Az ezüst álarc mögött

-  Elég legyen! A hölgy segítségért kiáltott, maguk meg röhögnek, mint a hiénák! Szégyelljék magukat! – hangzik a kiabálás, amire mindenki felfigyel, és azonnal abba is marad a kacagás. Mindenki elkezdi keresni a hang forrását. Én is próbálom lassan felemelni a fejem, látni szeretném a megmentőm.
A tömeg lassan szétnyílik, és megjelenik egy ezüst maszkos, magas férfi, akinek köpeny függ a vállán. Nem úgy néz ki, mint a többiek, annyira különcnek tűnik. A köpeny és az álarc senki sem vett fel ilyen öltözetet. Nem is értem, hogy miért nem tűnt fel már, amikor a kapun bejött.
Olyan szívesen közelebb mennék hozzá, de tudom, hogy jelenleg az a legjobb, ha inkább meg sem mozdulok.
- Itt mindenki előtt megszégyenítnek egy hölgyet, és ebben lelik örömüket?
Mindenki a meglepetéstől csak áll, senki nem szól egy szót sem, miközben egyre közelebb jön a pulpitushoz. Én meg csak nézem nagy kerek szemekkel. Végül megáll a zenekar előtt, már nincs messze tőlem, és mélyen a szemembe néz. Kis idő múlva leveszi a tekintetét rólam, és Vásáry úrhoz fordul.
- Ezt a gyönyörű hölgyet. Senki se merészelje a sarokba ültetni. Az ilyen gyöngyszemnek a táncparketten a helye – felém fordul, és rám mosolyog – Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy a következő táncot nekem adja! – és felém nyújtja a karját.
- Álljon csak meg! Ha el merészel menni, én …én biztos, hogy innen kitagadom. Itt jövője nincs! – Vásáry fogja meg a karomat, és elkezd idegesen rángatni.
- Sajnálom Vásáry úr! – a szemei kezdenek kinyílni, s látom az arcán a büszkeséget, hogy sikerült megzaboláznia – De én magával soha többé nem akarok együtt dolgozni. Soha se tudok a kedvére tenni; és tudja, már nem is akarok! – mondom mélyen a szemébe nézve nyomatékosan.
Az álarcos úr szemébe nézek, és lassan felveszem a csellómat és a vonómat.
- Uram, kérem, várja meg míg elcsomagolom a csellómat, és utána szeretnék Önnel táncolni, ha ajánlata még mindig áll.
- Természetesen, és szeretném Önt elkísérni mindenhova. Védem az épségét, Hölgyem! – meghajol előttem, a szeme mosolyog, és nem tudom megállni, hogy vissza ne mosolyogjak. Miközben ez lezajlik közöttünk, addig a tömeg kezd megnyugodni.
Lassan elindulok kifelé a csellótokért, mellettem az álarcos férfivel.
Izzad a tenyerem, olyan ideges vagyok a közelében.
- Meg is van a tok. Gyorsan elteszem, és mehetünk is.
- Ön tényleg gyönyörű – mondja mosolyogva.
- Köszönöm, Uram!
- Ne, kérem! Ifjabbik Pályi Szabó András, de kérem, hívjon csak Andrásnak! És Önt hogyan szólíthatom?
- Hollósy Anna, de szólítson csak Annának – a kezemet nyújtom felé ő is az övét, gyengéden a kezébe veszi a kezemet, a szájához emeli, és egy csókot lehel a kézfejemre. Érzem magamon, hogy egyre jobban elvörösödök. Lehajtom a fejemet, és a szoknyámat nézegetem. Elereszti a kezemet, és az álamra teszi az ujjait, és lassan felemeli a fejemet, hogy a szemem egy vonalban legyen az övéivel.
- Jöjjön, kérem, táncoljon velem – a karját nyújtja, én belekapaszkodom, és együtt sétálunk kifelé az ajtón a táncparkett felé.
- Milyen érdekes A és A. Anna és András! Milyen jól hangzik így együtt – fél szemmel nézi a reakcióimat.
- Valóban érdekes – mondom tömören, kicsit félve.

A parkett közepére állunk, várjuk a keringő kezdetét. Akik addig táncoltak most levonulnak a színtérről, és senki sem érkezik mellénk táncolni. András reakcióit nézem, de nem látok rajta semmilyen zavartságot. Mintha mindent kézben tartana. A zene lassan elkezdődik. Ő lassan megfogja a derekamat, és gyengéden irányít a zene lüktetésére. Míg mi táncolunk, a vendégek minket beszélnek ki. A hölgyek legyezővel takarják szépen kirúzsozott ajkaikat. Csak néha nézek ki a közönségünkre. Különben csak Andrásra tudok figyelni, olyan heves, és mégis gyengéd, hogy minden mozdulatától izzik a levegő. Az álarcot kémlelem, hátha alá kukkanthatok, és teljes valójában láthatnám megmentőm arcát.



A táncnak vége. Lassan meghajolunk, és ismét a karját nyújtja felém. Belekarolok, és levezet a parkettről.
- Köszönöm a táncot, igazán jó volt Önnel keringőzni.
- Én köszönöm! És természetesen azt is, hogy megmentett a fürkésző tekintetek elől, és a kacagás… - olyan rosszul esik visszagondolni, ismét lehajtom a fejem.
- Kérem ne! Ne féljen, több ilyen nem fordulhat elő. Kezeskedem róla – a gyönyörű szemeivel az arcomat nézi.
Köszönöm! – és lassan elmosolyodom.
- Jöjjön Kedves, hazaviszem a hintómmal.

Lassan sétálunk a kapun kifelé, és nem törődünk semmi mással csak, hogy együtt vagyunk.
A hintóhoz érve teljesen elámulok. Csodálatos, fényes barokkos hintó, vörös bársony díszíti belülről és ébenfekete lovak vannak elé befogva. A kocsis kinyitja nekünk az ajtót. Először engem segít fel, majd Andrást. Egymással szembe ülünk.
- Hova vihetem Kegyedet?
- Bazsalikom utca 66/B, jelenleg ezen a helyen lakom.
- Fülöp! Hallotta a hölgyet, kérem, vigyen oda minket – kéri a kocsisát.
- Igenis, Uram! – mondja készségesen az inas.
Sokáig nézzük egymást. Majd nem bírok tovább magammal.
- Uram!
- András, ha kérhetném. Ezt már megbeszéltük.
- Szóval András. Megtenné nekem, hogy leveszi a maszkját és megmutatja az igazi arcát?
- Ahogy kívánja Szép Hölgy! – lassan megfogja a maszkját. Már nem nagyon bírok magammal, legszívesebben letépném róla. Lassan leveszi az arcáról.
Szóhoz sem jutok az ámulattól. A szeme az orra a szája, olyan szép arca van, olyan kisfiús, de a szakáll igazán férfiassá teszi. Eddig fel sem tűnt, hogy az állát kis, vörös kecskeszakáll díszíti. A szája telt olyan jó érzés lenne, ha csókolgatna. Az orra olyan teljesen normális se túl nagy se túl kicsi. A szeme csodaszép még mindig érdekesen játszik a színe zöldes barnás. A szemöldökének olyan szép íve van, amilyet még sohase láttam, se túl vékony se túl vastag. Olyan szívesen végigsimítanám az arcát. A haja pedig rövid és barna, egyszerűen beletúrnék és simogatnám.
- Köszönöm, hogy levetted a maszkodat – lassan magamhoz térek.
- Igazán nincs mit – és most látom először a mosolyát. Visszamosolygok rá.
Lassan megállunk a ház előtt.
- Megérkeztünk! Köszönöm, hogy Önnel tölthettem az estét!
- Részemről a szerencse. Köszönöm, hogy hazahozott.
- Igazán nincs mit.
Kinyílik az ajtó és Fülöp segít le a kocsiról. Megköszönöm neki.
- Akkor hát Jó éjszakát András!
- Aludjon jól Anna!
Az ajtó felé indulok, és rettegek. Félek, hogy sohase látom Andrást többé, lehet, hogy valamit elrontottam.
- Álljon meg! – kiabál rám András – Kérem, álljon meg Anna!
- Tessék?! – fordulok vissza meglepetten. Leugrik a kocsiról és odafut hozzám.
- Anna lehet, hogy nevetségesnek tűnök, de én magát akarom. Szeretnék magával lenni. Remélem, hogy megfelelek Önnek?! Mármint remélem, hogy semmit sem rontottam el. Én szeretnék még találkozni Önnel. Ön egyszerűen gyönyörű. Alig ismerem, de mégis vonz. Remélem, hogy Ön is érez valami hasonlót – látom rajta az idegességet, mintha az egész jövője az én válaszomon múlna. Lassan elmosolyodom. Olyan jól estek a szavai. Mélyen a szemébe nézek.
- Tudja, ha Ön ezt érzi, akkor már ketten vagyunk. Tökéletesen megfelel nekem. És én is szívesen találkoznék Önnel. A vonzalom pedig kölcsönös – egy gyors puszit nyomok az arcára, és az ajtó felé indulok.
- Várjon! Holnap láthatom, Kedves? – kérdezi sóváran. Visszafordulok és gyorsan átgondolom, hogy mit is kell tennem holnap.
- Igen! Ha Ön is szeretne, akkor holnap délután itthon leszek, ha gondolja, jöjjön ide délután két órára. Ha esetleg nem jó, akkor majd úgyis találkozunk.
- Itt leszek Önért, Szép Hölgy! – mondja vidáman, és felszabadultan.
Én már nyitom is a kaput, és még egy utolsót visszanézek Andrásra. Intek, majd becsukom a kaput magam mögött.