgettünk a többiekkel, megbeszéltük, hogy konvojba állunk össze, úgy mégis nagyobb biztonságban vagyunk. Akkor még sétakocsikázásnak tűnt, Arad nincs messze, úgy számoltuk, még sötétedés, az igazi buli előtt megjárjuk.
- Aztán?
- Aztán elkezdtek visszafelé szálingózni a korábbi konvojok… A többségük lelkes volt és vidám, hogy újra biztonságban vannak. De aztán jöttek, akik nem úszták meg ilyen simán. Az egyik kocsit valami nehézgépfegyverrel szántották végig. Laposan az egészen végighúzódtak a golyónyomok. Megnéztem, két ujjam is belefért. Aztán észrevettem, hogy a kocsi hátsó ülésén egy alak fekszik. Láthatóan fejlövést kapott, tiszta pólya volt a feje, de még élt, mert folyt belőle a vér… Akkor gondoltam először arra, hogy talán mégsem az a kéjutazás lesz, aminek korábban képzeltük. De szerencsére a határt megnyitották, így uccu neki! Irány Arad. Gondolkodás nélkül. Mert ha belegondoltunk volna, ész nélkül visszafordulunk.
- Ott én is voltam. Még ’44-ben. Nagyon szép város. Emlékszem, milyen kedvesek voltak a helyiek, milyen boldogok, mindenhol zászlók is virágok. Talán, azóta sem voltak olyan boldogok.
- Most is azok voltak. Azt hiszem, majdnem minden ugyanolyan volt, csak… Csak már nem magyar zászlók voltak mindenhol, hanem lyukas románok. De minket is ugyanolyan szeretettel fogadtak. A kórházban az orvosok széttárták a kezüket, hogy nekik mindenük van, de bezzeg Temesváron…
- Temesváron? Azt mondják, hogy ott voltak a legnagyobb harcok. És továbbmentek?
- Természetesen. Idézgettük a régi jelszót, hogy nem állunk meg félúton, kommunizmus pusztuljon. A konvoj nekiindult, a kórház erkélyéről csinos ápolónők integettek és csókokat dobálgattak nekünk. Arad még viszonylag békés képét mutatta, de Temesvár már más volt… A város tele volt barikádokkal, katonákkal és letakart valamikkel, amik nagyon hullának néztek ki. Amikor megtaláltuk a kórházat és kiszálltunk a kocsiból, a távolból már hallottunk fegyverropogást. Ott már inkább éreztük, hogy itt történik valami, nem csak sétakocsikázás. Persze, itt is nagyon örültek nekünk, itt valóban szükség volt a gyógyszerekre, mosóporra és a többire, amit hoztunk. Gyorsan kipakoltunk, de már erősen sötétedett, így úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a többieket, inkább egyedül hazaindulunk. Az út Aradig eseménytelen volt, a legnagyobb izgalmat akkor éltem át, amikor azt hittem, otthon hagytam az elemózsiát…
A leglátványosabb pillanat az volt, amikor a Maroson átkeltünk. Velünk párhuzamosan, a város felöli oldalon, fénylő pontok repültek át a folyó fölött és világították meg a téli éjszakát. Nem tudtam, hogy ez rakéta, vagy világító lövedék, de azt igen, hogy ebbe emberek hallhatnak bele – mégis szép volt. Szégyellem, de csak ezt tudom mondani.
Aztán egy román biciklista leintett minket és nagy nehezen megértettük, hogy figyelmeztetni akar minket, hogy a secusok lövik az utat, jobban tesszük, ha kerülünk egyet. Kerültünk egy nagyot a külvárosban, bár, amikor megláttuk azokat az utcákat, kicsit elbizonytalanodtunk. Mocsok és üresség mindenhol, olyan, mint a teljes romániai kommunizmus.
- És onnan már sima volt az út hazáig?
- Igen, leszámítva azt, hogy a határ előtt a sötétben egy katona ugrott elő és ránk irányította a géppuskáját... Ő nem tudott magyarul, mi nem tudtunk románul, így kicsit nehézkes volt a beszélgetés.
- És mit akart?
- Csak cigarettát! – Nevetett fel a fiú. – Persze egyikünk sem cigizik, de akkor elhatároztuk, hogy ha még egyszer az életben román felségterületre tesszük a lábunkat, mindig lesz nálunk!
Kata csak nézte a két férfit, és közben arra gondolt, hogy ez a fiú teljesen olyan, mint az a tolmács volt. Annyi év után eszébe jutottak a régi érzések, az álmok, ami után mindig lelkiismeret furdalással ébredt, mert álmában bizony nem egyszer a tolmács ölelte és csókolta őt… Nappal sohasem voltak ilyen gondolatai, hiszen feleség volt, még ha majd egy évtizedig özvegyként is kellett élnie. De most arra gondolt, hogy lehet, hogy ez a fiú pernahajder, de akkor is, Lucát talán végre úgy csókolja valaki, ahogy őt sohasem.
Már öreg este volt, amikor a fiú felállt, hogy haza kell indulnia, Luca kikísérte a buszmegállóba. Mikor kettesben maradtak a férje odafordult hozzá:
- No, Katám, mi a véleményed róla?
- Nem is tudom. A ruhája rendetlen, ki tudja, milyen az élete? – Kérdezett vissza az asszony.
- Igaz, de nekem tetszett. Van benne valami vakmerőség. És ha azokra gondolsz, akik eddig udvarolgattak Lucának, nem járnánk rosszul vele.
- Látom, megnyerte a tetszésedet ezzel az aradi kiruccanással… Örülsz annak, hogy lesz kinek elmesélned a frontélményeidet.
- Legalább valaki meghallgat… - Zsörtölődött egy kicsit Feri. – De neked nem tetszett ez a fiú?
- Hát… Nem tudom, milyen ember. De azt hiszem…
- Mit?
- Hogy Luca boldog lesz vele. Nem tudom mennyi ideig. Napokig, évekig, vagy talán egy életre. De ha nem próbálja meg, talán sohasem lesz igazán boldog.

* szemtelen (latin)
** kommunista román titkosszolgálat