ARI III - Végtelen történet

Eleinte csak alig nyitott szájjal pihegett. Még finomabban simogattam, harapdáltam a nyakát, elhatároztam, hogy kicsalok belőle mélyebbről feltörő, ösztönös hangokat is. Nem sikerült. Valamiért volt benne egy gát. Mikor erre rájöttem, nagyon meglepődtem. Ez a lány az egész életét maga irányította, olyan magabiztosnak tűnt, hogy azt bármelyik férfi elirigyelhette volna. Most mégis éreztem benne valami bizonytalanságot. Egy pillanatra megálltam és éreztem, hogy remeg alattam. Megsejtettem, hogy ez nem csak a szeretkezésünknek szól. Tartott valamitől. Elemeltem a fejem és az arcára néztem. Már csak egy fiatal lány volt, pont olyan, mint bármelyik.

’Mi a baj?’ – kérdeztem. Furcsa volt megtörnöm a csendet, de mindenképp tudni akartam, hogy mi történik. Ezúttal őszinte és egyenes választ kaptam: ’Velem van a baj. Nem szabadna szeretkeznem veled.’ Erre nem számítottam. Mi az, hogy nem szabad? Talán az a baj, hogy nem vagyok nemesi származású? Ha ez így van, az elég szánalmas kifogás. ’Nem, nem erről van szó. – szakított félbe halvány mosollyal - ha szeretkezünk, minden meg fog változni. Én is, de főleg te. ’Végzetesen egymásba szeretünk? – kérdeztem naivan – aztán pedig el kell, hogy vegyelek ?’- fontam tovább. ’Nem értesz semmit’- fakadt ki.

Most kezdtem kicsit bepipulni: ’Tudod, megértenék én bármit, ha elmondanád, vagy pedig én is boszorkányból lennék, és szabad bejárásom lenne a fejedbe, mint neked az enyémbe.’ Az utolsó mondatomra felkapta a fejét: ’Látod? Pont erről beszélek. Ha szeretkezünk, olyan leszel mint én, persze ha érdemes leszel rá, de szerintem ezzel nem lenne gond. Inkább azzal, ami utána vár Rád.’ Az ő szemében őrület, az én fejemben teljes káosz.

Ott feküdtünk azon kiszögellésen a víz mellett. Most már egészen tisztán ki tudtam venni környezetemet. Egy barlangban voltunk, aminek a vizébe nyúlt be az a földnyelv, ahol összegabalyodtunk. Nagyon szép volt, de az ezzel kapcsolatban felmerült kérdéseimet elnyomta az ijedtséggel vegyes kíváncsiságom. ’Akkor ezt most tegyük tisztába! Mi folyik itt? Gondolom a válasz összefügg a sok hókusz-pókusszal is.
Nem reagált rögtön. Elnézett mellettem és hezitált. Láttam rajta az elszántságot, hogy most már el akarja mondani a teljes igazságot. Nem is azért, hogy én megtudjam, hanem, hogy Ő kiadja magából. Meg is kérdeztem. ’Még nem mondtad el senkinek ugye?’ Alig észlelhető fejrázás volt a válasz. Kis szünet, majd: ’Huh, elkezdem:

Több száz évvel ezelőtt, egy akkoriban élő ősöm által alapított szabadkőműves páholy működött Európában. Azt vették a fejükbe, hogy a bűnözést úgy fogják visszaszorítani, hogy kimossák az emberek agyából a negatív hullámokat és a megmaradó pozitív tulajdonságokat pedig felerősítik bennük. Több generáción keresztül kísérleteztek, de nem jártak sikerrel: a különféle beavatkozások után szabadon engedett tolvajok és gyilkosok kis idő múltán visszaesők lettek, nem tudták belőlük eltüntetni a gonoszt. Igen, így mondták: a gonoszt.’ Kezdtem kíváncsi lenni: ’És mi lett a jó tulajdonságokkal?’

Elmosolyodott: ’Jól érzed, a történet ezen a fonálon folytatódik. Szóval a jó tulajdonságokkal egészen kimagasló eredményeket értek el. Olyan szérumokat kevertek ki és ezt olyan egyedi eljárásokkal jutatták az emberekbe, amiktől ugyan jobbak nem lettek, de egyedülálló képességeik felerősödtek. Itt most mentális képességekre gondolj. Várj, inkább mondok egy példát! Vegyünk egy átlagos tolvajt: lebukott és elkapták. Egy várba vitték és annak a katakomba részébe rejtették. Általában azokat tüntették így el, akikről kiderült, hogy senkijük sincs, így nem is fogja őket keresni senki, illetve nem volt, aki észrevegye, ha gyökeresen megváltozott a viselkedésük. A lényeg az, hogy egy csomó szertartás mellett beadták neki a kivonatot, amitől azt várták, hogy elfelejt majd lopni és akármilyen jó tulajdonsága legyen is, az majd kidomborodik. Pár nap múlva elengedték és megfigyelték, mi lesz vele, mit csinál, és főleg, mit nem csinál többet. Mint már mondtam lopni nem felejtettek el. Azért mondom a tolvaj esetét, mert erről hiteles, írásos emlék van a könyvtárunkban’ – mondta és felmutatott a kezével.

’Szóval az illető újra elkezdett lopni. Csak sokkal ügyesebb lett. Soha többet nem bukott le. A rend tagjai is csak azt látták, hogy naphosszat jár-kel a városban, aztán egy éven belül vett magának egy vályogkunyhót, újabb egy év múlva pedig egy kisebb kőházat. Valószínűleg a szérumtól az empátia – ami minden ember sajátja – felerősödött benne és gondolatolvasássá fejlődött. Továbbá a lebukástól való félelemből intuíció lett, ami az évek alatt csalhatatlan megérzéssé változott. Egy olyan dologgá, amit ma hatodik érzéknek nevezünk. Így mindig tudta, hogy a kiszemelt áldozata épp mire koncentrál, merre fog menni, sőt még azt is valószínűsítik, hogy a tudatalattijából és az általános közérzetéből, fellépéséből kiolvasta, hogy mennyi pénzt találhat majd nála.’ – egyszer csak kinyitott a falban egy kis ajtót és hideg ásványvizet vett ki. Két üveg volt a kezében és az egyiket elém tette.

Arcomra kiült, hogy a történet hatása alatt voltam. ’Ne haragudj, de ez az egész olyan hihetetlen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem hiszem el. Mert semmi okod nincs nekem ilyeneket hazudni, csak nehéz felfogni, hogy ilyesmi létezhet. De, gondolom még nincs vége a történetnek. Szeretném, ha egészen odáig elmondanád, hogy mi szeretkezünk és aztán mi történik majd velem.’

Folytatta: ’Szóval a tolvajnál tartottam. Továbbra is figyelték. Ahogy egyre gyarapodott, családot alapított. Követték a családtagjait is. Évek alatt furcsa dolgok történtek, ezekkel most nem akarlak untatni. Lényeg az, hogy a gyermekei megörökölték tőle a képességeit és valószínűleg a felesége is. Ez persze más úton nem lehetséges, mint nemi úton. Pont, mint egy mai vírus, de ez a vérbe kerülve nem tett kárt. Sőt.’

Kortyolt egyet és vontatott hangon, mint aki egy verset hadar, tovább beszélt: ’Később még érdekesebb felfedezéseket tettek. A tolvaj esetét – mármint azt, hogy megpróbálták átkódolni a személyiségét – számos másik előzte meg vagy követte és ezeknek az embereknek szintén születtek gyermekeik. Amikor két ilyen ’csodagyerek’ egymásra talált, abból már komoly problémák adódtak. Valószínűleg ezen a ponton csúszott ki a páholy kezéből az irányítás és tehetetlenül szemlélték, amint keveredtek a különböző képességekkel rendelkezők. Olyan emberek születtek, akikről később a képregényhősöket mintázták. Furcsák voltak, de kiemelkedtek a társadalomból, amit az, természetesen nagyon nehezen viselt. Az eretnekekkel együtt üldözték és mind egy szálig kivégezték vagy öngyilkosságba kergették ezeket a – most már mondhatom – szerencsétleneket.

A világ el is felejtette őket, egészen addig, amíg dédapám dédapja meg nem találta a régi feljegyzéseket az enzimről, a tolvajról és a páholyról. Évekbe telt mire megfejtették a kódolt írást és újabb évekbe, amíg értelmezték. Azt csak később tudtam meg, hogy magán próbálgatta a szert, a kutatás minden fázisában. Próbálgatta, érted?’ – hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

’Aztán egyszerre abbamaradtak a kísérletek, elküldték az embereket, kicserélték a személyzetet a mostanira. Legalábbis sokan így tudták. Biztos észrevetted, hogy mindenki milyen furcsa, aki körülöttem van’. Elkezdtem bólogatni: ’Valóban, feltűnt, hogy valami nem stimmel körülöttük. Azt sem értettem, hogy miért van likőr nevük, de nem mertem megkérdezni.’

Erre felnevetett: ’Te vagy az első, aki észrevette. Pedig Garronnal még nem is találkoztál. Ez is azzal magyarázható, hogy olyan családból származnak és olyan régóta élnek velünk, hogy az igazi nevüket a mai nyelveken már ki sem lehetne ejteni.’

’Abbamaradtak a kísérletek…’- segítettem vissza a történetébe. ’Na igen, szóval el is felejtették volna az egészet, amikor a dédapám – az egyszerűség kedvéért, nevezzük így az öreget - felesége 97 évesen meg nem halt. A temetésen készült fényképekről derült ki, hogy dédapám és pár segédje annak idején beadta magának a szert. Az egyik képen jól látszik, amint viszik a koporsót, de csak az egyik kezével fogja a koporsót, a másikkal a szemét törölgeti, az egyik segédje meg a vállára teszi a kezét és úgy vigasztalja. Mindeközben rendületlenül haladnak az arannyal kivert koporsóval, ami nyomhatott vagy hatszáz kilót. Meg sem kottyant az öregeknek.’

’A többi ember mit szólt a fényképekhez?’ – érdeklődtem, bár már inkább azt vártam, hogy hol jön a képbe Ari illetve, hol jövök én. ’Megint jó a kérdés: természetesen, ahogy valakinek szemet szúrt a fénykép, futótűzként terjedt a hír és megint elindult volna az öldöklés, ha nem menekül el a családom. Összepakoltak és idejöttek, Magyarországra, bár akkor még nem így hívták. Itt egy ideig nyugtuk volt, aztán dédapám újra megnősült és kezdődött megint a reszketés. Nem ismertem őket, de tudom, hogy tőlük származom.’

Épp kiürült az üvegem, amit egy hirtelen mozdulattal a vízbe dobtam. Csak néztük, ahogy fodrozza a vizet és vígan himbálózik. ’Vissza tudod úgy adni a kezembe, hogy nem állsz fel?’ – kérdeztem komolyan témát váltva. ’Vissza – mondta – de ilyesmit a kutyák szoktak csinálni’. Hm, nem akartam megbántani: ’Csak arra gondoltam, hogy mutathatnál valamit, amivel meggyőzöl. Úgy értem, hogy a szemem előtt zajlana az, amiről idáig csak sejtéseim voltak. Nem produkáltatni akarlak…De, mégis. Mutass már valamit!’ – mondtam és bíztatóan rámosolyogtam.

Mindketten az üveg felé néztünk. Az már szinte mozdulatlan volt és a szemnek láthatatlanul ugyan, de lassan sodródott a barlang fala felé. Nem vártam, hogy Ari kinyújtja a kezét az üveg felé és úgy röpteti a kezembe, pedig valami hasonló történt. Lassan felemelte a karját, nem nyújtotta ki teljesen, de a mutatóujjával egyenesen az üveg felé bökött. Inkább célzott. Arca megmerevedett, láttam, hogy izmai is enyhén megfeszülnek, gondolom a koncentrálás miatt. Meg is lett az eredménye, az üveg lassan megfordult és nyakával felénk mutatva, elkezdett úszni a víz felszínén. Majd lassan felemelkedett, mint egy repülőgép és egyenesen Ari kinyújtott keze felé lebegett. Ari izmai láthatóan még keményebbre húzódtak – még a mellbimbói is megkeményedtek – amire az üveg felgyorsult.

Alig lehetett pár méter hátra, amikor hirtelen megállt a levegőben, megfordult a tengelye körül, és pörögve a vízbe esett. A csobbanás hangjait követően síri csend lett. Arira néztem, akinek tágra nyílt a szeme és remegett a szája széle és az álla. Kis szünet után zokogásban tört ki. Arcát a kezébe temette: ’Mindig ettől féltem! Egyszer tudtam, hogy eljön az idő, amikor már nem tudom megfelelően használni az erőmet, de hogy ilyen hamar!’

’Semmi baj, láttam, hogy tényleg meg tudod csinálni, nekem ennyi elég. Ha nem tudod ideröptetni a vízből azt az üveget, akkor sincs semmi. Egy normális ember, megmozdítani sem tudta volna’ – megsimítottam a haját, törölgettem a könnyeit, de most nem törődött velem. Szapora volt a légzése, olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. Ki is tört: ’De én nem vagyok normális ember és igenis ki tudom szedni azt a vackot a vízből’ – hogy szavait megerősítse, megint az üvegre nézett és most már két kézzel mutatott abba az irányba. Kicsit mintha vicsorított is volna.

Megremegett az üveg, megint felénk fordult a nyaka, de most nem indult el, csak remegett egy helyben. Aztán megint váratlan dolog történt: körben a barlang fala mellett apró hullámot vetett a víz. A kör alakú hullám az üveg felé tartott és egyre nagyobb lett. Ari szemei elkerekedtek, karjai ugyan még a levegőben voltak, de már nem fejtettek ki semmi erőt. Közben a hullám odaért az üveghez, körbefogta és elkezdte villámgyorsan pörgetni. Olyan gyorsan mozgott, hogy örvény keletkezett alatta, halk morajlás támadt, majd váratlanul beszippantotta az üveget. Akkora erővel és sebességgel, hogy hallottuk, amint a barlang alján szilánkokra törik.

’Ez meg mi volt? – kérdezte Ari és felém fordította a fejét. ’Fogalmam sincs’ – mondtam, de az erős kilégzésem, utána pedig a kapkodó levegővételem elárult. Nagy csönd következett. Szerintem azon gondolkodott, hogy mitévő legyen: hozzám vágja a saját üvegét vagy hozzám bújjon örömében, hogy ezek szerint mégsem vele van a baj. Aztán megkérdezte: ’Miért titkoltad el?’ – hangja lágy volt, az üveget megúsztam. Legalábbis egyelőre. Próbáltam ugyanolyan lágy hangon válaszolni: ’Szerintem nem az a kérdés, hogy én miért titkoltam el, hanem, hogy Te miért vered nagydobra.’ Elgondolkozott: ’Szerinted én nagydobra verem?’
Nagyokat bólogatva válaszoltam: ’Persze, mindenképpen.

Először is a neved: ilyen névvel nem lehet beilleszkedni sehova, hogy erről a puccos palotáról, meg a villámátöltözést követő villámvacsoráról már ne is beszéljünk. Továbbá, ha már a fejemben olvasgatsz, akkor legalább ne add tudtomra, hogy mit válaszolnál, ha megkérdezném, amire épp gondolok. Tudod, ezek voltak az első dolgok, amiket nekem megtanítottak. Ennek ugyan már jó kétszázötven éve, de annyira belém ivódott az óvatosság, hogy áthatja a mindennapjaimat is.

A nevem, az öltözködésem, a lakásom is egyszerű, hétköznapi. Én szeretem ezt az országot, megküzdöttem a nyelvvel, a hagyományokkal, a történelemmel, és most már senki nem mondaná meg, hogy nem vagyok magyar. Az egyedüli dolog, amiben eltér az életem az átlagostól, hogy ötévente lakást és munkahelyet váltok, tízévente pedig várost. Te is tudod, mi nem öregszünk olyan gyorsan, ahogy a többiek és nem akarom, hogy valaki gyanút fogjon.

Egyszer majdnem lebuktam: egy fickó – talán hallottál róla, Széchenyinek hívták – a partneréül fogadott és hosszú évekig dolgoztunk együtt. Akkortájt költöztem ide és annyira megtetszett ez az ország, hogy gondoltam felvirágoztatom, ha már úgyis itt fogok élni. De nem akartam, hogy az én nevem emlegessék minden kávézóban és az újságokban, ezért választottam őt. Tömtem pénzzel és ötletekkel.

Képzeld, egyszer tévedésből egy űrsikló terveit is odaadtam neki, szerencsére nem sokat értett belőle, de alig akarta visszaadni. Szóval egy idő után elkezdett gyanakodni. Egyszer abszintozás közben el is mondta, amit rólam feltételezett, akkor döntöttem el, hogy magára hagyom, és soha többet nem kötődöm senkihez és semmihez öt évnél tovább. Szó nélkül hagytam ott, utána meg is bolondult szegény. Szerencsére mindenki a politikának tudta be, úgyhogy megúsztam, de akkor elég forró volt a helyzet.’

Ari elmosolyodott: ’Persze, hogy hallottam Széchenyiről, és te emlékszel még Nixonra? Egy hét alatt intéztem el, hogy lemondjon.’ Erre felnevettem: ’Akkor te sem unatkozol.’ Nagy levegőt vettem, tudtam, ismerjük egymást. Két átlagos embernek évekbe telik, mire ugyanezt elmondhatja magáról, de a mi fajtánkkal más volt a helyzet. Kérdezősködés nélkül is biztos voltam benne, hogy a neveltetésünkön kívül, ugyanazt az életvonalat követjük, így majdnem annyit tudunk egymásról, mint saját magunkról.

Eszembe jutott valami: ’Milyen próbatételt kell kiállni, ahhoz, hogy szeretkezhessek veled?’ Nem véletlenül jutott ez eszembe. Mellbimbói még mindig kemények voltak és miközben meséltem, akkor is csak a lágyan ívelő csípőjére tudtam koncentrálni.

’Hát – mondta – értelmetlennek fog hangzani, de működik a dolog. Van a hátsó kertben egy kutyám, a szemébe kellett volna nézned. Ha elfutott volna, akkor szeretkezhettünk volna, mert általában nem állja a tiszta lelkű emberek szemét. Olyan szörnyen gonosz szegény’- erre felnevetett. Nem tudtam eldönteni, hogy most akkor sajnálni kell a kutyát, vagy félni tőle. ’És mi lett volna, ha a szemembe tud nézni és nem fut el?’ – tényleg érdekelt.
’Valószínűleg átharapta volna a torkodat’ – mondta vidáman. ’De miatta nem kell aggódnod, a mi fajtánkat sem bírja, távol tartja magát az egész családomtól és valószínűleg tőled is félni fog majd.’

Ez azért bíztató – gondoltam, de mást mondtam: ’Akkor most már semmi akadálya, hogy megszeretkezzelek, ugye?’
Összehúzta a szemét, széttárta a lábait és az egyik ujját a szájába vette. Így válaszolt: ’Nem, semmi. ’Gyere szeretkezz meg!