Az ezüst álarc mögött

Telnek a napok, és lassan elér minket az ősz. András pedig minden nap jön értem, este pedig hazavisz. Az ajtóban búcsúzunk hosszasan, és a csókjaink egyre szenvedélyesebbek. Már nem bírunk magunkkal. Néha elkalandoznak a kezei, és én egyre jobban vágyom rá. Már rengetegszer fűzött, hogy legyek vele, de még korainak tartom.
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy visszamegyek Budapestre. Így lesz a legjobb, ott biztosan kapok állást is, mert még mindig munka nélkül vagyok. Meg a saját lakásomban mégis más, mint egy bérelt lakásban.



- András! Mint beszéltük már többször, tudom, hogy te visszamész Pestre.
- Igen, mindenképpen vissza kell már mennem, mert lenne dolgom odahaza. De én nem akarok tőled elszakadni. Már régóta várnak rám Pesten, de nem mentem; mert veled érzem jól magam, és együtt akarok veled maradni. Nem bírnám ki, hogy ne lássalak, és ne beszéljek veled – mélyen a szemembe néz.
- Ez nagyon kedves tőled, de úgy gondolom, hogy megvan a te életed, és nem akarom, hogy miattam így felboruljon.
- Én nem akarlak elhagyni, Nekem te vagy a jövőm, Kedvesem! – és gyengéden megcsókol.
- Nem is arra gondoltam, hogy úgy hagyj el. Csak menj vissza Pestre, és majd meglátjuk, hogy mi lesz.
- Nem akarok elmenni nélküled – megcsókolja a nyakam – Te az enyém vagy! – és kicsit bele is harap.
- Menj vissza, és lehet, hogy hamarabb találkozunk, mint gondolnád – mondom kacagva neki. Annyira felkorbácsolja bennem a vágyat, hogy alig bírok magammal, és mindezt csak idétlen kacarászással tudom leplezni.
- Ha kérnélek, velem jönnél? – mondja hatalmas szemekkel.
- Nem is tudom.
- Semmi se köt ide. Már sokat beszéltünk róla. És egyszerűbb is lenne, ha együtt mennénk fel. Összepakolunk neked is, és együtt felmegyünk.
- Nem tudom, András!
- Félsz, hogy megszólnak? – mondja, miközben lassan leveszi a kezét rólam.
- Én csak… - kezdek kacagni.
- Te csak nem akarsz tőlem semmit, csak nem akarod elmondani? – néz rám komolyan.
Én is pillanatok alatt megkomolyodom, és rögtön válaszolok is.
- Erről hidd el nincs szó. Én csak félek – lehajtom a fejem, és a szoknyámon lévő szöszöket babrálom.
Lassan megemeli az állam, és a szemembe néz.
- Mitől tartasz?
- Csak nem értem, hogy miért én kellek neked? Én nem vagyok olyan, mint a többi. A külsőm, és hogy nem vagyok… az a tipikus nő, akit irányítani lehet.
- Most mondtad el, hogy miért szeretlek! – mondja vidáman.
- De ne viccelj! Én komolyan beszélek! – kicsit morcosnak tettetem magam.
- De hidd el, igazat mondok! Gyönyörű vagy! Mindig is egy olyan nőre vágytam, mint amilyen te vagy. Nem akartam egy meghunyászkodó, hallgatag nőt, akit minden pillanatban irányítani kell. Nekem te kellesz! Szeretlek! – és lassan elkezdi harapni a nyakamat.
Nem tudok már csinálni semmit. A fejét a nyakamhoz szorítom, engedem csinálni azt, ami teljesen megrészegít. Néhány percig tart az őrület. Pár nagyobb levegővétel után nekem is sikerül kinyögnöm egy szót.
- Szeretlek!
- Szeretlek! – mondja elmosolyodva.
- Úgy döntöttem, hogy veled megyek Pestre.
- Nagyon jól döntöttél Kicsim!
Lassan elindulunk hazafelé kéz a kézben.