Éjszaka egy halott asszony ágyában 32: A lakat

Katának le kellett ülnie egy pillanatra. Pár másodperc kellett, hogy tudomásul vegye a jó hírt, csak aztán kezdtek záporozni a kérdései: mikor, hogyan, hogy viseli, ugye egészséges, kislányt vagy kisfiút várnak… Luca mosolyogva ült a fotelban és bár még semmi sem látszódott a pocakján, olyan büszkén rakta rá a kezét, ahogyan csak a várandós nők tudják. És sorolta a válaszokat: nyár közepén, köszöni, jól van, biztos egészséges lesz a baba… Hogy hogyan? Hát azt inkább nem mondja el pontosan, még nem tudják, hogy kisfiú vagy kislány lesz…
- De ha kislány lesz, akkor mindenképpen Katinak nevezzük el. Már megbeszéltük.
Kata szégyellte az örömét, amit ebben a percben érzett. Mintha minden fájdalom, amit át kellett élnie az életében, semmivé foszlott volna. Csak nézte az unokáját, hogyan szépült meg az anyaságban, mintha abból a kamaszlányból, aki Luca mindig is volt a szemében, felnőtt nő lett volna hirtelen. Csak áradt a harmónia.
A következő hónapok, évek voltak életünk legboldogabb pillanatai. A boldogság olyan furcsa jószág: az emberek a legtöbbször csak vágynak rá, hogy ha ez vagy az megtörténik, akkor átélik, de valójában mindig csak a múltban és a jövőben kergetik. Lehet, hogy csak visszavetítem az érzést, de azt hiszem, akkor mi tudatában voltunk a boldogságnak. A gyermek-várás, a születés, a világra ébredés csodája olyan hihetetlen boldogság, amit talán szavakba sem lehet önteni. Talán csak az első csók hasonlítható össze ezekkel, amikor az ember azt csókolja meg először, akiről tudja, hogy egy életen keresztül a társa lesz.
Ha elkezdeném sorolni, milyen érzés volt, amikor az ultrahangon először megláttuk az a kis élő valamit, amiben a szeretetünk egyesült, amikor először meghallottuk a szívdobbanását, amikor a Kedvesem pocakján keresztül először éreztem meg, hogy rugdos… Az éjszaka, amikor a Kedvesemet bevittem a kórházba, ahogy láthattam, ahogyan az egy test kettéválik, hallani az első sírását, ahogy először foghattam a kezembe a kislányomat...
És tovább: az első éjszaka, amikor én vigyáztam rá. Ültünk az ablak alatt és nagy fekete szemekkel rácsodálkozott a teliholdra. A keresztelő, ahogy a pap Krisztus közösségébe fogadta és a Katalin nevet adta neki. Emlékszem, ahogyan a dédnagyanyja csak állt és a boldogságtól könnybe lábadt a szeme.
Az első léptek és szavak, ahogyan felém rohant és átölelt, amikor hazaértem. Ahogyan esténként végtelenített meséket szőttem neki ima után. Amikor végül felálltam és betakartam. Ahogyan lesett utánam a rácsos ágyból és kérlelt, „Apu, maradj még!”.
Tudom, másnak csak giccses képek ezek, de nekünk maga volt a boldogság.



Kata életében harmadszor élte át ezt a csodát, s mindig egyre mélyebb dimenziókban. Amikor a fia született, még dolgoznia kellett, az anyaságát elsodorta a történelem. Akkor a túlélés volt a cél, kevés idő jutott a játékra, mégis a megpróbáltatások összekovácsolták őket. Amikor Luca született meg, már volt ideje játszani, s mint „nagyi” adhatta magából a legjobbat, a legkedvesebbet. Akkor Anna volt az elfoglalt anya, Kata vigyázhatott rá amennyit csak akart. A szeme előtt nőtt fel, s a lelke fürdött a boldogságban, amikor esténként átjött hozzá és elmondta azokat a titkait, amiket még a szüleivel sem mert megosztani. Persze, amikor megismerkedett a párjával, ezek a kötelékek lazultak, de amikor meglátogatta őket, amikor segített a konyhában vagy a takarításban, újra csak az övé volt, visszarepültek az időben.
A kis Kati, vagy, ahogy ő nevezte, Katica, újabb csodát hozott. Most, hogy az ő élete már a végéhez közelgett, úgy érezte a lelkét, az életerejét át kell adnia neki. Még egyetlen kisgyermekkel sem játszott annyit, mint vele, amikor Lucáék elhozták, úgy készült rá, mintha a szerelmével találkozna. Már előre örült annak, hogyan fogja tanítani sütni, főzni, hogyan árulja el neki a hét lakat alatt őrzött recepteket, amiket még Lucának sem mondott el, a karácsonyi diós sütemény titkát, mitől olyan igazán finom…
Ahogy Katica cseperedett, hétvégente Lucáék egyre gyakrabban bízták rájuk. Néha napokra is kihozták Istenadtára, ha sok volt a munka, ilyenkor szinte teljesen az övék volt, mert a fiatalok, sohasem álltak le, mindig kellett valamit dolgozni a földön, a házon, a kertben… Közben Katica egész nap ott sertepertélt mellette. Neki a dédiék háza elvarázsolt kastély volt: a kert maga a végtelen birtok, a tyúkok izgalmasabbak, mint a mesebeli tündérek…

Három éves múlt Katica, amikor Karácsony másnapján Istenadtára utaztunk. Csodálatos nap volt: az előző napokban havazott, szikrázott a nap, a rokonság szeretettel várt minket, étel, ital, ajándék, sőt, még, ami a legfontosabb: beszélgetés is bőséggel volt. Olyan nap volt, amikor úgy éreztem, hogy én is hazaérkeztem.
Persze a kislány kapta a legtöbb ajándékot, nem is tudta hirtelenjében mihez kapjon. Új ruha, baba, labda… Ahogyan a német mosószerreklámokban ábrázolják a boldog családot. Már azt hittem mindent megkapott, amikor Kata titokzatosan elmosolyodott:
- De nálunk is jártak ám az angyalok, azt üzenték, hogy valamit ott is hagytak, túl nagy ahhoz, hogy a nagyiékhoz hozzák…
Persze Katica azonnal indulni akart, már nem érdekelte a sok ajándék, csak az az egy titokzatos, ami a dédiéknél várja.
Alig tudtuk visszatartani, az utcán is előrerohant, hiába szóltunk rá, hogy vigyázzon, sok autó jár erre, valamelyik megcsúszik és elüti és „volt Katica, nincs Katica”. Jót nevettünk rajta, de a lelkünk mélyén büszkék voltunk a lányunk merészségére és vadságára. Mint apa, örültem annak, hogy a lányom olyan fiús, hiszen minden férfi szíve mélyén fiúra vágyik, vagy ha lánya születik a fiút keresi benne.
Nem történt nagyobb baj, párszor elcsúszott, nevetgélve hóval dobáltuk egymást, amíg a dédiék házához elértük. Aznap este Karácsony volt, hát nem kellett levennie a latyakos ruhát az előszobában, csak lerúgta kiscsizmáját és rohant be a nagyszobába. Az öregek sajnálták maguktól a pénzt, soha nem vettek fát, csak pár ágat akasztottak fel az oltár fölé, néhány szeretetcsomagból kapott szaloncukorral. Csodáltam az öregeket. Három ág, öt szaloncukor és máris érezte az ember az ünnepet, sokkal jobban, mint a fővárosi bevásárló utcákban, az újgazdagok kivagyi csicsás ünnepi fáin. De ha maguktól sajnálták is a pénzt, a kicsitől sohasem: egy hatalmas ajándék várta terítő alatt. Gyermeki türelmetlenséggel rántotta le róla a leplet: egy bicikli volt.
Nem használt, vadonatúj. Talán a falusi vasboltban vették, nem hiszem, hogy bementek volna a városba érte, de rejtély volt, hogy a kicsi nyugdíjukból hogyan kuporgathatták össze. De az öröm megérte. Az öreg Feri büszkén megígérte:
- Majd, ha nyáron kiadjátok nekünk Katicát, megtanítom biciklizni…

És nem akartam többet emlékezni. Ki akartam szakítani magamat az emlékezésből. Van múlt, amit nem megtagadni kell, hanem kiszakítani és elfelejteni. Legszívesebben őrjöngtem volna, mindent összetörök, mint egy hisztis kisgyerek, ordítottam és rohantam volna. De a civilizáció megtanított minket arra, hogy az érzéseinket ne mutassuk ki, hogy mindig csendesek és udvariasak legyünk, hát ültem magamba roskadva a fotelban és gyűjtöttem az erőt, hogy el tudjak állni és visszamenjek az ágyamba. És egy marék altatót is legszívesebben lenyomtam volna a torkomon. Jobb lett volna mindent kidobni és eltörölni a múltat. Otthagyni, sohasem keresni a lelki Atlantiszt.
Lassan feltápászkodtam és a másik szoba felé indultam. De amint a kilincsre tettem a kezemet, éreztem, hogy valaki áll mellettem, átölel és az arcomat a másik, a kerti ajtó felé fordítja. Finom volt a keze, finom volt a mozdulat, mégis ellenállhatatlan. Már nem volt szabad akaratom. Tudtam, ha vele megyek, olyan szörnyűséggel találom magamat szembe, amit nem tudok elviselni. Mégis mennem kellett. Talán elég volt már az állandó bujkálásból, az állandó szemlesütésből, jobb szembenézni a félelmeinkkel…
A fészer előtt álltam, a rigli után nyúltam, de hiába, ott volt a lakat. A lakat, amit az apósom éppen miattam rakott fel. Felnevettem. Ha most valaki meglátna, őrültnek tartana. Itt állok meztelenül az éjszaka közepén e bezárt kapu előtt, megpróbálok bejutni, miközben rettegek attól, ami mögötte van.
Pár méterre volt a fáskamra, tudtam, ott mindig találok fűrészt, fejszét… Befeszült a rönkbe, máskor sokat szenvedtem azzal, hogy kiszabadítsam, most egy mozdulat volt. Már nem volt visszaút: a lakatra csaptam és kiszakítottam az öreg fából. Lassan kinyílt a kapu. Nem volt villany, nem hoztam magammal zseblámpát, mégis tudtam, hogy az utcalámpa deszkák között beszűrődő fényében mi rajzolódik ki.
A bicikli volt, amit Katica azon a Karácsonyon kapott.
Elgörbülve, széttörve és vérfoltosan.