Forever Young 16.rész

16.    Fekete kaland
Brooklyn gondolatai...
Egy hét leforgása alatt az egész iskola csodájára járt a legendás átalakulásomnak. Megszólítottak a nagyobbak, egy már meg is hívott a végzős bálba, ami Júniusban van. Az egész kilencedik évfolyam máshogy állt hozzám, még a tanárok is jobban kedveltek. A mottóm akár ez is lehetett volna:
„Utcalányból királylány!”
Egyedül egy valaki nem változott velem kapcsolatban: Brian.
Nem érdekelte, hogy mennyivel lettem más, mennyire változtam meg. Egy pillantást sem vetett rám az előadás óta. Viszont Patric egyre inkább sürgölődött körülöttem. Belegondolva nincs sok értelme rosszban lennem vele. Mit követett el? Hogy belém szeretett? Semmi rosszat nem tett ellenem, csak annyit, hogy ezt rosszkor, és rossz helyen akarta bebizonyítani. Így hát „megbocsátottam” neki. Onnantól kezdve sokat lógtam együtt Megan-ékkel, beleértve Patric-et is. De nem hanyagoltam el a többieket sem, még mindig beszélgettem Barbie-val és Alex-szel, Angie-vel meg Randy-vel, Richy-vel, Jenny-vel, Jessica-ról és PJ-ről nem is beszélve.
De Megan, Biby, Pam, Patric, Byron, Dave, meg a többiek lettek azok, akikkel a legtöbb időt töltöttem.
Azon kaptam magam, hogy már jó ideje nem beszéltem Dolly-val, meg April-lel. Egy hideg, forrócsokizós hangulatú délutánra áthívtam őket beszélgetni, és míg mi a forró italt kortyolgattuk odakint eleredt a hó. Nagyon tetszett nekik az új külsőm, és mindent megbeszéltünk, ami az életemmel kapcsolatos volt.
- Nos, lányok, én már elmeséltem, hogy mi van velem, de rólatok még nem hallottam semmit. Mi újság veletek? Pasik? – tettem fel a közhelyes kérdést. Dolly és April összevigyorogtak, de egy szót sem szóltak.
- Miről nem tudok lányok? – vontam őket kérdőre.
- Hát, tudod, már vagy két hete, hogy dumáltunk, és az élet halad, az emberek változnak, új barátokat találnak... – húzta el előttem a mézesmadzagot Dolly, de April nem bírta ki.
- Dolls bepasizott! – visította izgatottan.
- Ííí! Nagyon örülök neked! – mondtam, és megszorongattam a kezét. – És ki a szerencsés?
- Az évfolyamtársad, Byron David Page.
- Byron? Ah, ő egy álom pasi! Nagyon szerencsés vagy! – álmélkodtam.
- Na, azért te sem panaszkodhatsz, Mrs. Barett!
- Nem vagyok Mrs. Barett! Ezt verd ki a fejedből!
- Ó, Brooks ugyan már! Mind a hárman tudjuk, hogy Patric nem fogja annyiban hagyni a dolgot, és nem áll meg a Barátság-zónánál. Húzhatod az időt, de úgyis az övé leszel! – mondta Dolly, mintha csak a Sors könyvéből olvasta volna fel. Nem, gondoltam, én azt nem hagyom!
-  Mindegy... – mondtam, és ráhagytam. – És Byron? Milyen?
- Hát eszméletlenül jól csókol! És nem csak a számon... – mondta Dolly szemérmetlenül. Mire én és April egyszerre kezdtünk kiabálni rá.
- Fúúúj! Dolly, túl sok infó, túl sok infó! – fogtam be gyerekesen a fülemet.
- Ez már gusztustalan! – kiabálta April.
A lányokkal átbeszélgetett délután nagyon jól esett, de sajnos nem tudta kitörölni a fejemben kavargó összevisszaságot. És gyülekezni kezdtek a viharfelhők a barátaim körében.
Az utolsó héten a téli szünet előtt már mindenki lázban égett az ünnepek, és az ajándékok miatt. A diákönkormányzat Tancsi nénivel az élen sebtében szervezte a karácsonyi forgatagot, és a bulit. Mindannyian nagyon vártuk, főleg Jessica és Jenny, mivel úgy alakult, hogy Steve megy értük a buli előtt. Steven Black véleményem szerint egy álszent macsó, aki mind a két lányt csak ámította, mert a forrásaim szerint egy harmadik személy is képben volt nála, akiről ugyan csak én tudok, de sokkal inkább passzol Steve-hez, mint Jessy vagy Jenny. Jessica titokban azt remélte, hogy Steve őt szereti, és Jenny ugyan így. Eközben PJ és Peter nem sejtett semmit. Sőt, összehaverkodtak Steve-vel. PJ gyönyörű nyakláncot vett Jessica-nak, amilyenre mindig is vágyott. Peet egy igazgyöngy karkötőt akar Jenny-nek adni, aki szintén félrekacsintgat Steve-nek. Úgy tűnik, karácsonyig nem bírják ki botrány nélkül.
Brian szívből utálja Steve-et. Bár szerintem csak azért, mert Patric nagy spanja. De akkor valószínűleg engem is szívből utál, mert én is nagyon jóban vagyok Patric-kel! Meg lehet, hogy azért is, mert nyilvánosan csókolóztunk egy színdarab keretei közt, a forgatókönyv totális áthúzásával. Ha nagyon elnéző vagyok, akkor meg tudom érteni az aggályait.
Eljött az utolsó tanítási nap a téli szünet előtt.  Az egész nap az ünneplésről szólt, forgatagoztunk, gofrit sütöttünk, sütit árultunk és ajándékoztunk. Reggel, mikor beértem az iskolába Jenny és Jessica várt egy-egy tábla csokival az előtérben.
- Boldog karácsonyt! – üvöltötték egyszerre.
- Ó, de cuki vagytok, boldog karácsonyt! Én is készültem ám! – és előhúztam a zsebemből két kis zsákocskát. Mind a kettőben egy-egy fülbevaló volt. Eddig minden évben eltaláltam a lányok ízlését.
- Ó, Brooklyn, ez gyönyörű!!! – kiabálta Jenny, és a nyakamba ugrott.
- Jövőre figyelmeztess, hogy ne csokit vegyek, mert az eltörpül a te ajándékod mellett! – méltatlankodott Jessy, de azért ő is megölelt. Aztán az orrom alá dugott egy nagyon elegáns nyakláncot. Rózsaszín, apró kristályokból kirakott szívecskét ábrázolt, ami egy rövid láncon lógott. Valószínűleg Swarovski.
- Hűha, ez... ez kitől van?
- Ugyanattól, akitől ez! – mondta Jenny, és ő is előhalászta a pulcsija alól ugyan azt a medált, csak az övé zöld volt.
- Steve? – kérdeztem gyanakvóan.
- Igeeen! – sikították egyszerre.
- Na de lányok, lányok! Ez titeket egyáltalán nem zavar? Hogy ugyanattól a fiútól kaptok ajándék-nyakláncot, ráadásul majdnem egyformát, amellett, hogy fiútok van?
- Mire célzol ezzel? – kérdezte Jessy. Célzok?! Ez egy egyenes, burkolatlan mondat volt. Bennem van a hiba?
- Mindegy, menjünk ki a forgatagba.
Elindultunk együtt a tornaterem felé. Leraktam a cuccaimat, köszöntem mindenkinek, de egyszer csak megállt előttem egy kilencedikes kissrác.
- Te vagy Brooklyn?
- Igen. Miért?
- Azt mondták, hogy ezt adjam oda neked – azzal átnyújtott egy kicsi borítékot, és eltűnt. Gyorsan kibontottam. Egy kézzel írott kis kártya volt benne, a papírnak finom illata volt.
„Gyere az udvarra háromnegyed nyolckor.”
Ennyi állt a papíron. Rápillantottam az órámra, és láttam, hogy már el is késtem, hisz 7:46 van. Siettem, remélve, hogy a titokzatos feladó felfedi kilétét. Titokban reméltem, hogy Brian az. Mikor kiértem, nem volt ott senki. Magamra terítettem a sálamat, mert nagyon hideg volt. Nekidőltem a fának, és vártam. Egy perc sem telhetett el, mikor egy váratlan dolog történt. Hátulról egyszer csak körém fonódott két kéz, és az egyikben egy rózsát pillantottam meg. Egy titokzatos hang a fülembe suttogott.
- Boldog karácsonyt!
Nagyon lassan megfordultam, és a mögöttem álló fiú szemébe néztem. Patric volt az. Persze én már felismertem a hangjáról, hogy ő az, de jól esett még egy másodpercig reménykedni.
- Rózsát vettél nekem? – kérdeztem mosolyogva. Erre ő is elmosolyodott, de megrázta a fejét. Egy apró dobozkát vett ki a zsebéből. Kinyitotta, és egy arany medál volt benne aranyláncon. Egy akantuszlevelekből kirakott szívet ábrázolt. Egyszerűen gyönyörű volt, bár magamtól sohasem vettem volna ilyet...
- Boldog karácsonyt! – suttogta újra. Megfordultam, és elhúztam a hajamat, ő pedig a nyakamba akasztotta a medált. Visszafordultam, és a szemébe néztem.
- Na? Hogy áll?
- Gyönyörű – mondta, de volt egy olyan érzésem, hogy nem a medálra mondja, mivel a szemembe nézett. Egyszer csak elkezdett közeledni hozzám. Elérkezett az a pillanat, hogy eldöntsem, hogy elengedem-e Brian-t, vagy sem. Döntöttem. Már nem számít, hogy az elmúlt 3 hónap volt életem legszebb három hónapja, nem számított, hogy egy teljes évig vártunk egymásra, és nem számított az sem, hogy talán Brian az én lelki társam. Ő továbblépett. És – akármennyire nehezemre is esik – nekem is ezt kell tennem. A kezeimet Patric hideg arcához simítottam, ami egyszeriben olyan forró lett, mint a tűz, behunytam a szemem, az ajkaimmal finoman közelítettem az övéhez. Már az arcomon éreztem a leheletét, már éreztem, hogy a torkában dobog a szíve, és akkor megcsókoltam. Egy pillanatig habozott, de aztán a kezét a csípőmre tette, és közelebb húzott magához. Az én kezem a forró arcáról a hajába vándorolt. Olyan volt, mintha még sohasem csókolt volna meg senkit. Mikor kicsit elhúztam az arcom az övétől, ezt mondta.
- Kár, hogy nem ez volt az első csókunk – és puszit nyomott a homlokomra. Én elmosolyodtam, de csak most vettem észre, hogy majd megfagyok.
- Te nem fázol? – vacogtam.
- Gyere ide – nevetett, és levette a kabátját. A hátamra terítette, és átkarolt. Így mentünk be a tornaterembe, ahol kb. 250 ismerős tekintet szegeződött ránk. Köztük a Brian-é is.

Brian gondolatai...
Nagyon vártam a december 20-át, mivel arra készültem, hogy kibékülök Brooklyn-nal. Beértem az iskolába, és egyből összefutottam PJ-vel.
- Szevasz, haver! Boldog karácsonyt! – kiáltotta PJ már messziről.
- Cső! Neked is! Hallod, ma eljött a nagy nap.
- Mármint úgy érted, hogy a NAGY NAP?
- Úgy van, tesó! Nem bírom tovább nélküle!
- Na, végre, hogy észhez tértél! Erre várok már két hete!
Szaladtam a folyosón, hogy minél hamarabb odaérjek a tornaterembe. Beléptem az ajtón, és végignéztem a tornatermen. Emberről emberre járt a szemem, de Brooklyn-t sehol sem láttam. Mindegy, még biztos nincs itt, gondoltam, és lecuccoltam az osztályom standjánál. Minden embernél, aki bejött a terembe, felkaptam a fejem, de sosem ő volt az. Minden perc egy évezrednek tűnt, és én három évezredet vártam. Egyszer csak láttam, hogy Brooklyn belép az ajtón. Már megindultam volna felé, mikor láttam, hogy utána jön Patric, és a kezét fogja. Mérhetetlen fájdalom és düh öntött el. Elvesztettem a fejem, és csak bámultam őket. Mindenki más odaözönlött, hogy gratuláljon, meg miegymás, de én csak néztem, ahogy az a nyálas képű féreg azt a lányt csókolgatja, akit szeretek, és akiről azt hittem, hogy szeret. Carly Rovens a nyakamba ugrott, és elkezdett sírni, mert ő Patric-be szerelmes, és át tudta érezni, amit én akkor átéltem. Legszívesebben én is elbőgtem volna magam, de annyira fájt, hogy még sírni sem volt erőm.