Éjszaka egy halott asszony ágyában 31: Száradt rózsaszál

Ültem a fotelben és a polcra néztem. Külön minden mástól, egy elszáradt vörös rózsaszál volt. A Kedvesem esküvői csokrából. Kiszárította és a szülőknek és a nagyszülőknek adott egy-egy szálat belőle… Kézbevettem.

Kata minden aggodalmát félretette és örült Luca örömének. Megpróbálta a fiút, a vőlegényét olyannak elfogadni amilyen, megpróbált beletörődni abba, hogy most már biztos, hogy Luca elhagyja Istenadtát és hozzá költözik. A gyerekek felnőnek, erőszakkal nem szabad megkötözni őket, nem szabad a szeretettel megfojtani az új életüket. Ha Luca arról mesélt, hogy már épül az új házuk, ahová esküvő után fognak költözni, mintha tőrt döftek volna belé, de tudott mosolyogni; és ez a mosoly szép lassan leért a lelkéig. Megtanulta, hogy az igazi szeretet képes elengedni a másikat, képes láthatatlan maradni. Láthatatlanul, viszonzást nem várva szeretni: ez a legnehezebb. Talán csak Isten képes rá
Közben Istenadtán átdübörgött a történelem: megbukott a kommunizmus, szabad választásokat tartottak. Ezek még az első választások voltak ’90-ben, még mindenki lelkes volt, a faluban nem lehetett más graffitit vagy plakátot látni, csak olyat, ami az MDF-et vagy a KDNP-t éltette. Bár igaz, hogy hirtelen nagyon sok régi elvtárs fedezte fel magában a magyart és a keresztényt, de rajtuk inkább csak nevettek, azzal, hogy érzik a patkányok a vesztüket.
Majd újabb év kezdődött. Már lassan koptak az illúziók, de az oroszok már megkezdték a kivonulást. Furcsamódon, mintha az embereket ez már nem is nagyon érdekelte volna. Persze, a faluban is szerveztek egy ünnepséget, arra a napra, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyja az országot, de inkább csak illendőségből. Hiszen, mindenki tudta már, hogy már nem osztanak, nem szoroznak. Ha vissza akarták volna forgatni az idő kerekét, megtehették volna, sokan mondogatták, hogy ezek már nem azok, akik ’56-ban voltak itt, lehetett volna elegánsabban is búcsúzni tőlük, mint a „tavariscsi konyec”-cal.
Mégis, amikor már tudni lehetett a napot, Kata felment a padlásra és kinyitotta a ládát, amibe még évtizedekkel ezelőtt azt a bizonyos zászlót elrakta. Magától nem tette volna, de visszaemlékezett arra, hogy apjának ez mennyit jelentett, hogy egy nap, ha a „ruszkik” kivonulnak, újra kirakhassa. Megkérte a fiát, hogy egy partvisnyélből rudat fabrikáljon és azon a napon, kirakta a ház ormára.
Ránézett a régi zászlóra és arra gondolt, hogy valami felemelőt, valami magasztosat kellene éreznie, de csak arra tudott gondolni, vajon miért hagyta Isten, hogy apja egész életében hiába várjon erre.
S idővel közelgett a Szentatya magyarországi látogatása is. Kata, bár addig csak hagyta, hogy a dolgok történjenek a politikában, hiszen „a politika az urak dolga, nem való becsületes embernek”, erre az egyre mégis nagyon készült. Hitét sohasem adta fel, de ahogy múltak az évek, egyre gyakrabban érezte úgy, hogy hiába imádkozik, mintha Isten nem törődne vele. Ad valamit, csak, hogy életben maradjon, de amiket igazán kért az Úrtól, azok mindig válasz nélkül maradtak. De a pápalátogatásra készült, tudta, buta remény, de valamit várt tőle. Talán babonás hit volt, de abban reménykedett, hogy a lengyel pápa visszaadja neki azt a hitet, amit kislánykorában érzett.
Szent István király napjának hajnalán felvette a szebbik ruháját, felszállt a plébánia által bérelt buszra és beindult a városba. Útközben a határfánál elmondott egy fohászt, hogy Lucának mindig ez jelentse az otthont, még ha máshol is lenne a lakása. A szentmise a Hősök terén szép volt, bár alig értette, mit mond a Szentatya, nehézkesek voltak a szájában a magyar szavak, de a lélek, a sokaság feltöltötte a lelkét. Már kezdte azt hinni, amit a propaganda évtizedeken keresztül harsogott, hogy a hit, a vallás csak az öregeknek való, lassan elkopik, mint egy régi ruha – de azon a napon az ország ott volt. Ennyi embert még sohasem látott egyben.
Számtalanul mentek ki, vállalva a kényelmetlenségeket, csak azért, mert ezek a kopott fogalmak, Isten, haza, hit, igenis fontosak voltak nekik. Azon a napon úgy érezte, hogy igenis, még valahol a mélyben él az az ország, amiben született, felnőtt, amiben kimondatlanul mindig is hitt.
És ezen az őszön eljött Luca esküvőjének napja is. Külön fájdalom volt Katának, hogy a fiú templomában tartották meg, nem az istenadtaiban, ahol háromszáz év óta az összes ősük esküdött. Mégis, mosolygott, és ha könnyezett is, azt is csak örömében.
Szépen énekeltek a templomban, szépen beszélt a pap, magában el kellett ismernie, hogy maga a templom is szebb és nagyobb, mint az otthoni, mégis egyetlen pillanat égett be a lelkébe: amikor a pár a kapuban fogadta a jókívánságokat a fia az ifjú férj elé lépett, megölelte és annyit mondott neki: „mindig is szerettem volna egy fiút”.
Kata csak nézte Lucát: gyönyörű volt. Hófehér ruha, finom vonások, mint egy hercegnő. Egy pillanatra a saját esküvőjükre gondolt: mennyire más volt! Ő nem volt ilyen szép. A fiú is jóképű volt, de idegen. Más. Sokat aggódott, hogy vajon illenek-e egymáshoz, hogy nem lett volna-e jobb, ha Luca egy olyan férfit választ magának, mint ő, egy becsületes istenadtait… Vajon jól tette-e, hogy engedett a csábításnak, hogy valami, valaki mást akart? Boldogok lesznek, ez biztos. De vajon meddig? Vajon mi számít többet az életben: ahogyan ő választotta Ferit, talán kevesebb tűzzel, több csendes izzással, vagy az a lobogás, amire Luca vágyott? Talán mindegy. Szeretik egymást és ez a szeretet, ha igazi, akkor örökre ki fog tartani.
Pár héttel később, amikor Luca elhozott nekik egy szálat az esküvői csokorból, megkönnyezte és a családi oltár közepére rakta. És amikor az évfordulójuk közelgett, mindig meggyújtott egy mécsest előtte és elmondta a régen ismert imákat.

Az élet még egy boldogságot tartogatott Katának. Az Antall-kormány megindította a kárpótlást, s ezzel régi ellentéteket élesztett újra a faluban és a családokban is. Talán úgy gondolkoztak, hogy „fiat justitia pereat mundus”. Hát, az a bizonyos justitia, igazság talán nem valósult meg, de a pusztítás igen: a régi sváb-magyar ellentét újraéledt: egy volt a föld, de a tulajdonosa sok, a különböző történelmi rétegekben. A svábok kifogásolták, hogy miért nem kapják vissza régi földjeiket, amiket a földreform és a kitelepítés során elvettek tőlük – a betelepítettek pedig, akik utánuk kapták meg a földeket, úgy érezték, hogy az jogos tulajdonuk, hiszen, a Felvidéken hagyott javaikért jogos kárpótlásként kapták. Majd fél évszázaddal a háború vége után, a potsdami istenek gyűlése még mindig éreztette a hatását: a megnyomorított népek közé vetett konkoly még mindig termett. Újrakezdődött a pártoskodás, amiről már azt hitték, elfelejtették, de a különböző csoportosulások egyben megegyeztek: a kormány által javasolt kárpótlási jegy a lehető legrosszabb megoldás.
Aztán Kata látta, hogy az évtizedek óta elvesztett javak miatt a leszármazottak hogyan harapják át egymás torkát. Sokan, akik elköltöztek a faluból, akik már évtizedek óta nem lépték át annak határát, megjelentek és követelték a jussukat az ősi földből. És jöttek az ügyeskedők, akik széles mosollyal végigjárták az öregeket, hogy ők csupa szívjóságból megveszik tőlük a kárpótlási jegyeket, persze nem a hivatalos árfolyamon, de azt úgysem adná meg senki sem…
Kata már nem tudta követni az eseményeket, fiára bízta, hogy intézze ezeket az ügyeket. Amit kellett aláírt, amikor el kellett mennie a hivatalba, hagyta, hogy a fia elvigye, kivárta a sorát, felmutatta az igazolványát, újra aláírt, átvett. Nem hitte volna, hogy lesz bármi is belőle, de ha mégis, csak jól jön majd nekik.
Amikor végül egy vastag borítékban kézhez kapta, furcsállva nézegette. Pár fénylő kartonpapír – ezt kapták cserébe mindazért, amit az apja, a nagyapja és az ősei megteremtettek? Kezével megsimította a címert: ugyanaz, mint gyermekkorában is volt. Az apostoli kereszt, a hétszer vágott mező, a Szentkorona. Talán ezért az egyért megérte. Legalább ennyi visszatért a régi világból. Kiválasztott egy ezerforintos címletűt, elrakta a hivatalos papírok közé és a többit odaadta a fiának, kezdjen vele, amit akar. Ha akarja, adja el, ha akarja, cserélje részvényre, de azon becsületes ember úgyis csak veszthet, földet meg minek is venne, már úgy sincs, aki megművelje…
Feri azonban sem egyiket, sem másikat nem tette, hanem árverésre ment. Az aktatáskás ember, aki az államot képviselte, végignézett a teremben lévő falusiakon, majd annyit mondott:
- Maguk rendes emberek. Itt a térkép, kimegyek, elszívok egy vagy két cigarettát, beszéljék meg, kinek mi kell, aztán mindenki csak arra a földre licitáljon, amiben megegyeztek. Ne pazarolják el a falut.
S úgy lett, ahogy mondta. Kiment elszívni egy cigarettát, megivott egy kávét, s amikor visszatért, csodák csodája, hamar gazdára talált minden föld. S aznap este Feri  boldogan újságolta az anyjának:
- Újra van erdőnk!
- Az jó. Akkor van tűzifánk télire.
- Kicsit messze van…
- Nincs itt semmi messze. Apámmal a hegyeken túlra jártunk minden hajnalban a gyümölcsösbe, oda, ahova a Lucáék már csak kirándulni mennek, annál csak közelebb lehet. Ami messze van, azt a kommunisták már úgyis bekerítették. Vadászni. A grófokat még régen nem zavarta, ha az erdőkbe járunk, de az elvtársakat már igen.
- Talán egyszer elbontják a kerítést. Már más világ van.
- Nincs más világ. A pénz és a hatalom ugyanazoknak a kezében van. Csak éppen más zászló előtt bokáznak.
- Ha kimérik a földet, hívom Lucáékat és akkor anyuékkal megnézhetnénk az erdőnket. Azt mondják, nem jó faanyag, eladni nem lehet, de nekünk jó lesz.
Néhány hónap múlva ősszel, felkerekedett a három nemzedék és megnézték az erdőt. Beültek az öreg Ladába, felmentek a hegyoldalba, igaz, félúton ki kellett szállniuk, mert az öreg mélyúton majd fennakadt az alja, de jó félóra múlva már ott álltak a birtokon. Nem volt nagy, Kata szeme pár pillantással befogta, ráadásul ez a kis darabka is tele volt vízmosásokkal, a fák csenevészek, ami meg ért volna valamit, az meg elérhetetlen helyen… Mégis, ahogy ott álltak, mindannyiukban ugyanaz az érzés motoszkált: a sajátjukon állnak. Még a Luca férjében is, akin látszott, hogy úgy jött, mintha kirándulásra jönne.
Hallották, hogy a völgyben delet harangoznak. Az asszonyok előkészítették az elemózsiát, a férfiak meg körbejártak, hogy a határjelzéseket ellenőrizzék. Fél óra elteltével érkeztek vissza nevetgélve, a férje vidáman szólt:
- Képzeld, megtaláltuk a régi határkövet!
- Milyen határkövet?
- Még a századfordulósat! Kiderült, hogy az apádéké volt!
- Hol?
- Hát sajnos nagyon nehéz megközelíteni, de lefotóztuk neked…
- Akkor még sem veszett el minden…
- Nem. Úgy látszik, mégiscsak van igazság és rend a világban.
Aznap sokáig kint maradtak az erdőben, s a család csodálkozva vette észre, hogy Kata halkan dudorászik…

Évek teltek el. Olyan furcsa az idő és a boldogság. Amikor éljük az éveket, mindig csak a napi küszködéseket, harcokat, hiányokat látjuk, de ha visszanézünk, pont ezek az évek tűnnek boldognak. Pedig nem történt semmi sem, csak elkezdtük kialakítani a közös életünket Lucával, a házunk egyre szebb lett, mind a ketten megtaláltuk a munkában helyünket és…

Gyűlöltem, aminek most kellett jönnie az emlékezésben. Önkéntelenül is összeszorítottam a rózsaszálat. A szirmok porrá morzsolódtak, a tüskék a tenyerembe döftek. Csak valami véres por maradt a kezemben, de az emlékezést nem tudtam feltartóztatni…

Az ajtóra néztem. Ott ültem az éjszaka közepén a fotelban, de már másik idősíkban voltam: láttam, ahogy a szobában ülnek a nagyiék és Luca sugárzó arccal belép:
- Nagyi, gyerekünk lesz…