Éjszaka egy halott asszony ágyában 02: Meinl Gyula kávé

Éjfél körül felriadtam. Gyűlölöm az éjszakai ébredéseket. A gondolatok, amiket napközben eltemetünk, ilyenkor kísértenek, s a fáradt lélek képtelen elűzni őket. Munkahely, család, lelkek, akiket egyszer közelembe sodort a sors. Ha egyedül lettem volna, talán lámpát gyújtok és olvasok, de a feleségem olyan békésen aludt, hogy nem mertem megkockáztatni, hogy felébresszem. A táskám szerencsére ott volt az ágyam mellett, óvatosan belenyúltam és kivettem belőle az altatót.
A lélek éjjelenként mindig fáradt és védtelen, újra megkísértett a gondolat, hogy mi lenne, ha nem csak egyet-kettőt vennék be… És akkor az örök álomba tudnék menekülni az élet elől. Más normális embernek ilyenkor előjönnek a nagy szavak, a híres emberek idézetei, a hitelvek, hogy miért nem szabad megölnünk magunkat, hogy akkor csak a temetőárokban kapunk helyet, nekem csak egy nevetséges indok jutott eszembe: víz nélkül nem bírnék annyit lenyelni. Ha pedig felkelek, hogy kimenjek a konyhába, a kedvesemet biztos felébreszteném. Pedig végre békésen alszik. Az öngyilkosság, mint bűn már nem számít, de álmát megzavarni igen. Még volt annyi nyálam, hogy egy tablettát lenyeljek, s hamarosan, minden kósza gondolatom ellenére úgy aludtam, mint akit lebunkóztak.
De nem sokáig.
Kis idővel később arra ébredtem, hogy valaki megsimogatja az arcomat és megigazítja a takarómat. Kábult félálomban arra gondoltam, hogy a Kedvesem volt az, erre akartam gondolni. Hogy nem véletlenül fogtuk meg egymás kezét, hogy visszatért az a valami közénk, amit már régen elveszettnek hittünk.
Kinyitottam a szemem és Felé néztem – de láttam, hogy alszik. Magamhoz térített a kérdés: ki vagy mi lehetett ez? Mintha valami mozgás lett volna a másik szobában, a kicsiben, ahová az apósom mindent átpakolt… Halkan, felkeltem, megpróbáltam valami fegyvernek használható tárgyat keresni, a filmeken ilyenkor mindig előkerül egy székláb vagy hasonló, de sajnos a drága nagyszülők elfelejtettek az önvédelmi eszközökről gondoskodni, így csak megacélozott lelkemmel tudtam felszerelkezni. Kinyitottam az ajtót; a szobában természetesen nem volt senki, csak az emlékek. A redőny rácsaim átszűrődött az utcalámpa fénye.



Egyedül voltam a tárgyakkal, amikről az apósom azt gondolta, hogy veszélyesek lehetnek. Látszólag semmi fontos, csak sok kacat. Egy élet nyomai. Ahogy megfordultam, hogy visszamenjek, véletlenül levertem valamit, szerencsére mielőtt földet ért volna, el tudtam kapni. Egy réges-régi fémdoboz volt. Rajta a felirat, kicsit kopottas, nehéz volt kibetűznöm a szórt fényben: „Meinl Gyula – pörkölt-kávékeverék – elismert legjobb minőségű!”.
Ahogy a kezemben tartottam és néztem, mintha süllyedni kezdtem volna, s egy másik, régmúlt világba szálltam volna…