A Lótuszbimbó illata 7.rész

Minél többet utazunk, annál nagyobb urak leszünk. Először csak városokat, majd országokat, később egész földrészeket hajtunk uralmunk alá. Ha már kincseskamránk színültig teli is, vaskos jogarunkból vékony vessző válik, amikor adakozunk. Legtöbben kezdetben színes papírokra nyomtatták, újabban arany-és ezüstlemezekre égetik hasonmásukat, hiúságaik dicsekvő emlékeit. Birodalmuk természeti kincsei, cifra paloták, zúgó vízesések, a hullámzó tenger és az élettelen kitömött maskarák előtt paroláznak, sovány vigaszt nyújtva a gazdagodni vágyakozóknak. Engem az aranyműves, a selyemkészítő, a nők és férfiak - legyenek azok bár gazdagok vagy szegények - kutyák, macskák, istenek és babonáik, de legfőképp alattvalóim testi és lelki életének változatossága érdekel. Jóságos úrnak látszhatnék, de sokszor magam sem tudom eldönteni, ítélőszékem előtt, ha embert hallgatok nem kutyaugatás hangzik e. Indiában a lelkek szüntelen vándorlása amúgy sem teszi egyszerűvé az igazság kimondását.
Ken Bathis egy dél-afrikai állatorvos társaságában utaztunk vissza Guwaratiba. Amíg én az éjjel azon gyötrődtem, hogy Sasia szarvasbogara a köldökömet ütögesse e, társaim megismerkedtek a különös idegennel és felajánlották neki, hogy céljához juttatják. Az Umiam tó partjára igyekezett, ismerőséhez. Indus társaim Shillongba jövet meg sem álltak itt, a nagy, mesterséges víztározónál, mondván, hogy ötszáz kilométeres távolságból a vidék összes szemetét, szennyét itt „gyűjtik” egybe. Környezetvédők kedvelt tiltakozási helye, minden évszakban gyűjtik az emberi nemtörődömség bizonyítékait. Fáradozásaik eddig nem sok eredményt hoztak, csak néhányan vállalkoztak arra, hogy az amúgy kellemes tájon pihenőfélét építsenek, azt is szigorúan a forgalmas út mellé. Épp ilyen helyre érkeztünk.
Ken Bathisnak állatgyógyászati rendelője volt a dél-afrikai Boknesben, ebben az óceánparti városkában. Búr családból származott, állítólag ki nem állhatta a feketéket. Amikor Mandela hatalomra jutott, nem lett maradása. Egy ENSZ vállalkozás keretében, pályázat útján, kikerült Indiába, a Kaziranga Nemzeti Rezervátumba. Itt nem csak a beteg állatokat gyógyította, terhes bennszülött nőkön is segített, sok feketebőrü nebulót segített a világra. A beteg emberek távozni készülő lelkét is maradásra bírta, amiért gyakran összeütközésbe került a helyi istenekkel. Csak akkor hívták, amikor a hindi Ajurveda orvosai szerint a beteg lelke már másik lakóhelyre készülődött.
Innen is távoznia kellett.
- Nem harcoltam már azokkal, akik minden betegségre töklevet itattak. Álmatlanság, szívbaj, gyomorrontás, tüdőbaj, vakbélgyulladás nem számított, mázsaszám hordatták a tökmagot, a halálraítélt hozzátartozóival. Azt hangoztatták, hogy az európai pirulák ártalmasak az indiai embereknek, az akaraterő gyógyít nem a gyógyszer. Szerintük a betegségek rosszindulatát vagy jóindulatát előre meglehet állapítani abból, hogy a küldöncnek, aki az orvosért jött, milyen a megjelenése, milyen a beszéde. A szél irányából, a csillagok állásából is sokat merít az Ajurveda orvos, amíg a beteghez siet. A gyermekbetegségekről azt állítják, hogy azok a szellemek okozzák, akik nem kapnak zsíros állást Siva udvartartásában. Azzal akarnak érdemeket szerezni, hogy megtámadják azon szülők gyermekeit, akik az áldozat bemutatásánál hibát követnek el. Orvostudomány ez? Babona! – ezeket már a gépkocsiból való kiszállás után - miután rövid időre magunkra maradtunk - mondta az állatorvos. Indus társaim előtt, nem mert volna így beszélni.
- Miért jött most ide? – kérdeztem.
- Az egyik kutya megmarta a társát, a szerencsétlennek akarok segíteni.
- Ezért képes ekkora utat megtenni!
- Ezért a kutyáért egész India megmozdulna! Huluknak a szenté emelkedett kutyának a leszármazottja. Azt tartják itt, hogy egykor a barhampuri maharadzsa vadászkopóinak volt a vezére Huluk. Fehér színe, bátorsága, kitartása nemcsak négylábú alattvalóinál, de kétlábú feljebbvalóinál is nagy elismerést váltott ki. Egy alkalommal, vadászaton, tigrissel került nézeteltérésbe, aki felhasította az egyik hátsó lábát. Mozdulni sem tudott, sorsára hagyták, mondván az istenek akaratán nem lehet változtatni, Később mégis haza vánszorgott, mondanom sem kell, mindenki Siva döntését látta megtestesülni. Ezután nagy kényelembe tartották, bár a szukákat eltiltották tőle - mondván sérült kan csak korcsokat nemzhet - azok pedig nem tehették lábukat a „Kutyamaharadzsa” háremébe. Néhányan azonban felkínálták magukat Huluknak, aminek nagy fialás lett a vége. Az indiai vadászmester kénytelen volt eltávolítani a sok kutyakölyköt a kennelből, megölni nem lehetett őket. A szerencsétlen kutyusok sorsát saját céljaira használta ki, mindegyiknek a nyakába egy lemezmedált akasztott és rávéste a kutya nevét és, hogy Huluk leszármazottja. Az egyszerű földi halandók nem voltak olyan finnyásak, mint a barhampuri maharadzsa, hamar elkapkodták a négylábúakat, fizetség ellenében. Azóta minden ilyen kutyától származó kölyök nyakába akasztják a lemezmedált.
A kutyákban lakozó szellemek azonban nem csak hősiessége miatt emelték maguk közé Hulukot. Igen okos kutya is volt. Egyszer látta egyik társát amint egy korhadt fa alatt végezte el folyóügyeit, a kivénhedt fa hirtelen rádőlt a figyelmetlenre. Ezután megparancsolta minden kutyának, ha fa, különféle magas oszlopok alatt végzik dolgukat, egyik hátsó lábukat mindig emeljék fel, nehogy a magas alkalmatosság rájuk dőljön!
- Hihetetlen! – gondoltam. Valóban okos kutya lehetett, még szabadalmaztatta is találmányát, hiszen ma is mindenütt a világban ezt a biztonsági megoldást alkalmazzák négylábú barátaink.
A ház körül valóban láttam néhány példányt ebből a nemes csahos családból, mindegyikük nyakában ott fénylett névtáblájuk a fejük alatt.
Hogy miért is kellett a dél-afrikai állatorvosnak ide jönni? Azt részletesen egy szegény páriától tudtam meg, aki a kutyaólak takarítója volt. Ez a férfi csontkollekciónak sem volt mondható, csupa csontmész, áttetsző csonthártya, néhány cérnaszál vékony ín tartotta egyben. Néha kiállt az út mellé és a szemétből élő rágcsálók, kígyók, bogarak idomított példányaival, rögtönzött cirkuszi mutatványokkal szórakoztatta azt a néhány kíváncsiskodót, aki a sebtében felállított, bűzös manézs közelébe merészkedett. Észrevettem, néhány szarvasbogár is kellette magát, cérnaszál végéhez kötözve repkedtek a kifeszített pókhálók felett. Megkértem a fakír férfit, fogjon egypár darabot nekem is. Amíg összeszedegette a levelek alatt lapulókat elmondta, hogy Badirtól, a fehér színű kantól, kölykei születtek a fekete színű, Semi-nek, a rangidős szukának. Mindegyik újszülött koromfekete. Nagy botrány lett ebből. A Fehér Badir sértett önérzetében rátámadt Semire, majd jól megmarta. Mit fog szólni az umiami tó kutyatársadalma? Vége lesz tekintélyének, szégyent hozott fejére tulajdon lánya. Ha Semi valaha felépül biztosan engesztelően csóválja majd a farkát, de hiába fog hízelegni, Badir többet rá sem fog nézni.
A fakír féle férfi végül megkérdezte
- Szahib! Mit kezd ennyi szarvasbogárral?
- A párnám alá teszem őket, de csak egyenként!
Az állatorvos jöttének eredményét már nem vártuk meg. Indulófélben megmutattam bogaraimat Mohunnak, alkalmi inasomnak.
- Ó! Uram ezek nem szentelt bogarak. Hasznavehetetlenek!
- Akkor várjanak! Rögtön jövök! – kiáltottam útitársaim felé.
A pihenőház mögötti illemhelyre siettem, a tágas pissoiré mennyezetén soklapátú panka (ventilátor) forgatta a levegőt. Magasabb fordulatra tekertem, előhalásztam szarvasbogaraimat és a lapátok közé hajítottam valamennyit. Először, mint kis repülőgépek zúgtak a fejem felett, majd berepültek a pankába, az könyörtelenül lenyakazta őket, hullájuk szétszóródott a kövezeten.
Sasia Petronovnán bosszúm beteljesült.
Ken Bathis nem csak keresett állatorvos, szemérmetlen hazudozó, nőcsábász, aktfotós, és állatcsempész is volt. Ezt Mohun mondta, amikor a dél-afrikai férfira terelődött a szó. Szerinte engem alaposan félrevezetett, mert elhitette velem, hogy milyen hányattatott élete volt. Pedig ez nem így van. Guwaratiban jól ismerték a kalandort. Ott sok mindent megtudott róla.
Dél-Afrikában az állatrendelőjéből nyíló épületrészben fotolaboratóriumot rendezett be kedvenc időtöltésének hódolva. A beteg házi kedvencekkel érkező csinosabb nőket mesés történeteivel elrészegítette és rávette őket, fényképeztessék le magukat immáron gyógyult állataikkal. Kezdetben egy-egy kifésült bundájú kutyus és a gazdi csoportképen, majd csak a gazdi diszkrét bájjal, később már inkább bikiniben, félmeztelenül, aktfotón, csáboskodott. A rászedett nők csak akkor fenyegették meg, amikor a fizetséget kezdte természetbeli ellenszolgáltatásra váltani. Némely naiv nő csak karjaiban jött rá milyen üzletet kötött. Túlságosan sok fotót bocsátott áruba ahhoz, hogy tovább maradhasson Dél-Afrikában. Itt Indiába a Kaziranga Nemzeti Parkban jó állatorvosnak hitték, vajúdó asszonyokhoz is hívták, de a gyakori családlátogatások, a szülések levezetése, egyre több helybéli lány megkörnyékezéséhez vezetett. Egy idő után gyakrabban láttak előle menekülő lányokat, mint kezei közül gyógyultan elsétáló állatot. Amikor meg akart szöktetni egy indus lányt, a férfiak rátámadtak, összeverték és elhajtották a környékről. Ezután a környék kevés, fehér asszonyának tett szerelmi ajánlatokat, de végül állatcsempészéssel vádolták meg a hatóságok, ezért kellett távoznia a vadrezervátumból. Most állítólag visszatért eredeti, titkolt mesterségéhez, fényképész üzlete van Shillongban.
Jót mosolyogtam magamon, hogy most már nem csak egy nő, de egy férfi is rászedett. Az indi inas figyelmeztetéseit úgy látszik, nem lehet félvállról venni.
Ramija is csak kuncogott a hallottakon. Amíg Mohun megosztotta velünk értesüléseit, a szállodaszoba erkélyén, a reggeliző tányéromból, apró, szemtelen madárka csipegetett a még szilárd vajamból és repült vele a sálfák lombjai közé. Hamarosan megjelent a párja, ő a friss kenyeremet dézsmálta s miközben a madárcsalád beszerezte a reggelijét, társaim azt vitatták, vajon Tezpurba milyen úton, módon jussunk el. Több lehetőség is kínálkozott. A repülőt azonnal kizárták, a légköri viszonyok miatt, nagyon kiszámíthatatlan a légiközlekedés. Különben is inkább csak a katonai repülőtér használatos, a polgári leszállóhely szinte a város központjában van ezért nem is lehet minden időben földet érni, csak a nap meghatározott időszakában. Utazni lehet még vasúton a Brahmaputra északi vagy déli oldalán, hajón a folyón, vagy autóúton. Nem értettem mi okoz ennyi megfontoltságot? Vendéglátóm Ramija, kérdésemre felvilágosított, hogy India nem csak az aszkéták országa. Ahány hódító sereg árvonult Indián, mindegyiket Ázsia söpredéke követte. Ebből maradtak vissza Indiában a bűnöző törzsek. Ahogy a tigris leterítette áldozatát, megjelentek a csúszó-mászók, a vérszívók, a hullarablók, hogy maguk is részesüljenek a koncból. A nemes hódítók szégyelltek bizonyos foglalkozásokat űzni, amikre egyébként szükségük volt. Például a moguloknál a sátorverők a csaparbandok, az ellenség tolvajai a ramuszik, a nőrablók és az eldugott készletek felkutatói a brindzsazák voltak. Az angolok megszüntették ezeket az elismert foglalkozásokat, de ők kasztba, céhekbe tömörültek és zugban tovább űzték, űzik foglalkozásukat. A ramuszik mai is híres tolvajok, a Brahmaputra északi oldalán futó vasút utasai csak leszálláskor veszik észre, hogy mennyivel könnyebb lett csomagjuk. Az átöltözés mesterei. A vonat első fülkéjébe páriaként lépnek be, az utolsóban, az elcsent holmival a legelőkelőbb Brahminként lépnek ki.
Kasztjuk feje ma vagyonos ember. Az őseik szabályait szigorúan betartják. A kaszt ünnepén, amit minden évben nagy pompával ünnepelnek, a titkár elrejt egy értékes tárgyat, ezt a főnöknek el kell lopnia, ha nem sikerül, új vezetőt választanak. A kaszt történetében állítólag ilyen még nem fordult elő. Ennek a tolvaj céhnek a tagjai - hivatalosan - ma leginkább biztonsági őrként dolgoznak. Jaj, annak, aki ott mer lopni ahol ramuszi őr áll.
Az afridi törzs tagjai emberrablásból tengetik napjaikat. Guwarati és Tezpur között autózni veszélyes dolog, ha valaki kíséret nélkül elkalandozik, azt elcsípik, elhurcolják vályogkunyhóikba, és addig ki nem adják, míg a megfelelő váltságdíjat ki nem fizetik. Állítólag a csupasz földön alszanak egy rakásban, egymást melegítik, mint a juhok, de a foglyot rézágyba fektetik, abroszuk, tányérjuk is van. Nagy faleveleken birkahúst esznek, „vendégüknek”viszont japán konzerveket adnak, fontos hogy a kiváltandó fogoly jól érezze magát. Igen lovagias emberek!
A hajón egész másfajta veszély fenyegeti utazót. A folyón az afgán hajótulajdonosok az urak, senki nem tudja hogyan kerültek ilyen messze hazájuktól. Sokan azt tartják nem is afgánok, hanem kínaiak, akik nagy, bozontos szakállt növesztettek, görbe orrt, dús, kócos szemöldököt ragasztanak magukra. Vendégszeretetükkel agyontraktálják az embert, mindenféle ellenőrizetlen helyről beszerzett, különleges élelmiszerekkel, kígyóhússal, krokodilvesével, vízilószemmel, különböző madarak tojásaival, rohangálnak az éttermi asztalok között. Kihasználják, hogy a mohamedán vendégszeretet, a kínálgatást nem illik visszautasítani. Annál nagyobb sértés nem létezik, minthogy valaki nem fogyaszt abból, amivel megkínálják. A rabság és az egy szál gatyára vetkőztetéshez képest, ezért legfeljebb gyomorrontással fizet az ember.
A megismert körülmények alapján, mivel az északi vonatra nem volt elég csomagom, sem az autóútra degeszre tömött pénztárcám, a hajón pedig a sárgaság sorvasztott volna halálra, úgy döntöttünk, délen utazunk célunk felé.
A pincér közben édességeket szolgált fel, színes gombócok, nyúlós lében fuldokoltak. Egyikükbe beleharaptam, szirupos lé buggyant ki belőle, ez volt a szandes, a barnaszínű rasagullaval már nem is kísérleteztem.
Ráhagytam a törékeny szárnyú „ramuszi” madárkákra.