Éjszaka egy halott asszony ágyában 01: Péntek délután

„Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg;
a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé.”
Prédikátor könyve, 1, fejezet



Csendben odaléptem Andihoz és kávét töltöttem a csészéjébe. Csendes kis szertartás volt; öt percre félreraktuk a munkát és beszélgettünk, elmondtuk a napi apró-cseprő ügyeket, aztán kipihenten visszafordulunk a robothoz, még egy utolsó lendülettel.
Befejezte a számítógépen a mondatot, megköszönte egy kedves pillantás kíséretében, két édesítőszert rakott bele, kis tejszínt öntött hozzá és felém fordult:
- Mit terveztek a hétvégére?
- A Kedvesemmel leugrunk Istenadtára. – Egy pillanatra elkomorult az arca és elhallgatott.
- Abba a házba?
- Igen.
- Bátrak vagytok. Szerinted már felkészült rá?
- Nem tudom. De már annyi év eltelt… Ebben bízom.
- Ugye tudod, hogy ezen sohasem lehet túl lenni?
- Tudom. De ő akarta ezt a hétvégét. Lehet, hogy fél, de nagyon hiányzik neki a szülőfaluja. Az apósomék el akarják adni a házat, még utoljára megnézzük.
- Szorítok nektek.
- Köszönöm. Jó hétvégét.
- Nektek is.
Szerencsém volt: aznap délután még egy anyagot el kellett készítenem. Máskor bosszant, ha a péntek délutánomat is az irodában kell töltenem, most hálás voltam a sorsnak, hogy később kell indulnunk. Mintha fogorvoshoz készültem volna: előbb-utóbb el kell intézni, de minél később, annál jobb. Az órámra néztem: fél négy volt, már alig voltak a cégnél, üres volt a szobánk. Erőt gyűjtöttem és felhívtam az apósomat. Miközben kicsöngött a telefon, magam előtt láttam anyósomék előszobáját, a kis asztalkát a régi telefonnal. Szinte hallottam apósom lépteit, ahogy kijön a szobából.
- Szervusz! A vejed vagyok.
- Szia! Akkor jöttök?
- Igen, csak kicsit késünk, bejött még egy munka.
- Rendben. Gyertek először hozzánk, majd utána menjetek át a nagyiék házába.
- Mindent előkészítettél?
- Igen, kitakarítottunk, összekészítettem a fát a tűzhöz, van víz, villany, minden.
- Köszönöm. De a másik dologra gondoltam.
- Azt is megcsináltam. Ti a nagyszobában alszotok, minden olyat, ami rossz emlékeket idézne fel, átraktam a kisebbe. Be se tudtok oda lépni, olyan zsúfolt. – próbált meg mosolyogni a telefonon keresztül.
- És a fészer? – kérdeztem meg hosszú hallgatás után.
- Ne aggódj. Egy új lakatot raktam rá, a kulcs pedig nálam. Még akkor se jutnátok be oda, ha akarnátok. Talán jobb lett volna kidobni. De nem volt erőnk hozzá.
- Megértem. Én is szívem szerint azt tenném. De nekem sincs hozzá erőm.
- Ahogy nekünk se. Akkor várunk titeket.
- Este érkezünk. Úgy hét körül érünk hozzátok, ha nem történik semmi.
- Várunk.
A kocsiban ránk ült a csend, önkéntelenül is lassabban mentem, mint a megengedett és megpróbáltam semmire sem gondolni. A feleségem ott ült mellettem az anyósülésen, üres szemekkel nézte a tájat. Nem bírtam tovább, fojtogatott a csend, bekapcsoltam a rádiót, hogy híreket vagy legalább valami zenét hallgassak, de Luca határozott mozdulattal letekerte:
- Most ne. Nincs hozzá hangulatom.
- Csak a híreket akartam…
- Ha nem tetszik, hogy utálom a zajládát, el is válhatunk.
Rá se néztem, úgy bólintottam és gázt adtam. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy ha most egy hirtelen mozdulattal félrerántanám a kormányt, akkor mindennek vége lenne, véget érne az a nyűglődés, amit életnek hívunk… De nem. Azt hiszem, túl sok megmaradt bennem abból a kisdiákból, akit minden héten hittanra küldtek, aki szorgosan megtanulta, hogy az öngyilkosság az utolsó bűn, amire nincs bocsánat, mert nincs lehetőség bocsánatot kérni. Túl egyszerű megoldás lenne, hogy felkenődjünk egy fára.
Anyósom bőséges vacsorával várt, mintha minden szeretetét ezzel akarná kimutatni – de a szokásos üdvözleten és sablonos mondatokon kívül ő sem mondott semmit. Hiába húztuk az időt, kilenc körül felálltunk, megköszöntük a fogadtatást és elindultunk a nagyiék házába.
Nem nagy ház, három szoba, konyha, fürdőszoba, és kert… A fű lenyírva, kiszellőztetve, a villanyóra felkapcsolva, valahogy mégis az elmúlás érződött rajta, hogy amióta a nagyszülők meghaltak, rajtunk kívül még senki sem szállt meg benne.
Bepakoltunk, Luca lepakolt az egyik ágyra és rámutatott a másikra:
- Te majd ott alszol, a nagyi ágyában, ha nem zavar, hogy egy halott asszony ágyában kell töltened az éjszakát.
A nyelvemen volt a válasz, hogy már megszoktam… A sok élettelen, essünk túl rajta szexet, az ébressz fel a végént... De tudtam, hogy őt is bántja, hogy az óta egyszer sem voltunk együtt úgy, mint régen, inkább hallgattam. A szerelem, a szenvedély már régen eltűnt az életünkből, ha együtt voltunk, akkor az is csak „házastársi” kötelesség volt, semmi egyéb. A szerelem, a szenvedély már régen kikopott. A szeretet nem. De ez a „szeretet” sem az a csendes, boldog szeretet volt, ami évtizedeken keresztül összetart két embert; sokkal inkább valami felelősség a másikért, hogy igen, nincs jövőnk, csak múltunk, de ha ezt az összetört lelket elhagyom, akkor senki sem marad neki. Igen, ez a szeretet kötött össze minket. Hogy éreztem, hogy szüksége van rám, szüksége van a szeretetemre, jobban, mint bárki másnak a világon. Hogy bízik bennem. És ez a csendes bizalom többet ért, mint a szenvedély fellobbanása, a titkos találkák izgalma, amit más nő tudott volna nyújtani nekem. Legalábbis ezzel győzködtem magam.
- Befűtöttem, egy fél óra és kész a víz. – Próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni, majd beleőrültem a halottasházhoz illő csendbe.
Jó volt kicsit a tűzrakással foglalkoznom, tudják, régi ház volt, ha meleg vizet akartunk, fával kellett begyújtanunk a bojlerben. Szegény Luca közben maga alá húzott lábakkal ült, kifejezéstelen arccal a fotelban. A hangomra felriadt.
- Mi lenne, ha elmennénk egyet sétálni? Úgy, mint régen. Amikor még udvaroltál.
Megdobbant a szívem. „Mint régen…” Amikor még szerelmesek voltunk egymásba, amikor még hittünk egy boldog életben. Amit már régen elveszítettünk.
Fülledt nyári éjszaka volt, az utcákon szinte egy lélek sem, az országúton csak néha-néha suhant el egy-egy autó. Rám törtek az emlékek: az első ölelések, az első csókok, a téli fagyban kisebesedett a szánk, mégis, talán sohasem voltunk olyan boldogok, mint akkor. Egy bokor mellett összeszűkült a járda, véletlenül egymáshoz ért a kezünk, úgy éreztem magam, mint egy suta szerelmes kamasz, aki csak véletlenül mer a nagy Ő kezéhez érni… És ebben a pillanatban egy kis csoda történt: a Kedvesem nem húzódott el, nem rezzent össze, mint máskor, hanem egymásba fonódtak az ujjaink. Hideg volt a keze, mint egy halotté, mégis boldog voltam. Évek óta nem jártunk kéz a kézben, mindig azt mondogatta, hogy ennyi év házasság után ez nevetséges lenne, most mégis. Különös nyáréjszaka volt… A folyóparton, ahol régen annyi boldog pillanatot éltünk meg, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, magamhoz húztam és megcsókoltam. Nem feszültek meg az izmai; hagyta magát, de semmi több. Mint egy rongybaba. Rá kellett döbbennem, hogy az előző percek boldogsága csak illúzió volt. Soha nem jön vissza az a régi tűz.
Csak az illatok voltak a régiek. A folyóé, a kedvesem hajáé…
- Köszönöm, hogy vagy, hogy nem hagytál el… Tudom, hogy nem ilyen életről álmodtál. Nekem már csak te maradtál az életben.
- Szeretlek. Tudod.
- Talán más nő boldogabbá tudna tenni… Megérteném, ha mással próbálnál meg boldog lenni.
- Te vagy az életem. Nem tudnék mással élni. Emlékszel, mit mondtam, amikor megkértem a kezed?
- Mintha megkérted volna… Megcsókoltál és közölted velem, hogy én leszek a feleséged. Emlékszem. Mondd még egyszer…
- Hogy lehet, hogy nem te vagy a legokosabb, legkedvesebb, a legszebb vagy legszenvedélyesebb nő a világon. De te vagy az egyetlen, akivel le lehet élni egy életet. Akit, hatvanévesen, kövéren is jó lesz először látni magam mellett ébredéskor.
- Azt hiszem… - nevetett fel évek óta először – akkor kellett volna észbe kapnom és szó nélkül faképnél hagyni téged… Én kövér?
- De nem tetted.
- Nem.
- Megbántad?
- Nem. Lehettünk volna akár boldogok is. – Mondta, de közben elnézett mellettem.
- Lehetnénk.
- Már nem. – kibújt az ölelésemből és hazaindult, meg sem várva, hogy követem-e.
Hazaértünk, lezuhanyoztunk, megágyaztunk a dohos ágyneművel, lefeküdtünk – és közben egyetlen szót sem szólt hozzám, egyetlen egyszer sem érintett meg. Még véletlenül sem…
Halottnak éreztem a világot, a házat, az ágyat, az egész életemet. Isteni ajándék volt, hogy amint lefeküdtem álomba zuhantam.